ELMEGYEK A FÖLDBE LAKNI

Minden mozdulatukban és minden szavukban ott a halál, terpeszkedőn, s én haragszom rájuk, hogy befogadták. Megvékonyodott a lábuk, száraz bot, legörbült a szájuk vonala, aggodalmaskodók és kicsinyesek. Látom, hogy tehetetlen szolgává lesznek, mielőtt egészen meghalnak. Előbb, törvényszerűen már előbb megsemmisülnek, mint a húszéves anyám is, akiről nincsen emlékem. Másfél éves korom óta a nagyszüleim neveltek – sőt, már az első naptól –, még fiatalok voltak mindketten, azt mondtam nekik: „mama, papa”, és ahogy sokszor mesélték, a lányuk halála után erőt adott a létem, a feladat, hogy gondoskodniuk kell rólam. A tragédia ellenére megfiatalodtak, akár adoptálhattak volna, és akkor mindenki elhiszi, hogy igazi szüleim, de nem, azt akarták, hogy szeressem az anyám emlékét. Ez nem sikerült. Pedig volt idő, amikor próbálgattam. Azon a retusált fényképen, amelyet az ágyamba vittem és könnyezve szorongattam, máskor az irkámba, tankönyvembe csúsztattam, s az iskolában merengve néztem, közben pedig éreztem, hogy a többiek résztvevően engem néznek, és meghatott az árvaságom – azon a fényképen anyám négy-öt évvel lehetett idősebb, mint én voltam akkor. Csodáltam a szépségét, a merészségét, hogy odaadta magát apámnak, lázadó lendületét – holott éppen az hiányzott belőle, s azért éreztem aztán keserves csalódást: rádöbbentem, hogy se merészség, se lendület, semmi nem volt benne, semmi, amit gyönyörűséggel irigyeltem. Igazságtalanul én is elfordultam attól a gyötrődő, erőtlen, összeroppant fiatalasszonytól. Nem tehettem mást. Megbüntettem a haragommal, az engesztelhetetlenségemmel. Ha én egymagam akkor nem tarthattam életben, ha nem kellett neki az élet velem, ő sem kell énnekem. Nem imádkozom a lelke üdvéért, nem fogom szellemujjait, hogy járható legyen birodalmaink között az út. Jól van. Nekem sem kell. És a legvarázsosabb eszmék, a legértettebb gondolatok sem tüntethetik el a megbántottságomat.

kényszeres falánkság

A nagyanyám most hetvenegy éves, az utolsó két évben hirtelen megöregedett, nem tudom, miért ebben a két esztendőben, nem tudom azt sem, hogyan kezdődött, s hogy feltartóztatható-e még ez a roncsolódás. Összerakosgatja a sérelmeit, fájdalmait, a kudarcait – van elég –, és kotlósként gubbaszt rajtuk. Megpróbálom sorolni az örömeit, oda sem figyel. És türelmetlen nagyapámmal, felcsattan, ha az öregember lepecsételi a ruháját, ha elbóbiskol a tévé előtt, vagy ha mohón, az öregek kötelességtudó, kényszeres falánkságával eszik. Az ő ruhája is pecsétes, nyitott szájjal ő is bóbiskol a karosszékben, és ő is szaporán rág, forgatja a nagy falatokat, csattog a protézise. Felfordul a gyomrom és bőgni szeretnék, de csak közönyösnek látszom. Úgy teszek, mintha semmi változást nem észlelnék. Minden, minden a régi: magamnak is játszom. Jaj, nagyon szenvedek.

Hozd fel Isten azt a napot, / Szárítsa fel a harmatot, / A harmatot a füvekről, / A bánatot a szívemről.

Azt mondják, a betegség tette annyira boldogtalanná anyámat. Nem apám hűtlensége, s hogy disszidált, nem az összeroppanás betegítette meg, hanem a betegség pusztította el minden életkedvét, örömét. Már szoptatni sem volt ereje, s tudom, öngyilkossággal is próbálkozott.

