ELMÉLYÜLT ÉS KOMOLY JÁTÉK A SZABAD ÉG ALATT
2000 április

KONDOR BÉLA ÉS WILLIAM BLAKE
Nem abban a pillanatban születhet-e egy műalkotás, amikor összefüggésemet az Univerzummal megértem?
Philipp Otto Runge
Pilinszky hasonlítja Kondor Bélát olyan gyermekhez, aki a vihar elültével ismét kiviszi játékait a szabad ég alá, ahol elmélyült és komoly játéka „sokkal több lesz, mint eddig volt. Forgásában katartikus komolysággal bennforog újra a kozmikus egész”[1]Mert valóban leszűkítenénk Kondor gondolatvilágát, tragikus világtapasztalatát, művészetében megfogalmazott makacsul ismétlődő, gyötrő kérdéseit, ha nem látnánk, hogy bármennyire is az ötvenes-hatvanas évek magyarországi politikai-szellemi környezete szolgáltatta az iszonytatóan szűkös színpadot fellépéséhez, ő belső magányába vonultan dolgozott, s elsősorban éppen kapcsolata a „kozmikus egésszel”, az „Univerzummal való összefüggése” foglalkoztatta. A művész befelé figyelése jelenti persze a kor kínálta olcsó kis paktumok elutasítását is, de valószínűleg ez az oly nehezen elviselhető magány volt és lesz mindig az ára annak, hogy a dolgokra egyetemes érvénnyel lehessen rákérdezni. Kondort — a szörnyű 20. századi történelmi tapasztalatok fényében — az ember morális természete izgatta, az ember esélyét vagy hajlandóságát fontolgatta a jóra és a rosszra. „Erőtlen földretépett lélekként”[2] hadakozott az Angyallal a meddő fényben, amit az Ember gyújtott, hogy elvakítsa önmagát.
mellőzött zseni
Kondor Béla meghökkentő rokonságot mutat ebben is, másban is William Blake-kel, a rejtélyes angol költővel, festővel, rézmetszővel. Blake is teljes elszigeteltségben dolgozott: gyermekzseniként ugyan felkarolták (adakozásokból gyűjtötték össze pártfogói első kötetének kiadási költségeit), de hamarosan ráuntak, kortársai kinevették vagy semmibe vették, többnyire elmulasztották megfizetni a munkáját, az oly ritkán jelentkező megrendelők mások műveinek illusztrálására korlátozták hihetetlen alkotóerejét, de valami belső vezérfonalat — „vízióit” — követve lankadatlanul véste réztáblákra és nyomta ki saját könyveit, melyek senkit nem érdekeltek. Élete végére mégis talált pár fiatal tanítványt, valószínűleg ők sem sokat értettek furcsa gesztusaiból, de azt egyöntetűen állították később, hogy a méltatlanul mellőzött zseni szelíd mosollyal halt meg hetvenéves korában. Blake is elutasított mindenféle alkut a korával, s ez az elutasítás természetesen értelmezhető esetében is indirekt vádiratnak a kor ellen (1798-ban írta: „Ma a nagy parázna és a fenevad fékevesztett uralmát éljük”, s a nagy paráznán az anglikán egyházat értette, a fenevadon pedig a brit politikai rendet). Őt személyes sorsánál és a korabeli eseményeknél sokkal intenzívebben foglalkoztatta az istenhívők legnagyobb morális kérdése, a szabadság lehetősége, mégpedig egy olyan korban, amikor épp a szabadság eszméjétől áttüzesedett világban „a megöltek temetetlen maradtak, hulláik bűze felszállt és hegyek olvadtak meg vérök miatt”[3], hogy egy neki oly kedves bibliai passzust idézzünk. Jóllehet a historizáló kritikai iskola kimutatta főleg az 1794 előtt keletkezett műveiben a verses és képi motívumok szoros kapcsolatát a korabeli politikai eseményekkel, az amerikai függetlenségi háborúval, a francia forradalommal és az agresszív brit kül- és belpolitikával, Blake, akárcsak az ótestamentumi próféták, a történelmi fejleményekben az ember sorslehetőségének beteljesülésére vonatkozó reménykeltő vagy szemléletváltásra felszólító jeleket látott.
Morális művész volt, s bár tagadta a bűn realitását, végső soron azt hirdette — az utolsó próféciája, a Jeruzsálem és az utolsó vázlatosan fennmaradt krisztológiai írása, Az Örökkévaló Evangélium versszöveg-töredékei erre utalnak —, hogy a szabadságnak és a világegész bensőséges átélésének a gyerekkorral együtt elveszett lehetőségét az absztrakt dogmákra és bűntudatra épülő hitéletben kiüresedett lélek éppen a minden bűnök megbocsátása árán szerezheti vissza. Ennek előfeltételét az önzés megfékezésében, a dolgokon és teremtményeken felülkerekedni törekvő racionális én lefokozásában, vagyis az együttérzés, a sympathia aktív gyakorlásában látta. Talán olyasmire gondolt, amire Pilinszky egyik talányos feljegyzése utal: „Lefokozódtam és jó lettem”.[4]
Tudtommal nem maradt semmiféle vallomás Kondortól arra vonatkozóan, mi izgatta őt Blake ugyancsak összetett hagyatékában. Feltehetően már főiskolás korában látott Blake-rézkarcokat, amikor bejutott a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményébe: hat olyan kötet volt akkoriban a Múzeum birtokában, melyek bőséges mennyiségben közöltek Blake-grafikákat is.[5] 1959-ben jelent meg Blake-től a Versek és próféciák című válogatás Szenczi Miklós szerkesztésében, az ő igen alapos tájékozottságot és a témával bensőséges kapcsolatot tükröző bevezető tanulmányával és jegyzeteivel. E kötet borítóján és mellékletében összesen tizenhárom Blake-kép található.
képi újragondolás
Kondort — Németh Lajos szerint — egész pályáján végigkísérte[6] Blake, de talán legközvetlenebbül a hatvanas évek elején foglalkozhatott vele, ekkor készítette — emlékeztetnék rá: nem megrendelésre — tizenhárom Blake-illusztrációját. Kilenc rézkarca (Blake prófétákkal vacsorázik, Pokolbeli nyomda, Pokolbeli kocsma, Egy emlékezetes ábránd, Állóvíztől mérget várhatsz, Templom, Malom, Képzeleted megtévesztett engem, Blake és az angyal, Sugárzás) Blake-nek a Szenczi-féle kötetben teljes terjedelemben közölt Menny és Pokol Házassága című korai (1790—93), forradalmi indulattal áthatott, a nyugati filozófiai-vallási-erkölcsi hagyományokat és az angol irodalmi tradíciókat ironikus hangnemben átértékelő, radikális politikai és szemléleti változást megjövendölő próféciájához köthető; egy (Newton hitétől mentsen meg az Isten!) a kötetben szintén megtalálható „Boldogsággal, mely száll dombok felett” kezdősorú, Blake-nek Thomas Butts-hoz, barátjához és patrónusához írt levelében (1800. október 2.) szereplő vers konklúziójának illusztrációja; a Magnina Trilladorát feltehetően az Albion leányainak látomásai című korai prófécia (1793) képi újragondolása, s a William és az Angyal Kondor Blake-élményének konkrét szöveghez nem köthető dokumentuma. A Menny és Pokol Házassága tekinthető Kondor hosszú prózaversének, az Angyal, ördög, költő című platonikus értelemben vett filozofikus „dialógusának” egyik legfontosabb formai és gondolati ihlető forrásaként.
