ÉLMÉNY/ÉLMÉNYSŰRŰSÉG

Egy kevéssé ismert 19. századi francia filozófus, Jean-Marie Guyau szerint az emlékezésben egy időszak látszólagos hosszát a fölidézett események közötti különbségek száma határozza meg. Fiatal éveink azért tűnnek hosszúnak, mert sok az ilyen különbség, öregkorunkban pedig ezért látszanak oly rövidnek az évek, mert minden egyforma. Mint írja, „a fiatalság türelmetlen a maga vágyaiban, szinte habzsolná az időt, és az idő zsugorodik. Ehhez járul még, hogy a fiatalkori benyomások élénkek, frissek és számosak; vagyis az évek telítettek, ezerféle módon kitüntetettek, és az ifjú úgy tekint vissza az elmúlt évre mint térbeli jelenetek hosszú sorára.” Öregkorban ellenben „egyforma minden hét, minden hónap, az élet egyhangú taposómalma. Az öszszes kép egyetlen képpé olvad össze. A képzelet rövidülésben látja az időt.”

belső rövidülés

A problémával William James is foglalkozott, aki szerint az évek „belső rövidülése” az emlékezet tartalmának egyneműségével és a visszaemlékezés emiatti leegyszerűsödésével függ össze: „Fiatal éveinkben a nap minden órájában, szubjektíve vagy objektíve tökéletesen új élménnyel gazdagodunk, a felfogóképesség élénk, a bevéső képesség erős, és ebből az időből származó emlékeink, hasonlóan azokhoz a benyomásokhoz, amelyekre egy gyors és fárasztó utazás során teszünk szert, szerteágazóak, változatosak és részletesek. Viszont ebből az élményből minden eltelt évvel a szürke megszokás részévé válik valami, anélkül, hogy igazából a tudatában lennénk. Emlékezetünkben tartalom nélküli egységgé mosódnak össze a napok és hetek.”

Douwe Draaisma szerint bizonyos belső időjelzők teremtenek rendet az emlékek káoszában és teszik lineárissá az időt a tudatban. Ilyen időjelzők az első találkozások, a nagy élmények, a kezdeti ismeretek, valamely tevékenység megkezdése stb., vagyis az újdonság. Ezek mennyisége és az emlékek sűrűsége közötti kapcsolat pozitív, az újdonság és az élménysűrűség egyenes arányban vannak. Az olyan időszak, amely sok emléket tud magáénak, viszszapillantva kitágul, s úgy tűnik, tovább tartott, mint az objektíve ugyanolyan hosszú, ám élményben szegényebb periódus.

A öregedés szellemi öregedés is: tudásunk és elképzeléseink rendszere idővel fokozatosan megmerevedik, változatlanná, „telítődött” ismeretanyaggá szilárdul, mely világunkat elsablonosítja és lezárja. Minden ismerős, megszokott, unalmas. A látszólagos újdonságok is azok, mert rájuk azonnal a berögzült ismeretek asszociációs hálója tapad. Ezáltal egyre egyformábbnak tűnnek a percek, az órák, a napok, az évek, s mi magunk is egyre kevesebbet változunk, ugyanazok a megmerevedett alakok maradunk, úgy érezzük, keveset éltünk, nagyon keveset. Ha viszont minél inkább különbözőnek tűnik minden eltelt időegység, annál „hosszabb” lesz a (szubjektív) életidő is. „Ha meg akarod nyújtani az idő perspektíváját, ha módod van rá, töltsd meg ezer új dologgal” – írja Guyau. Ha pedig a különbözőség élménye a legkisebb időegységre, a pillanatra vonatkoztatva is meg tud jelenni, az életidő szinte végtelenné válhat az emlékezésben. Ha minden pillanat más, mindig minden új. „Az előző tudatpillanatokban és az elkövetkező tudatpillanatokban a pillanatok nem kapcsolódnak egymáshoz. (…) Ezt nevezik Óceán-pecsét Elmélyülésnek” – írja a középkori zen mester, Dógen. Mit jelent ez? Önálló egységekből álló sorozatként érzékelni tudatfolyamatunkat. Az elalvás pillanata vagy a félálom állapota például jól használható, hogy fölismerjük a tudat pillanatnyiságát, az éppen adott tudat önálló voltát. Ha a tudatunk elszakad az ébrenléti világtól, de nem zuhanunk álomba, hanem azonnal visszaébredünk, általában úgy érezzük, igen hosszú idő telt el, pedig alig egy-két másodperc. A hosszú idő érzését a határ, a megszakadás, a diszkontinuitás átélése kelti. Tudatunk a kialvással megszűnt, s helyébe mintha egy másik tudat kerülne. A kialvás és újbóli fölébredés megfigyelésében lesz megtapintható a két tudat közti határ. Míg a hétköznapi tapasztalásban a pillanatok hasonlósága miatt tudataink azonosnak tűnnek, és szilárd énné olvadnak össze, a kialvás megfigyelésekor a kialvó és az újból fölébredő (megszűnő és létrejövő) tudat mássága érződik. A fölébredt jelenbeli tudat és a kialudt, előző tudat a másság miatt egymástól „távolinak” érződik, így az eltelt idő is hosszúnak tűnik.