Nagymamáék megcsöndesítették a hangjukat, mindig ünnepélyesen, tisztelettel beszéltek anyám sokáig nem értett szenvedéséről, amelyet aztán, lám, megvilágított, elrendezett a betegség. Az önámításnak-igazolásnak szaga van, poshadt-édeskés, mint az erjedt befőttnek. Körülöttem régóta átjár mindent, irtózom ettől a szagtól, talán mert sejtem már, hogy sohasem szabadulhatok tőle. Micsoda szívtelenség volna elmagyarázni a szeretteimnek, hogy egyszerűen hazudnak önmaguknak, s harmadik évtizede komédiáznak. Így könnyebb? Változtat bármit is a lényegen? Igen, könnyebb, és változtat. S még ezzel a mázzal is hogy pusztulnak, süllyednek. Rajtam meg mit segít az igazság? Két hónap múlva harmincéves leszek, és senkim, semmim. Nagyanyám utálkozik a ruháim láttán, ilyen antiöltözködéssel még életében nem találkozott, hajtogatja, ezek a lógó rongyok, bő bugyogók arra hivatottak, hogy csúfítsák a csinos, fiatal lányokat. Miért nem csináltatsz egy rendes frizurát?, siránkozik, miért nem veszel szoknyát, magas sarkú cipőt?, miért ez a kerülgetése-hárítása a női szerepnek? Nem válaszolok, vagy megrántom a vállamat, nekem így kényelmes, ő meg bólogat, jól van, úgy teszel, ahogy akarsz, és könny csorog száraz, petyhüdt arcán. A sós lé eléri a száj szögletébe vetett ráncokat, a két-három bajuszszálat – „engedd meg, hogy kihúzzam!” –, meg kellene ölelnem, megcsókolni ott, a ráncok és bajuszszálak helyén – tudom, mit kellene, de elfordulok tőle, nézem magam a tükörben.

A harmatot a füvekről. / A bánatot a szívemről.

valamiféle boldogsággal

Most már félnek, hogy csakugyan nem megyek férjhez, nem lesz gyerekem. Szégyellik. Pedig sokáig rettegtek, hogy majd anyám útját járom. A legártatlanabb fiúosztálytársaimat is gyanakvással és ellenszenvvel méregették, dühösen mondtam, hogy nem csücsülhetek egy méretemre szabott vitrinben. Azt szerették volna. Hogy kedvükre csodáljanak, simogassanak-kényeztessenek a tekintetükkel is, s valamiféle boldogsággal viszonozzam a rajongásukat. Repdesnem kellett volna, s ehelyett olyan lettem, mint a többi kedvetlen-szürke, lomha mozgású fiatal lány. Későn érő, homályos jövőjű. Sodródó. Most már félnek, és szégyellik, ahogy napra nap telik, és egyik se, másik se hoz semmit. Az utat talán nem látják lefelé. Talán nem olyan szédítőnek, reménytelennek látják, mint én. Ezzel a rémülettel nem is lehet élni. Dehogynem. Lehet. Ez a legszörnyűbb.

…azt a napot… a harmatot… a szívemről…

Nem tudom, hogy kezdődött. Nem hirtelen, az biztos. És sokáig takargatni tudtam! Negyvenöt vagy negyvenhat éves lehettem, olyasféle. Egy reggel öltözködés közben leültem. Bugyi volt rajtam, melltartó; a harisnyanadrágot húztam éppen, előbb az egyik szárát, előrenyújtott lábam még karcsú, szép formájú, ezt persze nem gondolom, nem is veszem észre – vagy mégis? minden harisnyahúzáskor? –, aztán a másik szárat, eddig tetszetős, hogy följebb érve elkedvetlenedjen az ember. Nincs a harisnyanadrágnál rondább darab. Praktikus. Ez nem vigasztal. S ahogy ültem és meg kellett volna emelni a fenekem, felhúzni egészen a harisnyát, láttam, hogy lóg a hasam. Hurkásan lóg. Csúnyán, menthetetlenül. Ha ülök, hát persze, gondoltam, csak állva számít, így becsapós, de a belém hasító fájdalom megmaradt. Ronda öregasszony leszek. Zacskómellű, lógó hasú, ráncos, jaj, ne, és rögtön az elviselhetetlen szégyen, hogy az én koromban és az én tragédiám után – hát számít ez? Sokáig lepleztem, tartottam magam. Összetartottam a tagjaimat, a vonásaimat, külön-külön, én mindig érzékeltem a millió kis részt, amiből vagyok, és tudtam, hogy össze kell tartanom, ez a dolgom, különben szétesik, elég egy ici-pici lazaság, és az egész szétesik, de tartottam, nagyon sokáig derekasan tartottam a rengeteg szanaszét igyekvő részecskét, s nem is tudom – egyszer csak elfáradtam. Minek? Hadd fusson.

