Jámborné Balog Tünde

EMLÉKKERESKEDŐ

2009 április

EMLÉKKERESKEDŐ

1.

Szindbád egy napon arra ébredt, hogy nemcsak azt nem tudja már, régi kedvesei közül Fanni volt-e a vörös hajú vagy Fruzsina; Rozáli bokáján bújt-e meg a szív alakú anyajegy vagy Rebekáén; Estella, az aranymívesné nézett-e rá felemás szemmel – az egyik kék, akár a szeptemberi égbolt, a másik zöld, mint januári tó vize a lékben – vagy Eszmeralda, a műlovarnő, hanem azt is elfelejtette, milyen íze van a fácánsültnek s a párolt káposztának télidőn. Fogalma sem volt róla, hogy melyik évet írjuk, s mely hónapot, a napokról nem is beszélve, és ha szerdára hívtam vacsorára, számíthattam rá, hogy csütörtökön, ebédidőben érkezik.

kihullottak a fejemből

Egyre feledékenyebb vagyok, ismerte el morózusan, és a konyhaasztalra könyökölt a csokorba kötött friss kapor mellé, mi ez, valami új fűszerszám? Fölöttébb jó illata van, s mialatt forrázott szőlőlevélbe csomagoltam a darált húsból és rizsből fokhagymával és vörössel összeállított töltelékeket, tovább panaszkodott, elvesztettem a kedves helyek és kedves nők emlékét, kihullottak a fejemből, mint nagylyukú rostából a pelyva, az őszi szél a száraz levelekkel együtt sodorja képüket új, ismeretlen tájak felé. Remélem, egyszer rájuk talál valaki és hasznukat veszi. Mondhatom, kiváló emlékek voltak, sokat használtam őket, ám meg se látszottak rajtuk az évek, kiálló szögleteiket lekoptatta, éleiket legömbölyítette az idő. Hosszú téli estéken körém gyűltek, mint maga köré az unokák, melengetve hűlő szívemet, és most olyan vagyok nélkülük, mint megszedett fa vagy ködben eltévedt madár.

Ne búsuljon, Szindbád, és ne sajnáltassa magát, próbáltam vigasztalni, miközben füstölt szalonnával és szőlőlevéllel bélelt fazékba rakosgattam a kis batyukat, és főleg ne beszéljen nekem őszről meg télről nyáron, mint szegény megboldogult anyósom; hol van még az! Keressen inkább egy jó orvost, és írasson a bajára valami pirulát. Tudja, hogy ma már mindenre adnak medicinát? Biztosan akad erre való is. Az öreg hajós szomorúan rázta a fejét, és azt mondta, az ő betegségére a sárgaföld lesz az orvosság, azután kibicegett a kertbe a diófa alá, hóna alatt az újsággal, amíg megfő az ebédje, kiolvasom a friss híreket. Utána szóltam, hogy amit visz, az a múlt heti lap, a mai a zongora sarkán van, de nem hallotta, én meg annyiban hagytam; végül is teljesen mindegy, mikori eseményekről olvas, Szindbád időszámítása nem e világra való volt már.

Ezután sokáig nem láttam öreg barátomat, azt hallottam, elutazott, de senki sem tudta, hogy hová, mely földrész felé vette útját, az is lehet, hogy a szomszéd városkába tett kirándulást, az ottani gyógyfürdőben kúrálni berozsdállt ízületeit, és vidáman múlatni az időt, ajkukba és köldökükbe apró ezüstkarikát csippentő kabinos lánykáknak udvarolva, kik göcögve nevetnek a hexensusszos gavallér régimódi bókjain.

2.

Amikor legközelebb meglátogatott, karvastagságú jégcsapok lógtak az ereszről, és diófánkon fenyőrigócsapat tanyázott, rövid pihenőt tartva délre vivő útján. Éppen delet harangoztak, és a zúzmarába dermedt kert fölött megtorpantak a kondulások; hosszan kitartva zengtek, mintegy köszöntve a rég nem látott barátot, és hogy bevárják a késve járó, százéves ingaóra rekedt ütéseit. Bent, a meleg konyhában hurka sült és kolbász sercegett, anyám nagy fazekában orjaleves fődögélt. Jókor jött, Szindbád, Isten hozta, örvendeztem, ugyan, hol mászkált idáig, hogy egy anzixot sem küldött karácsonyra? Szindbád nem válaszolt szemrehányásomra, az esernyőtartóba állította botját, leverte cipőjéről és kopott asztrahán kucsmájáról a havat, azután beleszimatolt a levegőbe, minő kellemetes illatok!, ugyan, mi a csudát főz?, kérdé köszönés helyett, és ebből megtudtam, hogy bárhol járt is, az emlékezete nem tért vissza, ám az ételek iránti érdeklődése megmaradt. Disznót vágtunk, Szindbád, válaszoltam terítés közben, és most leves készül a húsos karajcsontokból, a tepsiben meg hurka és kolbász pirul. Szindbád szemében felcsillant, majd kihunyt valami szikra, igen, egykor szíveltem a toros étkeket, kivált Boldogasszony és Böjtelő havában – mostanában másként nevezik e hónapokat is –, de már nem tudom felidézni zamatjukat, és arra sem emlékszem, hogy mit szokás a főtt húsokhoz adni. Higgye el, mostanában a szakácskönyvek böngészésében sem találok örömet, a receptek nem mondanak nekem semmit, nem tudom hozzájuk képzelni az ízeket, merengett elszomorodva, majd lopva megtörölgette szemét gyűrött zsebkendőjével. A hidegtől van, szólt, és én úgy tettem, mintha elhinném. Olyan a szeme, Szindbád, mint az apjáé, bizonyára tőle örökölte, emlékeztettem, mert ismertem valaha a fehér hajú, piros arcú öregurat, folyton könnyező kék szemével és zöld velúrkalapjával, gyakran elsétált a házunk előtt, midőn még az ablaknál ülve olvasták Erdős Renée és Kosáryné Réz Lola szerelmes regényeit a nők, hogy a könyv lapjairól felpillantva szemmel tarthassák a városban folyó valóságos románcokat is, és a vén világfi ilyenkor vette számba a helység hölgyeit.

elérzékenyülés

Megvártam, míg Szindbád lecsillapszik, mert apja említésére újabb hullámban tört rá az elérzékenyülés, azután tereltem biztonságosabb vizekre társalgásunkat a várható ebéd részleteinek ecsetelésével. A tepsi alján karikára vágott krumpli sül, azon tüdőből, disznófőből vagdalt, borssal és majoránnával fűszerezett hurkák, valamint fokhagymás vékonykolbászok fogják közre a fodros bélbe töltött, kövér véreseket – régen az volt a kedvence, Szindbád – az orjahúst meg tejfölös, ecetes tormával szerette. Szindbád bólintott, bizonyára így van, maga jobban emlékszik ezekre a régi dolgokra, mint én.

Letelepedett a konyhaasztalhoz, és amíg kihoztam a savanyúságot a spájzból, szokása szerint kivett egy szelet kenyeret az odakészített kosárból, szertartásosan letört egy-egy falatot belőle, megsózta és eszegetni kezdte. Káposztával töltött cecei paprikát és ecetes almát is kap, ígértem, tudja, azokból az apró, majdnem fekete véralmákból a nagyanyám receptje szerint, az is kedvence volt fiatalabb korában. Befőztem a levest; finomra vágott, falusi laskatésztát szórtam bele, mostanában cérnametéltnek nevezik az étlapokon, ahol a zsiványpecsenyét rablóhúsnak, a halászlét meg hallének titulálják, zsörtölődtem közben, mint a hajdani öregasszonyok – mert bizony, fölöttem is eljárt az idő; ahogy szemem körül szaporodnak a ráncok, egyre több kivetnivalót találok a világban –, azután asztalra tettem a levest, és bár fúrta oldalamat a kíváncsiság, hogy merre járt Szindbád az elmúlt hónapokban, türelemre intettem magam. Kivártam, míg jóllakik, és csak a kávénál kérdeztem meg: merre s mivel múlatta az időt ősszel és a tél első felében.