A Kondor-versekben számtalan motívum van, mely Kondor és Blake világlátásának rokonságáról tanúskodik, s az Angyal a város felett című gyűjteményes kötetben két vers található, a Boldogságtöredék és a Mr. Blake, mely nyilvánvalóan a Blake-kel vállalt szellemi közösség dokumentuma, de direkt Blake-re utalásként olvasható, véleményem szerint, a Szégyen és büszkeség is. Ennek a szellemi rokonságnak a természetét szeretném abból az evidens, először Nagy László által kimondott tényből kiindulva vizsgálni, hogy Kondor művészetében „[k]öltő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is. Régóta látom, hogy benne a festő és a költő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást”.[7]
Blake-nél kép és szöveg fizikailag — bár semmiképpen nem tautologikusan — úgy kapcsolódik egymáshoz, hogy nem is volt szükség a kétféle kifejezési mód közös élmény-eredetének kimondására. Mint ismeretes, a kortárs áramlatoktól érintetlenül dolgozó Blake jelentőségét először a preraffaeliták ismerték fel jó húsz évvel halála után a 19. század közepén, s az ő ösztönzésükre írt első életrajz, Alexander Gilchrist Blake-könyve (1863), majd Blake munkásságának első kritikai értékelése, Swinburne (1868) máig érvényes Blake-tanulmánya együtt tárgyalja Blake sajátos mitológiájának megnyilvánulását szövegben és képben. 1965-ben jelent meg S. Foster Damon Blake-szótára, amely az ismétlődő kép- és versmotívumokat állítja egymás mellé, s így ad nagyrészt meggyőző értelmezést Blake sajátos mitikus világlátásának versbeli és képi lenyomatáról. A Blake-szótár összeállítása óta egymás után jelennek meg a Blake-kötetek rendkívül drága fakszimile kiadásai, s érvényes kijelentést Blake-ről immár nemigen lehet tenni úgy, hogy nem gondoljuk át a képek és szövegek organikus és dialektikus összefüggését.
gomolygó verssejtelmek
Kondor esetében kép és vers összefüggéseiről még nem sok szó esett. Minden formai és ideológiai kifogás ellenére Kondor képzőművészeti munkásságának jelentőségét korán felismerte a kritika, költőként azonban a mai napig nem kapott értő elemzést és megfelelő elismerést. Nagyon kevesen írtak a versekről, s az értékelés bizonytalanságot, némi zavart tükröz. Domokos Mátyás a Jelenkorban 1988-ban közölt tanulmányában figyelmeztet, mi lehet e zavar oka: Kondor, ahogy Németh Lajos mondta, „nem kapcsolódik tetten érhetően a magyar nemzeti festészet fő irányaihoz”, s „a versek még szembeszökőbben állnak ellent az irodalom-történetírás… dobozoló-skatulyázó neurózisának”.[8] Domokos szerint Horváth János „alaksejtelem” (Magyar ritmus, jövevény versidom) fogalmának mintájára Kondor versszövegeiben „metafizikai tartalmakkal gomolygó ’verssejtelmeket’ kell végül is észrevennünk, amelyek keresztülcsillognak az egyes versek sokszor oly ’költőietlen’ és ’szakszerűtlen’ szövegfátylán”.[9] Nehéz eldönteni, mi minősül „költőietlennek” vagy „szakszerűtlennek”, Kondor verseinek képanyaga mindenesetre annyira meghökkentő, mondatszerkesztése olyan makacsul ellenáll a hagyományos szintaktikai szabályoknak, stílusa olyan tüntetően köznapi, vagyis „költőietlen”, hogy szellemi és érzelmi sokkhatásuk kíméletlenül, profán mód dekonstruálja a költészeti hagyományokat, az olvasót szellemi és érzelmi képességeinek maximális mozgósítására kényszeríti.
Kondor szándékos elhatárolódása a kortárs irányzatoktól jól ismert ténye életművének. Első nyilvános bemutatkozásakor, 1960-ban a Fényes Adolf Teremben, megnyitójában Pilinszky éppen a magányosságáról, s annak etikai súlyáról beszélt: „A modern művész magánya ma a felelősség magaslata. Problematikája ugyanakkor — jellemzően a nagy korok és sorsfordulók problematikájára — valamennyiünk gondja és kísértése, hiszen az idő kérdéseivel mindannyiunknak a szívéig hatolt. Kivételes pillanat, a próféták ilyenkor vonultak ki a pusztába.”[10] Pusztába kivonult prófétaként a végső metafizikai problémák megoldásával volt elfoglalva. Hozzátehetjük azonnal: épp úgy, mint Blake, aki szintén tudott róla, hogy „az igaz tombol a pusztán, ahol / Oroszlán tébolyog.” (Menny és Pokol Házassága). A tárgyi valóságra vonatkoztatás kérdésessé válik mindkét életműben, a tárgyi világ versben és képben egyaránt „csak” emblematikus értelemben van jelen. Győri Jánostól tudjuk, mennyire megszállottan igyekezett Kondor megszüntetni minden nyomát az életrajz vagy a történelmi szituáció, egyszóval az időrendiség és a versek közötti összefüggéseknek: egyik vers-kéziratának margójára emlékeztetőül odaírta: „Az időrendet összezavarni”.[11] Még radikálisabban fogalmaz Kondor egy Rózsa Gyulának írt levelében: Én nem mernék… olyan vakmerő és alaptalan párhuzamokat állítani pszichológia, napi politika és művészet között, mint azt Ön már több cikkében tette… A művész (beleértve magamat is) nem azért lett, hogy társadalmi és politikai problémákat oldjon meg… Kifejezés, megoldás és a valóság között óriási szakadékok vannak. Nagyon pszichologikus az összefüggés, tehát még a talaj is mocsaras… Szeretném, ha a munkáimat úgy vennék, ahogy én a televíziót, rádiót, újságokat stb. Vagyis természeti jelenségként. Élvezem, mert van; és ha nem kell, hanyagolom vagy kikapcsolom. A művészeti kritika igen távol esik a művészettől… Vagy inkább mondanám azt, hogy szarok az irkafirkáira? ezt csak egy egzisztencialista tehetné meg helyettem.[12]
Következetesen ragaszkodott a belső látomás valóságához: Inkább hinném valamiről, hogy nincs, minthogy a másolás és a merő kitalálás között ingadozzam… (Angyal, ördög, költő)
Blake is hasonló indulattal őrzi a távolságot ikonográfiája és a történeti, természeti valóság között:
Én a magam részéről kijelenthetem, hogy nem látom a külső teremtett világot, hogy az látásomban akadályoz, s nem befolyásol; annyi, mint a por a lábamon, nem tartozik hozzám. „Hogyan? — kérdezhetik erre — amikor a Nap felkél, nem egy aranypénzszerű korongot látsz-e?” Ó, nem, nem, én a mennyei seregek megszámlálhatatlan sokaságát látom, amint ezt kiáltják, „Szent, szent, szent a Mindenható Úristen.” Én ha látni akarok, éppoly kevéssé kérdezem a testi vagy érzéki szemem, mint ahogy az ablakot sem kérdezném. Rajta keresztül látok, nem vele. (Vision of the Last Judgement, 1810)[13]
szándékos eklekticizmus
Blake viszonya a tradíciókhoz ugyanolyan szándékos eklekticizmust mutat, mint Kondoré. A kortárs tendenciák sem költői, sem képzőművészeti vonatkozásban nem érdekelték, a középkori és a reneszánsz hagyományokhoz tért vissza, eszmeileg pedig olyan ezoterikus filozófiai és teológiai hagyományokhoz (gnoszticizmus, újplatonizmus, alkímia, kabbalisztikus és boehme-i miszticizmus), melyeket mintegy elhomályosított a 18. századi racionalizmus diadalmas térhódítása, illetve olyan 17. századi puritán szekták terminológiáját és eszkatologikus látásmódját emelte műveibe, melyek a legújabb kutatások szerint a londoni kézműves rétegek gondolkodásában, vallási gyakorlatában és retorikájában folyamatosan jelen voltak ugyan a 18. század során, de távolról se érintették a „magas” irodalmat.
