EMBERARCÚ VILÁG?
2006 március
Talán 10-12 éve a Viking amerikai űrszonda képeket küldött, illetve hozott a Marsról, s a számítógéppel felnagyított felvételeken emberi archoz hasonló domborzati ábrázolásokat véltek fölfedezni a tudósok. Azóta is kutatják: lehet-e, hogy a Marson valamiféle ősrégi, „emberarcú” értelem hagyott gigantikus üzenetet az utókor számára.
A legegyszerűbb tárgyakat is szívesen hasonítjuk magunkhoz: a kisgyerekek képeskönyveiben mosolyognak az almák, a postaláda benyeli a leveleket, a rádió tátogó szájjal harsog, a focipályán szeme van a labdának, a hivatalokban még a falnak is füle van. Világunk arca a mi arcunk. Egymás arcán látjuk örömét és szenvedéseit. Az anyagi világ és a Föld-felszín képe magán viseli emberképünk lenyomatát. Hát még a nyelv: a szem az arc lámpása és a lélek tükre. Világ-„szemléletünk” legjellegzetesebb „arcvonásunk” talán.
a szellem anyaggá sűrűsödött
„Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette…” és „…látá Isten, hogy igen jó” (1. Mózes 1:27.,31) Minden teremtésmítoszban ott az ember örök sejtése és vágya, hogy a világot egy jó Istennek (Teremtőnek, Alkotónak, Világ-Léleknek stb.) kellett jól megalkotnia. Ha mostanra el is romlott, az mégsem lehet, hogy eleve hibásan készült. Még a fejlődéselméletekben is ott sejlik a gondolat, hogy a fejlődés valamiféle visszatalálás. A magasrendű szellem anyaggá sűrűsödött, hogy az anyagot a fejlődési spirál fentebbi körében, önmagát is gazdagítva, ismét felemelje. A tapasztalat, hogy az emberi lélek és elme eleve hordozza a jó, a tökéletes utáni vágyat, a formális logika szerint arra utal, hogy a vágynak van vagy volt valahol (emberen kívüli?) forrása.
Már egyes görög filozófusok is úgy véltek: a geometrikus harmóniákat és az atomokban uralkodó kötőerőt a szeretet hozta létre és tartja fenn. A pitagoreusok nevezték először a világot kozmosznak, azaz „összhangzó szép rendnek”. A mai fizikusok és filozófusok nem jelentéktelen tábora is inkább arra hajlik, hogy az ember egy „jóindulatú” univerzum szülötte és „örökös polgára”, mintsem valami vaksors múlékony teremtménye.
Az eredetmítoszok változatos mesevilágától függetlenül abban mindenesetre egyetért a szélsőségesen materialista és az idealista világfelfogás, hogy – bármennyire elcsépelten hangzik –, itt a Földön nincs más erőforrása a jó életnek, mint a szeretet, amely az alkotás, a szabadság, a szolidaritás és osztozás legkülönbözőbb formáiban ölt testet. Vagy más szavakkal: az élet csodájának tisztelete, a lehető legtágabb értelemben, akár azt is feltételezve, hogy a maguk módján az „atomok és a naprendszerek is élnek”. Ez a szemlélet összeegyeztethetetlen a földi ökoszisztéma gátlástalan rombolásával vagy a mértéktelen komfortigény gerjesztésével és kielégítésével. A világ nem elfogyasztható anyagi rendszer.
De mi a tapasztalható valóság? Milyen arcú ma a világ?
Legtöbbször arctalan. A magány pedig ott kezdődik, ahol arctalanná válik a világ.
Pszichológiai tesztek során megfigyelték, hogy a gyereklányok, akiket testük áruba bocsátására kényszerítettek, fej nélkül ábrázolják magukat. Csak testük fej alatti részét rajzolják le, mert arcukat vesztett embereknek érzik magukat.
Vagy gondoljunk a magyar nyelv pompásan kifejező szavára: aki „arcátlan”, az gonosz, szégyentelen ember.
