ÉLÜKÖN FÁROSSZAL
2013 október
Mióta nyertem, egyre veszítek a meggyőződésemből, hogy valaki vagyok.
A lovin kezdődött a cucc, Fárosszal, akire harminc-az-egyhez adták a bukik, és aki mindenki meglepetésére – zsoké, tulaj, néző, ’méker – nyert, és megharmincszorozta a pénzemet. Ez a fárosz volt az, ami belevilágított a pofámba, hogy rájöjjek, nincs is arcom.
létszámleépítés
Csúnyán leégtem, miután szétmentünk az asszonnyal, egy félszoba-konyha albérletben hédereltem, melegvíz nem volt, csak egy rakás hangos szomszéd és állandó kelkáposztaszag a folyosón. A szupermarketből kipenderítettek, azt mondták, létszámleépítés, valójában csak olcsóbb diákmelósokra cserélték a garnitúrát. Maradt hát a kutyavacsorája-meló trógerelés a piacon, meg az írás, ami még a trógerságnál is bicegősebben fizetett.
A lakbér kicsengetésével rendszerint ki is ürült a kasszám. Odáig süllyedtem, hogy reggelente az apafejeket nyúltam le a haveri galeriből egy-egy automataízű kávéra. A következő lépés – amit már komolyan fontolgattam is – az lett volna, hogy felszámolom az albérletet és díványról díványra szörfölve bekkelem ki a nehéz időszakot. A viharfelhők gyülekeztek, régi cimborák kezdtek nem megismerni az utcán, a bankkártyámat bevonták a folyamatos mínusz-létből – aztán jött Fárosz, és rám lobogott.
Csak ködös elképzeléseim vannak arról, miért épp ezt a lovat tettem meg az utolsó bankóimmal. A futam előtti este koncerten jártam a fejekkel, aztán kocsma-ki-kocsma-be tébolyongtunk a csípős éjszakában, párafelhőket és húgysugarakat lövellve (a sör elég olcsó volt, hogy mindannyian szeressük) – majd hajnalba hajló borgiába fulladtunk valamelyik koma lakásán. A folyosón a házinéni visítozott, a fürdőben csobogott a víz, egy tintázott leányzó a szárítókötélről lecibált lepedőbe burkolva szuszogott a kanapén – valaki erkélyajtót tárt a pirkadatra, mi pedig ülve-heverve, olcsó furmintot lefetyelve néztük a nekifényesedő eget. Egy álmos hang alvást javasolt, a házigazda valami kispárnát keresgélt. Aludni kár, szólt az egyik vöröslő szemű hosszútáv-csapongó, rámegy az élet harmada, inkább reggelizzünk, aztán ha kijózanodtunk, dél lesz már, csoszogjunk ki a lovira.
A többiek még csépelték a szót egy ideig, menjünk vagy ne, én egy összecsukható kempingszékben terpeszkedve, jótét ernyedtségben bámultam a premier plán napkeltét – talán a vakolatlan tűzfalak közé emelkedő nap asszociációja gomolygott bennem tovább, és vitt rá néhány órával később, hogy a csupa-szemét tribünön a fényt hozó Fároszt válasszam magamnak.
amúgy kedélyes összhatás
Macskajajtól nyűgös nap volt az, bortól rossz szájízű, kialvatlan, a lelátó tipródásában, bokáig az eltépett tikettekben topogva bávadtam – egy előttem álló, banánszínű nyári ruhát viselő nő hátát néztem, az izgékony lapockák kiütő háromszögét, a fehér tarkón kunkorodó fekete hajszálakat, meg a ruha nyakánál elősötétlő melltartópántot, ami elrontotta az amúgy kedélyes összhatást. Azon gondolkodtam, hogyan használhatnám fel ezt a kedves fiatalasszony-képet valamelyik novellámban, mikor a lelátón végigsöpört a „gyerünk, gyerünk” hangrobbanása, és a lovak, élükön Fárosszal, célba értek.
Azóta jönnek ezek a mocskos állatok. Ezer éve nem látott arcok, pofák, akik mellékutcákba fordulva koptattak le, akik annál zavartabban suhantak el mellettem, minél soványabb lettem, akik lesütött szemmel felejtettek el köszönni nekem – most lapogatják a hátamat, vigyorognak, odajönnek hozzám, meghívnak egy italra, amit azelőtt sose tettek meg, és teli szájjal röhögve gratulálnak a szerencsémhez.
– Nagy vagy, öreg, nagy vagy, ha-ha-ha!