Felsütött a nap sugara / minden ember ablakára. / Jaj istenem, mi az oka, / Az enyémre nem süt soha.

Amikor ültem Ara ágya mellett és beszéltem, órákon át beszéltem neki a káprázatos, csupa-lehetőség jövőről, amit meg kell tölteni tetszése szerinti eseményekkel, örömökkel, beszéltem a kislányáról s a magam anyai gyönyörűségeiről, fogadkoztam: „te vagy nekem a legfontosabb”, de mintha altatódalt dünnyögnék – alig volt velem, olykor könnyezett, a szeme sarkából induló csepp nőtt, dagadt, kanyarogva folyt orra mentén a sós lé, reszketősen megállt a szája szögletében, pillanatra csak, s már tovább, le az állához. Puha, tésztás lett az arca, elmaszatolódtak a vonásai. Nem tudtam, hogy agydaganata van, szétszórt, gyógyíthatatlan, feltartóztathatatlan. Azt mondták, a daganat-kezdeményt már két-három évvel korábban hordozhatta magában, talán az utolsó éveket, az egész vad, kificamodott szerelmet, élethajszát a betegség formálta. Ki tudhatja. Ültem az ágya mellett. Az egyetlen gyerekem. Hogy védtük, dédelgettük, a büszkeségünk, s egyszer csak nem akar tovább élni. Csalódott abban a szélhámosban, mást várt a szerelemtől; na és? A csecsemő-lánya mit tehet a csalódásról! Miért fordul el a gyerektől, tőlünk? Nem ismertem rá, de visszafojtottam a méltatlankodásomat. Ösztönösen még gyöngédebb voltam, ültem mellette, beszéltem, simogattam a karját, szorongattam a kezét. Él, él! Majd összeszedi magát, majd gúnyolódva emlegetjük ezt az időt, ilyesmi a legerősebb embernél is megesik, zavart és kétségbeesett, de aztán huss, új kedvvel kezd mindent; elmúlik, el, biztattam magunkat, hiszen a Halászbástyáról akart leugrani, úgy szedték le a párkányról, és csak sírt, fáj mindene, nagyon nagyon fáj, én meg ültem mellette, simogattam és beszéltem; és még évekig – istenem, mennyire tömöttek azok az évek! – nem gondoltam meg, hogy hát mire is volt elég az én híres-nagy életerőm, ha őt sem tudtam megtartani. Elvitte a betegség.

Húszévesen! Se megvédeni, se visszatartani. Nem. De belebújtam az ő szerepébe. Fiatal anyát játszottam, és riadtan néztem az öregedésem első jeleit.

mitől tűnt öregesnek

Eleinte ellenálltam. Krémpakolásokkal, bőrfrissítőkkel bíbelődtem, hisztériás fogyókúra-kísérletekkel és tornával, s mindezt titokban, hogy se a gyerek, se a férjem ne tudja. Nevetséges voltam. Ha kiadom magam, már vesztettem is. Néha egy-egy mozdulatom is öreges, ahogy felemeltem a kosarat, beszálltam a fürdőkádba, vagy ahogy előkerestem a táskámból a lakáskulcsot és a zárba dugtam. Nem tudom, mitől tűnt öregesnek, körülményeskedőnek, talán óvatoskodónak, nem tudom, de öreges volt, és biztosan éreztem, hogy a férjem is látta, észrevette, csak igyekezett észrevétlenné tenni. Bújócskáztunk. Meglehet, néha képzeltem a tettenérő és gyorsan elkapott tekintetét. Amikor először meztelenül látott, nem szégyelltem; a szemérem csak a pusztulást, a csúnyává lett testet védené. Már nem érdekel.

