ELTÉVEDNI ISMERT VIDÉKEN

Alagi őrnagy fejcsóválva nézett a szatócs segédje után. Kevés híján elsodorta, ahogy fejvesztve rohant az utcán, mint akit űznek. Az őrnagy várt egy darabig, hátha föltűnnek az üldözők, aztán akkurátusan megigazgatta ütött-kopott császárkabátját, majd mielőtt tovább bandukolt volna, megsimogatta a kabát mellső részéből előkandikáló macskafejet. Agyalagi báró nyomban dorombolni kezdett. A nyugállományú hadfi elmosolyodott, olyan szélesen, hogy mind a hat, fekete pöttyöktől tarka, kapadohánytól sárga foga elővillant.

Évekkel korábban Alagi őrnagy tisztázatlan körülmények között eltévedt a város nyugati határvidékén húzódó parányi erdőben. Mindmáig jól emlékezik mindenre, ami történt, csak nem ért belőle semmit. Kivéve, hogy hálás lehet a Teremtőnek, amiért nagy bölcsességében az útjába vezérelte Agyalagi bárót.

a múltba révedni

Annak idején, ahogyan az már szokásává vált, a többnyire néptelen környéken tervezett sétálgatni, a fák árnyékában merengeni a régi dicsőségen. Több hadjáratot küzdött végig pályafutása során, részt vett számtalan hadgyakorlaton, díszszemlén, felvonuláson és egy okkupációban, s emellett hét alkalommal vívott sikerrel párbajt, négyszer karddal, háromszor pisztollyal, mindannyiszor a szebbik nem védelmében, és egyszer sem csípték nyakon. Három magas és számtalan kisebb kitüntetésre találták méltónak, a bakák hol félték, hol szerették, de mindig tisztelettel adóztak neki; a legszívesebben mégis a szarajevói meg a mostari csarsija kafanáira emlékezett, ahol a dzsezbából tűzforró kávét szürcsölt a fogai közt tartott kockacukron keresztül, oly nagy ügyességgel, hogy egy csöpp sem került a gallérjára, s közben a szemét az utcákat rovó, sudár muszlim lányokon legeltette, akiknek dús ruházata bőséges teret engedett a katonafantáziának. Szeretett a múltba révedni a városszéli erdő sétaútjain téblábolva, meg-megállni egy-egy terebélyesebb fa, festőibb bokor, színesebb virág előtt, hallgatni a madarak énekét és a rovarok neszeit, merengeni a letűnt ifjúságon. Azt a délutánt is erre szánta, be kívánta járni a nyugati erdőcske minden zegét-zugát, valamennyi kedves szegletét. Úgy ismerte az egész vidéket, akár a tenyerét.

Ám végül minden másképp alakult.

Sokat töprengett utóbb, mi is történhetett. Figyelmetlen lehetett, azért tévedt el? De ha így volt, miért merne megesküdni, hogy csakis a járt ösvényeket követte, kizárólag az ezerszer ismert utakon bóklászott? Arról nem is beszélve, hogy abban a tenyérnyi erdőben eltévedni voltaképpen lehetetlen!

Akárhányszor idézte föl magában azt a napot, mindannyiszor érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak találta, miként került a szögesdróttal védett, magas kőfal tövébe. A fal tetejéről furmányos vastraverzeken világítótestek, azaz, ahogy legutolsó szolgálati helyén nevezték ezeket a készségeket, reflektorok csüngtek, amilyeneket soha életében nem látott, s az egyik kapu, amelyet hamarosan elért, végtelenül különösnek tűnt, valami tökéletesen csiszolt fémből készült, amiről az őrnagy soha nem gondolta volna, hogy létezik ezen a tökéletlen világon. Különös, mértani formát is látott a falba süllyesztve, a kapu mellett, s apró szemekre emlékeztető golyókat a falra szerelve, egymástól három-négy méternyi távolságra, hosszú, végeláthatatlan sorban. S még valami zizegő, zúgó, természetellenes hangot is hallott mindvégig. Erősen bántotta a fülét. Ha nem pillantja meg a vörhenyes macskát a szögesdrót tövében, talán jobban körülnézett volna, talán kideríti, hová keveredett és miképpen, ám az állat elvonta a figyelmét. Lehajolt, hogy megsimogassa. A cica nem ellenkezett. Fölemelte, a karjába vette. A macska hálásan nyeffentett.

