ELŐREHOZOTT TEMETÉS

Éppen aznap kapta a meghívást a miniszterelnök tanácsadói testületébe, amikor orvosbarátja megmondta: legfeljebb néhány hónapja van hátra. Igaz, nem egészen így mondta, sőt erősítgette, hogy efféle csak buta, giccses filmekben hangzik el, rendszerint szívdöglesztő és nagyon rossz színészek szájából – ne kívánd, hogy mély érzéssel búgjak valami hülyeséget… ígérem, hogy semmivel se szédítlek… nem… azt is megígérem… később se… semmikor nem foglak megtéveszteni, de tudd, hogy csak valószínűségekről beszélhetünk… Ne hidd, hogy átejtés… nem, ez más… nagy különbség!… tényeket mondok, ezeknek kétségkívül következményei vannak, de csupán valószínű következményei, és a statisztikai ellenpéldák végtelenül sorolhatók… Erős és okos ember vagy, nincs szükséged maszlagokra. Tény tehát, hogy nem operálható… műtétileg nem távolítható el a daganat… a reszekció lehetetlen… és még ezzel együtt is kiszámíthatatlan… hogyan alakul… Ne várj tőlem jóslatokat! Ha viszont ajánlatot kérsz… először is ne roppanj össze lelkileg… nem fogok prédikálni, sőt, filozofálgatni se… de… tudod, nem mondanám elhanyagolhatónak annak a valószínűségét, hogy te jössz majd az én temetésemre… erről ennyit… nem rólam beszélgetünk… és visszatérve az ajánlatokra… a legfontosabb, hogy ne kapdoss csodaszerek után… nincsenek csodaszerek. Ha volnának… ha csodálatos hatása volna bárminek, nem csak a beavatott és főként fizetőképes kevesekhez jutna el… Nincsenek fájdalmaid… jelenleg nem vagy nagyon gyönge… betegnek sem látszol… aki nem ismer olyan régen, mint én… –; nincsenek fájdalmai és nem nagyon gyönge… az elmúlt fél évben ugyan négyszer volt tüdőgyulladása… háromszor lábon hordta ki… a végén persze majd megfullad, de teatralitás nélkül, nem kap a torkához, vélhetően nem gúvad ki a szeme, mert a végső stádiumban elegendő morfiumot adnak. Nem fogja tiszta tudattal… Jó vagy se… nem fogja.

Gyalog ment, szinte futott le a kórház második emeletéről, a kapuból úgy látta, valami kék papírfélét tettek a szélvédője alá; a francba!; amikor biztos lehetett, hogy nem büntetés, megkönnyebbült, és mindjárt grimaszolt is a megkönnyebbülésére; a felvillanó düh és a gyors enyhület még a hibátlan életösztön jele. Kérdés, meghibásodik-e az ösztön. Talán ép önvédelmi reflexekkel is meghalhat. Az apja két hétig rettenetesen szenvedve haldoklott, pontosan tudta, mikor mi történik a szervezetében, józanul, neki példát mutató fegyelemmel viselte a kínokat, és a halál beállta előtt pár perccel mégis elrémülve-megütközve mondta – ezt mondta utoljára –, meghalok?!… mintha kérdezne, tiltakozna, hitetlenkedne egyszerre. Semmi megbékülés. Nem simult a nem-létbe, mert az utolsó pillanatig ellenállt, halálidegen életösztöne erősebb volt, mint a szíve, a tüdeje, a mája, a veséje.

