ELLENÉLŐK

Ottlik Géza és Szabó Zoltán hosszabb-rövidebb megszakításokkal közel négy évtizeden át volt kapcsolatban. Ezt középiskolai évkönyv, Ottlik prózája, ennek filmváltozata, valamint titkosszolgálati információs jelentések egyaránt dokumentálják. Ismeretségük barátságnak nem volt nevezhető. Az életutak elágazása és a két életmű különbözősége ellenére számos meglepő kapcsolódási pontot fedezhetünk fel, melyek többet jelentenek a két író életrajzi adatainál.

(Piaristák) Ottlik Gézáról nem köztudott, hogy a kőszegi katonai alreál iskolába kerülését megelőzően Szabó Zoltán osztálytársaként Budapesten kezdte meg középiskolai tanulmányait. 1922 szeptemberében a tízéves fiúkat a Kegyes-tanítórendi Piarista Gimnázium I. b. osztályába íratták. Osztályfőnökük, dr. Károlyi János kegyes-tanítórendi áldozópap, a phylológiai szertár őre,^[1] beiratkozásuk idején már negyedszázada oktató, a magyar és latin stúdiumokon kívül történeti tárgyú cikkeket és könyvismertetéseket is írt. A Magyar Tanárok Nemzeti Szövetségének pályázatán nyertes szerzetes tanárt Magyar Nemzeti Kátéja országos hírű szerzővé avatta.

református vallású diák

Ottlik Gézát a katolikus gimnázium évkönyve református vallású diákként tartja számon.^[2] A vele együtt beiratkozó, 1930-ban érettségizett évfolyam tagjai közül többen választották az írói-újságírói hivatást (Boldizsár Iván, Örkény István, Szabó Zoltán és Thurzó Gábor). A piaristáknak egy tanév után búcsút mondó Ottlik Gézát (Nem szerettem a papoknál, nem tetszett az iskola… – Hajnali háztetők V. fejezet) a családi hagyomány szerint katonai pályára szánták. Kevés ismeretünk van arról, hogy az érettségit követően, a két volt osztálytárs milyen közegben és milyen gyakorisággal találkozott. Közös a kötődésük a vitorlázáshoz és a Balatonhoz is. Szabó Zoltán a piaristák hajóin, a Tihanyi Yacht Club tagjaként hódol szenvedélyének. Ottlik a 30-as évektől a balatonfüredi kikötőből indul – a hajó nevével (Tabu^[3]) ellentétben – élve a személyes szabadság pótolhatatlan élményével.

Az egyik közismert, kettejük által rendszeresen látogatott találkozóhely a Centrál Kávéház volt. Az – eredetileg Központi Kávéházként, Erényi Ullmann Lajos házában – 1887-től működő Centrál jelentősége működésének kezdetétől túlnőtt a főváros egyéb nevezetes vendéglátó intézményein. Egyszerre volt a tudomány, az irodalom és a képzőművészet képviselői és csodálói által látogatott közéleti centrum. Soha nem valamely akadémikusi, képzőművész vagy szűkebb literátori csoport fészkéül szolgált: a modern, belvárosi kényelemmel ellátott, éjjel-nappal a vendégek rendelkezésére álló találkozóhely a pluralitás elve és gyakorlata szerint működött. Egyszerre szolgált a tudomány és az irodalom gyakorta rivalizáló, nemegyszer élesen szemben álló csoportjainak fórumaként. Karnyújtásnyi távolságban volt itt törzsasztala a nem éppen barátságos kapcsolatban lévő két történésznek, Szekfű Gyulának és Domanovszky Sándornak.

Itt működött informális szerkesztőségként rövid ideig a Válasz, később a Magyar Csillag köre. A kávéházban Ottlik – a Nyugat redakciójához közelítve – először Karinthy Frigyest kereste fel. Szabó Zoltán ugyanitt a Válasz, később a Magyar Csillag szerkesztőinek körében jelent meg. Ottlik nem kedvelte a harmincas években fellépő népi mozgalom tagjait.^[4] Volt osztálytársával azonban – prózájából kimutathatóan – kivételt tett: Szabó Zoltánt falukutató munkái és a Márciusi Front-beli közreműködése ellenére sem sorolta a népi írók közé. A Centrál törzsvendégei közül mindketten ismerték Illyés Gyulát, Karinthy Frigyest és Vas Istvánt.

drámai erővel írt könyv

A második világháború hadi eseményeiről mindketten a hazai politikai propagandától független hírforrásokból tájékozódtak. A BBC magyar nyelvű híreit naponta hallgatták. Reménykedtek a szövetséges hatalmak győzelmében. A két író kapcsolatában 1940-ben különös jelentőségűek voltak Szabó Zoltán Franciaországból küldött tudósításai, beszámolói a Harmadik Francia Köztársaság bukásáról. Háborús útinaplója, az Összeomlás^[5] Ottlik alapélménye lett. Az 1940 januárja és szeptembere között rögzített franciaországi tudósítás egyes darabjait a Nyugat, az Élet és a Jelenkor című folyóiratok és periodikák közölték. A teljes cikksorozat a Magyar Nemzetben jelent meg, a szerző szerkesztette Szellemi Honvédelem című önálló hétvégi rovatban. Ezt követően – Illyés Gyula ösztönzésére – a Nyugat Könyvkiadó kötetben is kiadta. Az útinapló még nyomasztóbb attól, hogy fel sem villantja a megszálló hadsereget, csak a következményét, a polgári lakosság tömeges menekülését rögzíti – részletezőn. Ottlik olvasmányélményét mélyítették Szabó Zoltán hazaérkezését követő beszélgetéseik. Egy év múlva ezeket a Magyar Kultúrszemlében Bak János ezzel a bevezetővel ismertette: MENEKÜLŐK. A belga és francia összeomlásról két, drámai erővel írt könyv jelent meg magyar nyelven. Balla Borisz BRÜSSZELI NAPLÓ-ja a belgiumi, Szabó Zoltán ÖSSZEOMLÁS c. műve a francia eseményeket foglalja össze. Mindketten szemtanúi voltak az eseményeknek. (…) a polgári lakosság menekülésének megdöbbentő rajzát adják.^[6]

Ottlik nem titkolt írói válságát a francia összeomlás, a náci birodalomgyarapítás hazai fogadtatása és a magyar hadba lépés váltotta ki. A Hajnali háztetők alakulásáról írta: 1943 novemberében írtam, elkeseredésemben és szórakoztatásnak. Négyévi munkámmal akadtam el akkor végképp. Ilyenkor a készülő mű is, az író is összeomlik. Ez a mesterségünk kockázata. Az összeomlásban mégis világos az ember előtt, hogy: (1) nem tudja megcsinálni, amit akart, (2) pedig meg tudna írni egy épkézláb, olvasmánynak való „irodalmi rangú” regényt, mint akármelyik népszerű, világhírű regényíró. Elkeseredésemben nekifogtam…

Hajnali háztetők

Illyés Gyula 1940-től a Nyugat társszerkesztőjeként, később a Magyar Csillag szerkesztőjeként fontos szerzőknek tekintette nála tíz évvel fiatalabb írótársait. Ottlik munkáját „Kis regény”-ként a folyóirat 1944-es – betiltása előtti két utolsó – számaiban közölte.^[7] A Hajnali háztetők első közlése mégis torzó maradt. A harmadik részt a folyóirat betiltása miatt már nem hozhatták nyilvánosságra. A publikáció első változatának kudarcára a szerző így emlékezett: „Színdarabot, regényt próbáltam írni, sikertelenül, és két évig már csak azért sem érezhettem magam a kényszerűségből Magyar Csillaggá átkeresztelt lap munkatársának, mert egy sorom sem jelent meg benne. Időközben azonban odakerült segédszerkesztőfélének Örley István barátom, aki leszerelte tiltakozásomat, pontosabban fütyült rá, és elvitte két új novellámat. Illyés Gyula nemcsak a novellákat közölte rögtön, hanem pár hónap múlva elfogadta a neki nyilván éppoly idegen, talán céltalannak tetsző, Hajnali háztetők című kisregényemet is. (…) a regény utolsó folytatása már nem jelenhetett meg, a lappal együtt elmerült, nem örökre, a náci-német megszállásban.”^[8] A Magyar Csillag 8. számát április közepén kinyomtatták ugyan, ám az mégsem jelent meg.^[9] Szabó Zoltán a folyóirat 1942/43-as évfolyamainak Figyelő rovatában főként kritikákat és könyvismertetéseket publikált. Ezek kortárs szerzők írásait és magyar filmeket méltattak.

