Nagy Atilla Kristóf

ELMOZDULÁSOK

1991 tél

ELMOZDULÁSOK

A kerti asztalon kihűlt a tea. Tízfokos levegő, tízfokos víz. Kiegyenlítődés. Felhők rohannak. Néha rohannak, néha vonulnak, néha nincsenek. Torlódnak, szétfoszlanak. Feküdtem a fűben. Ötven éve hanyatt. Néztem a felhőket. Állatokat láttam. Felhőállatok. Sárkányok, kimérák. Elmúltak. Nincs több állat. Végigjártam az utat. Az emberszabású majomtól az emberszabású kozmoszig. És vissza. Most itt ülök a kerti asztal mellett. Üres felhők mennek. Kiürült felhők, élettelen felhők, felhőszerű csakisfelhő felhők. A teában se citrom, se cukor, víz és fű, se édes, se savanyú, mégis kevergetem. Megszokásból. Időnként feltámad a szél, összehúzom a kabáto­mat, összehúzom magamat is a széken, levegő torlódik, hideg és meleg levegő kiegyenlítődése. A hegygerinc fölött ott a Nap; halvány, alacsonyan delel, kis ívben jobbra mozdul, elmozdul, szinte látni a mozdulást, a fele látszik már csak, korán takarásba kerül. Gyorsuló, lassuló felhők, a szél iránya nyugatiról északnyugatira fordul, eltűnik a Nap. Zsebemben melegítem a kezemet. Gyorsan sötétedik. Kutya ugrál a kerítés mellett. Apró fénypontok a hegyoldalban. Egyre több. Lent a völgy­ben villamos robog, négyzetes, kanyargó fénysáv. Kutyák ugatnak mindenfelől. A fenyő ágai mozdulatlanok. Kitisztul az ég. Talajmenti fagyok. Csend. Nézek a völgybe. Az első villamos. Korai fények. Lila tónus. Tágas ég. Ferdén érkező suga­rak. Kialvó utcai higanygőzlámpák. Délelőtt napsütés. Keverem a teát. Kutya hever a bokor alatt. Fel-felhorkan. Kezem az asztalon. Így múlik el a nap. Frontok jönnek. Végigvonulnak. Naponta több is. Sűrűsödő felhők. Este hó esik. Körülrajzolja a kezemet. Porhóban ujjak nyoma, vonalak. Kristályok billegnek. Függöny a völgy­ben. Elakadt fények. Fénypontok, villamos, kutyák. Derengés. Felemelem a kezemet, nyitott tenyér körvonalai. Az asztalon kör marad a teáscsésze nyomán. Kerítésen deres iszalagfürtök. A kanál a csészébe fagyott. Ma nem kevergetek. Szakállamról kabátomra hólé csorog. Kiderül, Nap kis ívben jobbra. Villamos, fagyok, csend. A Nap nagyobbat kerül. A völgyben tűnik el, a völgy fölött a hegyháton tűnik el, a hegytetőn tűnik el. Sötét és világos, hó és napfény. Olvadás. Madarak hangja. Reggel. Rigó, galamb, veréb. Ez a sorrend. Sohasem fordítva. Az asztalon vastagon áll a hólé. Kabátom ujja belelóg. Bántó fényesség. Madarak. Sötét, fény, csend, madarak, fény, sötét, csend. A teát kevergetem. Ág végén légykapó. Hosszabb fények. Rövidebb árnyékok, élénkebb kutyák, vonuló felhők, ciprusok alól fénypászmák, kiderülő, elboruló erdőhát. Élénkebb madarak. Zsinatolás. Rózsaszín havazás, barackvirág, fehér havazás, vadalma, később szilva. Frontok. Hózápor, dörgés, villámok, szürke, lilásszürke ég. Letört ágak. Vonulás. Torlódó felhők, eső, virágeső. Éjjel kutyaugatás, tüzelő szuka után kanok koslatnak. Villamos zörög a völgyben, vadgesztenye fehérlik a domboldalban, rigó, galamb, veréb, mindig ebben a sorrendben. Teáscsésze rövidülő árnyéka. Kevergetés. Ágak közt nehézkes surranás. Frontok, száguldó, eltűnő felhők, ciklon, anticiklon, ciklon, légörvények, spirális sávok az égen. Néha kakukk. Koncentrikus körök, a csésze alján koppan a kanál. Bőrömnek sugarak ütköznek, aztán sötét megint, zöld pontok, bagzó macskák hangja, csend, reggeli fények. Fény, sötét, fény, szárazság, lassú szelek, szarkacsercegés, mókusok zaja, lehulló tobozok zaja, forduló kerekek zaja. Kavargó virágpor. Tűző nap, hunyorgok, útja a ház fölött visz, kézfejemről, arcomról a hámló bőrt