Hogy reklámcédula, és nem befizetési csekk – ez is alkalmas a rendkívüli sors jelzésére? Jelzés… ki jelez? Lehet, hogy a végén nemcsak megfullad, hanem a legközönségesebb ájtatosságba menekül?… attól rendkívüli egy sors, hogy operálhatatlan tüdőrákkal két-három hónapnál is tovább él az ember? Minden sors rendkívüli – harminc éven át filozófiát tanított különböző egyetemeken, jó párszor megtapasztalhatta, hogyan incselkednek a legkedvesebb eszmék. Más előadni valamiről, és aztán megélni a valamit. Lesz-e humora és bátorsága végigcsinálni, ami hátravan, s főleg meddig tudja majd, hogy még győzi humorral és bátorsággal? Már beült a kocsiba, a visszapillantó tükröt megbillentette, magával szemezett. Öreg és beteg arc. A reggeli borotválkozáskor is öregnek és betegnek látta magát, de nem ennyire. Ha ajánlhatnék valamit, mondta magában, ha én is ajánlhatnék… mellőzzük a megrendítő meditációkat. Még egy fintor.

Mielőtt indított, megszólalt a telefonja – akkor hívták a tanácskozásra. Miniszterelnök, testület, szűk szakmai tanácskozás, Parlament… ezek a szavak elhangzottak, tények tehát, mint az operálhatatlanság, s az is, hogy ’igen’-t mondott, meg hogy kérte, kapjon a programról e-mailt, valamit… autóban vagyok éppen… előre is köszönöm…; de a tanácsadói szerep túlzás. Senkinek nincs szüksége az ő tanácsaira. Évek óta nem írt, mert sehol senki nem kért tőle publicisztikát. Nem hívták televíziós beszélgetésekhez. Egy esztendeje nyugdíjba mehetett volna, talán a tanszéken vagy a dékáni hivatalban várták is visszavonulási kérelmét, de kellemetlen megjegyzést senki se tett. Egyelőre minden maradt úgy, ahogy addig volt. Bizonyára van kész forgatókönyv, hogyan lesz őutána – nevezze meg a kívánt utódot? Nincs olyan. A gyerekeivel néha hónapokig nem találkozik, a válása óta… akkor egyszerre szaladt szanaszét a család, a gyerekek felnőttek, a nagy lakást eladták, azóta is mindenki magában él… majdnem magában… esetleges… Ki búcsúztatja majd? Hagyjon maga után temetési… használati utasítást?… minden változat ízléstelen, mégsem mindegy… nem tudja, miért, de nem mindegy. Ameddig lehet, senkivel sem tudatja a diagnózist. Ilinek sem mondja meg, nem fogja faggatni, nem erősködik, mert az visszatetsző, ki-ki annyit mond magáról, az ügyeiről, amennyit akar… a befejezésből persze nem kizárható… a legközelebbi hozzátartozója… az élettársa… közelebbi, mint a gyerekei… Ennél keservesebb beismerésre nem juthatna: Ili a legközelebbi hozzátartozója. De az elmúlása legalább senki szívét nem töri össze, ez is valami. Ili felmond a bérlőinek, visszaköltözik a saját lakásába… az örökösök a gyerekei… udvariasan, hidegen bizonyára ajánlatokat tesznek, legyen haszonélvező, apu is úgy akarta volna… Ili visszautasítja… ezek a valószínűségek már-már tények. Meg az is, hogy Szalóczy lesz a tanszékvezető… mindegy. Ez tényleg mindegy. Az erejét… amíg, amennyi van, másra kell fordítania. Képes lesz-e például a jövő heti tanácskozáson… közvetlenül a miniszterelnöknek… talán a legszűkebb döntéshozói körnek elmondani, amit oly régen szeretne… felsőoktatási javaslatait… olyan könnyen belátható és kivitelezhető reformokról beszélne, amelyek ugyan nem váltják meg a világot, de… sohasem képzelgett az egész világ megváltásáról, olykor mégis belehabarodott egy-egy tervébe… aztán akár megvalósult valami, akár füstbe ment, ő kiábrándult, elcsüggedt, mindig így történt… mint a szerelmi fellángolásai… pedig nem csélcsap… túl ironikusan látja a világot meg önmagát? De hát most is, még ebben az állapotában is szeretné értelmesen és hatásosan elmondani ott, és fél, hogy ezért-azért nem sikerül… Mióta, hogy semmi esélyt nem kapott, most meg, mint a halálra ítélt az utolsó szó jogán…