Ottlik monográfusa, Szegedy-Maszák Mihály szerint: [A Hajnali háztetők] Könnyedsége nem mindig párosul tartalmassággal, s anyaga némileg múlékony. (Szegedy-Maszák, 1994. 10.) Varga Betti kevésbé szigorú értelmezésével egyetértve: … általában nem veszik figyelembe a Hajnali háztetők olyan szöveghelyeit és narratív jegyeit, melyek differenciáltabb megközelítést igényelnének és (…) sémákba nem illeszthetőek be. (…) mindazt, ami miatt máig szokásos „leértékelni” a művet, a kisregény egészének értelmezésével szorosan összefüggő, motivált, tudatos eljárásokként is interpretálhatjuk.^[10]

A Hajnali háztetők témája és cselekménye több esztétikai és filozófiai dilemmát vet fel. A szerző évtizedek távolságából újra és újra felidézett emlékei, kisprózájának eredeti változata eleve többértelmű írás.

félreértéseivel és tévedésével

Középpontjában egy festmény (fiktív műtárgy) és a rajta szereplő, hozzájuk kötődő személyek története. Folyamatos, feszült küzdelem a kultúrát hatalmi erővel irányítani akaró hivatalnokokkal, akik nem átallják akár egy festmény címét is többször visszautasítani. Kezdetben a mű címe egyezik az ábrázolt témával: Hegedülő férfi, ülő akt és egy titkos prostituált képmása. (1943) Később Tiziano 1514-ben készült alkotásának címét kölcsönözve, egy évszázados toposzt elevenítve fel: Az égi és földi szerelemről. Végül a festmény és az Ottlik-kisregény címe eggyé válik, értelmezve a 10. fejezet jelenetét. Az önéletrajzi elemek miatt látszatra az elbeszélő, Both Benedek (Bébé) a szerző alteregója. A Valóság képi mása és nyelvi ábrázolása, az emlékek ismétlődő felidézése mindig változó eredményre vezet. Both Benedek mégsem azonosítható az íróval. Önálló személy, félreértéseivel és tévedésével együtt. Az alkotói célok és tervek, a napi kötelességek és az egyre szűkülő lehetőségek ellentmondása tárul elénk Halász Péter („Petár”) és Bébé párbeszédéből:

– Hát Péter – sóhajtottam. – Valamit csak kell csinálni az embernek az életben.

– Miért? – kérdezte tágra meredt szemmel. – Miért kellene?

Ottlik narrátora, Bébé – a szerző által bevallottan – gyakran téved, amikor főhősét, Petárt jellemzi. Érzései felelevenítésekor téved el. Az emlékeit felidéző narrátor maga sem képes egykori riválisát tárgyilagosan ábrázolni. Bébé érzi: Halász Petár, a festőművész a valósággal nem hétköznapi, hanem emelkedett, lírai kapcsolatban van. A valódit – és nem az igazat – megvalló embernek többféle gyarlósága ellenére is különös vonzereje van: Szent Ferenc kései reinkarnációjaként a madarak a vállára telepszenek, s profán módon bomlanak érte a nők. Petár vergődése az égi szerelmet szimbolizáló és földi szerelmet megtestesítő két nő: Adriani Alisz – a Bébé által ugyancsak vágyott nagypolgári úrilány – és Karácsonyi Lili, az utcalány közötti vívódásában Bébe, és Petár legalább annyira – ha nem is ugyanúgy – esendőek, mint amennyire maga az író is az. Ezért téved és javítja ki magát utólag: a hibás erkölcsi ítéletek és a bizonytalan emlékezet által gyarapodó „valódisággal” gazdagítja prózáját. Érdemes párhuzamot vonnunk szerzőink fogalomértelmezései között, mivel a valóság ábrázolása egyikük számára sem filozófiai vagy esztétikai dilemma: Én azt tartom (…), hogy a valóság se nem szép, se nem csúf, se nem rossz, se nem jó, sőt, értelme sincs semmi, amíg mi művészek értelmet nem adunk neki, s ihlettel, látomással, lelkünk teremtő erejével szépséget, igazságot és jóságot nem lehelünk belé. (Hajnali háztetők, 1956 – bevezetés).

Szabó Zoltán meghatározása szerint: Valóság: szürke szó, pátosz nélkül. Ám néha úgy érzem, biztosabban ellentéte a hazugságnak, mint az igazság. Az igazság mindig valakié. Nem befolyásolhatják szorongásaink, vágyaink, reményeink. Legfeljebb tetteink. (Szabó 1945.)

Ottlik csalódottsága háború utáni első, meghiúsult közlési kísérlete Szabó Zoltánnal, a Valóság folyóirat 1945–47 közötti szerkesztőjének személyével is kapcsolatos: … abban az időben írtam egy cikket Mit tegyen Cordélia? címmel, amit előtte Szabó Zoltán visszaadott, mert a saját lapjában nem merte leközölni, és így került a Kassák által szerkesztett Új Időkhöz.^[11]

A valóság érzékletes ábrázolása és a hitelesség mindkét szerzőt kiemelten foglalkoztató kérdés. Ezért különleges jelentőségű, ritka pillanat, amikor Ottlik prózájának fiktív történetében azonosítható, valóságos személy jelenik meg: Eltelt három esztendő. Közben háború tört ki, s még folyt javában, amikor egyszer találkoztam Z.-vel, az ismert újságíróval, aki nemrég érkezett haza Franciaországból. Párizsban érte a francia összeomlás, s a beözönlő német seregek elől a Földközi-tenger felé menekült. Elmesélte hányattatásait, sőt, később könyvet is írt róla. Jól, színesen adta elő a menekülés borzalmait. Antibes-ban is töltött néhány napot. Itt jutottak először emberi táplálékhoz, ahogy mondta. Fehérneműjét kimosták, megfoltozták. Kapott ajándékba egy pár harisnyát, egy pár hosszú szárú harisnyát.

borjúszegyet vacsorázott

Ugyanis egy magyar származású úriember házába vetődött, aki hosszú szárú harisnyát viselt. Egy tízszobás, finom kis penziónak volt a tulajdonosa. Z. borjúszegyet vacsorázott nála és túrós rétest, soha el nem felejti.

A hallgatag, magas termetű házigazda vacsora után hegedült néhány magyar nótát. A szakácsnő is bejött meghallgatni. Sokáig beszélgettek Budapestről. Különös éjszaka volt.