Jaj, istenem, mi az oka… mi az oka…

Tudod, mondtam Arának, a részecskék szétmennek. Ez valami világtörvény. Ha egy pillanatra is elengeded, ha nem tartod jó erősen, szétcsúsznak. Szétmegy a szerelem, szét a barátság. Az ember maga is szétmállik. Az életjáték olyan, magyarázgattam, hogy nem tarthatsz benne pihegő szüneteket sem. Ha azt mondod, fáradt vagyok, szomorú vagyok, hagyjatok kicsit, ha nem fogod már az egészet, jóvátehetetlenül szétesik. Egy óvatlan nap, egy órácska, egy kacérkodásnyi idő elég; vigyázz, nagyon vigyázz, intettem. Azt hittem, megtanulta tőlem. Ennyi legalább örökíthető.

Jaj, istenem… nem süt… nem süt soha…

Mire megszületett a lányunk, morzsa sem maradt abból a közös életből, amiről meséltünk egymásnak. Gyanútlanul mondtam, menj, utazz, nagyszerű lehetőség csakugyan; útlevelet kapott, hiszen itthon maradt a terhes felesége. ,,Menj, utazz”, megértettem, hogy most kiengedik, hogy később, ha megvan a baba, már nehezebb, akkor együtt kell lennünk. A nyári szünetben, tíz nap mindössze, biztattak sokan. Jó, eredj; megértettem az érveket, és hallgattam arról, hogy én egyedül nem mennék. Féltem, hogy önzőnek, kisajátítónak láthat – még alig ismertük egymást. Anyámék nem szerették, ezt éreztem – hogyan is fogadhatnák el az én szenvedélyemet? –, én másképp akartam élni, mindenkitől különbözően. Azt mondják, nincs olyan. A szenvedélyek elmúlnak. Nem akarom. Micsoda ostobaság!

Senki sem segíthetett azokban a napokban, mikor még vártam haza. Egyetlen levelet írt – feladó nélkül –, hogy ne izguljak és ne kerestessem, nincsen semmi baja, de újragondolt mindent, és mindkettőnk érdekében szeretne kint jó körülményeket teremteni. Aztán majd jelentkezik. Kusza volt az egész. Senkitől sem kérdezhettem, hogy már korábban, vajon a legelején, amikor szeretett, amikor feleségül vett, a hasamat fogta és várta, hogy rúgjon a gyerekünk, amikor a jövőnkről beszéltünk, mindig arról, hogy közben is erre készült. Mint egy hideg gyilkos. Mi történt? Kitől várhattam segítséget?

Kimegyek a földbe lakni… Elmegyek…

a legszörnyűbb időkbe

Ültem Ara ágya mellett, beszéltem, simogattam, fogadkoztam; látja-e rajtam a rémületet: milyen lett!, torz egészen. Te vagy nekem a legfontosabb, mindig is te voltál. Nélküled kibírhatatlan lett volna. Mit meg nem éltünk mi együtt. Együtt!, nem érdekelte, én meg csak mondtam. Megütköztek annak idején az óvóhelyen, mert bohóckodtunk a legszörnyűbb időkben. Hároméves volt, én meg huszonhárom; a nagy bérház lakóival kuporogtunk a mocskos óvóhelyen. Az itt-ott reszkető gyertya- és petróleumlámpa-lángok óriás árnyakká lettek. Ara félt a többiek félelmétől, elővettem egy üveg baracklekvárt, és hagytam, hogy bajuszt kenjen magának, bohócpöttyöt az orrára, lenyaltam róla, kentünk és nyaltunk és fulladozva nevettünk. Két hónapja semmit sem tudtam akkor a férjemről, de önfeledten cuppogtunk, összeragadtunk. A szomszédok beburkolózva figyeltek. Nem lehetett ránk haragudni. Miért? Mi rosszat tettünk? De azért megütközve hallgattak. ,,Majd tőled is megkérdezik, ha sétálni mész a lányoddal, hogy a húgod-e”. Nem kérdezhették.

