Cselik Ágnes

ÉLJEN A HALOTT INDIÁN!

[VISZONTLÁTÁS]

ÉLJEN A HALOTT INDIÁN!

Kricsfalussy Beáta – Szentgyörgyi Zsolt: Vágy, hogy indiánok lehessenek című írásához

Kolumbusz Kristóf 1492-ben nem új földrészt akart felfedezni, hanem a Távol-Keletre, Cipangóba (mai Japán), Kínába és mindenekelőtt Indiába próbált eljutni – más úton: az Atlanti-óceánon át. Valószínű, hogy menekült: genovai származása mellett talán zsidó volt, s mint a legénység és a későbbi telepesek több tagjának, tanácsos volt elhagynia a móroktól frissen visszafoglalt, zsidókat üldöző, Szent Inkvizíció által felügyelt Spanyol Királyságot. Kolumbusz hiába fordult 1483 és 1485 között támogatásért a portugál udvarhoz, sem II. János, sem V. Alfonz nem szavazott számára bizalmat. A portugál elutasítás után Kolumbusz a nagy riválisnak, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd spanyol Katolikus Királyoknak ajánlotta fel szolgálatait. Érvei a spanyol udvarnál az út várható gazdasági hasznán alapultak: az új kereskedelmi útvonal lehetővé teszi, hogy a földközi-tengeri kereskedelem kikerülésével a távol-keleti áruk közvetlenül jussanak el Nyugat-Európába.

a jó vadember

Kolumbusz útja során mindvégig hajónaplót vezetett, aminek hitelességét több tény zavarja. Bár spanyolul írt (hiszen a spanyol udvarnak szánta a beszámolót), nyelvhasználata érezhető idegenségről árulkodik, a szövegbe gallego, portugál és olasz szerkezetek keverednek. A nyelven túl Kolumbusz naplójának célja elsősorban nem az út tényszerű dokumentálása, hanem a lázadó, csüggedő legénység megtévesztése a napok számának szándékos összezavarásával, és legfőképpen a spanyol Katolikus Királyok jóindulatának elnyerése és megtartása. Ezért változtatja (hamisítja?) meg a hajózási adatokat. Az új világban nem is az újat látja és ábrázolja, hanem kétségbeesetten hangsúlyozza a már ismert és elvárt távol-keleti természeti gazdagságot. És mintha mindez nem lenne elegendő, az eredeti napló elvész, csupán Bartolomé de las Casas atya kivonatolt és jegyzetelt változata marad fenn. Kolumbusz tehát valójában nem naplót ír, hanem fikciót, amivel többféle érdekét szolgáló prekoncepcióját igazolja. Ennek a legismertebb, máig élő bizonyítéka, hogy az Újvilág őslakóit indiaiaknak, azaz indiánoknak nevezi, akikben az Európában elterjedt elképzelés a „jó vadember” megtestesülését látja, és akiktől Kolumbusz az első pillanattól gazdasági hasznot vár: „Tekintve, hogy nagy barátsággal fogadtak bennünket, s mert rájöttem, hogy ezt a népet inkább szeretettel, mintsem fegyver által lehet az üdv számára megmenteni és szent vallásunkra áttéríteni, egyeseknek vörös sapkákat, üvegből való gyöngyfüzéreket és más, csekély értékű dolgokat ajándékoztam. (…) Nem viselnek fegyvert, azt sem tudják, hogy az mire való. (…) Általában elég magasak, arányos testalkatúak s jó mozgásúak. (…) Ezek az emberek jó és tanulékony szolgák lehetnek, mert – tapasztalásom szerint – igen gyorsan eltanulják, amit tőlem hallanak. (…) Én arra figyeltem, és azt akartam megtudni, hogy van-e aranyuk. Láttam, hogy egyeseknek az orra át van fúrva, és a lyukban kis darab arany függ. Jelbeszéddel megértettem, hogy délnek menve, vagy a szigetet dél felől megkerülve, egy olyan fejedelem országa található, aki nagy aranyedények és igen sok arany birtokosa.”[1]