Már akkor fölneszeltem, amikor Z. kimondta Antibes nevét. Megkérdeztem tőle, hogy hívták azt a különös varázsú úriembert. Mondott egy nevet, amit sohasem hallottam még.

– Koromfekete haja volt? – kérdeztem.

– Fekete – mondta Z.

– Lenyűgöző orr, tömérdek fog?

Z. a vállát vonogatta.

– Előkelő jelenség volt, annyi bizonyos.

– Összevissza hazudozott – kérdeztem –, tücsköt-bogarat, és szeretetre méltóan mosolygott hozzá, nem?

– Dehogy. Ugyan kérlek. Furcsa, érdekes, kicsit rejtélyes férfi volt. Esténként eltűnt a szobájából. Holtbiztos vagyok benne, hogy a maquis-nak dolgozott.

Hümmögtem, de aztán tovább faggattam az újságírót:

– Felesége nem volt? – Z. tagadólag rázta a fejét. – Nem volt vele egy nő? Egy magyar nő?

– Nem – mondta Z. határozottan.

– Egy széles arcú, bedagadt szemű, tatár fejű nő? Olyan, aki iránt az ember az első pillanatban bizalmat érez, mintha a csúf, öregedő dajkájával találkoznék?

– Nem emlékszem – bámult rám csodálkozva Z.

Gyanakodtam, de sehogyan sem bírtam leírni Halász Péter külsejét. Az az ötletem támadt, hogy lefestem őt Z. számára, emlékezetből.

Nekifogtam, firkáltam egy pár vázlatot szénnel. Aztán kedvem jött a dologhoz, és megfestettem Pétert olajban, egy nagy vásznon, hegedűt adtam a kezébe, s melléje a feleségét aktban, aztán odaültettem Karácsonyi Lilit is, mert valami még hiányzott nekem a képből diagonálisan.

Z. rövidlátóan hunyorgott, amikor megmutattam neki.

– No? – kérdeztem. – Megismered-e az antibes-i házigazdádat?

– Érdekes – mondta az újságíró. – Csakugyan ő az.

Felém fordult.

– Ezek szerint te is laktál abban a kis panzióban?

– Én soha életemben.

– Hát akkor, hogyan…

– Ismertem őt régen, idehaza.

– Vagy úgy. – Z. újra vizsgálni kezdte a festményemet. Láttam, hogy Lili mulatságos, ferde szemét nézegeti. Megöregítettem kissé a lányt. A kopár éveket, melyek azóta kifutottak alólunk, kegyetlenül hozzácsaptam Lili kerek, kemény fejéhez. Az újságíró hirtelen felkiáltott és a homlokára ütött.

– Milyen ostoba vagyok! Majdnem beugrottam neked. Talán ezt a francia parasztasszonyt is Budapestről ismered? – kérdezte csúfolódva. Nevetett. – Hát persze hogy jártál Antibes-ban. Hiszen ez az antibes-i szakácsnő!^[12]

•

Az első változat tizenegy számozott fejezetét több mint tíz évvel később Ottlik bevezetővel és négy további – külön címmel ellátott – résszel bővítette.^[13] Szabó Zoltán a bővített regényváltozatban – villanásnyira – ismét megjelenik. A párbeszéd színhelye ezúttal beszédes nevű:

1956 1. A Maquisard eszpresszó

Eszembe jutott Z., az újságíró, aki időközben fontos személyiség lett.

– Eredj fel hozzá – mondtam Péternek – Ő majd segít. Adtál neki harisnyát is. Azt hiszi rólad, hogy részt vettél a francia ellenállási mozgalomban.

Péter vigyorgott, láttam, hogy jár az esze sebesen. Z. nyilván elintézte a kérését, mert karácsony táján Lilivel együtt eszpresszót nyitott a Belvárosban, egy egykori vívóterem helyén, a félemeleten. „Maquisard”-nak hívták. Egész éjjel nyitva volt. Tombolt az infláció a városban; dollárral, arannyal, esetleg cigarettajeggyel fizettek a vendégek; (…) tánczenekar játszott estétől (…) ilyen eszpresszó volt a Maquisard.^[14]

a korabeli szóbeszéd

Károlyi Mihály Franciaországba és Belgiumba akkreditált magyar követ személyi titkárával, Havas Endrével folytatott 1949. áprilisi levélváltásában Szabó Zoltánt mindketten „a festő”-ként nevezik meg.^[15] Mindkét levélben kölcsönösen utalnak Szabó Zoltán kulturális tanácsosra és a követségen folytatott – hazai képzőművészetet bemutató – tevékenységére is.^[16] A festőként aposztrofált író személyével a kortársak később több híres festmény történetének regényes epizódjait is kapcsolatba hozták. A Szabó Zoltán által a francia és belga fővárosban szervezett kiállításokat^[17] követő másfél évtized alatt nyolc Csontváry-festmény hányatott sorsát Gerlóczy Gedeon műgyűjtő-tulajdonos és Fülep Lajos művészettörténész 1963 őszén folytatott levelezéséből ismerhetjük.^[18] A levelezés cáfolja azt a korabeli szóbeszédet, hogy a festmények megrongálódását 1949 kora tavaszán Párizsban, vagy 1949 májusában Brüsszelben szakszerűtlen kezelés okozta.

Szabó Zoltánra számos szerző különbözőképpen hivatkozott. Mindez egy másik festmény külföldi sorsával kapcsolatban is említést érdemel: Tolnay Károly (Charles de Tolnay) Málihoz (Lesznai Anna) címzett levelében írja: „… Szabó Zoltán (meg sem köszönte a Maulbertsch-cikket).^[19] Tolnay keserű megjegyzéséhez kapcsolódik a levelezését publikáló Lenkey Júlia 40. lábjegyzete, valójában a dokumentum-közlés tényleges hivatkozása egy ünnepi emlékkötetben megjelent műismertetésére vonatkozik: Charles de Tolnay: Ein unbekanntes Frühwerk des Franz Anton Maulbertsch (Tolnay Károly: Franz Maulbertsch ismeretlen korai alkotása). Tolnay megállapításai: A festményt 1954-ben egy londoni magánygyűjteményben Maulbertsch műként azonosították.

A gyűjtemény, ahová a mostani [1961] tulajdonosnő nagyapja, Andrássy Gyula gróf [1823–1890] ajándékaként került, Tiepolo vagy a Tiepolo-iskola művének tulajdonították.^[20]

1. sz. jegyzet: A festmény Londonban Károlyi [Judit, 1919–2012] grófnő gyűjteményében található. Eredete Károlyi Gyula [1837–1890] budapesti gyűjteményéig követhető vissza, tovább nem. Az sem ismert, hogy mikor került a festmény ebbe a gyűjteménybe.^[21]

A Szabó Zoltán-köszönet elmaradásának hátterében az állhatott, hogy a hivatkozott tanulmányban a szerző a festmény korabeli tulajdonosát – tévesen – Szabó Ferencként („Franz Szabó”) jelölte meg.^[22]

Tolnay Károly tanulmányát külön nyomatként küldi el Magyarországra, egykori mesterének, Lodovicónak, munkája címe fölötti kézírásával: a régi érzésekkel. Carlo. 1961. Sept.