Még aznap este elnevezte Agyalagi bárónak. Okosnak látta és arisztokratikusnak. Arra viszont, hogy a szögesdróttól-kőfaltól miképpen jutott haza, karjában a macskával, ha agyonütik, se tudott volna magyarázatot adni.

nyomkereső kirándulások

Később többször is azzal az eltökélt szándékkal tért vissza a város nyugati határvidékén húzódó erdőbe, hogy a nyomára bukkan az objektumnak, aminek látványa egyszer a szeme elé tárult, de soha, semmilyen árulkodó jelet nem talált. Agyalagi bárót egyszer sem vitte magával ezekre a nyomkereső kirándulásokra, meghatározhatatlan félelem kerítette hatalmába, ha csak eszébe jutott, mi minden történhetne vele, ha újra elhozná. Olyankor inkább a tanító lányának gondjaira bízta. A nyomozást végül elsősorban azért rekesztette be, mert a tanító lánya arra panaszkodott, hogy Agyalagi báró ahányszor csak nála van, mindannyiszor megharapja a bal keze kisujját, hogy a vére is kiserken. Az őrnagy ugyan egy pillanatra sem hitte el ezt a lárifári-beszédet, mégis jobbnak látta, ha többé egy percre sem válik meg a barátjától.

− Azt olvastam a minap egy angol lapban – mesélte egyik este Mocsári Nagy Kálmán, a körorvos a Fogadó a Két Hattyúhoz szivartermében −, hogy egy férfi azt állítja, megbotlott valami kőben a tengerparton, orra esett, s háromszáz évvel korábban tápászkodott föl. A múltban… A történelemben!

− Ez ostobaság – vetette közbe Lang patikus lakonikusan.

− És nem is logikus – tódította Szima Tibor rendőrkapitány −, mert ha három évszázaddal visszalökődött az időben, ami önmagában butaság, mint tudjuk, akkor, uraim, hogyan mesélhette el a kalandot a jelenben?

− Pár óra múlva megint megbotlott – eresztette ki a szivarfüstöt hatalmas orrlyukain keresztül az orvos −, és amikor talpra állt, újfent a mi korunkban találta magát.

Alagi őrnagy hallgatott. Agyalagi báró csöndesen, szuszogva aludt a pulóvere alatt, a többiek talán nem is sejtették, hogy a macska ott szendereg a körükben. Hazafelé aztán fölmerült az őrnagyban, hogy nem járhatott-e ő maga is hasonlóan, mint az az angol. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ő vélhetően nem a múltba, de a jövőbe tett rövid kirándulást. Végül azonban elhessegette magától a képtelen gondolatot. Mert bár az angolokkal valóban bárminemű észszerűtlenség megeshet, efelől kár volna vitát nyitni, az ő ereiben viszont egy csöpp angol vér sem csörgedezik!

nyugtalanította kissé

Lassan napirendre tért a kalandja fölött. Nem kutatta már az okát, milyen körülmények között és honnan került hozzá Agyalagi báró. Megelégedett azzal, hogy vele van. Az elmúlt napokban azonban egyszer mintha valami kőfalat, szögesdrótot és tökéletesre csiszolt fémből készült kaput hallott volna emlegetni. Ez nyugtalanította kissé, miközben a sarki szatócsüzlet irányából a patikus háza felé baktatott. A kovácsoltvas kerítéshez érve megtorpant, szokásához híven megcsodálta a gondozott rózsaágyásokat.

− Őrnagy úr! – zökkentette ki a gondolataiból egy hang. A patikusék cselédje az ablakon hajolt ki, dús keblei kevés híján kigurultak a pruszlikból.

− Azt a macskát nem engedte el ma néhány órára? – bökdösött Agyalagi báró felé.

Az őrnagy értetlenül nézett. Az ablakban a cseléd mellett ekkor föltűnt egy rendőrsapka.

− Elengedte az állatot, őrnagy úr? – reccsent rá a közeg.

− Ugyan, hagyja már, őrmester – hallatszott a szobából Szima Tibor kellemes baritonja −, egyrészt ez badarság, másrészt Lang úr életben van, ne fontoskodjon itt!

Végül a rendőrkapitány is kidugta a fejét az ablakon.

− Nézze el ennek a lónak, hogy zaklatni merészeli, őrnagy úr. Ön és a jószága minden gyanún fölül áll!

Szima némiképp lihegve beszélt, nyilván rohanva érkezett a patikuslakba. Alagi őrnagy nagyvonalúan legyintett, megsimogatta Agyalagi báró fejét.

− Azért térjen be a tetthelyre, amely mégsem tetthely, hála Istennek, térjen csak be, ha kedve tartja, őrnagy úr, több szem többet lát! – invitálta a rendőrkapitány.

Alagi őrnagy azon tűnődött, eleget tegyen-e a meghívásnak, s mivel egymaga nem tudott dönteni, Agyalagi báró fülébe kezdett sugdosni.

Előző rész | Ács József: Mint egy fegyver csöve

kép | shutterstock.com