EMBERI LÉPTÉKŰ GAZDASÁG
1994 december
A fejlődést mechanikusan, „fentről lefelé” elgondoló technokratikus szemlélet háromévtizedes uralma a történelemben eddig példátlan, világméretű válsághoz vezetett.
Szinte valamennyi harmadik világbeli s újabban egyre több iparosodott ország lakossága is nagyjából két csoportra oszlik. Az egyikbe azok tartoznak, akik közvetlenül vagy közvetve a fejlesztési stratégiákhoz kapcsolódnak. A másik oldalon azok állnak – rendszerint a többség –, akik maguk kénytelenek megtervezni a saját túlélési stratégiájukat. A két csoport együttélése világszerte az utóbbi növekedéséhez vezet, s ez önmagában is bizonyítja, hogy a globális fejlesztési modelleknek tulajdonított automatikus „továbbgyűrűző hatás” nem érvényesül.
alternatív fejlődési modellek
Ez a tapasztalat, valamint az egyre növekvő elégedetlenség vezetett az alternatív fejlődési modellek felbukkanásához, melyeket általában az „alulról felfelé” közelítés jellemez. Ez ugyan sokkal régebbi, mint a ma uralkodó, felülről irányított fejlődés elképzelése, mégis csak az utóbbi években vívott ki magának elegendő tekintélyt, hogy a szakértők, a politikusok és általában a közvélemény figyelemre méltassa. A Másik Út szükségességét meghirdető 1975-ös Dag Hammarskjöld-jelentés – Hogyan tovább? – döntő lépés volt az új eljárások iránti igény tudatosítása terén, hogy valóban közelítsék fejlesztés és egyenlőség jelenleg egymást kizáró célkitűzéseit.
A Másik Út ma még elméleti és gyakorlati megerősítésre vár. Ismeretesek alapvető összetevői, de ezeknek harmonikus összműködést biztosító együtthatásáról keveset tudunk. Fő céljai: visszatérés az emberi léptékhez, tevékeny és alkotó nyilvános részvétel, az alapvető emberi szükségletek kielégítése, ökológiai önkorlátozás, valamint a helyi erőforrásokra alapozó gazdálkodás. Az új mutatók között első helyen szerepel a rendszerek nagysága (vagyis a kritikus rendszer-méret kérdése), valamint a minőségben mért hatékonyság – szemben a mennyiségivel. Politikai filozófiájának sarkalatos pontja, hogy minden téren igyekszik kikerülni a központosított, bürokratikus irányítást, a mechanikus modelleket és a technokratikus uralom egyéb eszközeit. Az elemek adottak. A nagy kérdés: hogyan rakjuk ezeket össze?
a) Makro–mikro összefüggések
Az új paradigma összetett, következésképpen nem ismer el univerzálisan alkalmazható szabályokat vagy recepteket. Kiindulópontként azonban elfogadhatjuk, hogy az ellentmondás elvének érvényességére mindenképpen tekintettel kell lennünk. Ez lényegében azt jelenti, hogy bármely jobbító szándékú cselekedetnek lesz legalább egy nemkívánatos következménye.
Nézzünk meg egy közlekedési rendszert három paramétere – a járművek mérete, az utasok kényelme és a rendszer gazdaságossága – szempontjából. Adott járműméret mellett az utasok kényelme csak a rendszer gazdaságosságának a rovására növelhető. Ha ellenben a rendszer gazdaságosságát kívánjuk növelni, akkor az utasok kényelme szenved csorbát, mert a járművek zsúfoltsága növekszik. Mindkét paraméter javítása egyidejűleg nem lehetséges. Jó példa erre a nagyvárosok vonzáskörzetének lakáshelyzete. Ha ezen javítanak, az helyi szinten megoldja a problémát, hosszabb távon azonban, mivel feltehetőleg felgyorsítja a vidékiek városba özönlését, az általános lakáshelyzet romlásához vezet.