A Lodovicóként megszólított Fülep Lajos nem várt el tanítványaitól egyetértést vagy nézetazonosságot. Ellenkezőleg: szerette az okos és tiszteletteljes ellenkezést, ami vitára inspirálta. Egyik leghűségesebb és legkedvesebb – immár világhíressé vált – tanítványának, Tolnay „Carlo”-nak azonban szigorúan szemére hányta, hogy e tanulmányában megdicsérte Anton Maulbertsch ismeretlen, korai munkáját.^[23]

A Maulbertsch-cikk keletkezésének előzményeit felidéző és a publikációt követő események történetét Sárközi Mátyás elbeszéléséből ismerjük: [Szabó Zoltán londoni] Szobájában mindig megragadott […] a kerevet fölött függő barokk festmény, gazdag arany keretben. Mint meséli, a minap náluk vendégeskedett a Columbia Egyetem művészettörténet professzora, Tolnay Károly, és egy pillantás alatt megállapította, hogy a kép eredeti Maulbertsch. – Ezen a képen házat vehetsz – mondta Tolnay, s ezzel bolhát ültetett Zoltán fülébe. Megállapodtak, hogy a professzor tanulmányt ír a festményről egy amerikai szakfolyóiratba, részletezi, hogyan ékesítette hajdan a Károlyiak palotájának falát, majd e pedigrével felszerelve ajánlják fel annak a New York-i gyűjtőnek, aki évek óta az európai barokkra specializál. Megadja a képért egy kisebb londoni ház árát. Zoltán a Temze partján, a folyó felső folyásánál, a Kew botanikuskert táján látott kedves kis házakat, az egyiket megvenné, szépen berendezné, és kiadná valamiféle időlegesen Londonban tartózkodó amerikai üzletembernek. A baj csak az, hogy a Maulbertsch tulajdonképpen Judit tulajdona, s ő nehezen válik meg a régi családi értéktől. Hiszen a Károlyi-vagyont már Magyarországon elkobozták az apjától, s a maradékból szinte semmi se került ki nyugatra.”^[24]

A Maulbertsch-tanulmányt Tolnay – eredeti terve ellenére – mégsem amerikai szaklapban, hanem Baselben és Stuttgartban jelentette meg. Munkája utolsó soraiban utalt a Bécsi Iskolában folytatott művészettörténeti tanulmányaira M. Dvořáknál és J. v. Schlossernél. Magát a témaválasztását is az utóbbi professzorai iránt érzett baráti érzelmeivel indokolta.
A tanulmány – már hivatkozott – 1. számú jegyzetében olvasható, hogy a festmény tulajdonosa „Gräfin J. K. London” (Károlyi Judit), hozzá a 18. századi alkotás nagyapja, gróf Andrássy Gyula hagyatékából került. A tanulmányt illusztráló festmény reprodukciója alatt (I. tábla)^[25] a festő és a cím után „Samlung Franz Szabó” olvasható, amit Tolnai kézzel „Frau Z. Szabó”-ra javított. Szabó Zoltán ekkor Károlyi Judit férje volt.”^[26]

●

Ottlik kisprózájának második változata egyszerre játszódik a 30-as években, az 1945 utáni bizakodó, majd a bizakodásra okot nem adó 50-es években.

A Hajnali háztetők 1957-ben megjelent bővített változata időben-térben távolodva szólt mindarról, ami a II. világháború alatti ellenállást szimbolizálta.

nyílt küzdőtér

Ilyen szimbólumok: a vívóterem mint nyílt küzdőtér. A francia antifasiszta ellenállási mozgalom neve: a Maquisard – egy találkahely említése ürügyén. A művészi hivatás, egyben hitvallás és állásfoglalás a zsarnoksággal szemben, a szellemi ellenállás mellett. Nem utolsó sorban a történet bővített, átdolgozott változatában ismét feltűnik Z., az újságíró, aki idő közben fontos személyiség lett: nem más, mint Szabó Zoltán. „Z.”, a Franciaországból 1949-nyarán távozó kulturális tanácsos, aki 1951 októberétől a müncheni székhelyű Szabad Európa Rádió londoni levelezőjeként heti rendszerességgel vállalt világpolitikai hírmagyarázó és a hazai közéleti eseményeket elemző feladatot. Aki 1956. október és december között elhangzott állásfoglalásai miatt a forradalom után idehaza évtizedeken keresztül megnevezhetetlen volt (Szabó 1988 és 2006).

Fakan Balázs közlése^[27] szerint az egykori iskolatárs és későbbi írótárs fiktív történetbe illesztésével Ottlik tisztelgett Szabó Zoltán előtt. Ez a tiszteletadás kezdetben a franciaországi összeomlásról Magyarországon ritka hitelességgel, jelen időben tudósító kortársának, a kisregény forradalom utáni változatában pedig a külhoni tanácsosi tisztségével 1949-ben lelkiismereti okokból szakító, a kívülállást és kívül élést egyszerre választó Szabó Zoltánnak szólt. A rejtélyeket szenvedéllyel kutató, azokat gyakorta prózájába foglaló Ottlik játéka: látszólag személytelenül, „Z” megemlítésével állít emléket egykori osztálytársának. Prózába rejtve hozza haza a forradalom külhoni hatásáról a Szabad Európa Rádió Londoni Leveleiben tudósító Szabót. Úgy teszi egy fiktív történet valódi szereplőjévé az immár a vasfüggönyön túli írótársát, hogy újságíróként az időben vetíti vissza, mint aki időközben fontos személyiség lett. (Szabó Zoltán 1945-től a MADISZ – Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség – elnöke, 1945–47 között a Valóság folyóirat szerkesztője).

Ottlik kisprózája mégsem kulcsregény: az író mindvégig kedvtelve változtatja az események kronológiáját is figyelmen kívül hagyó történetben a tények és a fikció arányát. Nem ragaszkodik saját tapasztalataihoz sem. Minden számára hitelesnek elfogadható múltbéli értesülést és párbeszédet beemelt cselekményébe. A szerző és Szabó Zoltán ifjúkori magánéletét körüllengő szerelmi sokszögek alanyait sem érdemes utólag a Hajnali háztetők szövevényes cselekményének szereplőivel név szerint azonosítanunk. Annál jelentősebb, hogy a többségben fiktív – nagyobbrészt azonosíthatatlan – szereplők között ritka kivételként kétséget kizáróan fedezhetjük fel Szabó Zoltánt: Z., az újságíró személyében.

Az 1957-es második prózaváltozat Ottlik első kötete. A szöveg a forradalom utáni kiadásával vált véglegessé. Mégsem tekinthetünk el attól, hogy a Hajnali háztetők Dömölky János rendező-forgatókönyvíró által készített filmváltozatának az 1980-as évek első felében Ottlik Géza is társszerzője. Az azonos című filmhez több Ottlik-írás is forrásul szolgált. A forgatásokon gyakran jelen lévő író kezdettől a rendező tevékeny alkotótársa. A festészetet középpontba helyező film elkészítése elképzelhetetlen lett volna festmények megjelenítése nélkül, ezért Sváby Lajos közel húsz képet készített a film, illetve Both Benedek számára.^[28]

A katonaiskolában

Soha nem tehettünk mást, mint amit vezényeltek nekünk. Gond nélkül éltünk. Házi könyvtárral, zuhanyfürdővel, mint egy gazdag állam fegyencei – vallja a filmben az 1920-as évek kőszegi hadapród iskolájáról a Both Benedeket 1985-ben megszemélyesítő Cserhalmi György. Ott tanultam meg a zsarnokság gyűlöletét, a lázadást, az élet ocsmányságát és csodálatosságát. Az embereknek meg a magam természetének vad gonoszságát és szelíd jóságát. Az elnyomás ellenállásra nevelt. A parancsszó különvéleményre. Magányra.

csak a képzelet szabad

Észre kellett vennünk, hogy csak a képzelet szabad. Hogy a gondolataink és az érzékeink függetlenek, így érlelődött bennünk az egyéniség. Végső menedékünk.^[29]

Lényeges, hogy a Szabó Zoltán halála (1984) után bemutatott filmben már nem volt szükség a Szabad Európa Rádióban 1951–1974 közötti szerepvállalása miatt idehaza megnevezhetetlen író-szociográfus nevének titkolására, Z-re rövidítésre: [Bébé:] Aztán találkoztam Szabóval még a háború alatt, akit Párizsban ért a francia összeomlás és menekült a beözönlő német seregek elől.

