ELŐSZÖR VAGY MINDIG IS

Prima vista – első látásra. A zenész, akár ha amatőr is, hamar megismeri e műszavakat. Meg kell szerezni ugyanis a prima vista leolvasás képességét, a kottakép silabizálás nélküli átültetéséét a hangszerre, a látóidegtől az ujjhegyek vagy az ajak idegeiig hatoló út csőposta-siklásúvá tételét. Kell ez a tanulás gyorsításához, közös zenélésnél a produkcióba beugrásból fakadó zavarok elhárításához.

mindig minden másképpen

A zeneművel foglalkozás persze, a második és sokadik látásra is újrafelfedezést jelent, a már fejből előadhatóan elsajátított kompozíciók újraértelmező ismételt olvasását. Nem a „keressünk más tartalmat” irányultságát. Nem a „mutassuk meg, hogy Rómeó homoszexuális űrlény, míg Júlia hipnotizált levelibéka” jellegű „énrendezek” hozzáállást hordozza, nem a lassú pianóban a gyors forte felmutatását vagy épp erőltetett hangsúlyozást célozza. A zenében úgyis mindig minden másképpen történik. Tátrai Vilmos egyszer Schumann Zongoraötösét próbálta Fischer Annie-val. A lassú tétel után a meghatott Tátrai így szólt: „Olyan szép volt ez, játsszuk el újra!” A második elhangzás után a primárius döbbenten fordult a zongoraművészhez:

– Egészen másképp játszottad most, mint öt perccel ezelőtt!

– Persze – felelte Fischer Annie. – Az öt perccel ezelőtt volt…

Nem illik terjedelmi kereteinkbe annak beható elemzése, hányféleképp tekinthet az előadó a zenedarabra, az meg miképp a kottából a játékosra, énekesre. Amint a szerep a színészre és viszont, sőt, a vers is hangosan elmondójára vagy olvasójára. De arról elmélkedhetnénk kicsit, hogyan találkozik a hallgató a művel.

Van-e „szerelem első látásra”? Biztosan mindenki fel tud idézni zeneműveket különféle műfajokból, amelyekre első találkozáskor ráharapott. Akkor pedig biztosan újra akarta hallani. Most gondoljon vissza, kérem: mi történt másodjára? Ugyanazt az élményt idézte elő a mű? Netán csalódást keltett, nem értette, mi fogta meg elsőre? Másodszorra is megragadta, de mást hallott benne? Ha mást, akkor egészen mást, vagy a korábbit és mást is? Az előző élményt kereste az újrahallgatáskor, mintha egy randevún a korábbi találkozáskori örömöt akarta volna ismét előhívni, vagy továbblépett, más mozdulattal is próbálkozott?

gondolati szabadság

Amikor ezeket a kérdéseket próbálom bőr alá ültetni, fel kell készülnöm a válaszokat befolyásoló tényezőkre. Például hogy milyen műfajú zenére gondol az elképzelt válaszadó. Mert egy könnyebb műfajú sláger inkább az ismételt élmény simogatását ígéri. Ez teszi különösen alkalmassá arra is, hogy nemzedékek társasági élményeinek évtizedek múltán is szinte pontos felidézését nyújtsa. Ezt hallgattuk akkor… Erre táncoltunk, amikor… Ő is ott volt, ő is velünk énekelte, mindig az arcát idézi elém ez a zene… Ha meg komolyabb műfajban tallózunk, más egy programatikus tartalmú mű hatása, mint az „abszolút” zenéé. Ha tudom, hogy e hangokban Mazeppa gyötrelmeit festi a zeneszerző, ha tudom, hogy amott Zuboly vagy épp a tündérek hangja elevenedik meg, kevesebb a gondolati szabadságom, mint ha semmilyen konkrétum nem igazít útba afelől, mit is halljak. Furcsa módon még a szöveges zenék is kétfélék lehetnek e szempontból. Egy vers „egyedi” megzenésítése „egyértelmű” értelmezés a komponista részéről. De egy misetétel ezerarcú: a Crucifixus mindig ugyanarról szól, de hatalmas különbség van egy reneszánsz kórusmű puritánsága, Bach h-moll miséjének monstruozitásában is bensőséges elkeseredése vagy épp egy ezredforduló körüli posztmodern misebeli megfeszíttetés-kép már-már profánul színes drámaisága között.

Első látásra – hallásra – enyém lehet-e a zenemű? A válasz egyértelműen nem. Ez pedig abból fakad, hogy a zene időbeli művészet. A festményt óraszám nézhetem, a szobrot körül is járhatom. A regényben visszalapozhatok. Színpadi műben, filmben nincs megállás, s a képfelvétel-nézés sem segíthet ebben, hiszen ha lecövekelünk valahol a folyamatban, máris sérül a mű építkezése, borulnak arányai. Könnyen olyan „élményhez” juthatunk, mint ha így olvasnánk a verset: Talpra, ma. Gyar, hí a ha. Za, itt az idő mo. St vagy soha. Mégis, e műfajokban segít a történet, a konkrétumok sokasága, a képszerű emlékezet nyújtotta „kézzelfoghatóság”.

Zeneművet csak úgy lehet figyelemmel „körüljárni”, hogy vezetni hagyjuk magunkat a zeneszerző által. Az ő dolga, hogy mindent annyiszor halljunk s olyan felmutatásban (hangfekvésben, ritmusban, hangnemi értelmezésben, harmonizálásban, hangszerelésben, hangszínben), hogy kellőképp felismerjük a karaktereket, a – nem feltétlenül verbalizálható – „történéseket”, a változásokat, „jellemzéseket”, hogy követhessük a műben az akármily elvontan megjelenő folyamatot. S ha mindezt odafordulva – nem háttérzeneként, kulisszaként – hallgatjuk, és tetszik is, amit hallunk, akkor következhet be az „első látásra” (azaz hallásra) születő élmény. Amely azonban egyszeriségében sem zárt, hanem újrahallgatásra, újbóli átélésre hív.

először-élmény

Szeretve tisztelt zeneakadémiai tanárom – ahogy ő nevezte Lukács Györgyöt és Szabolcsi Bencét: nagyemlékű mesterem – Pernye András mesélte, hogy amikor kamasz korában Tolsztoj remekét kézbe vette, édesapja így szólt: „Úgy irigyellek, hogy először olvasod a Háború és békét!” Bizonyára a fiú is többször újból elővette később a kötetet, akár az apa. Alighanem sok ilyen először-élménye lehetett Pernyének a zene világában is. Ezekért meg én irigylem, hiszen ha csak a magam először-revelációira gondolok, felsejlik, mi tündökölhetett föl őelőtte a nagy találkozások alkalmával. Persze, sokszor nem is tudhatjuk, mikor hallottunk valamit először. Gyerekként? Egy nagyobb műből csak részletként? Lehet, hogy legelső ízben nem olyan előadásban, amelyben igazán felfigyelhettünk volna rá, csak később, egy másik koncerten vagy lemezen?

Életkorunk előrehaladtával a mindig is velünk volt érzése az első látásra fölé emelkedhet.

Az ELSŐ LÁTÁSRA hívó kifejezésre készült írás

kép | shutterstock.com