„…ELKÍSÉRNŐK ŐT ODA…”

vendégkönyvbe

szeme, a síráson túl, már oda
tekint. az arca csupasz kődarab.
kórtörténetét mondja, mondana
valamit, ami köztünk megmarad…
emléknek? tanulságnak? hallgatunk
felöltözötten, és könnyek helyett
megkövült szólamokat hullatunk –
úgy kívánunk kellemes ünnepet.

mit ünnepelnek most még eltakart
csontjaim? meztelenül mit mesélnek?
(azt, hogy elmuzsikálható hamar,
csontzenével az életmű, az élet…)
tekintete rám kérdez: követel –
követhetetlen, hová kísérjem el.

kép | Ryan Vaarsi, flickr.com