A film szereplői közül ugyancsak azonosítható személy Tersánszky Józsi Jenő, akinek filmbéli megszemélyesítője Haumann Péter. Blaskó Péter alakítja az immár Szabóként megnevezett személyt, s a következő párbeszédet folytatja Bébével: [Szabó:] Antibes-ban a házigazdám játszott hegedűn néhány magyar nótát. A szakácsnő is bejött meghallgatni. Sokáig beszélgettünk Budapestről. Egészen különös, varázsos hangulatú éjszaka volt.

[Bébé:] És hogy hívták ezt a különös varázsú urat?

[Szabó:] Nem mindegy? Le Monier [?]

[Bébé:] Hát, gondolom összevissza hazudozott, tücsköt-bogarat, és közben elbűvölően mosolygott.

[Szabó:] Neem kérlek, tévedsz. Érdekes, furcsa, rendkívül rejtélyes férfi volt. Éjszakánként eltűnt a szobájából. Egészen biztos vagyok benne, hogy az ellenállásban dolgozott.

[Bébé:] Nem volt vele egy nő, egy magyar nő?

[Szabó:] Nem! Egészen biztos, hogy maquisard volt.

•

Fakan Balázs^[30] közlése szerint: a Hajnali háztetők szerzője sohasem járt dél-Franciaországban.

Utóbbi életrajzi adaléknak azért van jelentősége, mert ennek tudatában megalapozottan feltételezhetjük, hogy a kispróza és a film franciaországi hivatkozásainál Ottlik nagyrészt Szabó Zoltán francia útinaplójára, újságcikkeire és személyes beszélgetéseik tartalmára hagyatkozott. Az Ottlik-prózában és filmadaptációban szereplő franciaországi házigazda személye azonban Szabó Zoltán beszámolóiból sem azonosítható. Ottlik Géza és Szabó Zoltán közötti levélváltásnak nincs nyoma az Országos Széchényi Könyvtár Szabó Zoltán hagyatékában.^[31]

Viszontlátás Londonban

A forradalom után négy évvel utazhat először öttagú magyar íródelegáció a brit fővárosba. Szabó Zoltán Ottlik Gézával és Tamási Áronnal ekkor látták viszont egymást. A küldöttség vezetője Köpeczi Béla, tagjai: Kardos Tibor, Tamási Áron, Juhász Ferenc és Ottlik Géza voltak. A több mint egy évtized óta külföldön élő Szabó Zoltán lázasan készült a találkozásra:

A tizenhárom év, ami kettőnket két külön világba lökött, 1960-ban ért véget azzal, hogy Tamási Áron jött ki Angliába egy íródelegációval. A csoportnak ő volt a korban-rangban legidősebb tagja, de más volt a csősze, meghívásra jött, a British Council november közepére várta.

Vártam magam is.

Ebben a várakozásban a reménységé volt a nagyobbik rész, de keveredett hozzá bizonytalanság is, meg nyomatéknak aggódó szorongás. Féltem is ettől a viszontlátástól, tizenhárom süket év múltán; az utolsó találkozás, 1947 nyarán, egy pesti kávéház teraszára rögzítette a képét.^[32]

Ezt bizonyítja Szabó Zoltán Bede Istvánnak küldött levele is:

A British Council (BC) meghívása

Tamási Áron, Juhász Ferenc, Ottlik Géza, Köpeczi Béla, Kardos Tibor – az utóbbi kettő nyilván garde dame. A BC XI. 17-re várja őket. (…) tavaly itt járt Vas István meg Passuth [László].

[Tamási Áront] Nagyon szeretném viszontlátni, Illés mellett őt szerettem a legjobban, emberi mivoltában is, a régi időkben. Ugyanekkor neki van a legtöbb félnivalója. [19]57-ben ugyanis nagyon sokat gyötörték rendőrileg, mivel az utolsó forradalom utáni írószövetségi kiáltványt (56 december vége) ő szövegezte.^[33]

nem túlságosan kihívó

Kiengedésük mindenesetre arra vall, hogy a rendszer fokozottabb mértékben törekszik némi respektálásra, erre (Anglia) felé. Alkalmasint erre utal a New Hungarian Quaterly megindítása is, s az, hogy a szerkesztést Boldizsár I[ván]ra bízták, aki abban ügyes, hogy a kötelező mondanivalót olyan modorban adja elő, amely nem túlságosan kihívó a nyugatiak számára.

Ha ez így megy tovább, London afféle bucsujáróhelye [sic!] lesz azoknak, akiket kiengednek. A muzsikusözönből Székely Mihályt láttam, aki keresett és hosszabban elbeszélgettem vele. (…)^[34]

Az ömeghatározása szerint: magyar író Angliában^[35] mindennél fontosabbnak tartotta a követségi fogadások, koncertlátogatások és irodalmi rendezvények előre meghatározott protokolláris eseményeinél a szűk körű személyes beszélgetéseket.

[Tamási Áron] A szálloda előtt várt (…) Ottlik is, Juhász is előkerült, de később, ahogy elrendezte.

Abban, hogy együtt ebédelünk, már megegyeztünk, kívánságát kérdeztem a délutánra: ha az együttlétet nem rontja, megnézhetünk valamit Londonból is – engedte meg. Megebédeltünk, aztán jártunk egyet, aztán kávéztunk, aztán megint jártunk egyet.^[36]

Ezt a meghitt személyességet kísérelték meg a legalaposabb ellenőrzés alatt tartani mindazok, akik a külhonban élő és külföldre látogató magyar írók találkozásait elhárítandó összeesküvés előkészületének tartották. A magyar állambiztonsági tisztségviselők az esemény teljes körű felderítése céljából hazai és emigrációban élő informátoraikat is mozgósították. A jelentésekből megállapítható, hogy a küldöttség összes tagjának valamennyi nyilvános és intim megnyilatkozásáról tudomást akartak szerezni. Személyenként értékelték a küldöttség minden tagjának londoni megnyilvánulásait: Köpeczi és Kardos általában pozitívan nyilatkoztak, Juhász teljesen semleges volt, Tamási és Ottlik sokszor ellenségesen nyilatkoztak. A jelentéstevők szerint Tamási Áron a „hazaáruló” [Sic!] Cs. Szabó Lászlóról és Szabó Zoltánról azt állította, „majdnem úgy gondolkozik, mint mi”.^[37] Valamennyi informátor elmarasztalóan szólt Ottlikról. Leplezetlen ellenszenvvel jelentik: Egyöntetű volt a megállapítás, hogy Ottlik volt a legveszedelmesebb közöttük. Ideges, izgága, fegyelmezetlen ember ez, politikai magatartása negatív, hiába hangoztatja antifasiszta mivoltát, hiába hivatkozik régi, „baloldali” magatartására. Őt aztán semmiképp sem volt helyes kiengedni.^[38]

A fennmaradt jelentések tanúsága szerint a kitűzött célt a megfigyelők nem tudták a megbízók által elvárt módon teljesíteni. A jelentések kései olvasója pedig cinkos örömmel nyugtázhatja, hogy a felderítéssel és az írók közötti – éveken át kényszerűen szünetelő – kapcsolatfelvétel ellenőrzésével megbízott egyik ügynök megbízatásának kudarcát kénytelen rögzíteni: „megbeszéléseik tartalmát nem ismerjük.”^[39]

A Tamásival együtt töltött londoni napok élményét Szabó Zoltán irodalmi portréban rögzítette. (Szabó [1967] 2011.)