Kondornak nem egy kijelentését idézi a szakirodalom, mely arra utal, hogy szándékosan igyekezett elhatárolni magát a kortárs áramlatoktól. Művészi célkitűzéseinek meghatározásakor szinte indulása pillanatában programként fogalmazta meg a képzőművészeti hagyományok szimultán érvényesítésének szükségességét:
Elbeszélő jellegű képzőművészet. Grafikában kézenfekvőbb (méret, fekete-fehér). Felhasználandók az összes ábrázolási vívmányok, tekintet nélkül korra. Másképp nem is lehet felhasználni, csak az esemény érdekében. Dekoratív hatások alkalmazása. Improvizációs vázlat közvetlen kiépítése szilárd dekoratív szerkezetté. Freskóban ugyanez, később. Falfestményen lehetséges a grafikához hasonlóan szűk, puritán formakészlet.[14]
Művészi integritása és egységes világlátása védelmében elutasította a nagybányai kezdeményezéseket és a posztimpresszionista áramlatot: …köröttem a levegő sistergett krómoxid tüzes és ultramarin nagybányai jelszavaktól és dilettáns posztimpresszionista elvek tömegétől.[15]
szuverén látásmód
Már diplomamunkája, a Dózsa-sorozat (1956) mutatja nemcsak technikai virtuozitását, de egyben szuverén látásmódját is, ami egyet jelent a kanonizált értékrend elutasításával. Az utolsó előtti darab — Így jár minden próféta — legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy szinte semmi utalást nem tartalmaz a történelmi tényanyagra, a történelmi tényeket mint valami egyetemes jelentés lenyomatát értelmezi. Kondor egy sor olyan ikonográfiái motívumot hasznosít, melyek bibliai konnotációt adnak a jelenetnek: ilyenek a keresztre feszítésre széttárt karok, vagy a bal oldali figura, aki „Dózsa” szájához emeli az izsópot a szivaccsal, hogy ecettel megitassa, jobbról pedig a másik alak, aki magasba emeli kifordított tenyerét, hogy a vérét felfogja, s a Kondornál újra és újra megjelenő létra tetején a férfi, aki ujjával a sebébe nyúl, hogy megbizonyosodjon, valóban ő a Megfeszített.
Az időben egymást követő események szimultán ábrázolása (kereszthalál és feltámadás) Kondor szándékának megfelelően narratív dimenziót ad a képnek.
Ugyanakkor egy sor olyan motívum szerepel az ábrázoláson, mely szándékoltan megkérdőjelezi ezt az evidensnek tűnő értelmezést. Ahogy Pataki Gábor felhívta rá a figyelmet,[16] a Dózsa bal karjáról alácsüngő ruhadarabok között van egy sipka, bohócsipka épp úgy lehet, mint az eretnekek megbélyegzésére használt szimbolikus süveg: Jézus vagy egy eretnek, mártír vagy egy bolond az, aki itt megdicsőül vagy groteszk szerepre kényszerül. Az ábrázolás szándékos ambivalenciája az ember kiszolgáltatottságát, a heroikus pózok és gesztusok értelmetlenségét hangsúlyozza. Az Utazás, ház című versben (a képi és költői motívumok egybevetése sejteti, hogy az utazás és a ház az ember időbe-térbe zártságát tükrözi) Kondor így sóhajt fel:
Istenem, Anyám, szerelmetes Uram és Pártfogóm!
Engesztelhetetlen bámulat: megrendeztek bennünket!
Ugyan milyen erő feszít reménytelenül munkákra, melyek elvégezhetetlenek biztosan.
Bábok vagyunk egy ismeretlen játékmester kezében, aki sziszifuszi munkára kényszerít bennünket. Kondor gyakran emlegetett szkepszise, mely egymás mellé rendeli a pátoszt és az iróniát, a fenségest és a groteszket, különös hangsúlyt kap a kerékre vésett felirattól: „Így jár minden próféta”. A kép legsokkírozóbb motívuma maga a kerék. E kozmikus jelkép, mely nyilvánvaló utalás többek között Ixion tüzes kerekére, Ananké orsójára (Platón: Állam) vagy Ezékiel szekerére (Ezékiel látomásai mindkét művész mitológiájában fontosak), általában a történeti idő ciklikusságára utal, olyan haladásra, mely körkörös helybenjárás. A Dózsa-képen a kör közepén, ahol a küllők összeérnek — ez egyben a kompozíció középpontja — a magyar történeti hagiográfia egyik legnagyobb alakjának nemi szerve látható.
A történeti idő a szexualitás tengelye körül forog, a szexualitás taszítja az embert az időbe. Blake és Kondor világlátása egyaránt azt sugallja, hogy a világteremtés és az ember bukása szimultán esemény. Domokos Mátyás szavaival: „a Létezés platonikus lehetőségét a történelmi ember szinte azonnyomban elrontotta”.[17] Az Angyal, ördög, költőben, melynek alcíme: „Kezdetleges, de összefüggő tanulmány egy halott költő emlékére”, s feltételezhetően ez a halott költő William Blake, az ördög — talán az emberben működő racionális princípium, blake-i terminológiával a Tapasztalás világába épült ember látásmódja, szemben az angyallal, aki Kondornál némi leegyszerűsítéssel az intuitív emberrel, az Ártatlanság állapotának önreflektálatlan létformájával azonosítható, s a kettő egysége a művészi alkotásfolyamatban valósul meg — kijelenti: A Paradicsomból kiszabadult emberek azonnal hozzákezdtek a szédítő méretű, hatalmas munkatábor megszervezéséhez. Kezdetben ezt rablásnak és csalásnak, később (sokasodtak, finomodtak) politikának, majd (a magatévesztés fejlettsége folytán) termelésnek neveztek el. Mindez Isten gondolata volt az agyakban.
Az ördög szerint az ember a történelem iszonytató botrányait hamis Isten-képének sugallatára követte el.
Kondornál is megtalálható az Isten-kép kettőssége, s blake-i, gnosztikus intenzitású, profetikus szidalmak hangzanak el az anyagi világ Teremtője ellen. Például a Meztelen gyerekből felnőtt az ember… azt a folyamatot írja le, mely Blake-nél az ártatlanság állapotából a tapasztalati világba átszállásként szerepel; a meztelen gyermek, az élet szellemi szikrája, kénytelen beköltözni testi börtönébe: „szégyenteljes rongyaiba”:
Büszke állat volt egykor az ember
vad és tehetős eszével képeidet
imádta, nem magad. Megidézett és
gyilkos éhségéből ami maradt,
– csillapítván – koncot vetett néked és
áldozatát, Bálványok Ivadéka.