bunch of fruit display on basket

Kolumbusz az adott földrajzi helytől – bárhol legyen is az – mindig délre található, bizonyosan létező, de soha nem látott hatalmas mennyiségű arany említésével az út gazdasági sikertelenségét próbálta ellensúlyozni, és egyben megteremtette az El Dorado, vagyis az Aranyföld legendáját, aminek keresése során a későbbi századokban a konkvisztádorok kiirtották egymást az Amazonas mentén, hogy csak a túlélő juthasson a kincs birtokába. 1524-ben Francisco Pizarro, Diego de Almagro és Hernando Lupe csapataikkal a távoli, délen fekvő, gazdag vidék felfedezésére indulnak, és sok viszontagság után Pizarro eljut a mai Peruba, ahol megtalálja és ki is fosztja Cuzcót, az inkák fővárosát. El Dorado legendája többek között Voltaire Candide-jában is megjelenik, mint idilli hely, ahova nem jutottak el a spanyolok, és az inkák érintetlenül őrzik fenséges kultúrájukat: „Addig is bemutatták nekik Eldorádó fővárosát, az égbe nyúló középületeket, a sok ezer oszloppal ékesített piactereket, a tiszta vízű, rózsavizes és cukornádleves forrásokat, amelyek állandóan folynak a nyilvános tereken, míg a terek kövezete szegfűhöz és fahéjhoz hasonló illatokat áraszt. Candide szerette volna látni a törvényszéki palotát és a legfelsőbb bíróságot; mire azt a választ kapta, hogy olyan nincs, mert itt nem pereskednek. Kérdezte, vannak-e börtönök, s azt felelték neki, hogy nincsenek. Ami a legjobban meglepte, s amiben a leginkább gyönyörködött, az a tudományoknak szentelt palota látványa volt: látott egy óriás, kétezer lépés hosszú termet telis-tele matematikai és fizikai műszerekkel.”[2]

A spanyol konkvisztádor számára Eldorádó és az indiánok csupán megszerzendő és kizsákmányolásra alkalmas vagyontárgyak, míg a felvilágosodás gondolkodói az érintetlen, romlatlan, magasabb rendű emberről ábrándoznak Európában. Az Atlanti-óceán két partján egészen mást értenek az indián kifejezésen.

rabszolga természetű népek

A történelem során minden elnyomó rendszer számára alapvetően fontos, hogy tetteit jogosnak, igazságosnak és szükségszerűnek tüntesse fel. Már Arisztotelész is kifejti a Politikában, hogy vannak rabszolga természetű népek, amelyeknek természetes sorsa a szolgaság: „egyiknek a szolgaság, másiknak az uralkodás hasznos és igazságos.”[3] A későbbiekben ugyanez a felfogás tette Rómát is naggyá a leigázott népek kárára.

Az indián őslakosok belső konfliktusait, hiedelmeit, időnként naivságát és érdeklődését kihasználó spanyol seregek megállíthatatlanul nyomultak egyre beljebb a kontinensen. Tragikus egybeesés, hogy az indián hiedelemvilág várakozása szerint egyszer majd hatalmas, szőrös, négylábú istenek kelnek ki a tengerből, hogy meglátogassák az indián embereket. A lovat nem ismerő indiánok számára a lóháton érkező, páncélos, szakállas spanyol egy lénynek tűnt a lóval, és a jóslat beteljesülését látták közeledni a vízen. A spanyolokat fogadó törzsek azt hitték, maguk az istenek érkeztek meg, akiknek haragját ajándékokkal kell elkerülni és csillapítani. A felkínált bőkezű ajándékok azonban nemhogy csillapították, inkább felkorbácsolták a spanyolok kapzsiságát, és ettől kezdve egyetlen céljuk az elrejtett kincsek felkutatása volt. A személyes ambíció mellett mindezt a Spanyol Korona érdeke is elvárta, hiszen az udvar kézzelfogható eredményeket követelt.