Több szöveget is írt, nem tudhatja, mennyi idő jut rá… maximum három-négy perc… annyi se. Erősen megfogadta, hogy csak akkor szól, ha a tanácskozás menetébe logikusan illeszkedik… bár ezeknek a tanácskozásoknak nincs logikájuk és menetük, legfeljebb hangulatuk. A szervező azt mondta, harminc vezető értelmiségit hívnak… akkor ötvenen odatolakszanak, és hatvanan akarják hallatni a hangjukat. Miért esett rá a választás? Hol van ő attól, hogy a harminc vezető értelmiségi… közéleti szereplő társaságában… nincs neki már semmi súlya… soha nem is volt… pici tekintélye talán, de… ki gondolt rá, ki javasolta? Kegyeletből? Tudhatja valaki, hogy beteg? Nem, azt senki. Vagy meglátszik rajta? A háta mögött már egy ideje összenéznek…?

Bemagolta a szövegeit, különféle helyzetekről és kapcsolódási lehetőségekről képzelődött, s közben intette magát, hogy nem szabad képzelődni, készülni se kellene, mert soha semmi nem úgy történik, ahogy az ember eltervezi, és felesleges, hogy eggyel több kudarcot vigyen magával a sírba.

A miniszterelnök öt perccel a tanácskozás meghirdetett kezdete után érkezett. Addigra mind helyet választottak-találtak maguknak, már ültek a három sorban, félkörbe rakott, bordó bársonnyal kárpitozott székeken – negyvennél is többen. A kicsi késés, mint színházban a nézőtéri fény kikapcsolása vagy a függöny felvonása, nyitánynak készült. Pontos, kiszámított és félreérthetetlen jelzés – ez csakugyan az. „Bocsássatok meg, kedves barátaim!…” Végig tegezte a társaságot, „azt kérem tőletek…”, „hálás vagyok nektek…”, „gondoljátok meg…” – aki szót és aztán közvetlen választ is kapott, azt néven, olykor csak keresztnéven szólította, s bár a jelentkezők is igyekeztek lazán-fesztelenül utalni a kapcsolat megalapozottságára, hogy nem először beszélnek a miniszterelnökkel, és amikor alkalmuk volt korábbi, bizalmas találkozáson elmondani… – azért a visszategezést ügyesen kerülték. A megszólítást még ügyesebben – a tojásban ülök, gondolta, kikelni ugyan nem fogok; még sohasem látott tojásban elpusztult fiókát; beletúrt a hajába – nem pihe, nem is kopott maradvány, egészen ősz, de nem ritkult meg, dús, mint gyerekkorában, a szemöldöke pedig évről évre sűrűbb. Nem fogyott le, nem is hízott el, csupán egyetlen fogát kellett pótolni, és csak olvasáshoz használ szemüveget – nem pusztul lassacskán, ez mégiscsak jobb. A második sorban ült, a középtől balra. Épp a szomszédja beszélt, alacsony, köpcös közgazdászprofesszor, felállt, hogy mindenki jobban láthassa, neki viszont el kellett fordulni, felfelé nézni, s ahogy arrébb csúszott a széken, és kicsit hátradöntötte a fejét, megváltoztak a fények: minden sárgászöld lett, a professzor és a közbeszóló miniszterelnök arca, minden pulóver és zakó, a székek kárpitja és a lambéria, a középre tett, hímzéses terítővel borított asztal, a poharak és ásványvizes palackok – nem fogok hozzászólni, ahogy kimondta magában, biccentett hozzá; talán mégse biccentett, legalábbis nem láthatóan; a valóságos mozdulatok lelassultak, mintha filmet nézne; mesterséges lassítás, nem szédülök, nem vagyok rosszul; az álló tárgyak meg úsztak már; a professzor szája és a miniszterelnök széke mögötti pálma ugyanolyan sebességgel mozgott – tátogás, keringőzés, lebegés. Cipője talpát a vastag szőnyegre nyomta, fel nem áll, de próbálja kicövekelni magát. Érezte lábizma feszülését, észrevétlenül megkapaszkodott a székében – hiába, lebegett ő is, ahogy a többiek. Öreg akadémikusok és fiatalabb médiaszereplők – egyik-másiknak nem tudta volna megmondani a nevét, de mindenki ismerős, sokszor látott arc – körbe-körbe úsztak, mint akváriumban a halak, hajlongtak, hosszú karok lifegtek-lengtek; úgy tűnt, egyikük sem érzi a helyváltoztatás nélküli úszást, hogy elveszítették súlyukat, hangjuk zümmögéssé vékonyodott; már nem fogok hozzászólni, már érvénytelen; a nadrágzsebébe tett jegyzetlapok nehezebbnek bizonyultak, mint valamennyi terembeli együtt, az emberek össztömegénél, székekkel, asztallal, poharakkal, pálmával. De a két összehajtott papírlap sem húzta le annyira, hogy megmenekedjen a lebegéstől. Nem ülnek, lebegnek már mind a tojásban, a tojásos fényben, egyre lassabban, keskenyedve, szálasodva hajlonganak, rémület nélkül, lágyan. Átsiklanak. Még az volna a legjobb, de soha semmi nem úgy sikerül. Volt, akit jól ismert, a kézfogásos köszönésen túl többször is összenéztek, akadt, akivel iparkodtak nem észrevenni egymást – a rendezvény végére mintha minden kiegyenlítődött volna – az idő is, csupa kámzsás egyformaság; két hónap vagy húsz év, mindannyian súlytalanok ott, de a monoton zizegés-zúgás és a lassú keringőzés ellenére értette a szavakat, arckifejezése komoly-laza-figyelmes-buzgalom nélküli, mint a többieké. Nem mondta el senkinek, hogy ide hívták, beszámolni se fog senkinek; ez a kudarc nem nevezhető kudarcnak, talán szerencse is, hogy nem tette magát nevetségessé – nem kudarc, mert nem is jelentkezett hozzászólásra.