Földanyánk arca velünk együtt változik. Ha ápoljuk és gondozzuk, a mi arcunk is tisztul. Ha bombákkal és gázokkal mérgezzük, aszfaltburokkal fojtogatjuk – a mi arcunk is elborul, és megfagynak a mosolyok. Ez talán szépelgően hangzik, de tárgyilagosan valóságos. Képtelenségeink közhellyé válnak és rögzülnek. Technológiai és gazdasági „fejlődéstörténetünket” azzal magyarázzuk, hogy a fejlődés „üzemanyaga” a birtoklási és fogyasztási vágy, „motorja” pedig a szakadatlan verseny. Miért nem látjuk, hogy a vágyakat szentesítő és a kereskedelmi versenyre épülő társadalomszervezés végső soron sikertelen és kontraproduktív? A „jogos” komfortigény és a növekvő kereslet globális sémájának divatos maszkja ráég arcunkra, megvakítja szemünket, géphanggá digitalizálja szóhasználatunkat.
Murillo (1617–1682) Könyöklőre támaszkodó parasztfiú című képe a madridi Pradóban látható. Életörömmel teli, harmonikus, kicsit pajzán, kicsit csibész arc, amelyről sugárzik az újkor hajnalának átütő derűje és bizakodása. A kép 1670 körül készült.
koponyákból rakott gúla
Verescsagin (1842–1904) művét a moszkvai Tretyakov képtárban láttam sok évvel ezelőtt, címe: A háború apoteózisa. A képen nincs más, csak egy emberi koponyákból rakott hatalmas gúla. Arctalan csontkoponyák, valaha volt arcok hordozói – győzelmi jelvények. A kép 1870 körül, az orosz–török háború idején keletkezett.
A két kép döbbenetes erővel mutatja „emberarcúságunk” esélyeit és lehetőségeit. Murillo gyerekarcában ott az Isten-arc. Ilyen lehetett a kapernaumi és júdeai kisgyerekek arca, akiket Jézus magához ölelt és térdére ültetett, amikor azt mondta, „…az ilyeneké a mennyeknek országa”. A világ attól lehet szebb arcú, hogy a benne élő emberek személyiségük lényege szerint szépek. Minden arc szép, amelyen megjelenik a jóság fénye. Ne hivatkozzunk arra, hogy a „jóság” morálfilozófiai fogalma kor- és kultúrafüggő, hogy mindig mást és mást jelent(ett), hogy ami egyikünknek jó, a másiknak rossz lehet. Érezzük mindnyájan: ezek olcsó kibúvók. Többnyire nagyon is tudjuk, mi a jó. A kérdés sokkal inkább az, képesek vagyunk-e megtenni a jót. Van-e erőnk a jót választani. Ha csak akkor döntenénk rosszul, amikor valódi dilemmát állít elénk az élet a jó és kevésbé jó tekintetében, sokkal kevesebb volna a szenvedés és igazságtalanság a világban. Életünk hétköznapjaiban valójában nincs olyan sok kritikus választási kényszer, mint a klasszikus vagy akár a modern tragédiákban. Valljuk be, ritkán ütközik össze szerelem és hazaszeretet, személyes önvédelem és gyilkolás vagy egyéb, egymással szembekerülő késztetések lélektani parancsa. Életünk egyszerű és egyértelműen értelmezhető kis döntések sorozatából áll, bár mindnyájan találkozhatunk súlyos és valódi dilemmákkal, amikor lehetetlen jól döntenünk.
Kikerülhetetlen a kérdés: milyen lesz világunk arca 10, 20 vagy 50 év múlva? Mint Verescsagin képe, vagy a gyermeki bizalommal mosolyogó, boldog arc?
Úgy hiszem, van még esély. Pam Brown szavaival: „Ez különbözteti meg opálosan fénylő, parányi bolygónkat a sok milliónyi nagyobb világtól: a jóság lehetősége és a gondoskodás lehetősége”.
a szépség forrásai
Hogy a jó vagy jobb világ miként lehet tapasztalható valóság, azt a társadalomtudósok, futurológusok, teológusok, fizikusok nem tudják megjósolni. Mindenesetre a kibontakozó globalizáció nem az a fajta „üdvösség”, amire vágyunk. Az élhető emberarcú jövőre várva azonban én magam is szebbé tehetem a világ arcát, ha a szépség forrásait keresem. Mert aki sok szépséget szemlélt és fogadott be, annak az arca is szebb lesz.
Nagy László utolsó interjújában így válaszolt a riporter kérdésére, hogy mit üzen a jövő nemzedékeknek: „hogyha lesz emberi arcuk, csókolom őket”.