Ráraktam Arára azokat a terheket, néztem gyönyörködve, milyen gyönyörűen viszi. Törékenységében is milyen kecses, finom. Szép volt. Ezt nagyon is józanul, elfogulatlanul láttam, és roppant fontos volt: ilyen szép lányt akartam az élettől. Mintha a terveim nyomán fejlődött volna, és néztem, ellenőriztem minden alakulását.

Édes lelkem…

Amikor az a szélhámos lelépett, ő meg képtelen volt elhinni, magyarázatot, mentséget keresett, naphosszat ült csak, keze a nagy hasán, és mintha feszülten ügyelne; ez még nem a kétségbeesés, még sehol az ernyedtség – akkor láttam a legszebbnek. Döbbenetesen szép volt. A pőre ártatlanság. Megközelíthetetlen. Nem sajnálatra méltó, nem szívet tépő látvány, mint később bárki idegennek. Teljesen védtelen, de… nem is tudom… ami a világon valaha tisztaság volt… ő maga volt a tisztaság. Aztán ahogy feküdt, és se nem tiltakozott, se nem vigasztalódott, míg beszéltem, egyre csak beszéltem neki, ahogy folyt a könnye az ellaposodott arcán, nem értettem akkor, hogy ebből már nincs visszaút. Nincs vissza.

Az a szélhámos sohasem látta a gyerekét. Megérdemli. Megbosszulni meg nincs mit. Nem is akartam. A betegség, azt mondták, már megvolt. Siettette talán? Vagy mégis ő idézte elő? Öntudatlanul én eltörültem az életünkből, mintha be sem lépett volna soha. Gyatra ördögűzés? És mennyi-mennyi erőlködő év után nemrégiben megtudtam, hogy a belügyminisztériumból kapta az ötletet: nősüljön meg, alapítson családot, akkor mehet. Mi lett volna velem, ha becsületesen és szerelmesen Arát is maga után hívja? Ha együtt főzik ki a tervet? Istenem! Mi minden lehetett volna.

Édes lelkem, fényes napom, / Süss meg engem világoson…

a legócskább mocsok

Csak mostanában, csak ilyen öregen látom már, hogy az életünk nem világos és követhető törvény szerint alakul. Hol van itt világosság, tisztaság, amiben hittem! Benézel a legártalmatlanabb zugba, és ott a kuszaság, a legócskább mocsok. Mindenhol az. Ne kutass, ne keress, ne akard megérteni a dolgokat. Történhetett volna másképpen. Akármi más is lehetett volna. Jobb is. Mindannyiunknak más.

Fáj. Mért nem hiszi senki, hogy fáj. Kibírhatatlanul. Nem akarom látni a gyereket. Nem akarom. Semmit sem akarok.

Kimegyek a földbe lakni… Elmegyek a földbe lakni. / Mer’ ottan nem parancsol senki… nem parancsol senki…

Azt motyogom, darálom magamban, hogy meg akarok halni, de nem, semmit sem akarok. Meghalni sem. Semmit. Ez kibírhatatlan. És nem hiszik el. Azt mondják, akarnom kellene, csak akarni, és minden rendbejönne, de én nem akarok semmit. Semmit.

