„EMBERT EMBER MIVÉ TETT?”
2014 január
Hegedűs Gábor Gerhard Gentzen kapcsán[1] a kérdések egész sorát veti fel, melyek kétségbeejtően kikezdik az összes modern morálfilozófiai próbálkozást, hogy univerzális etikai normákat állítson fel. A nácizmus olyan történelmi tapasztalatokat hozott az emberi természet iszonytató mélységeiről, amelyeket semmilyen hagyományos etikai rendszerbe nem lehet beilleszteni. Napjaink egyik legnagyobb morálfilozófiai gondolkodója, Alasdair MacIntyre szerint a felvilágosodás volt az utolsó korszak, amely még azzal a meggyőződéssel vizsgálta az erkölcsi világ természetét, hogy sikerülhet univerzális elveket érvényesíteni az emberi cselekedetek ön- és társadalmi szabályozásához.
erkölcsi elveik halála
A moralitás racionális igazolása Platóntól Kantig az embernek mint gondolkodó lénynek a természetére hivatkozott. A tömeges emberirtás racionálisan megtervezett és megvalósított rendszere azonban megkérdőjelezi a 18. századi ész és a 19. századi Bildung híveinek optimizmusát. Tudjuk, nem új felfedezés a Pokol, ahol az ember önös és oktalan kegyetlensége lapul kitörni készen. Már Vörösmarty leírta: Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény! Wordsworth jellegzetes pátosza az egyszerűségében megdöbbentő soraiban: Nincs okom keseregni itt, / embert ember mivé tett? (Koratavaszi sorok, Ferencz Győző fordítása) ugyanilyen reménytelenségből fakadt. A 20. században azonban a tudományos és technikai fejlődés eredményeként a pusztító erők akkora lehetőséget kaptak, hogy minden hagyományos erkölcsi elv megvalósulásának esélye – megrendítő egyedi eseteket leszámítva – minimálisra csökkent. MacIntyre írja apja nemzedékéről: barátaik halálával együtt saját korábbi erkölcsi elveik halálát is látták az ypres-i és a somme-i tömeggyilkosságnál, s… azzal az elhatározással tértek vissza onnan, hogy többé soha semmi nem fog számítani nekik… (Az erény nyomában, Osiris, 1999, 64.) A teljes nihil és a morál relativizálódása vagy pluralitása ellenében hagyományos vallási pozícióból nem sok válasz hangzott el. A liberális gondolkodók vitái arra utalnak, hogy erőfeszítések irányulnak az autonóm én és a közösség érdekeinek erkölcsi egyeztetésére – egyelőre nem áttörő sikerrel: A kortárs erkölcsi megnyilatkozás legfeltűnőbb vonása, hogy nagyrészt az egyet nem értés kifejezésére szolgál (MacIntyre, 19).
Egy fiatal barátom, amikor meséltem neki, milyen felfoghatatlan, hogy Hitler Németországában egy éppen gondolkodói kvalitásaiban kiemelkedő ember a pusztító kompromisszumok sorozatára vállalkozott, azt tartotta legdöbbenetesebbnek, hogy ráadásul olyan tudósról van szó, aki axiómákkal foglalkozott, örökérvényű és kikezdhetetlen igazságokkal, de ilyenek – mondta – csak a matematikai gondolkodás számára adottak, az emberi tevékenység világában nem léteznek. Én abban bízom, hogy mégiscsak vannak tartalékaink: minden kétségbeeséssel, szkepszissel és cinizmussal szemben a közös kulturális emlékezet megőrizte az ember erkölcsi történetének nagy pillanatait. Hadd említsek egy-egy példát az európai gondolkodás két forrásvidékéről. Jób állhatatossága, amellyel a rámért felfoghatatlan szenvedésben kitart saját igaza mellett, s bár megátkozza születése napját, az Istenben, tehát az egyének felett álló abszolút igazságban való hite nem rendül meg még halál utáni vágyában sem. Szókratész, bár törvénytisztelő ember, daimonionjának sugallatát magasabb instanciának tartja, mint vádlóinak és az ellene felhozott vádak kivizsgálására összegyűlt törvényszéknek az ítéletét: jobb most már ez nekem így: holtnak lennem s szabadnak a bajoktól, mondja, miután kihirdetik a halálos ítéletet. Mindkettő, Jób és Szókratész is csakis önmagára utalva képes a példaértékű erkölcsi magasztosságra jutni. Gentzen motivációjáról nem tudok semmit – az internetes források szerint Hermann Weyl állandóan biztatta, hogy csatlakozzék hozzá Princetonban, s ő mégis maradt. A magányt nem vállalta? Vagy a kutatás szédítő öröme miatt nem látta, milyen ügyet szolgál? Holott tudnia kellett, hogy egyetemi oktatóként szókratészi felelősség terheli.
irracionális attitűd
A hazájuk vezető politikusaival szembefordulók hazaárulók? Mikor válik bűnné a lojalitás? Hol a határ? – kérdezi Hegedűs Gábor. Nincsenek könnyű válaszok ezekre a kérdésekre. Esetleg azt kell mondanunk – s erre késztet a szókratészi példa is –, hogy a törvénytisztelet elve nem azonos az igazságosság erényével. Nem azonos a pillanatnyi törvényhozó kormányzat ideológiája és politikája iránti lojalitás meg az engedelmesség az általános igazság elvének. MacIntyre szerint a hazafi nem a pillanatnyi status quóhoz igazítja cselekedeteit, hanem racionális kritika tárgyává teszi azt; ellenkező esetben a hazafiság irracionális attitűddé válik, sőt, kifejezetten bűnné. Aki az igazságosság nevében szembefordul kormányzatával, még lojális marad nemzete múltjához, legnemesebb aspirációihoz. Az maradt hű a németségéhez, aki tudta, hol lakott ott Johann Wolfgang Goethe.
De a szerencsétlen Gentzen halála is ijesztő fénybe állítja az ún. emberi természetet. „A múltat be kell vallani”, a felelősség kérdésének tisztázása nem elodázható. De őt a győztesek még csak embernek sem tekintették: anélkül, hogy kivizsgálták volna ügyét (Válaszoljon a Mindenható, írjon vádiratot mint vádlóm. Bizony én azt vállamra venném, és fejemre kötném, mint koronát, fohászkodik Jób a hamuban), hagyták, hogy éhen haljon a cellájában. Egyik fogolytársa emlékezésében olvasható, hogy az utolsó napig matematikai kérdések megoldásán fáradozott, s egy új göttingeni egyetemről ábrándozott. A világgal és közvetlen környezetével minden kötelékét elveszti az ember, személyisége, lelkisége eltorzul, ha egyetlen célnak rendel alá minden mást, amire erkölcsi, intellektuális vagy érzelmi motívumok késztetik az autonóm döntéshozatalra képes morális lényeket.