Tán csak nem az elveszett emlékeit kergette?, kérdeztem találomra, és Szindbád – kényelmesen hátradőlve dédapám időtől sötétre pácolt karszékében – bólintott, majd némi torokköszörülés után belefogott az elbeszélésbe. A helyi újság régebbi számának böngészése közben talált apróhirdetésnél kezdte, tudja, azon az oldalon, ahol az Érszűkülete van? Gyomorfekélye? Kínozza zsába? Jöjjön a Gyógyír patikába!-féle reklámok szoktak megjelenni, és rontáslevételt valamint szerelmi oldást és kötést kínált egy okleveles boszorkány.

Az a bizonyos hirdetés, mely felkeltette érdeklődését, megbújt a lap sarkában, mégis felhívta magára a figyelmet különös témájával: emlékeket kínált jutányos áron hölgyeknek és uraknak egy távoli városban, azon a vidéken, ahol Szindbád ősei éltek, apja és ő maga is született, s ahová mindig tervezte a visszatérést. Lehet, hogy szélhámos vagy örült a hirdető, gondolta a hajós, de ha nem kockáztatunk, nem érhetünk el sikert.

Másnap magához vette körmöci aranyait – Estella vagy valamely régi asszony búcsúajándékának maradékát szomorú meglepetéssel tapasztalva, hogy sokkal kevesebb van belőlük, mint amennyire számított; utazótáskába csomagolta a szükséges holmikat, lakása kulcsát átadta a szomszédasszonynak, és megkérte, hogy míg ő távol lesz, vegye ki a leveleket a postaládából, nem sok dolga lesz velük, régóta nem ír nekem senki, legfeljebb fizetési meghagyásokat kapok, barátaim és szerelmeim többnyire repkénnyel benőtt sírdombok alá költöztek, onnan pedig nem szokás üdvözlőlapot küldeni, dörmögte és útra kelt, hogy felkutassa az emlékkereskedőt.

tünékeny és törékeny hangulat

Szindbád valaha, fiatalabb korában sokat utazott. Városról városra űzte a kíváncsiság és a szenvedély, és bár ez utak emléke is köddé vált, valami tünékeny és törékeny hangulat maradt azért utánuk, és hatására hősünknek úgy rémlett, hogy utazni jó. Kellemes várakozással vágott tehát neki a kirándulásnak, ám csalódnia kellett: a száguldó világ nagyon megváltozott. Mintha vele együtt minden és mindenki amnéziába esne: a kényelmes és praktikus dolgok feledésbe merültek, és az újak kapkodó és dilettáns korszak képét mutatták. Szindbád döbbenten tapasztalta az elburjánzó igénytelenséget; s hogy a pályaudvarokon ittas és rossz szagú hajléktalanok váltották fel a készséges hordárokat, és az utasokat goromba ellenőrök vegzálták szolgálatkész kalauzok helyett.

Hősünk vonaton tette meg az utat, többszöri átszállással, miközben órákat várakozott lepusztult indóházakban, éhesen és szomjasan ácsorgott lelakatolt ajtajú büfék és presszók előtt, nincsenek már sehol azok a barátságos helyek, panaszolta, tudja, ahol kockás abrosszal letakart asztalnál bármely napszakban izét meg hogyishíjjákot rendelhetett az utazó, mondja már ki, segítsen, tudja, hogy nem jutnak eszembe a nevek!

A zónapörköltre és a pájslira gondol, amiket valaha a pályaudvari restikben szolgáltak fel az éhes utasoknak?, segítettem ki akadozó emlékezetét, és Szindbád boldogan csapott le az előkerült ételnevekre: Igen, elegendő lett volna egy kisadag marhapörkölt nokedlivel és uborkasalátával, s hogy meghozza az étvágyamat: előtte egy tányérka tejfölös és babérleveles savanyú belsőség. No meg frissen csapolt sörre szomjaztam, olyan hidegre, hogy bepárásodjék a krigli oldala, de még száraz kiflihez se jutottam.

3.

Szindbád éjfél után érkezett meg a hegyvidéki városka omladozó állomására, egy megszüntetésre ítélt szárnyvonal végpontjára – talán ez volt a vonat utolsó menetrend szerinti útja, innen egyenesen az ócskavas-telepre pöfögött –, és ő volt az egyetlen utas, aki leszállt. Hosszú ideig a kitört ablakú váróteremben bóklászott, majd a forgalmi iroda bezárt ajtaja előtt várta, hogy előkerüljön a forgalmista vagy odatévedjen valaki jótét lélek, akivel beszédbe elegyedhet, aki útba igazítja, az épület azonban sötét volt és üres; csupán két kóbor kandúr vicsorgott egymásra a rosszúl világított peron sarkában, és egy kuvik jajgatott a poros fenyőfán az üres szénraktár előtt. Kilépett hát az indóházhoz hasonlóan kihalt térre, és találomra elindult egy kevésbé meredeknek látszó, széles úton, remélve, hogy szálláshoz és meleg ételhez vezet. Csukott zsalugáterek, leeresztett redőnyök alatt, töredezett, itt-ott felpúposodott aszfaltjárdán bandukolt Szindbád kifulladva, görcsölő lábikrával, elátkozva a pillanatot, melyben az utazás gondolata megfogant. Legalább fél óráig bandukolt, mire véget ért a kaptató és eljutott a városka főterére. Sötét, gazdátlannak tűnő házak vették körül, sehol egy járókelő, sehol egy világos ablak. Pusztán a szétdobált szemét árulkodott arról, hogy a helység mégsem lakatlan. Megzöldült toronysisakos, nagy barokk templom állt a sarkon, homlokzatának fülkéiben kopott kőszentek várták a parúziát ahogyan Szindbád ifjúkori barátja, a rég megholt falusi pap emlegette a végítéletet. A lelkészből, kinek nevét és arcát is elfelejtette, ez a furcsa hangzású, görög szó maradt meg Szindbád sorvadó emlékezetében, egyikeként ama kevés múltbéli dolognak, amelytől nem fosztotta meg a tolvaj idő.

Isten pusztuló házával szemközt cifra kupolás, soktornyú épület pöffeszkedett, oromzatán foghíjas neonfelirattal: KOR.NA..ÁLLODA. Szindbád szíve megdobbant, ám öröme korai volt, a hotel és a földszintjén lévő étterem közös bejáratán hevenyészett tábla hirdette, hogy átépítés miatt zárva.