kollektív önállóság
A Másik Út a társadalom alapegységeiből indul ki, azaz a mikroszintet veszi célba. Az ellentmondás elve sokkal erősebben érezteti hatását a fejlődés helyi támpontjainál, mint az országos tervek készítőinél, a makroszinten. Helyi szinten nehezebb leplezni az intézkedések negatív hatásait, mint makroszinten, ahol elvont összesített mutatókkal dolgoznak, s ezért sokkal könnyebb elfedni vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyni a nemkívánatos következményeket. Az ellentmondás elve a kollektív önállóság gondolatát erősíti: helyi szinten a történések nem tekinthetők külön-külön, hiszen szükségképpen kiegészítik egymást. Az ellentmondás elvének hatásait – részben legalább – ellensúlyozni lehet a komplementaritás elvének bevonásával, és ez így szól: Minden lépés, ami valahol valaminek a helyzetén javítani kíván, legalább egy további lépést tesz szükségessé valamely más területen.
A komplementaritás elve horizontálisan és vertikálisan egyaránt érvényesül. A horizontális komplementaritás elvének egyik világos példája a korábban említett lakásépítési program, amely járulékos intézkedéseket tesz szükségessé ott is, ahonnan a bevándorlók tömege származik. A vertikális komplementaritás jelentőségét a következő érvelés világíthatja meg:
Az ellentmondás elve leginkább a makro- és mikroszintű folyamatok együttlátását elmulasztó szemlélet következményeiben érezteti hatását. Ez pedig az egyoldalúan gazdaságközpontú fejlődési modell velejárója. Bizonyára sokakat meglep, hogy a harmadik világ országainak esetenként látványos bruttó nemzeti össztermék (GNP) növekedése nem egy esetben a szegénység drámai növekedésével párosul abszolút és relatív értelemben egyaránt. Úgy is mondhatjuk, hogy míg a makroszintű folyamatok javulást mutattak, a mikroszintű feltételek az esetek többségében rendre romlottak. E paradox helyzet vizsgálata és megoldása igen fontos volna.
A legtöbb esetben úgy találjuk, hogy helyi és regionális szinten az egyensúly megbomlását, a határok összemosódását az országos léptékű fejlesztési elgondolások és az ezekben előírt ütemezés erőltetése idézi elő. Az „optimális lépték” elvének kidolgozására volna tehát szükség, melynek egyik mozzanata: ami helyi szinten megoldható, azt helyi szinten kell megoldani. A másik: az úgynevezett, ,szocio-ritmusok” összehangolása. Ennek az a lényege, hogy minden szint dinamikáját különböző ritmusok határozzák meg, s ezek összhangja csak úgy teremthető meg, ha a különböző szinteken jelentkező tapasztalatokat és törekvéseket egymással szembesítve tanulmányozzuk.
b) A láthatatlan gazdaság
Az úgynevezett láthatatlan vagy informális gazdaság, különösen a szegény országokban, már méreteinél fogva is annyira jelentős, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk egy ország életszínvonalának vagy gazdaságának tárgyalásánál, akkor a valóságos helyzettől teljesen elütő képet kapunk. A harmadik világ országainak informális gazdaságáról nem sokat tudunk, nem ismerjük sem méretét, sem összetételét. Svédországban az elvégzett időmérleg-vizsgálatok kimutatták, hogy míg a hivatalos (a magán és az állami szektort egyaránt magában foglaló) gazdaságban eltöltött munkaidő mintegy évi 6 milliárd órát tesz ki, addig az úgynevezett „fehér” gazdaságban, ami csupán a háztartási és a ház körüli munkát, gyermekgondozást, közlekedést stb. tartalmazza, a lakosság évente 7 milliárd órát tölt. Ha Svédországban ilyenek az érvényes adatok, akkor sok szegény országban, ahol az informális gazdaság jóval tágabb területet ölel fel a „fehér” gazdaságnál, ez a tevékenység akár két- vagy háromszorosa is lehet a formális gazdasági tevékenységnek. Amennyiben a gazdasági elemzések egy ilyen kiterjedt szektort figyelmen kívül hagynak, eredményük nem lehet egyéb, csak puszta fikciókon alapuló fejlesztési politika.