De te felöltöztetéd szégyenteljes
rongyaiba, sokszerű hiába éhet
bocsátál csupasz testére, amit nem
csillapíthat már soha, kielégületlen.
Ennek a gnosztikus istenfigurának az attribútumai megegyeznek Blake hamis istenének, Urizennek „lelkialkatával”. Urizen a fragmentált tudat beszűkülését példázza, a racionalitás uralmának zsarnoki erejét. Az Urizen könyve című teremtésmítoszban (1795), Blake legkomorabb víziójában a darabokra hullott világmindenségről és az ember bukásáról, a világ teremtése és az örökkévalóságból kiszakadás története Urizen elhatároló gesztusával kezdődik:
Íme a rémület árnya nő az Örök
Világban. Idegen, semmit se termő,
Magábazárt és elrettentő. Milyen Démon
Formálta ezt a gyűlöletes és
Lelket rázó űrt? Valami így szólt:
„Ez Urizen!” Idegen, távoli,
Növő titok. Rejtőzködő sötét erő.[18]
Ez a „magába zárt”, „elrettentő”, „rejtőzködő sötét erő” valószínűleg ugyanazt a szorongást fejezi ki, mint Kondor „Égi réme, szégyentelt bujkáló magad Istene”.
A megistenülés lehetőségét elvesztve a történelmi ember legfontosabb attribútumai, a kéjvágy és az intellektuális téveszmék mindkét művésznél szoros kapcsolatban vannak. Kondor Gulliver a laputaiakhoz című döbbenetes versében Gulliver így ostorozza az embert:
Farkatokat naponta égnek állítjátok
szátokat eltátják helyettetek
testetek romlandó kerek O-betűin
dőlnek a hamis szavak és hamis
gyerekek. Terjed a tenyészet.
Mert az utódok számosabbak
minden halott szülőknél.
A tenyészet Kondor kifejezése ugyanarra a fogalomra, melyet Blake a „Generation” szóval illet: Blake-nél is, Kondornál is tapasztalható valami iszonyat a tenyészet, a nemzett világ, a platonikus „sok” („az utódok számosabbak minden halott szülőknél”) láttán. A Szenczi-féle kötetben található Blake Tirzához írt verse, s ebben a tenyészet, a „Generation” világa elleni tiltakozás mondhatni istenkáromló kifejezést kap:
Mind, kit Halandó Anyaméh szül,
A Földdel fog vegyülni végül,
Hogy lerázza az életet:
Mi dolgom akkor hát veled?
Nemünket Szégyen s Gőg teremte,
Kinyílni reggel, hullni este;
De Álommá lőn a Halál
S Bánat és munka sorja vár.
Te Anyja Halandó felemnek,
Szívem gyűlölettel keverted,
S öncsaló könnyek fékein
Tartod fogva Érzékeim:
Szónak lelketlen rögöt adtál
És e Halandó Létre csaltál.
Jézus megváltott engemet,
Mi dolgom akkor hát veled? [19]
A vers, amely Jézus Máriához intézett szavainak ad sajátságos, szinte blaszfémikus értelmezést (János 2, 4), Kondor szempontjából azért is érdekes, mert itt is egy nőnemű teremtő alakja sejlik fel, mint a korábban idézett versben: „Istenem, Anyám, Szerelmetes Uram és Pártfogóm”.
Ugyanez a gnosztikus teremtő energia, mely a sötétség világát, a természeti létet tartja uralma alatt, legijesztőbb képi megfogalmazása Blake-nek a Jób könyvéhez készített illusztrációin látható. Jób története egész pályája során foglalkoztatta Blake-et, s életműve zárókövének, vallásos filozófiája összefoglalásának szokás tekinteni azt az 1820-ban festett 21 akvarellből álló sorozatát, amelynek alapján 1823-ban 21 rézmetszetet is készített, s melyben Jób történetének sajátságos interpretációját látjuk. A tizenegyedik kép, „Az ember teremtése”, a testi ember által rettegett Teremtő természetét tárja fel: Isten jobb kezével a Tíz parancsolatra mutat, baljával a kárhozat lángjai felé, az ember pedig a kígyó, a materiális lét és a materialista gondolkodás mitikus kígyójának szorításában gyötrődik. A Teremtő egyik lába patában végződik! Isten arca Jób arcának tükörképe; az ember a maga képére teremti Istenét. A kép benne van a Szépművészeti Múzeum egyik Blake-kötetében, melyet Kondor láthatott, s a kommentár azonosítja Jehovát Urizennel.[20]
az emberi lényeg
Blake rézmetsző pályájának csúcspontja ez a 21 darabból álló illusztráció-sorozat, a szakirodalom szerint Dürer és a korai itáliai művészet (Marcantonio) befolyását mutatja.[21] A tizennegyedik darab, „Amikor a csillagok énekelni kezdtek”, Jób spirituális drámájának csúcspontja. A kép, melyet Kondor ismerhetett a Szenczi-féle Blake-kötetből, az emberi lényeget ábrázolja: az alsó mezőben Jób, Jób felesége és a három barát a testi embert, a bal oldalon látható négy lovat hajtó atletikus Apollón figura a racionális gondolkodást, a jobb oldalon a két sárkányt pányván vezető líraian lágy vonalakkal megrajzolt Diana az érzelmeket, s középen a glóriás alak a képzeletet jelenti. A képzelet centrális helyzete Blake-nek arra a meggyőződésére utal, hogy az ember isteni lényege a képzelet teremtő erejében realizálódik; a figura széttárt karját az áldást osztó, szeretetet hirdető Jézussal szokás azonosítani. Kondor Blake-illusztrációi a közös gyökerek, mindkét rézmetszői pályán kimutatható Dürer- (Blake szobája falán ott lógott Dürer Melankóliája[22]) és Bosch-hatás[23] bizonyítékai.