Szindbád leroskadt egy támláját vesztett padra, az egyetlenre a kitaposott füvű, csikkekkel, banánhéjjal és műanyag zacskókkal teleszórt kis parkban a hotel előtt, és feje alá helyezve útitáskáját, leheveredett, miközben heves szemrehányásokat tett magának, te vén bolond, hát kellett ez neked? Maradtál volna otthon, most tele hassal alhatnál az ágyadban, és álmodhatnál a régi, szép időkről, amikor voltak még emlékeid; légyottra mentél bérkocsin Óbudára vagy falusi disznótorokra utaztál fürge szánon, vastag bunda alatt enyelegve egyikével azon bájos nőknek, kiknek nevét és arcát ugyan elfelejtetted, ám csípőjük hajlatát itt érzed néha a tenyeredben. Ennél a momentumnál Szindbád gondolatai megszakadtak, mert hirtelen mély, képek nélküli álomba merült, mint a játék közben elfáradt gyermekek, és csak a hajnali kakaskukorékolás ébresztette fel, valamint a hátát, derekát hasogató, zsibbasztó fájdalom. Nocsak, gondolta Szindbád, siralmas helyzetében is megkapaszkodva a felhorgadó reményben: mégis vannak e városnak lakói, mert hiányuk esetén nem rikoltoznának e harsány madarak, és feltápászkodott, hogy ennivaló után nézzen.

rá se hederítettek

A kakasok elhallgattak, és a templom fölött kibukkanó nap gyorsan felhágott a várost borító azúrkék kupolára; a tér megtelt élettel. Kamionok – bűzt és füstöt okádó modern kori sárkányok – dübörögtek el az úton türelmetlenül dudálva, ablaktalan terükben titokzatos rakománnyal. A parkon átvezető ösvény is benépesült, ám a járókelők rá se hederítettek Szindbádra, mindennapos látvány lehetett számukra a padon alvó részeg vagy hajléktalan csavargó – a felületes szemlélő Szindbádot sem nézhette másnak borostás arcával, gyűrött ruhájával –, és a szemetet is megszokták, a suhancok esti összejövetelének maradványát, valamint a templom és a szálloda pusztuló vakolatára firkált trágár feliratokat és rajzokat.

Így kezdődött Szindbád első napja a városkában, ahol egykor született, s ahol ősei átélték a zivataros századokat, és mire véget ért a nap, mindent megtalált, amiért idejött, és mindent el is vesztett újra.

4.

A pékségre, hol végre enni kapott, a templom mögötti sikátorban talált rá. Kávé és frissen sült kenyér illata jelezte az odavezető utat, és Szindbád reménykedve lépett be ajtaján. A hely nem okozott csalódást: gömbölyded cipók, hosszúkás veknik, friss zsömlék, mákkal és nagy szemű sóval megszórt kalácsok kínálták magukat a polcokon, és néhány asztalka is várt a betoppanó vendégre, hogy kényelmesen költhesse el fényes hátú pozsonyi patkókból, leveles búrkifliből és többféle pogácsából álló reggelijét, miközben különös képek jutottak eszébe karikát hajtó, fűzfavesszőn lovagoló, fára madártojásért mászó fiúcskákkal. Szindbád úgy vélte, hogy gyermekkora elveszett epizódjai villannak fel a tea forró, délibábos gőzében, a friss vajjal megkent foszlós kalács pedig egy kedves arcot idézett föl, e nő bizonyára anyám, gondolta, és újfent könnyek szöktek a szemébe. Emlékei elvesztése mellett ez bántotta leginkább a hajóst, a rohamszerűen rátörő elérzékenyülés, mert a sírást férfiaknál a gyengeség jelének tartotta, és bármit szívesebben elviselt, mintsem hogy gyámoltalan, pipogya alaknak látsszék.

A pult mögött fiatalasszony sürgölődött, és miután első éhét elverte, Szindbád rá összpontosította figyelmét; a homlokára hulló, sötét hajából szőkén kivilágló tincsre, a blúz kivágásába kígyózva becsúszó vékony aranyláncra – melyet szívesen követett volna tovább a ruha alatt is –, telt ajkai fölött a finom pihékre, formás karjára, és elégedetten a látottakkal hozzá fordult útbaigazításért, hogy hol találna szállást, egy magafajta öregembernek való csöndes, nyugodt helyet házias koszttal és szolid árakkal, s ahol éjszakánként nem veri föl duhaj zenebona. A nő a Galambdúcba küldte, az egykori papnevelde mögé, ott kezdődnek a szőlők, a pincékben jó bort lehet kapni, bár az utóbbi esztendőkben többen felhagytak a nem sok haszonnal kecsegtető, ellenben igen vesződséges munkával; a távolabbi lejtőkön az elvadult tőkéket benőtte a gaz, a lelakatolt pinceajtók mögött korhadásnak indultak az üres tölgyfahordók, és a termést vigyázó szent szobrát sem hordozták már körbe processzióban a hegy körül.

Szindbád szóba hozta az emlékkereskedőt is, ám az asszony nem hallott róla, ilyenről nem tudok a környéken, holott itt születtem, és ismerek mindenkit a városban, mondta, majd látva kuncsaftja elszomorodó arcát, vigasztalóan hozzátette, de ha lenne ilyen, néném a Galambdúcban tudni fogja, és útbaigazítja az urat.

Az emlékkereskedőt a fogadóban sem ismerték, és nem hallott róla az újságárus, sőt a bánatos képű utcaseprő sem, aki csigalassúsággal kezdte eltüntetni csapzott rőzseseprűjével a teret elborító szemetet. Talán a régi piacnál, vakarta fejét a kulcsmásoló, az óváros a sorompón túl kezdődik, ott próbálkozzék. Mintha lenne ott egy régiségkereskedés vagy olyasmi, poros kirakatában mindenféle haszontalan limlommal.

megzöldült réztábla

Szinbád megtörölte gyöngyöző homlokát, majd nagyot sóhajtva elindult a jelzett irányban. A nap egyre jobban sütött, az átforrósodott falak ontották a meleget, és az emberek újra eltűntek, minden élőlény menedékbe húzódott a hőség elől, csak a résekből előbújt zöld gyíkok, a nyár pompás ékszerei hevertek mozdulatlanul az alacsony kőkerítések tetején cikkcakkos kövirózsatelepek és vadul burjánzó, narancsvörös trombitafolyondárok között. Szindbád kacskaringós, szűk utcácskákon baktatott, és nemsokára elérte a sorompót – a rozsdás sínpár néhány méterrel odébb véget ért –, majd mögötte a földszintes polgárházakkal körülvett, fekete bazaltkockákkal kikövezett takaros kis teret, közepén oroszlános kúttal, amely cseppenként adta a vizet, és egy vaskos öreg tölgyfával, aminőhöz hasonlót Szindbád fiatalabb korában sok városban látott; egyik helyen Rákóczi fejedelem fájaként tartották számon, másutt úgy tudták, Kossuth apánk pihent meg alatta toborzó kőrútján, míg ennek törzsén megzöldült réztábla hirdette, hogy Erzsébet, a magyarok királynéja szállt ki e helyt hintójából, hogy felfrissüljön a kút helyén hajdan bugyogó forrás vizétől. Szindbád megveregette a pirosra festett öntöttvas oroszlánok fejét, és körülnézett a háromszögletű téren. A hőség finom, szivárványos párája feloldotta a formákat és a körvonalakat, a fák és mögöttük a házak lebegni látszottak. Sós kútba vetnek onnan is kivesznek malom alá tesznek onnan is kivesznek, kántálta egy vékony hangocska, és Szindbád megfordult, hogy megnézze, ki az, de nem látott senkit, és a mondóka folytatódott, mintha az éneklő vele együtt, a háta mögé rejtőzve forogna, tüzes piszkafával kemencébe tesznek onnan is kivesznek a katlanba tesznek…

