ELLENSÉGEK
2009 február
Torkuk nyitott sír,
nyelvük hízelgésre hajlik.
5. zsoltár
Ni csak, barátságos arc, finom modor. Én vagyok az első számú ellensége, mutatkozott be a jövevény. Csukjam be az ajtót, a barátja majd kintről kapcsolódik a társalgásba szünetig. Miért is lábatlankodnának annyian?
Leállítottam a lejátszót, de a zene szólt tovább. Kihúztam a dugót a konnektorból, de az udvariasság nem nyert érvényt, sőt, kétszeres erővel zendített rá a hegedű. Lehet-e elhallgattatni a tehetséget?
Magasra emelhettem a fejem. A szobám megtelt a vonók szálfaerdejével, melyek hajszálpont egyszerre hajladoztak a fel-feltámadó szélben. Hullt a jégeső, perzselt a nap heve, öt perc alatt lejátszódott az évad valamennyi versenyszáma.
Akkor állt be a csönd, amikor újra nyílt az ajtó. De a további ellenségek helyett a szomszéd tavaly kimúlt ölebe állt a küszöbön, pofájában egy törött vonóval. Folytasd! – vakogta.