A viszontlátás örömét nyugtázó, hazájuk forradalom utáni állapotát a legszűkebb körben közösen értékelő, egymást biztató szavaik nem tartoztak a leghétköznapibb személyes megnyilvánulásokat is paranoiásan és saját hatalmi szempontjaik szerint értékelni akaró elhárítókra.

A magatartás eleganciája és a létezés radikalizmusa

Ottlik a forradalom után a személyes és közösségi szabadságától megfosztott társadalomban, Szabó Zoltán londoni levelezőként, honfitársaihoz a Szabad Európa Rádió ultrarövid rádióhullámain szólva, személyes hitvallásként a szabadság esztétikája szerinti életet és alkotó tevékenységet választották. Szabó Zoltán haláláig magyar író maradt – Angliában.

küzdelem és leszámolás

Kettejük távolságtartása a Magyar Népköztársaság diplomáciai és kulturális intézményeitől, valamint ezek képviselőitől tudatos, évtizedekre szóló döntés és magatartás eredménye volt. A két író 1956 utáni tevékenysége a forradalmi erőszak és a brutális megtorlás következetes elutasítása szempontjából passzív rezisztens magatartás. Közös tapasztalatuk szerint az erőszak monopóliumát birtokló hatalom számára jóval egyszerűbb a fegyveres ellenállókkal szemben folytatott küzdelem és leszámolás. A szellemi ellenállást választó gondolkodókkal mindig nehezebb volt az arányos és hathatós fellépés kitervelése, megtalálása és alkalmazása. Az Iskola hetvenéves szerzőjét méltató és köszöntő (ugyancsak piarista neveltetésű) Esterházy Péter Szabó Zoltánra is utal, amikor a létezés radikalizmusáról ír: … talán arra figyelmeztet, hogy modernségen ezeknél a dolgoknál sokkal fontosabbat kell érteni. Mondjuk, egy gondolkodásmódnak vagy még inkább egy létezésnek a radikalizmusát. Hogy erre a radikalizmusra hív föl az Ottlik-könyv a sajátjával.

És még azt is mondja ez a regény, vagy nem is a regény, hanem egyáltalán Ottlik létezése, hogy ez olyan mesterség, melyet nem elég tudni, szeretni, ismerni meg csinálni, nem elég radikálisnak lenni, okosnak és szakszerűnek: hanem még tisztességesnek is kell lenni.

Ottlik valamiféle méltóságot ajánl vagy kínál nekünk. Mert lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni! Azt mondja, hogy van, amit lehet, és van, amit nem lehet.^[40]

Ottlik forradalom utáni életmódja sokáig nélkülözte a közéleti részvételt. Nem volt tagja az Írószövetségnek. Nem vett részt kongresszusokon, nem mutatkozott együtt politikusokkal és nem előszobázott semmiféle előnyért, kedvezményért vagy elismerésért.

A 80-as évekig mindketten számos hatalom felől érkező formális és informális felkérést utasítottak vissza.

Szabó Zoltán a brit szigetekről, majd élete utolsó fél évtizedében a franciaországi Josselin faluban tagadta a Kádár János Magyarországán érvényesülni akaróktól megkövetelt tabukat. Boldizsár Iván csalódottan számol be, hogy több mint hatévtizedes barátságuk ellenére, utolsó találkozásukon milyen határozottan utasította vissza Szabó Zoltán azt a Budapestről érkező kezdeményezést, hogy életművéből a Kossuth Kiadó egyedül A tardi helyzet című szociográfiáját adja ki ismét. (Boldizsár, 1984.)

A legjelentősebbnek értékelt Ottlik-regényt az 50-es évektől többször akarták megfilmesíteni. Az Iskola a határon írója évtizedeken át a reá jellemző következetességgel utasította el az időről-időre ismétlődő felkéréseket, annak ellenére, hogy a Filmgyár részére a 60-as évektől írt irodalmi forgatókönyveket. (Kelecsényi, 2012.)

Ottlik 1981-ben Vas István és Szántó Piroska vendége volt. Nem egyedüli meghívottként. A társaságban jelen volt a háború előtti Biarritz Kávéház asztaltársaság másik közismert, kulturális ügyekben megkerülhetetlenné vált tagja: Aczél György is.

Az Ottlik-prózában évtizedekkel korábban rögzített párbeszéd, a festőművészhez törleszkedő hatalom és a hajthatatlan alkotó között ezúttal az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese és az író között alakul ki. Az Iskola a határon filmterve okán egyre szenvedélyesebbé váló szóváltást Vas István – festőművész! – felesége rögzítette memoárjában:

– Ide hallgass! Csináljunk filmet a könyvedből – javasolja Aczél –, elintézem.

– Lópikulát intézed el! Nincsenek is olyan gyerekek, nem érdekel az egész, hamisított hülyeség lenne, ha te csináltatnád meg, nem kell.

– Van elég gyerek, te választod a rendezőt, lesz rá pénz, nyugodt lehetsz, beleszólsz, akkor és ahogy, amit akarsz – különben is fütyülök rád, film lesz belőle, punktum!

[Ottlik] Cipi felugrik, lecsapja a szemüvegét, felborít, majd ügyesen elkap egy poharat, teljes erőből rávág az asztalra Aczél orra elé:

– Nem engedem, érted? Van még független bíróság Magyarországon! (Szántó, 1994.)

életutak és életművek

Ottlik Géza és Szabó Zoltán, a 20. században uralkodó fajvédő- és osztályharcos politikai ideológiákat negligáló magatartását az életutak és életművek meggyőzően hitelesítik. A múlt század magyar szerzői között kevesen voltak, akik a felismeréstől meggyőződésükké érlelték és nyíltan vallották, hogy a kultúra alapvetőbb és meghatározóbb tényező bármely közösség életében a hatalom szabályokban és kényszerekben megnyilvánuló irányításánál és szervező erejénél. Aki a hatalmi igényeket saját normarendszerében és életművében a kultúra elé/fölé helyezi, egész emberi mivoltában lesz sivárabb karakterű.

Ottlik Géza és Szabó Zoltán következetességét bizonyítja a hatalmi önkénnyel élethosszig fenntartott – a korábbi ismeretség ellenére is őrzött – távolságtartás. Semmiféle hivatalos, hatalmi igénynek, burkolt óhajnak sem tettek eleget. Íróként nem adtak egyéni vagy csoportos hűségnyilatkozatot, nem dolgoztak megrendelésre. Nincs gyűlölködő mondatuk. Kettejük gondosan kialakított, megalkuvást elutasító életmódja mindig különbözött a lánglelkű forradalmárok önpusztító vakmerőségétől. A forradalom leverése után több mint negyed századon át az ellenélés stratégiáját és praxisát választották. Szabadságeszményük egyetemes és nem utópisztikus. Angliában és idehaza, egymástól függetlenül gyakorolják is létezésük radikalizmusát.