A tér üres volt. Szindbád tekintete körbevándorolt a stukkódíszes homlokzatokon, meg-megállapodva a szerecsenfővel, angyalokkal, gipszből mintázott virággirlandokkal ékesített házakon, és a keményfa kapuk emberkezet formázó bronz kopogtatóin is elidőzött. Ismét felhangzott az éneklés, a láthatatlan valaki ugyanazt a dalocskát ismételte, és amint elhallgatott, mintegy vezényszóra zárak csattantak, kulcsok csikorogtak, nagykapuk nyikordultak, a vén házakból fehérbe öltözött gyermekek tódultak elő, fürtös fejükön papírcsákó, kezükben fakard, térdük közt apjuk faragott fejű sétapálcája. Felpattant a boltok eddig csukott ajtaja is, veszett csilingelésbe kezdve, ugyanúgy, mint amidőn vevő nyitott be a hajdani trafikokba, ahol megült a virginia és finom török dohány illata, és a kis bolthelyiség mögötti lakásból előbicegett a hadirokkant trafikos, lába helyén fityegő nadrágszárral, mellén a vaskereszttel és más háborús kitüntetésekkel. A napsugár kényeskedve megnézte magát bennük, azután visszafordult, hogy tündöklésével elvakítsa a kútnál megroggyanó térddel álldogáló Szindbádot.

Egy másik ajtóban vékony, kecskeszakállas emberke jelent meg, kezében nagy, hengeres kalitka, feje fölött papagájtarka cégtábla: Díszhal- és madárkereskedés. Az emberke kinyitotta a kalitka ajtaját, és a madarak – kék-zöld-piros-sárga trópusi pintyek, rózsaszínű törpegerlék, citrom- és narancsszín kanárik – szanaszét röpültek a tér zömök hársfái között. Talán az emlékeit ereszti szélnek, gondolta Szindbád, neki nyilván túl sok van belőlük. Hangos csobogás hallatszott, a kút medencéje megtelt, majd túlcsordult, és a hőségtől eltikkadt oroszlánok mohón lefetyelni kezdték a friss vizet. A madárkereskedő másodszor is előjött; színes halakkal teli vödröt hozott magával és tartalmát belefordította a hatszögletű medencébe. Halacskái ugyanolyan színpompásak voltak, mint madarai, és vidáman fröcskölve ficánkolni kezdtek a zubogó vízben.

Egyik sarkon üres kioszk állt, a másikon barátságos kisvendéglő, faoszlopos, apácarácsos kerthelyiségében fehér abrosszal letakart asztalok mellett pocakos kereskedők ültek, olajos képű kupecek, vidám vásárosok, és előttük azok a harmatos korsók frissen csapolt, keményhabú, világos sörökkel! Visszafelé betérek oda, gondolta Szindbád, mert a kriglik láttán összefutott szájában a nyál, ám ebben a pillanatban észrevette a harmadik bolt régimódi, deszkára festett sildjét. Ez állt rajta: EMLÉKEkERESKEDÉS, és hősünk nagyokat dobbanó szívvel azonnal elindult a sötéten tátongó ajtónyílás felé, ám alig tudta megtenni azt a néhány lépést, mert különös gyöngeség fogta el. Tagjai elnehezültek, lábát ólomsúly húzta, mégis felküzdötte magát a három lépcsőfokon, és majdnem beesett a küszöbön, de szerencsére meg tudott kapaszkodni az ajtófélfában. Mélyeket lélegezve várta, hogy elmúljék a rosszullét, és csak akkor lépett be, amikor visszanyerte erejét. Az utcákon uralkodó fojtott hőség után kellemes hűvösség fogadta, akár a vidéki kúriák behajtott spalettás szalonjában, hol a ház ura szívélyes öleléssel köszönti a vendéget, és míg bal kezével hátát lapogatja, jobbjával a szilvóriumos üveg után nyúl, Isten hozott öcsém, mi szél hozott erre? A ház asszonya pedig, miután leoldja maga elől a kötényt, lemossa kezéről a hagymaszagot, parfümöt fúj magára és fonott porcelánkosárkában frissen sült tepertős pogácsát tesz az asztalra, biztosan megéhezett a hosszú úton, Szindbád, hol járt, mióta nem találkoztunk?

boszorkányos gyorsasággal

Szindbád szeme a kinti világosság után kezdett hozzászokni a benti sötéthez, és úgy vélte, a bolt berendezése olyan, akár valami ódon patikáé. A falakat eltakaró, mennyezetig érő öblös szekrények fiókjaira olvashatatlan, talán gót betűkkel írt cédulákat ragasztottak, feljebb, a nyitott polcokon pedig megszámlálhatatlan különféle méretű és kiállítású doboz szorongott. Voltak közöttük nagyobb, díszesen faragott keményfaládikák, cizellált ezüstszelencék, kínai lakkdobozkák, ében- és elefántcsont kazetták, ám a legtöbb színes bádogból, puhafából, papundekliből készült. Szindbád végigsöpörte pillantásával a régimódi, festett mennyezetet, ahol rózsakoszorúba foglalva dundi ámorok repdestek, kezükben íj, mérleg, homokóra, sőt, egyikük vigyorgó koponyát ölelt magához, mintha gyümölccsel vagy virággal teli kosárka lenne. A halálfej baljós sejtelemmel töltötte el szívét, rossz érzését azonban hamar elűzte a meglepetés: a pult mögött fiatalasszony kötögetett. Ujjai boszorkányos gyorsasággal mozogtak, és a villogó tűkről szivárványszínekben játszó, hosszú sál tekeredett le a kőpadlóra. A nő különös mosollyal figyelte a torkát köszörülő Szindbádot, aki hirtelenjében azt sem tudta, hogyan köszönjön. Utazása közben többször elképzelte az emlékkereskedőt; bajuszosnak és bajusztalannak, kicsinek és nagynak, kövérnek és soványnak is látta maga előtt, ám mindig férfiembernek, és életében először zavarba jött egy nőnemű lény láttán. Az emlékek bizalmas dolgok, és Szindbád – bár a szebbik nemtől körülvéve töltötte fiatalabb éveit – soha nem avatta be őket érzelmeibe, nem osztotta meg titkait velük.

Tudom, mit érezhet most Szindbád, szólalt meg lágyan az asszony, de kérem, ne restellje magát előttem. Tekintsen rám bizalommal, és mondja el nyugodtan, miért jött ide olyan messziről, azzal váratlanul átnyúlt a pulton és megsimogatta a hajós kezét. Asszonyom, a hirdetésre jöttem, mert elveszett emlékeimet keresem, szólalt meg az érintéstől lecsillapodott hajós, és fel sem tűnt neki, hogy a nő nevén szólítva, régi ismerősként fogadja.

Igen, a legtöbben ezért jönnek, bár egyéb szolgáltatásaink is vannak. Meglepődne, ha tudná, mennyi minden másért járnak ide kuncsaftjaink; újabban erősen csökkent a kereslet az emlékek iránt. Tudja, az embereket manapság nem érdekli a múlt. Igaz, a jövőre sem kíváncsiak, egyedül a jelenük foglalkoztatja őket, a múló pillanat foglyai lettek.

Szindbád szeme ekkorra hozzászokott a boltban uralkodó félhomályhoz, és megállapította, hogy a boltosnő korántsem fiatal, ahogy az első percekben vélte. Bár bőre sima és a homloka ránctalan volt, gesztenyeszín haja kétoldalt erősen őszült, és sötét szeme izzott, mint Izland krátertavai, melyeket forrpontig hevít a föld mélyéből kitörni készülő láva. Szindbád úgy gondolta, hogy a boszorkányoknak van ilyen mindentudó szemük, kik sok száz évig élnek, és emberi szívekkel labdáznak.