Harmincéves vagyok, tízzel több már, mint anyám a halálakor. Az eszemmel tudom ezt a tíz esztendőt. A kicsi húgom lehetne, de nekem az anyám; öregszik velem, bár elfordultam tőle, nem létező kapcsolatunkban most is az anyám. Igaz, az én harminc évem alatt nem történt annyi, mint az ő húsz évében. Hol a nagy szerelem, hol a gyerek, hol van bármilyen szenvedély is! Vége a fiatalságnak, a korlátlan lehetőségek birodalmából kiutasíttatok – vége, de nem is voltam fiatal. Ami volt, semmi. Jelentéktelen. Meg sem próbálom felfújni, rágódni a semmin. Egy méltó csalódás sem. Még annyi se. Csak a készülődés a további jelentéktelenségre. Végelgyengülésben halok meg a WC-n ülve. Százévesen, hetvenévesen vagy harmincévesen. Mindegy. Valaki szólít majd, mert már régóta az illemhelyen vagyok, úgy kell rám törni az ajtót. Vagy senki se szólít, mert nem lesz a közelemben senki. Nagyanyám, nagyapám se lesz, és napok múlva találnak rám. Ez az önkínzás már készülődés?

Olyan házat csináltatok… olyan házat csináltatok, / Hogy ablakot rá nem vágatok… hogy ablakot rá nem vágatok…

De késő, de késő, de késő. Hiába bizonygatja anyám az ellenkezőjét. Nincs visszaút. Ő ezt sohasem fogja megismerni. Nincs vissza. Én már semmit sem tehetek. Kibírhatatlan. Ezzel sem tehetek semmit.

Elmegyek a földbe lakni… a földbe lakni…

Felneveltem a kislányodat. Rosszul neveltem, erőlködve és örömtelenül. Most már tudom Belebújtam a szerepedbe; maskara. De miért újra ő a kárvallott! Minek jött a világra, ha egy csöppnyi édességet se élvezhet.

Édes lelkem, fényes napom…

Minek, ha nincs a tekintetében az a mindent ellensúlyozó lelkesedés? Öröm? Kíváncsiság csak? Nem tudom, mi az, de a te szemedben sokáig láttam, s amikor pici volt, felfedeztem az övében is. Tűz, fény. Ahogy először babrált egy fiók gombjával, ahogy nézte a szétszedett babáját vagy egy erkélyrácsról felszálló rigót. Mindent. Fontosat és jelentéktelent. Az élet nem megy tovább, nem az megy tovább. Kár volt iparkodni. Semmiben sem hiszek már, amit dugdoshatnék neki, hogy örüljön. Amivel ámíthatnám: „ha jó leszel”. A különféle bugyrokban más-más méretett ránk, de végül, lásd, összefolyik. Már nem kenegetem az arcom, a combom, nem festetem a hajam, nem hiszek azokban a törvényekben, amelyeket rád raktam, és néztelek, milyen szépen hordozod. Csodálkoztam, hogy a lányod sem kutat az apja után. Én csak nem biztatom, de sokáig csodálkoztam, és nem tudtam, mit szólnál ehhez. Most már azt mondom: kár kutakodni. Ostobaság.

Kimegyek a földbe lakni… ottan nem parancsol senki…

Hát ki hitte volna ezt az aljasságot! Hogy akik internálótáborba küldték annak a fiúnak az apját, tönkretették, megcsúfolták és eltorzították az egész családját, utóbb ötleteket adnak, hogyan keressen jobb világot. Ki hitte volna!

Harminc év önmagában nem sok. Még bármi megtörténhetne velem. Még akármit megcsinálhatnék.

Édes lelkem, fényes napom, / Süss meg engem világoson, / Jaj de ne csak mindig homályoson.

Nagyanyám legyint, és azt morogja, nem kellett volna, ezt a lassú-csúnya öregedést nem kell végigcsinálni. Nem?, nézek rá pimaszul, mintha a felmentésemet akarnám hallani tőle. Még majdnem üdén követhetném az anyámat, elmehetnék. El a földbe. Sietősen. A kiábrándulást, mindenféle kiábrándulásokat megelőzve.

Legyint, dörmög magának, nem hallgat rám; ezt a bajmolódást nem kellene, de azért rakosgat, rászól nagyapámra, tátott szájjal elalszik ő is a fotelben, lepecsételi a ruháját. Hagyja.

Velem még minden lehetne. Még talán akármit megpróbálhatnék. Akármit. Akármit. Akármit. Kattogás.

Jaj… ne csak mindig homályoson.

kép | shutterstock.com