nem tudtak megegyezni
Ami igazán zavarba ejtő: a szokásos gazdasági elemzés nem azért nem vesz tudomást az informális gazdaságról, mert nem tartja fontosnak, hanem azért, mert a közgazdászok mindeddig nem tudtak megegyezni, hogy miképpen lehetne kiszámítani a formális piaci és pénzforgalmi szférán kívül eső gazdasági tevékenység értékét. Ez pedig komolytalan érv. Hozzászoktattak bennünket, hogy elfogadjunk olyan gazdasági elméleteket, amelyek ahelyett, hogy a valóban fontos és jelentős dolgok mérésére lennének alkalmasak, azokat a dolgokat tekintik fontosnak és jelentősnek, amelyek értékét mérni tudják.
c) Az emberi szükségletek rendszere
Az „alapvető szükségletek” fogalma – abban az értelemben, ahogyan azt manapság használjuk – nincs ellentmondásban a hagyományos növekedéselméletekkel. A kifejezés azonban, széleskörű használata dacára, homályos és kétértelmű. Az alapvető emberi szükségletekről szóló mai irodalom legnagyobb hiányossága, hogy nem tesz világos különbséget a szükségletek, illetve kielégítésük eszközei között. Mint látni fogjuk, ez a kis csúsztatás teszi, hogy az emberi szükségletek kielégítését célzó újabb és újabb fejlesztési törekvések nem bizonyulnak egyébnek az ökonomista növekedési stratégiák kozmetikázásánál.
Az emberi szükségleteket mindenekelőtt rendszerként ajánlatos értelmezni, ami azt jelenti, hogy ezek a szükségletek összefüggnek és befolyásolják egymást. Ha két csoportba soroljuk ezeket, megkülönböztetve a birtoklással és a létezéssel kapcsolatosakat, akkor – ez utóbbiakat tekintve „alapvetőnek” – az alapvető emberi szükségletek kilenc lényegi összetevőjéről beszélhetünk: megélhetés (vagy önfenntartás), védelem, szeretet, megértés, részvétel, pihenés, alkotás, azonosulás (vagyis értelmes élet) és végül szabadság.
Ebből a felosztásból, amely természetesen tovább finomítható, kiderül például, hogy a lakás vagy az élelem nem szükségletek, hanem egy alapvető szükséglet, a megélhetés (önfenntartás) kielégítésének eszközei. Ugyanígy az oktatás a dolgok megértésének szükségletét elégíti ki; míg a honvédelem, az orvosi ellátás vagy megelőzés a védelem iránti szükséglet kielégítői.
Szükségletek és eszközök ilyen megkülönböztetése korántsem önkényes vagy esetleges. Csakis ezen az alapon fogalmazható meg, hogy egyfelől az alapvető emberi szükségletek végesek, osztályozhatóak és számuk korlátozott, másfelől, hogy valamennyi kultúrában és történelmi korszakban azonosak. Ami koronként és kulturálisan változó, az kielégítésük módja. Minden gazdasági, politikai és társadalmi rendszer más és más módon ugyanazoknak az alapvető emberi szükségleteknek a kielégítéséről gondoskodik – vagy sem.
Akár azt is mondhatjuk, hogy egy kultúrát a szükségletkielégítés módjának megválasztása alapján definiálhatunk. De akár fogyasztói, akár aszketikus beállítottságú társadalomhoz tartozzék valaki, alapvető emberi szükségletei ugyanazok. A kulturális változások többek között annak következményei, hogy az emberek elvetik szükségleteik kielégítésének hagyományos módszereit és újakat választanak helyettük.
A részvétel és a szabadság természete kettős: azon felül, hogy szükségletek, a részvétel egyszersmind az a folyamat, a szabadság pedig az az állapot, amely egyedül alkalmas az emberi szükségletek rendszerének kielégítésére. Ez a felfogás szakít az „alapvető szükségletek” kielégítésének hagyományos stratégiájával. Összeegyeztethetetlen a növekedési paradigmával, jól megfér viszont a Másik Út elgondolásaival. A javasolt rendszer nem statikus. Valójában minden szükségletet különféle módokon és változó színvonalon lehet kielégíteni. Megkülönböztethető továbbá a szükségletek kielégítésének önálló (intra-humán), társas (inter-humán), valamint a környezetet érintő (extra-humán) módozata.
