Lányi András

ÉN ÉS TE

1994 március

ÉN ÉS TE
Tengelyi Lászlónak

 

Az individualizmus filozófiája a társas viselkedésről két dolgot tud mondani: hogy „légy önmagad” és „tiszteld a másik másságát”. E kettő valóban feltételezi egymást: ha egzisztenciális törekvésem egy önmagamnak nevezett valami megvalósítása a világban, akkor el kell ismernem a te igényed jogosultságát is ugyanerre. Csakhogy a két mondott elv egyszersmind ellentmondásban is áll, hiszen – eltekintve a szerencsés egybeesésektől, amikor te és én ugyanazt akarjuk – vagy választásra kényszerít, és ebben az esetben akár önmagamhoz leszek hűtlen, akár téged korlátozlak az önérvényesítésben, mindenképpen csak félig tettem eleget a kettős követelménynek: vagy pedig, a legjobb esetben(?) megalkuszunk. Márpedig minél nagyobb a tét, azaz minél fontosabb számunkra a kettőnk viszonya, annál kevésbé elégíthet ki bennünket bármiféle kompromisszum (mert nem korlátoztatni, hanem kiteljesedni akartunk e kapcsolatban); egyébként pedig a megalkuvás a természete szerint albszolútumra törő erkölcsi parancsolatot sem elégítheti ki.

ökológiai belátás

Az ökológiai belátás (a kognitív pszichológia és a kommunikáció-kutatás eredményeire hivatkozva) az individualitás helyett más kiindulópontot választ: elsődleges ténynek nem az egyént, hanem a kapcsolatot tekinti. Azt állítja, hogy az interakció, az érintkezések sokasága alkotja az egyént, legalább annyira, mint amennyire az egyén formálja kapcsolatait. Választanom tehát nem az ,,Én” és a ,,Te” között kell, hanem aközött, hogy ragaszkodunk-e a különlét mint elemi állapot feltevéséhez – ami sem az élővilágban, sem a szellemi világban nem igazolható tapasztalati úton –, vagy az együttlétet tekintjük eredendő, természetes állapotunknak.

Kapcsolataink, sőt saját viselkedésünk e kapcsolatokban sokkal kevésbé múlnak kinek-kinek egyéni jellemén, szándékain, mint hinni szokás. Ami megtörténik velünk, az szó szerint kettőnk között történik, találkozásunk új minőséget hoz létre, így a kapcsolat sikeréért vagy kudarcáért nem okolhatjuk egymást, ahogy azt tenni szoktuk, vélvén, hogy amiről nem tehetünk, arról szükségképpen a másik tehet. És nem is arról van szó, mintha egy szerelmi vagy éppen ellenséges viszony (e kettő olykor megkülönböztethető) olyasmit ,,hozna ki” belőlünk, ami természetünkben mint lehetőség eleve benne rejlett (hol?), hanem épp ellenkezőleg, azok a találkozások válnak számunkra sorsszerűvé, melyek énünket alakítják. Ezek szerint „én” nem is vagyok egyéb, mint a megélt viszonyok egymásutánjából kirajzolódó élettörténet vonatkoztatása a szubjektumra, a sorsának alávetettre.

Georgia O’Keeffe: Kék sorozat, 1., wikipedia.org

Az androgün-mítosznak van ilyen értelmezése is: kezdetben vala az összetartozás (vonzalom, ellentét, egyesülés, hasonlóság, különbözés, csere), melynek én és te derivátumai vagyunk.

Okság és felelősség azonban két különböző dolog; aminek okai nem vagyunk, de általunk történik, azért még felelősek vagyunk. Annyiban sorsunk és nem csak élettörténetünk része küzdés és szerelem, elválás és egyesülés, amennyiben vállaljuk ezt a felelősséget („tetteink történéshorizontjáért”, ahogyan Tengelyi László írja könyvében). Ez a paradoxon az erkölcs alapja.

kép | Georgia O’Keeffe: Kék sorozat, 3., wikipedia.org