Nos, Szindbád, milyen emlékeket szeretne? Valaha mindenfélét árultunk, oly ritkaságokat is, mint Casanováé és Napóleoné, sőt, ha jól emlékszem, Báthory Erzsébet és Mária Terézia emlékeit is őriztük, és sok más híres, sőt hírhedett személyét, nem is hinné, mekkora kereslet volt irántuk, hányan kölcsönözték ki például Haynau és Hitler, Sztálin, Hasfelmetsző Jack, a biatorbágyi rém, a whiskys rabló dobozait, vagy éppen a káposztás cvekedlit kedvelő, mindenható főtitkárét, és igen nagy keletje volt a zuglapok által megszellőztetett pletykák hősnőinek is. Diana hercegnő emlékeit például több százan keresték, nem győztük a kópiákat gyártani, és elhiheti, hogy bárki jött ide, megtalálta a neki valót, mert személyes, névre szóló emlékeket is tartottunk. Megboldogult férjem elméje azonban megbomlott élete végén, és összevissza keverte a dobozok tartalmát. Az volt a rögeszméje, hogy családi emlékcsomagokat kell összeállítani, mert ezek által ki lehet küszöbölni a nemzedékek közötti ellentéteket, és kísérletezett egy elégedetté és boldoggá tevő összeállítással is, amely nagy érdeklődést keltett világszerte, de főleg itthon. Akkoriban a legmagasabb körökből is megkeresték, csakhogy férjem gyorsan hanyatlott: gyakran összetévesztette a neveket, az évszámokat, elfelejtette felcédulázni az átcsoportosított emlékeket, hasznavehetetlenné téve árukészletünk nagy részét, és így nem jöhetett létre az üzlet. Természetesen megpróbáltam rendet teremteni, miután itt hagyott, ám sok minden menthetetlen volt, és bőven maradtak helyrehozhatatlan hibák a rendszerben. Most sem biztos, hogy azt találja a dobozban, amit a feliratok mutatnak. Sajnos, a javítás munkálatait bele kellett kalkulálnom az árakba, és bár a minőség romlott, kénytelen vagyok többet kérni az emlékekért.

A hangja kellemes volt, és elzsongította Szindbádot. Figyelme ki-kihagyott, pillantása azonban éberen kalandozott az asszony fátyolszerű anyagból készült, bő ruháján, a fekete virágos kelmén átsejlő, kedvére való idomokon, és azt gondolta: kár, hogy nem korábban találkozott az özveggyel, azon esztendőkben, midőn nem a zsába okozta kín ütött villámként a gerincébe, ha odahajolt valakihez, hanem a vágy édessége.

Szóval, milyen emlékeket akar?, kérdezte a nő újra, vannak akciós áruink is, azoknak nemsokára lejár a szavatossága, de ahogy elnézem magát, Szindbád, addig biztos kitartanak, ameddig szüksége lesz rájuk.

Nem holmi olcsó bóvlit akarok, válaszolta a hajós, a saját emlékeimet keresem, kerül, amibe kerül. Öreg vagyok már, számot akarok vetni önmagammal. Tudni szeretném, hogy ki vagyok; honnan jöttem, mi történt velem hosszú életem során, amint a vándor is visszanéz a megtett útra, mielőtt a fogadóba tér. Újra érezni akarom az ízeket és az illatokat, a fájdalmakat, a szerelmeket, és szembe akarok nézni kisebb és nagyobb vétkeimmel, sőt, ha vannak: árulásaimmal és a gyávaságaimmal is, fejezte be, és óvatosan megpróbálta kiegyenesíteni a padon alvástól megnyomorodott derekát. A nő ajkán megint megjelent a talányos mosoly, miközben elővett a pult alól egy elrongyolódott spirálfüzetet, tele agyonjavított bejegyzésekkel, és többször átlapozta, mire megtalálta, amit keresett. Ez az, mondá, megvan, de sajnos, garanciát nem vállalhatok. Boldogult férjem a maga emlékeihez is hozzányúlt, és nem biztos, hogy a későbbi reparálások jól sikerültek. Akár az is előfordulhat, hogy nem a saját emlékeit kapja meg.

Szindbád dobogó szívvel és elszoruló torokkal nézte, hogy a nő bemegy a polcok mögé, és kisvártatva előjön egy kékre festett fadobozzal, amelynek tetejére színes virágcsokrot és évszámot is pingált a hajdani vásári asztalosmester, ám annyira kopott volt, hogy nem lehetett elolvasni, melyik esztendőben készült. Az asszony letette a pultra, becsomagolom, ajánlotta, de Szindbád azt mondta, nem szükséges, inkább a használatát magyarázza el, hogy hogyan működik ez a micsoda.

nem vállal felelősséget

Előbb a pénzt kérem, és az aláírását ide, tolt elé egy nyomtatványt az asszony, az áll benne, hogy mint vevő tudomásul veszi: a cég nem vállal felelősséget a dobozban lévő emlékek minőségéért és használhatóságáért, nem garantál semmit, és ha engem kérdez, figyelmeztetem, jobban tenné, ha meg se venné; a legtöbb embernek nagy megrázkódtatást okoz szembesülni egykori énjével.

Szindbád türelmetlenül megrázta a fejét, aláírta a papirost, leszámolta a nem kis fizetséget, majd mohón magához húzta a ládikát és újra megkérdezte, hogyan hozható működésbe. Magam sem tudom biztosan, válaszolta a nő, csupán annyit mondhatok, hogy eddig mindegyik vevőm rátalált a megoldásra, amint kinyitotta a dobozt. Ha gondolja, van itt egy fülke, oda beülhet, nem fogja zavarni senki, nyugodtan bíbelődhet az emlékeivel, és a bolt legsötétebb sarka felé mutatott.

Szindbád elindult a jelzett irányban, ám szinte azonnal megtorpant. Ó, az ördögbe, kiáltott fel bosszúsan, a pápaszemem a fogadóban maradt. Az asszony benyúlt a fiókba, ahol a füzetet kereste az imént, és kivett egy szemüveget. Hát ezt hogy a csudába csinálta?, kérdezte Szindbád elámulva, mert szakasztott olyan volt, mint az övé, még a szárát is ugyanott drótozták meg.

Gyerekjáték, biggyesztette le száját az asszony, boldogult férjem rengeteg ilyen trükköt ismert, és rávettem, hogy megtanítson néhányra.

5.

A sarokban tölgyfából és sárgarézből készült kis kabin állt, egybeépítve a szekrénysorokkal. Ilyenek voltak a régi postai telefonfülkék, ahonnan hősünk hosszú interurbán beszélgetéseket folytatott falura költözött régi szerelmeivel, kik a városi élet léha ünnepei helyett a szorgos és erkölcsös vidéki hétköznapokat választották egy megbízható, ám unalmas férj oldalán.