d) A szegénység fogalma
A szegénység hagyományos fogalma szűkös és korlátolt; az ökonomista felfogás egyoldalúságának megfelelően azokra szorítkozik, akiknek jövedelme egy bizonyos határ alá esik. Ha ezzel szemben az alapvető emberi szükségletek itt vázolt fogalmából indulunk ki, akkor nem beszélhetünk szegénységről általában, hanem csak a szegénység különböző válfajairól. Alapvető emberi szükségleteink bármelyikének kielégítetlensége szegénnyé tesz. Így például megélhetését tekintve szegény az, akinek nincs megfelelő jövedelme, élelme vagy lakása. De szegény az is, aki védtelen, ez a fajta szegénység az erőszakból és a fegyverkezésből adódik. Az érzelemszegénység (szeretethiány) pedig a tekintélyelvűségből, az elnyomásból és a természeti környezet kiszipolyozásából fakad. A szegényes értelem (tudatlanság) a rossz oktatási rendszer következménye; míg a nőkkel, gyermekekkel, kisebbségekkel stb. szembeni hátrányos megkülönböztetés a marginalizált csoportokat a részvétel vonatkozásában szegényíti el. Identitás-szegénység akkor lép fel, amikor idegen értékeket erőltetnek egy helyi kultúrára, valamint kényszerű kivándorlás, politikai száműzetés esetén. A fogalom kitágítása egyrészt arra a következtetésre vezet, hogy a szegénység különféle nemei egyaránt sújtják a gazdag és a szegény országokat, másrészt hogy az anyagi értelemben vett szegénységet nem lehet önmagában leküzdeni, hanem a szegénység valamennyi válfajával fel kell venni a harcot.
ösztönzőleg hat
Az emberi szükségletekkel kapcsolatos „szegénységek” értelmezése megkívánja a gazdagság formáinak ugyanilyen megkülönböztetését. Ez azért lényeges, mert minden embercsoportot egyidejűleg érintenek a gazdagság és a szegénység bizonyos formái. A javasolt alternatív megközelítésen alapuló módszerek jól alkalmazhatók a marginális csoportok életminőségét javító programoknál. A szerző tapasztalata szerint a dinamikus változást előidéző folyamatok helyi szinten könnyebben kezdeményezhetők, ha kezdettől nemcsak a szegénységből adódó problémák megoldására törekszünk, hanem a gazdagság meglévő elemeit aktivizáljuk. Ez növeli az emberek önbizalmát, ösztönzőleg hat képzeletükre és elszántságukra, hogy megoldást találjanak azokon a területeken, ahol ténylegesen szegények.
Megfigyelhető, hogy az egyes emberi szükségleteinket érintő szegénység olyasmire vezet, amit a „szükségletek cseréjének” nevezhetünk. Ezen azt értjük, hogy ha egy szükséglet nyilvánvalóan kielégítetlen, akkor a szükségletek rendszere úgy törekszik az egyensúlyi állapot helyreállítására, hogy más szükségleteket magasabb szinten elégít ki. Például a megélhetésüket tekintve különösen szegény csoportok körében gyakran tapasztalható szolidaritás és kölcsönös segítség növelheti a védettség, a részvétel és a szeretet érzését.
e) A kritikus rendszerméret
Feltételezzük, hogy az emberek cselekedeteit és együttműködését határoló rendszer méretei közvetlenül kihatnak bizonyos alapvető emberi szükségletek kielégítésének módjára. Ennek legtipikusabb példái a részvétel és az azonosulás. Mihelyst egy rendszer – legyen az egy város vagy akár egy vállalat – elér egy bizonyos kritikus nagyságot, az emberek legjobb esetben is csak mint „hatékonysági tényezők” jönnek számításba, és elvesztik a lehetőséget, hogy a rendszer alkotó alanyaiként tevékenykedjenek. Az emberi szükségletek kielégítését szem előtt tartó Másik Út megkívánja a hatékonyság fogalmának drasztikus újragondolását. Egy rendszer hatékonyságát nem szabad csupán a gazdasági termelékenység (ráfordítás–előny, befektetés–hozam) mutatóval mérni. Ennél sokkal fontosabb szempont, hogy a vizsgált rendszer közvetve vagy közvetlenül mennyire alkalmas az érintettek alapvető emberi szükségleteinek kielégítésére.