vakarom. Legyek, darazsak röpködnek, szögletes, izgága moccanások. Lenn a völgyben villamos újra, elvonuló vihar, a hegyek mögül tétova dörgések. A fenyvesben tücskök. Fullasztó meleg, kabátomat kigombolom. Éjjel a Hold karnyújtásnyira, szétszórt, rendezetlen csillagok, csillagképek roncsai, képtelen káosz, elhagyott mulatónegyed reklámfényei, kiégett planéták, kutyaugatás, narancsszín derengés, ferde fények, rigó, galamb, veréb, kiégett fű, szürkészöld por, ahogy a kutyák lépnek. Sötét. Lepkék porzó szárnya a higanygőzlámpa körül. Égett rovarok. Túlérett barackok hullanak. Lottyadtan zuhannak, buggyannak, kenődnek. Erjedt szag. Kezem az asztalon. Sötét, fény, sötét, villamoszörgés, csend, a kert lankás végében alma gurul, éjjel sün neszez, hajnali dér, teámba óvatlan muslica repül, levelek zörögnek, a Nap a hegy mögött féltakarásban, nehéz ködök, nehéz lélegzet, kabátom hűvös párától nehezül, bántó szürkeség, halk esők, ónoseső, szélvihar, csupasz ágak, frontok, édeskés bűz, egy kutyatetem valahol a kertben, csak a lába áll ki a nedves avarból, teámat keverem, fény, sötét, fény, szürke fény, füstszag, jéghártya reccsen, fehér háztetők, varjak, koromszemcsék, a kerti asztalon kihűlt tea, a szakállam nem nő már tovább, körmeim spirálisan megcsavarodtak, meg se tudnám fogni már a csészét. Valaki letett múltkor elém egy könyvet. Egy éve, vagy egy évtizede. Azt is csak a körmöm hegyével lapozgattam. Talán a harmincadik oldalig jutottam. Ostobaság. Kusza mondatok. A szavak lázadása a mondat ellen a betűké szavak ellen. Pontatlanság. Utálom, ami pontatlan. Volt benne egy veréb. Pondrót evett. A veréb csak magot eszik. Természettudományi tévedés, így mondják a nagyfejűek. Még ha virtuális veréb is. Legyen virtuális madár. De ne hívják verébnek. Vagy ne egyen pondrót. Különben is kit érdekel. Máshol meg a Fiastyúkot keresik. Februárban. Idióták. A Fiastyúk májusban kel. Ott látszik a Bika szarvánál. November negyedikén nyugszik. Se előbb, se később. Akkor vége a hajózásnak. Ezt se tudják. Semmit se tudnak. A semmittudást sem ismerik. Nem érzik hiányát a semmittudásnak. Mért nincs ilyen szó: semmittudó. Már nem a pontosságot szeretem. Csak gyűlölöm a pontatlanságot. Megszokásból. Szavak nél­kül vissza a természetbe. A saját természetemhez vissza. A természet nem jó, nem rossz. Pontos. Nincs mit szeretni rajta. Mondják, a természetnek az ember ad érté­ket, de ki ad értéket az embernek, ugyan hogy adhat értéket a természetnek ez a kis darab természet. Hogy gondolkodik? Ez a természete. Vagy természetellenes a természet. Valami baromi nagy óra, ami bedarál mindent, de a minden is ő, vagy az, szóval bedarálja magát folyamatosan, kerekek között kerekek őrlődnek. Aki a pontosságot szereti, az az időt szereti, aki az időt szereti, az a bedarálást szereti, aki a bedarálást szereti, az gyűlöl mindent, aki mindent gyűlöl, az nem szeretheti sem a pontosságot, sem az időt, sem a bedarálást, mert mindez a min­dennek része, tehát a pontosságot szeretni nem lehet, legfeljebb gyűlölni a pontat­lanságot. Formális logika. Formalitás. Ostoba mondatok. Kimondom, és megsem­misítem. Vagy: megsemmisítem, mert kimondom. Természet mint életfeltétel; ter­mészet mint halálok. Természete: a pusztulás. Lehetőség az elmúlásra. Életből életbe költöző halál. Nem lélek-, halálvándorlás. Felejtsük el a gondolkozást. Fe­lejtsük el, hogy bármit is el kellett felejtenünk. Érzetek, fény, sötét, felhőtorlódás, öntudatlan pontosság. A gondolkozás a részletek lázadása. Maszlag: Datura stramonium.

kép | Mike, flickr.com