A két író recepciója eltérően alakult. Ottlik jelentőségét élete utolsó évtizedében elismerések,^[41] a gimnáziumi érettségi tételek közötti megjelenése egyértelművé tették helyét irodalmi klasszikusaink között. Szabó Zoltán életműve máig sem közismert. Legutóbbi feltűnése a 20. századi társadalmi viszonyainkat elemző magyar regényben,^[42] felidézve Badacsonyi képeslap^[43] című irodalmi ihletésű tájleírását, mégis arra enged következtetni, hogy a szociográfiát, publicisztikát és szépirodalmat egyaránt kivételes minőséggel alkotó szerzőnk sem feledésre ítélt.

(Szabó Zoltán és Ottlik Géza centenáriuma (2012) óta a Márki Erzsébet és Kucsák István által vezetett olvasókör tagjaival rendszeresen, közösen értelmezzük Szabó Zoltán életművét. Felismeréseikért és értő észrevételeikért köszönettel tartozom. N. G.)

Irodalom:

A Kegyes tanítórendiek budapesti főgimnáziumának értesítője az 1922–23. iskolai évről. Közzétette: Dr. Lóky Béla igazgató Bp. 1923.

Balla Borisz: Részlet a Brüsszeli naplóból. Magyar Kulturszemle. A magyar kultúra keresztmetszete. Szerk.: Dr. Bak János. IV. évf. 2. sz. 1941. február 15. 35. o.

Boldizsár Iván: Szabó Zoltánról, halála másnapján [1984]. Kortárs, 35. évf. 6. sz. 1988/6. 112–125. p. Kötetben.: B. I.: A lebegők. Egyéni és nemzedéki önéletrajz századunk harmincas éveiből. Magvető, Bp. 1989. 57–75. o.

Buzafalvi Győző: Hajnali háztetők – filmjegyzet. Nógrád, 43. évf. 91. sz. 1987. április 17. 4. o.

Gerlóczy Gedeon és Fülep Lajos 1963. október–novemberi levelezése és kettejük levelei Dr. Pigler Andornak és Kádár Jánosnak. Kállai Gyula válasza Fülep Lajosnak. Akkor már nem lesz mit kiállítani. in.: Leveleskönyv. Egy korszak töredékei/1956–88. Liget – Téka, Budapest, 1989, 152–157. o. https://konyv.ligetmuhely.com/konyv/leveleskonyv-e-konyv/

Horváth István: Szerkesztő a vészkorszakban. Illyés Gyula és a Magyar Csillag. Múlt és Jövő Könyvek 2014.

Dr. Károlyi János: Magyar Nemzeti Káté. Nyomtatta Kertész József Könyvnyomdája, Bp., 1923. 61. o.

Károlyi Mihály levelezése V. kötet, No.: 708. Havas Endre levele Károlyi Mihályhoz (Párizs, 1949. április 29.) 1945-1949. Szerk.: Hajdú Tibor, közreműködött: Litván György. Napvilág, Bp. 2003. 717. o.

Károlyi Mihály levelezése VI. kötet, No.: 189. Károlyi Mihály levele Havas Endréhez (Menton, 1949. április 1.) 1949–1955. Szerk.: Hajdú Tibor, Napvilág, Bp. 2008. 494. o.

Kelecsényi László: Ottlik-mozi. Hamis játékosok. Filmvilág, 2012/7.

htp://filmvilag.hu/cikk.php?cikk_id=11122

Noszkai Gábor: Arcok és álarcok Párizsban 1947–49. https://ligetmuhely.com/liget/arcok-es-alarcok-parizsban-1947-49

2019-11-06 XXXII. évf. 11. sz. (2019. november) 28–67. o.

Ottlik Géza: Hajnali háztetők (I-II.) Magyar Csillag, 1944. IV. évf. 6–7. sz. 321–330., 384–396. o.

Ottlik Géza: Hajnali háztetők. Kisregények. Bp. 1957. Magvető, 319 p., Bp. 1969. Magvető, 150 p. = Bp. 1977., Hajnali háztetők – Minden megvan. Elbeszélések. Bp. 1994. Európa, 7–110. p. Bp. 2005. Magvető, 122 p. (Ottlik Géza művei) PIM.hu Ottlik Géza digitalizált művei.

Ottlik Géza: Próza, Magvető, Bp. 1980. II. rész: A Nyugatról

https://mek.oszk.hu/01000/01003/01003.htm#55

Ottlik Géza: „Az étheren át …”

A felvétel időpontja: 1985. december 7. – Elhangzott: 1986. június 15. Magyar Rádió Kossuth adó. Szerk. (és Ottlik által jav.): Kortárs, 1986. november, 11. sz. 109–117. o. Másodközlés: Látóhatár, 1986. november 11. sz. 22–37. – In: Az étheren át. Írók a Magyar Rádió műhelyében. Az interjúkat készítette és a kötetet szerkesztette Salamon István. Bp. Magyar Rádió Rt., 2002. 89–102. – Részletek: Az elbeszélés nehézségei. Ottlik olvasókönyv. Vál. és szerk.: Kelecsényi László, Bp. Holnap, 2001. 79–87. o.

Harmadközlés: Ottlik Géza: Rádió. Magvető, 2009.

Variánsainak hagyatéki jelzetszáma: OSZK Fond 428/303.

Sárközi Mátyás: Levelek Zugligetből. Bp. 2003. Phoenix Könyvek Kortárs Kiadó Bp. (117–118.) http://www.pim.hu/object.67128e38-4473-456d-a745-9cc242a63bc7.ivy

Szántó Piroska: Akt. Európa, 1994. 267–268.

http://www.elib.hu/02800/02888/html/

Szabó Zoltán: A francia útinaplóból. [Részlet az összeomlásból] Nyugat, XXXIII. no. 12. (1940. december), 546–552. pp.

Szabó Zoltán: Összeomlás. Francia útinapló Nyugat, 1940. 5–212. p.

(L. még a mű második kiadását: Sz. Z.: Összeomlás. Francia útinapló Kortárs, Bp. 2020.

A szöveget gondozta és a jegyzeteket írta: A. Szabó Magda. Utószó: Tokaji Nagy Erzsébet. 5–284. + 285–293. p.)

Szabó Zoltán: Részlet az Összeomlásból. Magyar Kulturszemle. A magyar kultúra keresztmetszete. Szerk.: Dr. Bak János. IV. évf. 2. sz. 1941. február 15. 35. o.

Szabó Zoltán: Badacsonyi képeslap. A Kerék, XV, no. 8., (1942. aug.) 4. o. Kötetben: Sz. Z.: Hazugság nélkül. Sorozatszerk.: András Sándor–Gyurgyák János–Kenedi János, Szerk.: Markwarth Ágnes. Héttorony, Bp. é. n. (1990) II. köt. 37–39. o.

Szabó Zoltán: Hazugság nélkül. Valóság, I. évf. 1. sz. 1945. szeptember, 3–10. pp.

Szabó Zoltán: Küszöbről. A magyar forradalom Angliában. Napi kommentárok 1956. október 24-től december 28-ig. Adalékok az újabbkori magyar történelemhez. No.10. [S. a. r.: Kenedi János. Magyar Füzetek (Párizs) – Atlanti Kutató és Kiadó Társulat (New Jersey) 1988. Előszó: Kenedi János. 5–10 + 11–144. o.]