Ilyen szempontú elemzés arra a következtetésre vezethet, hogy észszerűbb és tanácsosabb egy országon belül több, helyi fejlesztési formát egyidejűleg támogatni, mint ragaszkodni egyetlen országos stratégiához. Különösen abban az esetben, ha az utóbbiról már kiderült, hogy csak azon az áron képes egyes régiók meggazdagodását előmozdítani, ha közben másokat tönkretesz. Az országos fejlesztési programokat rendszerint a nemzeti egység megőrzésének és erősítésének céljához igazítják. Az egység azonban nem jelenthet egyformaságot. Az igazi egységhez sokkal szilárdabb alapot szolgáltat, ha a különböző kultúrák sokféle adottsága szabadon és alkotó módon bontakozhat ki, s ha ehhez biztosítják a technikai feltételeket és a támogatást.
f) Az önállóság mint cél
A Másik Út egyik alappillére az önállóság elve. Ez a fogalom azonban sok félreértés forrása lett. Az önállóság nem azonos az autonómiával, sem az önellátással, jóllehet esetenként mindkettő következhet belőle. Az önállóság azt jelenti, hogy egy rendszer saját erejéből, saját erőforrásaiból képes újratermelni vagy megújítani magát. Stratégiai szempontból ez azt jelenti, hogy amit helyben elő lehet állítani, azt helyben kell előállítani, ami önerőből megoldható, azt önerőből meg is kell oldani. Ez az elv a területi és országos szinten egyaránt érvényes.
centrum–periféria felfogás
A saját erejükre támaszkodó (önálló) emberek reálisabban mérik fel lehetőségeiket és képességeiket; míg az uralkodó, centrum–periféria felfogás gyakran önlebecsüléshez vezet. A gazdasági függőség csökkentése, ami a saját erőforrásokra támaszkodó fejlődés fő célkitűzése, nem kívánja helyettesíteni a kereskedelmet és a cserét. Mindig lesznek termékek és szolgáltatások, amelyek nem állíthatók elő helyben, de még regionális vagy országos szinten sem. Az önállóság tehát kollektív és kooperatív természetű folyamat. Az egyenlő partnerek közti kölcsönös egymásrautaltság kialakulásához vezet, melyben a szolidaritás nagyobb súlyt kap, mint az elvakult versengés.
A hagyományos paradigmától eltérően, ahol a fő cél az anyagi szükségleteket kielégítő eszközök előállítása (miközben elosztásuk méltányossága nemigen jön számításba), az önerejű fejlődés modellje az alapvető szükségletek teljes rendszerének ennél harmonikusabb kielégítésére törekszik. Gondoskodni kíván nemcsak a birtoklással, hanem a létezéssel kapcsolatos szükségletek kielégítéséről is.1 A gazdasági függőség csökkenésével biztonságosabbá válik a megélhetés. A gazdaság kilengései (pangások és válságok) ugyanis nagyobb kárt okoznak ott, ahol a centrum–periféria jellegű kapcsolatok a jellemzőek. Az önállóság növeli a részvétel és az alkotó tevékenység lehetőségét is. Az önbizalom növelésével pedig ösztönző és megerősítő hatást gyakorol a kulturális identitásra. Önigazgató közösségekben könnyebben érhető el jobb megértés, többek között a termelő folyamatok és technológiák megértése.
g) Az ökológiai korlátok
A hagyományos paradigma lényeges alkotóeleme az emberközpontú felfogás, amely az emberi fajt a természet fölébe helyezi. Ezért az ökonomista fejlődésmodell olyan halmozott mutatókat alkalmaz a gazdasági folyamatok mérésénél, amelyek minden megkülönböztetés nélkül a pozitív oldalon könyvelnek el bármely tevékenységet, ami a piaci adásvétellel jár, függetlenül attól, hogy produktív vagy improduktív, netán egyenesen romboló hatású tevékenységről van-e szó. A természeti erőforrások válogatás nélküli pusztítása növeli a nemzeti összterméket, de ugyanígy a betegségek is, hiszen akkor a lakosság több gyógyszeripari terméket és kórházi ellátást „fogyaszt”. E logika szerint a helyi építőanyagok felhasználásával történő önerejű építkezés kevésbé mutatkozik, gazdaságosnak”, mint a központilag előállított építőipari tömegtermék használata, ami esetleg nem is felel meg a helyi éghajlat és környezet követelményeinek.