Bent, a kis kamrában sötétebb volt, mint az üzletben, Szindbád azonban nem töltötte az időt a kapcsoló keresésével, hanem nyitva hagyta félig az ajtót, és egyetlen határozott mozdulattal felnyitotta a ládikát, amely teljesen üresnek bizonyult, ám a fülke hirtelen kivilágosodott, mintha az eddig bezárva tartott, de a türelmetlen mozdulattól kiszabaduló fény világítaná meg, és falai észrevehető gyorsasággal távolodni kezdtek egymástól. A fülke eltűnt; Szindbád nagy teremben találta magát, és csodálkozva nézte, hogy az ajtó kitárul és rajta emberek özönlenek be: csupa ismerős. Élükön – zöld vadászkalappal ősz fején – az apja, karján kalácsarcú nővel: Szindbád anyjával. Mögöttük a nagyszülei és számos őse, kiket megsárgult fotográfiákról ismert; csipkefőkötős apai nagyanyja kezében festett ládika, szakasztott mása a Szindbádnál lévőnek – vagy inkább emez a mása annak?, és a hajósnak eszébe jut, hogy az öregasszony abban tartotta a régi családi iratokat, születési és halotti anyakönyvi kivonatokat, nagyapja frontról majd fogságból írt leveleit, esküvői meghívókat, gyászjelentéseket, lepréselt virágokat.

Gyerekkori pajtásai is ott vannak a menetben: fakardos, métaütővel hadonászó, ugrabugráló kisfiúk, egyiküknél lepkeháló, és Szindbád szívében újra feltámad a hajdani vágyakozás, majd belehalt, annyira szeretett volna ő is ilyet, ám karácsonykor mégsem azt hozott az angyal, kis sárgaréz trombitát kapott helyette. Mit kezdenél télen egy lepkehálóval? Ilyenkor nincsenek pillangók, vigasztalta az apja, látva csalódottságát. Hópelyhekre vadásznék vele, válaszolta szomorúan, és nem értette, miért nevetnek a felnőttek.

A kisfiúk ráismernek, integetnek neki, s egyikük – kiválva a sorból – odafut hozzá, hogy markába nyomjon egy szivárványszínű, nagy üveggolyót. Hát ő vitte el!, gondolja Szindbád. Jól emlékszik a borús, nyári délutánra, midőn kedvenc játékszerét kereste, a gimnázium melletti aszfaltjárdán a csatornafedelet is felfeszítette, de nem sikerült megtalálnia, mert ott lapult pajtása zsebében.

elfúlva falja a múltat

Játszótársai után a drága nők tolonganak, szerelmei, akik elhagyták, s akiket elhagyott, csókot dobva lebbennek el előtte. Szindbád néven szólítja őket, és egész valóját képek töltik meg, élete filmje pereg előtte, megelevenedett kalandjai, nyakára forró karok kulcsolódnak, fülébe hangok súgnak-búgnak, rég elfelejtett illatok lengik körül, Estella fűszeres parfümje, Fruzsina rózsavize hódítja; ujjai bizseregve tapintanak vállat és bokát, ajkán bőrük fahéj és vanília íze; hősünk elfúlva falja a múltat, gáláns percek, órák, évek sereglenek köré.

A menet ellejt, néhányan visszaintenek eltűnőben, ahogy ellobbannak; semmivé válnak a falhoz csapódva, mint éji pillangók a kivilágított ablaküvegen, folt sem marad utánuk, csupán árnyékuk táncol valameddig a szürke kőpadlón.

Ahonnan jöttek, a másik teremben frakkos pincérek, feltűrt ingujjú csaposlegények, hosszú kötényes kocsmárosok, kipirult arcú szakácsnék hordják tálcán a rengeteg ételt és italt: ropogósra sült malacot, kocsonyázott kecsegét, kakaspörköltet, bécsi tányérhúst, Újházy hús- és Jókai bablevest, gesztenyével töltött fácánt, nyúlpástétomot, rántott csirkeszárnyat, Eszterházy-rostélyost, a restik zónapörköltjét, vesevelőt, pájslit és pacalt, vadas marhahúst zsemlegombóccal, nehéz vörös és könnyű, száraz fehérborokat. Pezsgősdugó pukkan, és Szindbádot soha nem érzett éhség hajtja, hogy elinduljon a megrakott asztalok felé, de megtorpan, mert a lámpák pislogni kezdenek, kintről erősödő zúgás, majd hatalmas robaj hallatszik, szirénázás hangja tör be a mulatságba, és a fény kialszik.

Szindbád nyirkos, sötét helyiségben gunnyaszt reszkető, összebújt emberek között, a félelem savanyú szaga árasztja el a pincét. A hely idegen számára. Soha nem járt itt, nem ismer senkit, mégis tudja, hogy légitámadás van, hogy bomba zuhan mindjárt a házra, három emeletnyi tégla és beton, gerenda, cserép a légópincére dől. Meneküljünk, törne fel torkából a kiáltás, de nem jön ki hang a száján, vagy ha mégis, senki se hallja a zenebonában. Kirohan a pincéből, fel az utcára, és mialatt fülét befogva a földre veti magát, hatalmas robbanás rázza meg a környéket, az épület nagyobbik felének helyén tátongó bombatölcsérből lángok törnek ki és füst csap fel az égre. Később végignézi, hogyan ássák ki a túlélőket, mert a holtak ott maradnak a romok alatt, a pince nagyobbik része beomlik a robbanáskor, és maga alá temeti a lakókat. A ház sarka marad meg csupán, s a hegynyi törmelék fölött egy szalonba látni, a zongora két lába a parkettán áll, a harmadikat semmi sem tartja; űr van alatta a leszakadt födém kilógó vezetékeivel, és az elpattanó húrok hangja sokára enyészik el a füstölgő kráter fölött. Szindbád sose látta ezt a képet a valóságban; az ostrom alatt a fővárosban rekedt unokaöccse mesélte a háború után, de most megelevenedve valóságosabbnak tűnik a saját emlékeinél.

A szirénázás tovább tart, sőt erősödik, és Szindbád kopár hegyoldalon, éles kövek között kúszik; majd egy árok hideg vizébe roskad a rárontó idegen emlékek súlya alatt – ezúttal egyik nagybátyja utolsó pillanatait éli át – a becsapódó gránát szilánkjai lekaszálják a mellette álló katonát. Megpróbál jobban lebukni a puskagolyók elől, ám a történet már meg van írva, utólag nem megváltoztatható: előbb a vállát éri a lövés, azután a szívét, és a nagybácsi vére még vörösebbre festi a hegyi folyó vizét.

ezek nem az én emlékeim!