az idő határtalan

Vagyis a pillanatnyiságra figyelő meditáció a belső idő rendkívüli meghosszabbítása. „Olyan ez, miként a varázsló egyetlen dologból többfélét tud varázsolni, és többféle dologból egyet tud varázsolni. (…) Egy rövid idő akár száz évnek is tűnhet. (…) olyan, mint amikor álmunkban hatalmas területeket látunk, noha el sem mozdulunk az ágyról, és hosszú időnek érezzük azt, ami valójában egy pillanat se volt. (…) Álomban éveket is át lehet élni, s csak felébredéskor derül ki, hogy csak egy pillanat volt. Így az idő határtalan ugyan, mégis egyetlen pillanatban benne foglaltatik” – mondja Cheng-kuan.

A fókuszálás a pillanatok különbözőségére a jelent állandósítja, a jövőt kiüresíti, s ezzel visszaadja annak tiszta potenciáját. Hétköznapi létünkben ennek ellenkezője történik, minthogy egónk szüntelen erősítése érdekében állandóan a jövőre gondolunk, hogy mi lesz holnap és azután, így „előre tudott” dolgokkal beszűkítjük. Mivel állandóan célokat jelölünk ki, az idő múlását gyorsítjuk. Ezek a közeli és távoli célok szintén időjelzők, csak nem a múltban, hanem a jövőben teremtenek rendet, linearitást, és le is zárják azt. A jövőt lakályos börtönné teszik, ahol a kényelemért a belső életidő rövidülésével fizetünk. E lezárt világ tudomásának az ellentéte a „kisgyermeki tudat”, a tiszta jelenpillanat tudomása, s vele a változatosságé, s ebből fakadóan a még nyitott jövő, a „bármi lehet”, a határok nélküli, ezért végtelen idő érzése. (A jóakaratú felnőttek ettől a belső halhatatlanságtól fosztják meg gyerekeiket, amikor a „gondolni kell a jövődre” szellemében zárják le tudatát.)