Mivel a Másik Út elsősorban a ma élő és a jövendő nemzedékek szükségleteit igyekszik kielégíteni, előnyben részesíti az ökológiailag megalapozott stratégiákat. Ez megkívánja többek között olyan gazdasági mutatók kidolgozását, amelyek segítségével megállapítható, hogy mi volna előnyös és mi hátrányos egy valóban emberközpontú, tehát a természeti erőforrásokat hosszabb távon biztosító fejlődés szempontjából.
h) A gazdasági mutatók
A bevett gazdasági mutatók ugyanis rendkívül félrevezetőek. Drasztikus példával szolgálhat erre az amerikai farmrendszer. A magasfokú gépesítés és üzemanyagfüggőség miatt ez a világ egyik legkevésbé hatékony mezőgazdasági rendszere, ha figyelembe vesszük az adott kalóriamennyiség előállításához igényelt energia nagyságát. Ha viszont csak a megtermelt dollárértéket nézzük, akkor a rendszer rendkívül nyereséges, és nagyban hozzájárul a nemzeti össztermék növekedéséhez. Hasonló példákra bukkanunk a hagyományos fejlesztési stratégiákhoz alkalmazkodó harmadik világbeli országokban is. Mexikóban 2200 kilokalória értékű élelmiszer előállítása 19 000 kilokalória energia felhasználásával jár. Az élelmiszerek szállítására pedig csaknem ugyanannyi energiát fordítanak, mint előállításukra. Hogy ezek a tényezők a mérleg pozitív oldalára kerülhetnek, az már önmagában is fogalmi képtelenség.
A gazdasági fejlődésről alkotott képünket a gazdasági mutatók határozzák meg. Ha ezek nem megfelelőek, akkor hamis képet kapunk, következésképpen stratégiai döntéseink és cselekedeteink a visszájára fordulnak.
ellentmondások és kölcsönhatások
Az újabb kutatási eredmények bebizonyították például, hogy a makroszinten használt gazdasági mutatókat nem lehet helyi szinten alkalmazni. Olyan mutatókkal célszerű helyettesíteni ezeket, melyek éppúgy alkalmasak az emberi szükségletek kielégítettségének és a szegénység válfajainak kimutatására, az ellentmondások és kölcsönhatások felismerésére, mint azoknak a folyamatoknak a felismerésére, melyek a helyi rendszerek méretétől és szerkezetétől függően működőképesek vagy kártékonyak.
Olyan gazdasági mutatókra volna szükség, melyek alkalmasak a piaci tranzakciókat és a pénzmozgást nem érintő emberi tevékenységek mérésére is. És amelyekből megtudhatjuk, mi történik a gazdaság láthatatlan, azaz a hagyományos mutatókkal nem mérhető szektoraiban.
Fontos, hogy túltegyük magunkat a fejlődési mutatókkal kapcsolatos divatokon, melyek ezeknek ,,tudományos tekintélyt” kölcsönöznek.
Az ökonometria hatása alatt álló gazdasági szemlélet kizárólag a kardinális mutatókat veszi komolyan, mondván, hogy a lépték vagy sorrend jellegű mutatók nem megbízhatóak. Ha mondjuk a mezőgazdaság terméshozama 12%-kal nő, vagy ha javul egy bizonyos termék tőkeráfordítás-aránya, ezeket a fejlődés pozitív mutatóinak ismerik el. Azt, hogy a kardinális követelmények teljesülése után az emberek jobban vagy rosszabbul élnek, már nem tekintik a tárgyhoz tartozó kérdésnek. Ez a szemlélet legalábbis furcsa, feltéve, hogy elfogadjuk: a fejlődés az emberekért van, nem a tárgyak szaporításáért, s az emberek életében kell megmutatkoznia, nem a közgazdasági absztrakciók területén.