A Newton hitétől mentsen meg az Isten Blake életművének egyik alapmotívumát, a 18. századi empirikus hagyományok dialektikus kritikáját értelmezi. A Buttshoz írt levélben található Blake-vers egy látomásos élmény leírása, amely a megismerési folyamat állomásainak meghatározásával végződik:
Most nékem négyes látomás ragyog,
Négyes látomás részese vagyok,
Négyes a látás gyönyöröm mélyén,
És hármas szelíd Beulah éjén,
A kettős Állandó. Egyszeres látástól
S Newton hitétől tartson Isten távol. [24]
Érdekes, hogy az utolsó sor átfogalmazva szerepel a metszet címében. Kompozíciós szempontból a Kondor-illusztráció meghökkentő azonosságot mutat Blake saját Newton-képével, ahol Blake feltehetően maga is az egyszeres és a kettős látást állítja szembe. Blake Newton-rendszerében nem egyszerűen a világ matematikai formulákban értelmezett rendjét látta: feltehetően Newtont egyszersmind művésznek is tekintette, aki a teremtett világot ábrázolva felismerhetővé tette a korlátozottságot, s ezzel utat nyitott egy teljesebb, szellemibb világlátás felé. Szenczi Miklós az 1959-es Blake-kötet egyik jegyzetében így ír: „Newton szerepe Blake szerint az volt, hogy az embert kizárólag az anyagi világba helyezte, s ezzel látható, konkrét formát adott a tévedésnek, amelyet a szellemi ember felismerhet és elvethet.”[25] Newton ábrázolásában Blake ennek az ambivalenciának, a newtoni misszió kettősségének a kifejezésére törekedett: a meztelen férfitest tökéletes aránya és szépsége Michelangelo figuráira emlékeztet (Anthony Blunt mutatta ki, hogy a testet a Sixtus-kápolna egyik lunettájában elhelyezett Abdiásáról mintázta, melyet Giorgio Ghisi metszetéről ismerhetett[26]), a figura előtt fekvő papírtekercs — mint általában Blake-nél, a „könyvvel” szembeállítva — a művészi munka emblémája. Ugyanakkor a hátán hangsúlyosan megrajzolt izomzat a kígyó pikkelyeire emlékeztet, a kígyóéra, mely a testiség csapdáját képviseli, s a szigorúan geometrikus formákból megrajzolt testrészek, az arc, a szemöldök, az orr, az ajkak, az áll s a végtagok, valamint a körző (Dürer Melankóliája is körzőt tart kezében, de ezzel a középkori körzővel méri ki az Európa című prófécia címlapjának belső oldalán Jahve is, az anyagi világ teremtője, a kozmosz szilárd határait, a testi lét korlátáit) s a körzővel megrajzolt háromszög és félkör a mérhető, a korlátozott, az időbe és térbe zárt, öröknek vélt illuzórikus rend emblémái, melyek éles ellentétben vannak a figura mögött szabadon burjánzó élő formákkal. „Newton” a tenger fenekén ül, s a tenger maga az anyagi lét szimbóluma.
Kondor Newton-metszetén is hangsúlyosak a geometriai formák. A sík két háromszögre bontható, s szilárd, kemény, élesen lezárt téglatestekből és kúpokból épül fel az élettelen tér. A gondolkodás dualitását emeli ki a tükörkép-effektus: Newton két alakban, egyik mezítelen (a spirituális ember), a másikon drapéria (a halandó ember). Egyik alaknak sem látszik az arca; az arcok helyett is kezek kapnak hangsúlyt. Mint általában a Kondor-képeken, a kezek kifinomultak, törékenyek, talán a kreatív gondolkodás vagy a művészi munka emblémái. A fragmentált létet érzékelteti a színkezelés: a nap pirosa és kék visszatükröződése látomás és valóság ellentéte. Blake finom célzása alapján a Kondor-féle Newton-ábrázolás is kapcsolatot tételez fel a filozófus-természettudós és a művész között: a versszöveget követve a napkorongban itt is megjelenik Los, a próféta, Blake, azaz Kondor alteregója:
…ekkor a Napban Los jelent meg,
Hatalmas volt, elém szökkentek
Vad lángjai, és két alakban láttam:
Kívül Nap volt, belül Los pompájában.[27]
Kondor egyéb blake-i motívumokat is hasznosít, például a láncot, a könyvet (mely általában a hagyományt, a Törvényt jelenti), s a newtoni gravitáció mélybe húzó erejét. A szakadék talán megint csak Blake nyomán a természet világát képviseli: a Menny és Pokol Házasságában a költő a Pokolból „a mi mostani világunkba” az „öt érzék szakadékán” át jut haza, „ahol sima sziklafal mered.”[28]
Az ember és a világ természetének kettőssége — Kondor egyik alapélménye — a versekben is megfogalmazódik. A Szégyen és büszkeségben (feltehetően a cím is Blake-re utal: „Nemünket szégyen s Gőg teremte” [shame and pride] —, mondja Blake a Tirzához című költeményben) Kondor így írja le a világot:
Hol a szigorú öröm? Nem száll. Ölelkezik
mint a kő és a víz, dolgos zajongás lesz életedből
és soha nem fagy be végleg, soha a szikla a tenger
csak változik a sok-sok tévedhetetlen mostoha.
Kő és víz, szikla és tenger, a „soha” és a „változik” ellentét-párok tartják fenn a világot, a „tévedhetetlen mostohának”, a természetnek a rendjét.
BLAKE PRÓFÉTÁKKAL VACSORÁZIK
A Menny és Pokol Házasságában Blake leírja egy látomásos élményét, melynek során együtt ebédelt Ézsaiással és Ezékiellel, s megkérdezte tőlük, igaz-e, hogy Isten szólt hozzájuk. Erre Ézsaiás így felelt:
Nem láttam Istent, nem is hallottam, véges testi érzékeléssel; de érzékeim mindenben felfedezték a végtelent, s én akkor rájöttem, s ez továbbra is szilárd hitem, hogy a nemes felháborodás szava Isten hangja. Ezért nem törődtem a következményekkel, hanem megírtam, amit írtam. [29]
A rézmetszet kétféle formalehetőség egymás mellé rendelése: a tiszta vonalrajzolásnak és a fekete síkbeli ábrának.[30] Az arányok tetszőlegesen torzítottak s gyönyörű, értelemben gazdag a finom, határozott vonalak bonyolult rendszeréből kialakított prófétafigurák magasztossága és a velük szembeállított Blake-figura „rigid, oszthatatlan sziluettje” [31], egynemű fekete felülete. Ez a Kondor-képeken oly gyakran felbukkanó keménykalapos, fekete öltönyös, időnként diplomatatáskával megjelenő szereplő az időbe zárt énünket képviseli (a Szent Antal megkísértésén a szíve helyén lyuk van két óramutatóval, a karján meg a karóra helyén egy kis szív alakú folt). Blake ábrázolási technikájával rokonítja e Kondor-rézmetszetet az arányok önkényes, a gondolatnak alávetetten meghatározott eltorzítása és a prófétafigurák megnyújtott alakja. Anthony Blunt szerint „[a]z arányokat tekintve Blake teljesen önkényesen jár el. A figurák megnyújtottak vagy összezsugorítottak, ahogy az elérendő hatás kívánja, egyik figura esetleg négyszer akkora ugyanabban a csoportban, mint egy másik, ha a téma szimbolikus értelmezése indokolttá teszi az arányokban megnyilvánuló kontrasztot.”[32]
Nem eldönthető, tudatos utalásról van-e szó, de a Blake-figura székét könyvek támasztják alá, s a könyv Blake-nél, mint mondottuk, emblematikus utalás a hagyományos gondolkodásmódra: Blake képviseli a Menny és Pokol Házasságának eme szakaszában a materialisztikus gondolkodásmódot.