A következő percben gyermekként bolyong a temetőben sötét tujafák és bukszusok között, fekete gránitobeliszk aranyozott betűit silabizálja, hősi halált halt ekkor és ekkor, élt ennyi és ennyi évet, ám a kisfiú az öreg Szindbád agyával gondolkozik, s azt számlálgatja, hogy ez a hősi halott, apjának öccse a koránál fogva lehetne az unokája is, de már másik helyszínen béklyózza lábát az összefagyott hó, karjába, kezébe beleüt a hideg és a fájdalom. Fülsiketítő a zaj. Az égen, akár a tűzijáték, világító rakéták összefolyó fényfüggönye lobban, pokolbéli lángok nyaldossák az eget. Ez itt egy másik háború, Szindbád az emlékek parancsát követve ezúttal egy távoli folyó nagy kanyarulatánál védi a hazát, idegen országban. Mínusz harminc fok van, hódara szitál. Elejti a puskát. Mindegy is, van-e fegyvere vagy nincs, ebben a hidegben használhatatlan, befagyott a závárja, különben sem ér semmit a túlparti ágyúütegek ellen. Nem akarom tovább folytatni, ezek nem az én emlékeim!, mondaná legszívesebben, ha lenne kinek. Hogy kell megállítani ezt a micsodát? Ám hiába pásztázza a tájat, behavazott, végtelen síkságon áll, az emlékkereskedés eltűnt a kötögető nővel együtt, és a doboz, a festett doboz, amelyet előbb kezében tartott, nincsen sehol. Apám és nagyapám harcolt e háborúkban, nekem semmi közöm hozzájuk, tiltakozik, hátha meghallja valaki, de a zsigereiben érzi, hogy nincs menekvés, az emlékezés árját – ha egyszer elindult – nem lehet megállítani. Szindbád megadja magát és nem csukja be szemét a végtelen hómező előtt sem, holott apja elbeszéléseiből tudja, hogy a szikrázó fehérség hóvakságot okoz. Elszántan belép a máris visszájára fordult, negatív képbe – fekete havon fehérrel rajzolt a vánszorgó katonák sziluettje –, és tántorogva vág neki az útnak, miközben géphang kelepel, a többgenerációs emlékcsomag felhasználásánál gyakori, hogy apák és fiák személye egybeolvad, emlékeik összekeverednek, vigyázzon, fennáll a tudathasadás veszélye, de még el sem hal, még bele sem simul a következő helyszín zakatoló, kattogó, morajló zajába, amikor kipödört bajszú kalauz jön át a szomszéd fülkéből. Miért van minden kalauz bácsinak bajusza?, kérdez a kis Szindbád, a jegyeket akkurátusan kilyukasztó közeg azonban, mintha nem hallaná a hangját, szigorúan rászól az ablakba felcsimpaszkodó kisfiúra, kihajolni veszélyes, fiacskám, nem látod? Oda van írva, o-pas-no je van se nag-nu-ti kihajolni veszélyes kéretik nem dohányozni a fűre lépni tilos ne csak őrizd gyűlöld is a kulák a dolgozó nép ellensége halál a rémhírterjesztőkre, és mialatt a kamasz Szindbád megpróbálja feljebb húzni a vonatablakot, rémülten nézi, hogy a szomszédékat nyakigláb fiukkal és copfos kislányukkal együtt tehervagonba taszigálják, deportálják szegényeket, hallja az anyja hangját, ám akkorra maga is a transzportban van, egyetlen örökkévalóságnyi pillanatra ő a szomszéd fiú, a következőben azonban másik szerelvényben szorong. Málenykij robot, vigyorog a pufajkás, tatárarcú őr, kicsi munka, egy hét múlva lesztek otthon, és rájuk szögezi a vagon ajtaját. Itt döglünk meg, sose kerülünk haza!, hörög Szindbád barátja, a gimnázium büszkesége, lázas önkívületben dobálva magát a zsákkal letakart priccsen, és tudata utolsó fellobbanásában latin verset citál, Catullus Lesbiához írt sorait, soles occidere et redire possunt nobis cum semel occidit brevis lux nox est perpetua una dormienda.[1]

És még mindig nincs vége a vesszőfutásnak. Szindbád hideg cementpadlón a saját piszkában fekszik, rajta kívül tizenöten, húszan szoronganak a szűk cellában, kintről ordítás hallik. A félelem minden porcikájába beveszi magát, a gyomrát marcangolja és a fülébe sziszegi: rajtad a sor, most már te következel… és Szindbád, mint nővére gyerekkori rongybabája, tehetetlenül tűri, hogy pofozza, dobálja, rugdossa, kifossza és gyilkolja a század.

6.

Az oroszlános kúthoz megérkezett a szirénázó fehér autó, a mentősök felemelték a földről az öregember mozdulatlan testét és óvatosan hordágyra fektették. Még él, mondta a mentőorvos, siessünk.

7.

Amikor magához tért, ágyban feküdt, és összekapaszkodó nők táncát bámulta a szemközti ablak négyszögében. Sok időbe telt, mire rájött, hogy valójában rőt lombú fák hajladoznak a kertben, azokat nézte balerinának az üvegen patakzó esővíz foncsorán át. Ősz van, gondolta, és megkapaszkodva ebben a bizonyosságban, sorolni kezdte magában az évszakokat, mint egykor az iskolában. Tavasz, ősz, tél. Tavasz, tél, nyár …. a negyedik azonban – mert négyen vannak – folyton elbújt előle, és az sem akart eszébe jutni, hogy melyik melyik után következik, ezért felhagyott a próbálkozással. Az eső elállt, majd újra eleredt, kisütött a nap, majd felhők mögé rejtőzött, az ablak lassan elsötétedett, azután kivilágosodott, távolabb aranysárgán lobogtak a fák a hegyoldalban, ám színpompájuk nem sokáig tartott. Szeme láttára hányták le lombruhájukat, és mire legközelebb lement a nap, csupaszon álltak a leereszkedő ködben.


Az öregember nem tudta, hogy mikor, miért és honnan került ide; afelől is kétségei voltak, hogy ő maga kicsoda, és hiába erőlködött, kezét és lábát sem bírta mozdítani. Egyetlen emléket talált kiürült agyában: ébredése előtt valami rémálom szűk és sötét labirintusába zárva bolyongott sokáig, talán éveken át, nem találva a kivezető utat, és közben szörnyű dolgok történtek vele, de ezeket nem sikerült felidézni, egyedül a rémület maradt meg belőlük. Később egy kőből faragott szerecsenfő képe is előkerült valahonnan, és hangok zakatoltak a fülében, sós kútba tesznek onnan is kivesznek malom alá tesznek onnan is kivesznek tüzes piszkafával kemencébe tesznek onnan is kivesznek a katlanba tesznek, a szavak azonban elvesztették jelentésüket, nem volt mögöttük semmi, egyébként is hamar belefáradt a meddő töprengésbe. Inkább az ablakban zajló változásokat nézte, az égen elúszó felhőalakzatokat, szélfútta falevelek táncát, faágon tollászkodó varjút és a zuhanórepülésben földre érkező verebeket. Időnként kinyílt egy ajtó, valaki pirulákat hozott, inni adott, megetette. Néha ketten jöttek. Megmosdatták, tiszta hálóinget adtak rá, áthúzták az ágyát. Egyforma fehér ruhát viseltek, és egyforma volt az arcuk is, nem tudta őket megkülönböztetni akkor sem, amikor többen körülfogták, vizsgálták, kis kalapáccsal a térdére, könyökére ütöttek és érthetetlen szavakat mormoltak. Valaki tornáztatta is: karját, lábát emelgette fel, le, oldalt, vissza, szétnyit, zár, és megmasszírozta engedetlen tagjait, de közötte és a vele foglalkozók között fal húzódott, nem hatolt át rajta semmi.

Állapotában látszólag az első hóesés hozott változást, valójában az a fiatal doktornő segítette a felépülés útjára, aki szakvizsgájára készülve az öregember rejtélyes betegségét választotta vizsgálódása tárgyául. Érdeklődését az éjszakás ápolónők keltették fel, azok szóltak, hogy szerintük a hetes szoba betege átejti az orvosokat. Beszél és forgolódik álmában, holott úgy tudják, teljesen megbénította valami titokzatos kór. Szerintük az öreg színleli a tüneteket, nem szélütés érte, hanem a hideg és az éhezés elől menekült a kórházba a tél beállta előtt, mint sok más hajléktalan.

A doktorkisasszony tanulmányozni kezdte a ritka kórképet, és sok éjszakát töltött betege ágyánál, strázsálva zűrzavaros álmait. Az öregember az alvás tengerén evickélve néha azt hitte fekhelyéről, hogy vihar sodorta hajó, s ő maga hol a kapitány, hol roncsokba kapaszkodó hajótörött, másszor meg újra és újra végigélte álmában a kórházba szállítása előtti órákat, hányta, vetette magát, beszélt és kiáltozott, neveket sorolt és gyerekmondókát dünnyögött, ám reggelre kelve nem emlékezett semmire, bénán és tehetetlenül süppedt az elnyűtt kórházi matrac gödreibe.