Zoltán Szabó: L’Effondrement. Journal de Paris à Nice (10 mai 1940 – 23 août 1940) Traduit du hongrois et annoté par Agnès Járfás. Préface de Gyula Sipos. Éxils, Paris, 2002. 286. p.

Szabó Zoltán: Küszöbről – A magyar forradalom Angliában. [1956] In.: Sz. Z.: 1956. Korszakváltás. Negyedik kötet Osiris, Bp., 2006. Előszó:1–4. Kenedi János: 5–17. o.;

19–145. p.

Szabó Zoltán: Rendkívüli ember (Tamási Áronról) [1967] Új Látóhatár, München. 289–301. o.

in.: Sz. Z.: Ősök és társak. A válogatásban közreműködött és a szöveget gondozta: Czigány Lóránt. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Bern (1984) 152–147. o.

L. még: Sz. Z.: Nyugati vártán. Esszék és publicisztikai írások. Osiris-Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Bp. 2011. I. köt. 150–162. p.

Szabó Zoltán: Előszó helyett (Magyar író Angliában) [1979] in.: Sz. Z.: Ősök és társak (1984) 7–12. o.

Szegedy-Maszák Mihály: Ottlik Géza. Kismonográfia. Tegnap és Ma sorozat. Kalligram Pozsony, 1994. (Digitális Irodalmi Akadémia. © Petőfi Irodalmi Múzeum Bp. 2011.)

Szőnyei Tamás: Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat és irodalmi élet 1956–1990. I–II. köt. Noran, 2012.

Tolnay Károly levelezéséből és naplójegyzeteiből (ll.) közreadja: Lenkey Júlia

Ungváry Rudolf: Balatoni nyaraló. Jelenkor, Pécs, 2019.

Varga Betti: Tudatos „hibák” Ottlik Géza Hajnali háztetők című kisregényében. in.: „Próza az, amit kinyomtatnak.” Tanulmányok Ottlik Gézáról. A Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos könyvsorozata. (Sorozatszerk: Palkó Gábor. Szerk.: Bednarics Gábor – Hansági Ágnes – Horváth Csaba – Palkó Gábor – Wernitzer Julianna) Bp. 2013. 274–298. o.

1. A Kegyes-tanítórendiek budapesti főgimnáziumának értesítője az 1922–23. iskolai évről (Közzétette: Dr. Lóky Béla igazgató Bp., 1923. 10. o.) ↑

2. Uo. 22. o. ↑

3. A Tabu napjainkban is a Balatonon hajózó, 40 láb hosszúságú cirkáló vitorlás (www.tabuteam.hu) ↑

4. Réz Pál szíves szóbeli közlését (2012) megerősítik a pályakezdő Ottlik orientációi, közelítése Karinthy Frigyeshez, a Nyugat, később a Magyar Csillag folyóiratok szerkesztőihez (N. G.). ↑

5. Szabó (1940, 2002, 2020) ↑

6. Bak (1941) 35. o. ↑

7. Ottlik (1944) ↑

8. Ottlik (1980) ↑

9. A Magyar Csillag megszüntetésének részleteit l. Horváth I. (2014) 255. ↑

10. Varga (2013) 276. ↑

11. Ottlik (1985/2009., 322. o.) ↑

12. Ottlik (1957) 1936/11. fej. ↑

13. A Hajnali háztetők – kronológiát negligáló – fejezeteit a szerző így alakította:

    1956

    1936/1-11.

    1956 1. A Maquisard eszpresszó

    2. Álarcos sólymok

    3. Palmírozás

    4. Egy festő temetése ↑

14. Ottlik (1957) ↑

15. Károlyi VI. köt. 494. o. és Károlyi V. köt. 717. o. ↑

16. Szabó Zoltán Párizsban folytatott kulturális diplomáciai tevékenységéről l.: Noszkai G. (2019) ↑

17. uo. 28–67. o. ↑

18. Gerlóczy G. – Fülep L. (1989?) 152–157. o. ↑

19. Tolnay Károly levele (1947. január 10.) idézi: Lenkey Júlia (2003) ↑

20. Charles de Tolnay: Ein unbekanntes Frühwerk des Franz Anton Maulbertsch (in.: Festschrift Hans R. Hahnloser zum 60. Geburtstag 1959. Herausgegeben von Ellen J. Beer – Paul Hofer – Luc Mojon. Birkhäuser Verlag Basel und Stuttgart, 1961. 397–404.) A baseli Universitätsbibliothek olvasószolgálat munkatársának, Rita Schlatter könyvtárosnak 2019 májusában nyújtott segítségéért köszönettel tartozom (N. G.) ↑

21. uo. 403–404. o. ↑

22. uo. 399. o. ↑

23. Fülep Lajos 2518. sz. levele Tolnay Károlynak [Bp.] 1961. X. 30.) in.: Vekerdi László: Fülep Lajos levelezése. VII. kötet 1961–1970.

    Letöltés ideje: 2018. március 11.http://www.jamk.hu/ujforras/0802_14.htm ↑

24. Sárközi (2003) 117–118. o. ↑

25. Tolnay (1961) 399. p. ↑

26. Vekerdi 18. sz. jegyzetben i.m. ↑

27. Fakan Balázs elektronikus levele Noszkai Gábornak (2014. október 28. 0:47) ↑

28. Buzafalvi (1987) ↑

29. Ottlik/Dömölky (1985) ↑

30. Fakan Balázs (Budapest, 1933–2019) Színház- és Filmművészeti Főiskola dramaturg, Ottlik Géza barátja. Fontosabb munkái: Forgatókönyvek: Napló gyermekeimnek (1982), Elszállt egy hajó a szélben (1998). Dramaturg: Hajnali háztetők – Schultze Évával (1986), A Valencia rejtély (TV film, 1995), Veszélyes vidék – portré Thassy Jenőről (1998). Magyar Életmű-díjas (2007). ↑

31. OSzK Szabó Zoltán hagyaték – levelezés 379 fond/1–611 számú őrzési egységek. A hagyaték kutatásának engedélyezéséért köszönettel tartozom Szabó Zsuzsának. ↑

32. Szabó (1984) 154. o. ↑

33. Tamási Áron: Gond és Hitvallás – a Magyar Írók szövetsége 1956. december 28-i ülésén felolvasott és elfogadott szövegét l.: https://sites.google.com/site/mitcsinaltam56ban/home/02-memoarok-elemzesek/tamasi-aron-gond-es-hitvallas ↑

34. Szabó Zoltán levele [41 Roland Gardens, London SW 7. 1960. november 16.] Bede Istvánnak – OSzK 179. fond 185. sz. őe. ↑

35. Szabó [1979] 1984., 12. o. ↑

36. Szabó (1984) 162. o. ↑

37. Idézi Szőnyei (2012) I. köt. 265. o. ↑

38. Szőnyei uo. ↑

39. Szőnyei (2012) I. köt. 264. o. ↑

40. Esterházy Péter: Zakóink legtitkosabb szerkezete II. Az ünnepi nyilatkozat (Stúdió 82, tv) https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/ESTERHAZY/esterhazy00056/esterhazy00063/esterhazy00063.html ↑

41. József Attila-díj (1981), Déry Tibor-díj (1984), Kossuth-díj (1985), Szép Ernő-jutalom (1988), a Yad Vashem Világ Igaza kitüntetése (1989. június 4., M.31.2/4283), Örley István-díj (1990). ↑

42. Ungváry (2019) 81–83. o. ↑

43. Szabó (1942) ↑

kép | Constantin Flondor művei, wikiart.org