POKOLBELI NYOMDA
A Menny és Pokol Házasságának egyik passzusa a pokolbeli nyomdát írja le, melyben hat terem található, az első négyben mitikus állatok munkálkodnak: az elsőben Sárkányemberek, a másodikban Vipera, a harmadikban Sas, a negyedikben Oroszlánok; majd az ötödikben Névtelen formák a fémet síklapokká alakítják, s végül a hatodikban Emberek vannak, akik begyűjtik a könyveket s elrendezik a könyvtárakban. Az allegória valószínűleg az alkotófolyamat elemzéseként értelmezhető, s a mitikus szörnyek a teremtő energia különböző, az irracionális, ösztönös, intuitív aspektusait fejezik ki, valamint a forma elrendező szerepét kialakító erők dialektikus összjátékát, melynek eredményeként megjelenik a rézlapokra metszett szöveg, majd a könyvtár feltehetően az olvasónak a mű értelmezéséhez való „alkotó” vagy „újjáteremtő” hozzájárulása. Kondornál a teremtési folyamatban a pusztítás és az alkotás bonyolult összefüggésein van a hangsúly, az iszonyú gépezet előtt ülő szakállas figura a betűsor összeállításával bajlódik, bal oldalon látjuk az embereket, akik a gépezet sárkányszáj-szerű csövéből aláhulló könyveket szedik össze s rakják a polcokra.
A repülőgépre emlékeztető tetőszerkezetből kihajló pisztolyos, agresszív alak és a földön ülő férfi szelíd munkálkodása közötti kontrasztra támaszkodik a kompozíció. A gépezetet fekete, az egynemű felületből kialakított szörny hajtja, NEMO (SENKI: a semleges alkotóenergia, esetleg egyike azon „Óriásoknak, akik ezt a világot érzéki létre gyúrták”[33]: a tudat mélyén szunnyadó teremtőerőknek), s a két felirat középen függőlegesen: „Menekül ordítva a deres őselem”, és vízszintesen: „A nő remegő kézzel fogja fel a bőgő újszülött terrort” a kompozíciónak „A szabadság éneke”[34] című részéből vett idézet. „A szabadság éneke” az újszülött gondolat és a terméketlen, korlátozó hagyomány kozmikus szintre emelt harcát írja le, mely az „újszülött terror”, a forradalmi eszme győzelmével és a „deres őselem”, a Tíz Parancsolattal a gondolkodást gúzsba kötő „féltékeny király” bukásával, a Szabadság megjelenésével végződik.
A POKOLBELI KOCSMA
Blake pokolbeli tapasztalatait Kondor a pokolbeli kocsma leírásával egészíti ki. A zsúfolt és zárt tér iszonyata az alapélmény. A bezárt teret a magasba törő lépcsősorok, a gótikusan ívelt ablakok, a gótikus székesegyházra emlékeztető boltívek (Blake grafikáin a kitüntetett építészeti stílus a gótika) ellenpontozzák: „E világ szét és felfelé tart”, ahogy Kondor a „Beszélgetésünk folytatása” című versében mondja, s a szét és felfelé törő mozgást tartja össze az ellenpontozó technika. A lépcsők azonban a semmibe vezetnek! A függőleges vonalakkal éles kontrasztot alkotnak a kerekek, gépek, melyek túlnőttek az emberen. Az anakronisztikus motívumok merész alkalmazása általában jellemző a Kondor-képekre. Itt egy betyár lép be e mitikus kocsmába, mögötte alig láthatóan ott a baljós figura fekete öltönyében és fekete keménykalapjában: ő tereli be a férfit a Nő ítélőszéke elé, s egyben elállja az utat visszafelé. A Nő, kezében a mérleggel, a görög mitológia Themiszére utal, aki egyrészt a nemek közötti viszony törvényeit képviselte, másrészt a halandók és a halhatatlanok viszonyát szabályozta; ő volt a Horák anyja, tehát az idő.
A betyár jelenléte sugallja, hogy kinn, a kocsma előtt áll egy ló; a betyár az egyik kondori alteregó, a „Jancsi” című versben Kondor így látja önmagát:
Majd egy tájképen jövök eléd
fényes csizmában és fényes lovon.
A Jelenések könyvének emlékezetes versében (4, 5) együtt szerepel a mérleg és a ló: elképzelhető, hogy ez a passzus is beleértendő a jelenet intellektuális-érzelmi utalásrendszerébe: „És amikor felnyitotta a harmadik pecsétet, hallám, hogy a harmadik lelkes állat mondá: Jöjj és lásd. Látám azért, és íme egy fekete ló; és annak, aki azon üle, egy mérleg vala a kezében.”
Az elkerülhetetlen végítélet tanúi vagyunk.
női princípium
A Nő Kondornál is, Blake-nél is mint a Világasszony van jelen. Intenciója természetesen nem egyértelmű. Blake-nél a női princípiumnak — a görög mitológiához hasonlatosan — három aspektusa van, Tirzah (a kegyetlen szüzesség: Artemis), Vala (a természet gyönyörű fátylát szövő érzelmi energia: Diana) és Rahab (a férfi-elv legyűrésére, a férfi pusztulására törő testiség: Hekaté). A szexualitás az ember alapproblémája, a nemek közötti harmónia pedig a világegész közvetlen átélésének elsődleges lehetősége; Blake a szexualitást és a művészi teremtőerőt egyaránt „pokoli” (a tudatalattiból fakadó, ösztönös) energiának tekinti: „Az Energia Örökös Gyönyör”.[35] Blake utolsó, leghosszabb és talán legszebb próféciájában, a Jeruzsálemben dantei intenzitással írja le a szabadságát visszanyert emberiség örömét. Jeruzsálemet, a megváltott emberiséget szimbolizáló nőalakot így jellemzi:
Ágyékodat átlátszó szárnyak borítják s olykor betakarják
És néha szélesen kibomolva feltárják a szentség lángjait,
Mely mint palást borít és mint szeráfok fátyola,
Lobogó tűzben, örökléttől öröklétig, szüntelen ég.[36]
Ugyanakkor a női test szépsége, akárcsak a Természet szépsége, csapdába csal: a kéjsóvárság, a test kielégítésére ösztökélő szexuális vágy az időbeli léthez láncolja a lelket.
Blake egyik legtalányosabb, kéziratban fennmaradt verse, „A Kristály-Szoba” egy megváltást ígérő, de kiüresedéssel végződő szerelmi élményt fogalmaz meg:
A Lány a Réten elfogott,
Vidáman épp táncoltam ott,
Aztán a Szobájába vitt
S egy aranyos Kulccsal becsukott.
Az ő szobája Színarany,
Gyöngy és Kristály a padlata,
És bent egy Világ látható,
S egy picike Holdas Éjszaka.
S láttam bent egy más Angliát,
S egy másik Londont, másik Towert,
Temzét és Dombok oldalát,
S egy másik gyönyörű Surry Bowert.
Egy másik Lányt, mint ő maga,
Áttetszőt, fényest, kedveset,
Egymást zárták ők hármasán —
Be édes félsz reszkettetett!
Ó, mily mosoly! hármas Mosoly
Töltött el, bensőm feltüzelt;
A Lányhoz Csókra dőltem én,
S a szám egy Hármas Csókra lelt.
S a benső Formáért kezem
Lendült, vad lángban remegő,
De széttört a kristály-Szoba;
És mi lett? Síró Csecsemő —
Vad réten síró Csecsemő
S halvány Nő a gyermek felett,
S én jajjal töltöttem megint
Ott kint a száguldó Szelet. [37]
Ez az ambivalencia Kondor világában is megjelenik. Számosak a testiség csapdájáról szóló ábrázolásai. A Mert minden visszájára térül egyszer… című versben ezt írja:
Mert minden visszájára térül egyszer.
A kapcsolódásnak bűnös vége lesz,
Konzervíz az áhított csókok közepében.
Majd akik egybe-lettek, rabságra jutnak,
tovább magányuk is örömtelen ismét.