Az orvosnő jegyzeteket készített. Betegének zaklatott éjszakáin elhangzó minden szavát leírta, és azután megpróbálta az egyes elemeket összekapcsolni. Legnagyobb meglepetésére némi kiegészítéssel értelmes mondatokat kapott, amelyekből történetféle kerekedett: páciensének utazása és a városkában töltött első napjának eseményei egyre jobban kirajzolódtak előtte.

mik vannak manapság!

Azután megtudta a nevét is; a fogadóból néhány nap után jelentették az idegen eltűnését a helyi rendőrőrsön, és egy szemfüles fiatal nyomozó – aki társaival ellentétben szívesen olvasott régi detektívtörténeteket, sőt, más könyveket is – kérdezősködni kezdett a városban. Meglepően sokan emlékeztek az idegenre, a reggeli járókelők közül is többen jelentkeztek a helyi újságban közzétett és a villanyoszlopokra kiragasztott felhívásaira, a kulcsmásoló pedig elmondta, hogy az utazó valami emlékkereskedőt keresett – hogy mik vannak manapság! -, és az óvárosba indult, ahol többen is látták a régi piactéren az oroszlános kútnál ácsorogni. Mint egy rongybaba, ha leejtik, úgy csuklott össze, mondta az egyik szemtanú, a trafikos, egyik pillanatban még állt, tett néhány tétova lépést, a másikban már a kövön feküdt, akár egy halom üres zsák.

Szindbádnak hívják, hát nem furcsa? Mint az Ezeregyéjszaka hajósát, számolt be az olvasni szerető rendőr a buzgó doktorkisasszonynak az öreg utazóról, a fogadóban megtalálták az iratait, egy tévedés folytán azonban az elfekvő ügyek dossziéjába kerültek, és hónapokig lapultak ott, ezért találtunk ide ilyen sokára.

A kis rendőr reggel óta járkált a városban; fiatal arcát pirosra festette a hegyekből lezúduló hideg, szeme könnyezett, és szélfútta, friss szagot hozott be magával. A lány mélyen beszívta a gyerekkorára emlékeztető illatot, és szerette volna odaszorítani arcát ahhoz a hidegcsípte fiatal archoz. Hószaga van, gondolta, máma megjön a tél.

8.

Képzelje, kavargatta kihűlt kávéját Szindbád, az a kis doktornő visszahozott az életbe. Leírta mindazt, amit lázas álmaimban összefecsegtem; éjszakánként papírra vetette, nappal felolvasta nekem, amikor pedig elbocsátottak a kórházból, megajándékozott jegyzeteinek másolatával. Azt mondta, engem is illet, elvégre rólam van szó. Tulajdonképpen az ő feljegyzéseit meséltem el magának, mert én ugyanúgy nem emlékszem semmire, mint az utazásom előtt, és hiába olvastam ronggyá a kapott irományt, hiába tanultam meg szinte szórul szóra az egészet, olyan nekem, mint egy regény: mintha mással történtek volna ezek a dolgok, alig néhány apróság emléke tért vissza hozzám, azok is többnyire arra a távoli városkára vonatkoznak, ahol mindezt átéltem.

És az emlékkereskedő boltja? Nem ment vissza megkeresni az özvegyet?, kérdeztem kíváncsian, közelebb tolva hozzá a süteményes tálat. Szindbád észre sem vette, pedig amióta ismerem, élt-halt a dióval és baracklekvárral töltött hájas kifliért. Komor arccal belehörpölt kihűlt kávéjába, és tűnődve nézte a téli álomba dermedt kertet, ahonnan továbbálltak a fenyőrigók, és egy piroskalapos fakopáncs kopogtatta buzgón a diófa ágait, meg egy lángoló mellényű vörösbegy ugrált a csipkebokor tüskés ágain. Mit is kérdezett? Ó igen, az özvegy! Természetesen vissza akartam térni hozzá. Amint felépültem, elsántikáltam a régi piactérre, hogy felkeressem, bár a doktorkisasszony óva intett ettől, azonban hiába mentem, nem találtam meg. A trafik és a madárkereskedés közötti üzlet zárva volt, sildjét levették, kirakatából eltűntek a felnagyított régi képeslapok, és bent a csupasz falak között szemét- és törmelékkupacok szomorkodtak, meg néhány törött deszkadarab.

A trafikos szerint a szomszéd üzletben nem emlékekkel kereskedtek, hanem olcsó emléktárgyakat árultak, csecsebecséket, képeslapot. Szindbád félreérthetett valamit, vagy rosszul emlékszik, közönséges szuvenírbolt volt, uram, és a tulaj meghalt még a tavasszal, az örökösök meg mindent elvittek, egy szöget nem hagytak itt, és azóta zárva van az üzlet. Ez volt a helyzet a maga látogatásakor is.

elnagyolt vonásokkal

És a felesége? Nem maradt annak az elhunyt kereskedőnek özvegye?, faggatta Szindbád a trafikost, csinos, barna nő, éppen hogy őszülő kontyában teknőcfésűvel? Szürke-fekete virágmintás, bő ruhát viselt, és a fülcimpája alatt, a nyakán volt egy parányi kis anyajegy. Sose látott nőt a szomszédjánál, hacsak nem vevőt, állította a trafikos, magas, behemót ember elnagyolt vonásokkal, seszínű hajjal, zsírpecsétes nadrágban. Egyáltalán nem látszott hadirokkantnak, pedig Szindbád, bár sem arcára, sem alakjára nem emlékezett, esküdni mert volna, hogy korábban mankója volt és medáliák fityegtek a zubbonyán.

Nem nagyon hittem neki, magyarázta Szindbád – megjegyzem, a szeme se állt jól –, mert ha igazat mondott, akkor ugyebár erre sincsen magyarázat, és diadalmasan felém nyújtotta tenyerét, benne szivárványszínű üveggolyóval. Jól nézze meg, ezt a golyót egykori pajtásom az emlékkereskedő boltjában adta át nekem, és ott vesztettem el később, amikor összezavarodtak emlékeim az apáméval. És tudja-e, hol találtam meg? A dohány árudában, a pulton valami üres szivarosdobozban, midőn a trafikos néhány percre hátrament a lakásába. Az volt a legkülönösebb, hogy az ipsét egy ismerős női hang hívta ki. Azóta töröm a fejemet: hol hallottam ezt a hangot, és most, ebben a pillanatban jöttem rá, hogy az özvegyére emlékeztetett.

Kóstolja meg a hájas kiflit, Szindbád, a szomszédasszonyom receptje szerint sütöttem, ő a legjobb szakácsné a Vizes utcában, próbáltam lecsillapítani, mert egyre izgatottabban beszélt, ám ezúttal kosarat kaptam. Azt mondta, köszöni, nem kér, sürgősen el kell mennie. Fontos találkozója van: valami álomfejtő asszony érkezett a városba tegnap és ő bejelentkezett hozzá, meg akarja tudni, hogy mit jelent szerecsenfővel álmodni; a nő fél ötkor várja a Sóház utcai cukrászdában.

  1. A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel:
    bennünket, ha kihunytunk, semmi többé
    föl nem ver soha örök éjszakánkból.
    Szabó Lőrinc fordítása