A miniszterelnöki összefoglaló és zárszó közben – minden összefüggés és követhető, érthető képzettársítás nélkül – hallani vélte orvos barátja hangját: nem mondanám elhanyagolhatónak annak a valószínűségét, hogy te jössz majd az én temetésemre – s ahogy elhessentette a saját kiszólását, nem rólam beszélgetünk; miért mondta?… nem a hamis kiegyenlítősdi kedvéért…

Az elsők között lépett ki a teremből. Nem búcsúzott senkitől, nem lobbizott senkiért, de vigyázott, hogy ne siessen; mindegy, bizonyára nem tűnt fel a távozása. Hogy eltávozott.

Még a Parlament épületéből, az egyik Dunára néző ablak mellé húzódva hívta orvosát. Kicsöngött, várt, az üzenetrögzítő nem kapcsolt be; a kapu elől újra próbálkozott, de két perc múlva SMS-t kapott: az orvosa nem fogadhatja a hívását, forduljon bizalommal az osztály bármelyik orvosához. Szempillantással később is eldönthetetlen, biccentett erre vagy nem biccentett. Mintha bármi tény lenne, és nem valószínűség. A tojáshomályban még minden jól kivehető: villamos, autó, oszlop, a szemközti ház ablakain a függönyök, a lomha testű galambok tipegése; nehezek, mint a zsebbe tett papír, és látszólag közömbösek, mintha soha fel nem emelkednének; tisztán látja a metróbejáratnál találkozó és összeölelkező párt, és még tisztábban érzékeli, hogy a lassú lebegésnek-sodródásnak nem tud már ellenállni.

kép | Joachim Froese, lensculture.com