Még tragikusabb színt kap a szerelmi élmény a Kérés című versben. A vágy átszellemülésre sarkall, a beteljesülés, a birtokba vétel az időbevetettség csődjének tudatát erősíti:
Miért ezt a szép testet néma
kívánságainkkal újra lenyűgözni, újra?
…az ösztönök deresére húzott
hús-színű, véres szívünk meg-megrándul
és íme a titokba forrón behatolni
vágyódik hamarabb maga-vesztségére.
Így a jelenés szétfoszlik önként
és életünk tárgyai közé
méltán illeszkedik időben.
Egyetlen kérésem a mindent-változtatás.
A Menny és Pokol Házasságában a költő megmutatja az angyalnak (aki Blake-nél a rációt képviseli)… milyen sors vár rá az örökkévalóságban”: utazásuk valószínűleg a megismerés különféle formáin visz keresztül s egyben a kereszténység történetének, vagyis annak a folyamatnak a különböző stációin mennek végig, melynek során a krisztusi eszmét az intézményesült egyház meghamisította: először egy istállón (intellektuális tudás), majd egy templomon (dogmatikus látásmód), egy kriptán (halálfélelem), egy malmon (analitikus gondolkodás) haladnak át, míg be nem érnek egy barlangba (az érzéki csalódás világa), majd a visszafelé úton ismét eljutnak a malomba:
…innen kihoztam egy élő test csontvázát, amelyet a malomban Arisztotelész Analitikája gyanánt tiszteltek.
– A képzeleted megtévesztett engem — mondta az Angyal. — Szégyellheted magad.
– Egymásra erőszakoltuk látásunkat — feleltem én — de rád kár időt vesztegetni, hiszen te egyedül az Analitikát ismered.[38]
Ehhez a szakaszhoz Kondor három illusztrációt készített Templom, Malom és Képzeleted megtévesztett engem címen.
A malom különösen megragadta Kondor képzeletét, verseiben is emlegeti, s persze Vörösmarty-t épp úgy felidézi,[39] mint Blake-et:
Egy zúgó malomban élek mindenestől. Molnár,
Akit hosszan őrölnek, aki őröl csak és fütyülget,
Nem szántak meg kedveseim, munkára ítéltek
Szörnyűködésre, végzésre. Öröm és irgalom, ne hagyj ott!
(Szégyen és büszkeség)
A Magnina Trilladora című rézkarc valószínűleg az Albion leányainak látomásai (1793) című költeményhez kötődik. E „látomásban” Blake a szabad szerelmet dicsőíti, s elátkozza a puritán, álszent erkölcsi korlátokat, a nemi ösztön elfojtását. Prófétai intenzitással ostoroz minden korlátot, mely az egyént gúzsba köti, beleértve a politikai elnyomást és a gazdasági kizsákmányolást.
Metafizikai értelemben az örökkévaló szellemi létből a testiség barlangjába zuhant lélek csillapíthatatlan szenvedését panaszolja. A főhősnő, Oothoon letépi Leutha völgyében (S. Foster Damon szerint Leutha a nemiség s a velejáró szégyenérzet szimbóluma) a májusarany virágot, felébred benne a szexuális vágy, s boldogan, repülve indul Theotormonhoz, szerelmeséhez. Útközben azonban Bromion megerőszakolja, majd mint „ribancát” felkínálja Theotormonnak feleségül, neki azonban nem kell a megrontott lány: féltékenységben, magányosan és kielégületlenül ül Bromion barlangjának bejáratánál, miközben Oothoon és Bromion a barlangban háttal egymásnak kötve panaszolja keservét.
örömtelen házasság
Feltételezhető, hogy Kondor rézkarcának bal felső sarkában a szabadon szárnyaló madár Oothoon: ő az ártatlan lélek, aki belerepül a hálóba, melyet Bromion emelt a magasba. A kép jobb oldalán az aranymetszési ponton egy férfialakot takarva méhének átkozott gyümölcsét érlelő női alak látható. Az Albion leányainak látomásában Blake döbbenetes empátiával írja le az örömtelen házasságban élő fiatal nő irtózatát a törvény előírta kötelességszerű érintkezéstől. A házasságon belüli nemi erőszak áldozata, Blake véleménye szerint, a prostitúció egyik formáját kénytelen gyakorolni:
…a lány, kiben ifjú láng ég s korlátokat
Nem tűr, láncot viseljen, mely törvényesen köti
Egy utált lényhez? fázzon és gyilkos gond fedje be
Örök tavasza kék egét? viselje durva kény
Tébolyító fagyos dühét? viseljen vállain
Sorvasztó jármot, míg a nap tart, míg az éjszaka,
Hajtsa hazug vágy kerekét és sóvárgásokét,
Mitől kerub nő méhiben, emberformájú szörny,
Mely dögvészként él, meteor gyanánt hull s nincs tovább.
Az álszent erkölcsi törvények a nemi vágy elfojtására ítélik a szüzet és az ifjút, s így egymástól eltiltva önkielégítésre kényszerülnek:
A vágy pillanata: a vágy pillanata! a szűz
Méhe, mely férfiért eped, szobája árnyain
Roppant gyönyörre ébred; a buja kéjből kizárt
Ifjú nemzeni elfelejt s vágyból képet teremt
A függöny árnyán, hallgató párnája ránca közt. [40]
Középen az iszonyú gépezetet talán Urizen hajtja, a „Féltékenységnek atyja”, aki az aszketikus keresztény erkölcs nevében a guillotine pengéjét készül ráereszteni a maszturbáló ifjúra.
A Blake-hez írt versek értelmezéséhez egyrészt a kondori képvilág ismétlődő motívumai körében kell támpontot keresni, másrészt azokra a motívumokra hivatkozhatunk, melyeknek Kondor maga adott hangsúlyt Blake-illusztrációiban.
Mr. Blake
A Bolond egy baltával a kezeügyében szép-
asszonyokkal mosolyog össze most. Így
merevedik meg a könnyű napsütés.
Blake úr jön itt szemben mosolyogva
kézenfogva egy betűláncot, asszonyt.
A hátán könyvek terhe, súlyos és kövér maga is.
Majd fekete felleg szállt fel a sziklából
és ólom, por, hamu ülepedett körém.
Így merevedik meg a szörnyű napfény sugárzás.
A felhőkben élő hazudós isten lenézett. Te
Drágám! — szólott az elcsépelt szürke szerető.
És ismét a fény fagyott, maradt a meglesz.
Kézenfogva a drága napsugárral, kezd
oszlani a drága felhő; szépen, méltósággal
olcsó asszonyok oszlanak ismét elő. Megint.
Blake úr egy baltával kezeügyében az Úr-
istennel mosolyog össze épp. Így a fekete
sziklából ólompor, átok és ördögfajzatok.
De akkor az Úr megtiltotta a léha beszédet.
Talán a leginkább Blake-re vonatkoztatható az a gondos megkülönböztetés, mellyel Kondor a „hazudós istent”, aki felhőkbe burkolózik az ember szeme elől és az „Úristent”, a valódi Teremtőt elkülöníti. A művészi alkotás fáradságos munkája ugyancsak romantikus gesztussal az isteni teremtőerővel kerül párhuzamba: Blake összemosolyog az Úristennel, s akkor születik meg a vers. Az alkotó folyamatot itt is („ólom, por, hamu”), máshol is Kondor gyakran bányászati képekkel asszociálja, például a Nem szolga a versben így ír:
Oszlopos, fényes tárnák
mélyében hangzik el a szó.