Azt mondják, kivágják és elteszik a cikkeimet, elhívnak a partijaikra, ahol Campari és finom beszélgetés patakja csobog csendesen, feldicsérik a novelláimat – miért?
Az egyik, akit leráztak, akinek metsző gúnnyal figyelték az önmagába zavarodó lejmolását – a másik, akit körüldongnak, akit le-hogy-vagy-cimboráznak – ha mindkettő én vagyok, egyik sem lehetek igazán.
látens homokosnak tart
Mióta ez a gondolat megfogamzott bennem, és felöklendezett belőlem a kínzó kérdés: de hát akkor ki vagyok én? – szemmel tartom ismerőseimet, megpróbálom elérni és értelmezni a bennük élő, rólam kent képet. Az eredmény zavarba ejtő: néhányan – főleg a fiatalabbja – valami bohó, irigyelni való sorsú életművészt lát bennem, aki az elveiért a nélkülözést is vállalja – pár materialista arc viszont tehetségtelen és lusta fazonnak tart, aki mindenféle művészkedésével csak leplezni próbálja csórósága megérdemelt voltát. Van, aki látens homokosnak tart, más a nők reménytelen áldozatának – egy bige, aki korábban megpróbált ágyba rángatni, sikertelenül, totális impotensnek. Azt hiszem, hiábavaló az efféle kutakodás: ami barátaim elméjében él rólam, csupán a tükörkép tükröződésének halvány tükörfénye. Fárosz rám világított, és nem talált semmit – az elvarázsolt kastély tükörtermében érzem magam.
A megoldás egy piros-fehér kockás abroszon végigkönyökölt estén a húgyozhat-nékkal együtt buggyant fel belőlem. Irtóztató pisálhatnékomban felkeltem a nyikorgó asztal mellől, és a walking bass ütemére – jazztrió kalimpált a csehóban – kidülöngéltem a sárga nedvfoltos, műkőpadlatú vizeldébe, cipzároltam, elővettem, eresztettem.
Ahogy csobogtam, bubifrizkós részeg macácska billegett be mögöttem a helyiségbe. Félig hátrafordulva rápislogtam – ő szipogott, konstatálta, hogy a férfi húgyozdába tévedt, aztán fénytelen fekete szemével kancsítva, vállát vonogatva bevonult az egyik fülkébe. Hümmögtem egy sort, és ahogy elképzeltem, amint a buzgó mellű, részeg kis bige bokáig tolja a bugyiját, iszonyat erekcióm támadt.
Firka a csempén: „gyere és verd ki” – a test meg- és kiismerhető, csak a személyiség bizonytalan. Ki tudja, a piás, fura kis maca milyennek látott, és ő milyen valójában – visszagyömködtem a farkam a helyére, és arra gondoltam, még az orgazmus a legjobb megoldás, abban a néhány pillanatban az egyéniségre rakódott üledéket megbolygatja az élvezet – valami napvilágra kerül az igazi énből, ha másként nem, vicsorgás meg nyöszörgés formájában, lihegéssel központozva, mint egy Ginsberg-versben.
Micsoda truváj lenne – agyaltam, miközben törökülésben a húgyfoltok közé, a padlóra telepedtem, hogy alulról lessem meg az elázott kis nőcskét – micsoda ötlet, ha orgazmus közben a spermával együtt fröccsenne ki az emberből a lélek! – a testtől elszakadva az én elvesztené térbeli kiterjedését, márpedig tér nélkül idő sincs, egy pillanat végtelen köreibe rekedne a tudat. Zénón és a kilőtt nyílvessző, motyogtam magam elé, és lesunytam a burám, hogy jobban lássam a fülkében izgő-mozgó neccharisnyás lábakat. Az ötlet és a látvány fellelkesített.
taftszoknyás kicsi csibe
Egész felsőtestemmel bólogattam, a farost ajtó mögül csorgatás hallatszott, a teremben jajongó dallamívet követve szaxó csatlakozott a jazztrióhoz. Be kéne mászni hozzá, megcsókolni a bokáját, gondoltam, felszedni ezt a taftszoknyás kicsi csibét, aztán az ölébe fröcskölni magomat és magamat.
Kezek kapták el a vállamat – míg a bokalánc csörgésére figyeltem, a mocskos állatok utánam lopakodtak a klozetre, jópofi-üzemmódba kapcsolt képük fölöttem villogott, na mi van, művészkém, sok volt a borocska, na mi van – villódzó, hülye flippergép-pofák! –, és már rángattak is vissza nagy nyájaskodva a rohadt tükreik közé.