visszafelé pörgetés

Egy másik buddhista spirituális praxis, az ún. „előző életekre emlékezés” a pillanatnyiság fordítottja. A speciális gyakorlatot az 5. században élt ceyloni skolasztikus, Buddhagósza írta le: A szerzetes, miután visszatért alamizsnagyűjtő körútjáról, visszavonul és meditációba merül, majd felidézi a legközelebbi eseményt, azt a pillanatot, amikor leült meditálni. Aztán ahogy előkészítette a meditációs ülést, ahogy belépett a meditáció helyére. Majd ahogy előtte elpakolta alamizsnás edényét és utcai öltözékét, aztán a megelőző étkezést, és azt, amikor visszatért alamizsnagyűjtő útjáról. A faluban tett alamizsnagyűjtő utat, s amint bement a faluba. Majd amikor elhagyta a kolostort, aztán a szentély-teraszon történt szertartásokat és az előző napi tevékenységet a kora reggeli dolgokig bezárólag. Így visszaemlékszik mindarra, amit egy egész éjjel és nappal tett. Ezt ugrás követi: visszaemlékszik az előző napra, majd az azt megelőzőre, majd a tíz nappal korábbi időre, majd az egy évvel korábbiakra. Majd életének előző tíz évére, aztán húsz évére, és így tovább, míg el nem érkezik a megszületésig, majd az előző személy (aki a reinkarnáció tana szerint a mostani személy közvetlen előzménye) pusztulásáig. Ezt a határt a szöveg szerint különösen nehéz átlépni, és hosszas gyakorlást igényel, és ennél a pontnál sokan föladják a próbálkozást. Utána visszaemlékezik tíz, száz, ezer, százezer előző életre, végül kozmikus ciklusokra. Vagyis a meditáló a visszafelé pörgetést a pillanattal kezdi, egyre nagyobb időegységekkel folytatja, végül a legnagyobb időegységekkel végzi. Mondhatni, az elme „gyorsulva tágul”, ahogyan az előző életek exponenciálisan növekednek. Fontos megjegyezni, a meditáló előre gyártott sémákkal dolgozik, minthogy a nagy kozmikus periódusokat az ismert buddhista szent iratokból (voltaképpen mítoszokból) veszi. Ezeket kell elképzelnie, hogy átélje a kozmikus pulzálást, a világ periodikus pusztulásait és regenerálódását. Ahogyan az előző életek is a szokványos indiai sorsokat mutatják. Vagyis imaginációról van szó, és nem valódi emlékezésről.

Thomas Mann szerint az unalom megnyújtja a napot és az órát, ez a német Langweile szó eredete. Ez azonban inkább csak a rövidebb időegységekre igaz, a nagyobb időtömegekre kevésbé. Ez utóbbiakat – heteket és hónapokat – éppen hogy megrövidíti, azok mintegy összemennek tőle: „Ha az egyik nap olyan, mint a másik, akkor valamennyi egy napnak tetszik, s teljes egyformaság esetén a leghosszabb élet is rövidnek érződnék, és észrevétlenül repülne el.” Az idő, amiben „semmi sem történik”, a jelenben hosszú, ám az emlékezésben egy pillanatra zsugorodik, mivel az ismertség érzése az egyformaságot hozza, s ha a napok, hónapok, évek egyformák, az egymást követő időegységek egyetlen időegységgé sűrűsödnek össze az elmében.

végtelenül ismétlődő körforgás

Ez történik az előző életek fölidézésekor is: az idő visszafelé pörgetése a belső idő gyorsítását célozza. A mérhetetlen számú „előző életek” s vele az elképesztő időtömegek átélése tulajdonképpen a múlt eltörlését jelenti. A szövegek szerint a meditáló figyelme az előző életek megismerése révén a végtelenül ismétlődő körforgásra irányul, a lények keletkezésének és elmúlásának szakadatlan folyamatára. Az ismertség érzése az egyformaság érzését kelti, s ha a napok, hónapok, évek és világkorok egyformák, mindezek egyetlen időegységgé olvadnak össze az elmében. Az egyforma életek és ismétlődő korok egymásutánjának átélésében a szubjektív idő végtelenül fölgyorsul, majd elérkezik a végponthoz: minden egyetlen pillanattá sűrűsödik.

Míg a tudat kialvásának és újraébredésének megfigyelésével az egymást követő tudatok különbözősége és különálló volta a „távoliságban”, s így a belső idő kitágulásában nyilvánul meg, addig itt a más tudatokkal (átélt-elképzelt „előző életekkel”) azonosulva minden tudat „közel kerül” egymáshoz. A végtelenül ismétlődő életek és korszakok egyformasága s elviselhetetlen unalma a buddhizmus alapigazságát, a lét szenvedés voltát igazolja. Ám egyúttal elhozza a megszabadulást is ettől. Nincs semmi késztetés, mert nincs múlt. Csak jelen van és tiszta kezdet. Kiürül az elme, s bekövetkezik a Peer Gynt-i élmény: ha ennyi minden voltam, semmi nem vagyok. Csupán ez nem megsemmisülés, inkább felszabadulás.

kép | shutterstock.com