A közönség elsötétül,
eloszlik a meleg fény
és a csillogó szén hamuvá
hullva hangosan elégett.
Megsápad és üres
a teremtő azután.
Blake-nek balta van a kezeügyében. A művészi kifejezés pontosságát, a művészi ítélet kegyetlen objektivitását mintha a versekben és a képeken is éles pengék fejeznék ki. A Három előtanulmányból tudjuk: „mint a kés, a szavak, a lehelet.” Az Ítélkező arkangyalnak pedig tőr van a szájában.
S végül a szexualitás és a művészi alkotóerő között Kondor értelmezése szerint Blake valami rejtett kapcsolatot tételezett fel.
EGY BOLDOGSÁGTÖREDÉK
W. Blake úrnak tisztelettel a másvilágra
A komoly felhők
szoknyácskája alá
beférkőzött az arany-Nap.
És ötágú sugaraival
cirógatja, tapintja
a domború Földet aranyosan.
Másik arany-kezével
bogozza a felhő-bogokat,
hogy meztelenül simulhasson.
Nincs többé ablak
és semmi ház,
nincs ruha, kuckó
és aranyos szégyen többé!
A nap és a föld nászát írja le a vers, a darabokra hullott világ újra megtalált egységét, amikor a lélek kiszabadul az érzékszervek szűkös világából („nincs többé ablak és ház”) s a szexualitás megtisztul a rátapadó tiltások szégyenétől (nincs többé „aranyos szégyen”). Visszatérés ez a blake-i ártatlanság állapotába, amelyben a világegész közvetlen átélése lehetségessé válik. Kondor a Szégyen és büszkeség című versben mondja el a blake-i „Tapasztalásba” hulló lélek panaszát:
(Boldogságomban még merész, egy Istent szerettem, nő volt.
Látom most a szemérmetlen nagy vizet, a durva hegyet,
nem csupán a színes levegőt.)
Az Egy boldogságtöredékben a víz, a hegy és a levegő Szentháromságának rejtélye felsejlik az aranyos fényben.
Minden kortársa hangsúlyozta, hogy Kondor alapvetően romantikus alkat volt: „A boldogság idején, a legfőbb pillanatokban is — sőt akkor leginkább — tragédiát sejtett. Intenzív létezés volt ez, feloldások nélküli, felfokozott lét, s ezáltal állandó halálközelség”.[41] Az eksztázis és a depresszió nagyon közel lehettek egymáshoz élményvilágában, a Létezés öröme és az ember tragédiája. Minden műve jellemezhető romantikus törekvésként: összetartani a világot a széteséstől, szintézist teremteni az antinómiák között. Blake világélményének is a fragmentáció és a szintézis problémája áll a középpontjában; a szintézis megvalósulásának, a lét egységes és közvetlen szemléletének lehetőségét egy sajátos Jézus-figura képviseli a blake-i világmítoszban. Kondor talán szintén a krisztusi magatartásban látta az ember egzisztenciális lényegét. Azonban a dogmatikus keresztény szemlélet Krisztus-figuráját mindketten elutasították. Kondor Béla a szeretet végtelen képességét hangsúlyozza a maga szimbolikus Krisztusában:
Jézus tanait nem lehet követni. Mert olyan akadályt állít elénk, hogy a mindenkori viszonyok között azt csak egy magányos farkas, amely nem harap méghozzá, ugorhatná át. De a magányos farkasok sorsa a puskalövés vagy az éhhalál… A Jézus szimbólum a történelemtől függetlenül igaz, mint a népmesék, a költemények, és ha egy ilyen vágású ember mai életünket figyelné, nem helyeselné, és joggal. Nem lett változás, csak elperegtek az évszázadok… Mindenesetre akik ebben a mítoszban úgy hisznek, ahogy a katekizmus kívánja, boldogok, mert reményük van. Én nem tartozom ezek közé. De azért képes vagyok a szeretetre.[42]
Blake Jézust forradalmárnak látta, erkölcsi erejét hangsúlyozta, küldetésének lényegét azonban nem a szenvedésben határozta meg, mint Kondor, hanem a megbocsátásban és az önzetlen azonosulási képességben. Az ember megistenülésének lehetősége Jézus felismerése önmagunkban. Jézus az ember platonikus ideája:
Elsorvadt az ember-alak,
Törvény, hogy bűnért büntetik,
S a föld halandó férge csak,
De lám! szíve fénnyé változik.
Még ott az isteni látomás,
Még isteni az ember-alak,
Bár jajgatás és elmúlás,
Ó, Jézus, a forma még te vagy.
Tied az emberarc, tied
A kéz, a láb, a lehelet,
Mely a születés kapuján belép
S a halál kapuján elmehet.[43]
Kondor emberképe sokkal tragikusabb, belőle „hiányzik a kegyelem és a megváltás reménye, mert ez sem logikailag, sem tapasztalatilag nem fér össze létfilozófiájával”.[44] Visszavágyott az eszményi Mindenbe. Utolsó kiállításának megnyitásakor Pilinszky azt mondta róla: „A tragikusan és katartikusan paradox ’nagyok’ közé tartozik… A megfogalmazhatóság és az elhallgatás határvidékéről valók már ezek a mostani Kondor-képek”.[45] Nem ismerjük pontosan a versek keletkezésének időrendjét. Minthogy a versek nem datálhatok, s nem tudhatni, mikor készült az Angyal ördög, költő, de az olvasónak az a benyomása, hogy e prózaköltemény számadás, felkészülés az elhallgatásra, a halálra. A kompozíció kódájában, a HALOTTI BESZÉD című zárószakaszban Kondor angyala azt mondja:
Csodálkoznom kell, mert a halál nem valami különös földi formában jelenik meg, mint például a születés, hanem egy nagyszerű lakoma előtti pillanatnyi éhség, biztos és jóleső, hiszen terített asztalt ígér. Én tudom, miféle étkek várnak rám — szólt az angyal és elvesztette testét és elvesztette lelkét is hálaadással. Visszatért a semmiségbe, ahol minden megvan.
a földi pokol bugyrai
A halálra készülés során azonban, az iszonyú történelmi tapasztalatok ellenére, bármennyi tudnivalót hozott is a Kondort Blake-től elválasztó másfél évszázad; újabb ismereteink bármennyivel mélyebbre is világítanak a földi pokol bugyraiba s az emberben lakozó pusztító indulatok természetébe, Kondor mégiscsak a romantikusok szilárd hitével végezte a feladatát, amely szerint a művészet a létezés legautentikusabb kifejezési formája, s a művészet képviseli az utolsó erőt, mely — Coleridge megfogalmazásában — képes megfékezni a Káoszt. Az Értekezés a színekről című versben Kondor a művész „virrasztó nagy figyelmére”[46] céloz, mely egyben látja, egyben láttatja a világot, s résen van, hogy el ne szabaduljanak az összetartozást megbontó erők:
A zöld meg vékony abroncs;
A tenger ki ne loccsanjon
– az a mérges tenger —
füst, kén és lehelet
ne törjön elő,
amikor az Úristen
vigyázni restell.