Az ibériai mór uralom felszámolását és a zsidók kiűzését követően a hidalgók hadakozáshoz szokott tömegei özönlötték el az Újvilágot, hogy kirabolják és uralmuk alá hajtsák a kontinenst. A hidalgo (’hijo de algo’, azaz ’valaki fia’, akinek apja nemes ugyan, de ő maga másod- vagy harmadszülött fiú, a vagyonból nem örököl, munkához nem szokott, így kizárólag egyházi vagy katonai karriert futhat be) új elnevezése az új világban: konkvisztádor, hódító. Az indiánok és a konkvisztádorok farkasszemet néznek Eldorádóban, ahova a fél keblüket a kényelmes íjazás miatt levágó, harcos amazonok földjén, vagyis az Amazonas folyó mentén vezet az út. Ezt a világot nevezi a későbbiekben a kubai Alejo Carpentier csodás valónak, és ebből sarjad ki a kolumbiai Gabriel García Márquez mágikus realizmusa.

person holding horse tie on snow filled area

Az 1726-os Spanyol Királyi Akadémiai Szótár értelmezése szerint az indián szó jelentéséhez szorosan kapcsolódnak a barbár, kegyetlen, tudatlan, nem emberi, vad, erőszakos, buta és hitetlen jelzők. A hódító szent kötelessége megszabadítani a Föld felszínét ezektől a méltatlan lényektől és szabaddá tenni az utat a Dicsőséges Koronának. A cél érdekében egész népcsoportokat irtottak ki. Ami nem sikerült fegyverrel, elvégezte a természet, mert az amerikai kontinensen ismeretlen, az európaiak által behurcolt betegségek (influenza, kanyaró, bárányhimlő stb.) az őslakosok számára halálosnak bizonyultak.

Az őslakosok ember alatti szintre degradálására példa Juan Ginés de Sepúlveda Domonkos- rendi atya Értekezés az indiánok elleni igazságos háború okairól című írása, amelyben az indiánokat lelketlen lényeknek, majmoknak nevezi. Nézetei korántsem voltak egyedülállóak, ez azonban nem indokolta az egyház erős jelenlétét az amerikai kontinensen. A lelketlen, állati indián lényeknek miért is kellene áttérni az igaz hitre, hiszen eleve nem képesek hinni? De 1537-ben III. Pál pápa Sublimis Deus bullájában leszögezi, hogy az indiánok emberi lények, akik nemcsak képesek a katolikus hit megértésére és befogadására, hanem áhítoznak is rá. A pápai bulla azonban nem volt elegendő, 1548-ban Limában összeült egy zsinat, hogy újból állást foglaljon az indiánok lelkének kérdésében.

Bartolomé de las Casas Domonkos-rendi atya hódítóként érkezett az Újvilágba, de eliszonyodott az indiánokkal szembeni kegyetlenkedésektől, és hamarosan egyik legjelentősebb védelmezőjükké vált. Élete során 14 alkalommal szelte át az Atlanti-óceánt, hogy a királytól védelmet kérjen az indiánoknak.[4]

1550–1551-ben került sor a történelem egyik leghíresebb nyilvános vitájára Valladolidban. Bartolomé de las Casas és Juan Ginés Sepúlveda Domonkos-rendi atyák nyíltan, pártatlan bírák előtt vitatkoztak az indiánokról. Juan Ginés de Sepúlveda állítása szerint az indiánok bálványimádók és bűnben élnek, Bartolomé de las Casas úgy vélte, az indiánok jó emberek, akik a kereszténység ismerete nélkül is keresztény normák szerint élnek. A vita voltaképpeni tétje, hogy igazságos és elfogadható-e az indiánok lemészárlása.

pusztítás és kizsákmányolás

1552-ben írta Bartolomé de las Casas a magyarul is olvasható Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról [5] című szenvedélyes vádiratát a spanyol hódításról. Bartolomé de las Casas elsősorban elméletben és morálisan ért el eredményeket, a gyakorlatban továbbra is folyt az indián közösségek pusztítása és kizsákmányolása. A Rövid beszámoló nyomán újabb legenda született, a „Fekete Legenda”, amely Közép- és Dél-Amerika történetéből kizárólag a spanyol hódítás árnyoldalait emeli ki.

A gyarmatosítás egyik legizgalmasabb figurája Hernán Cortés, Mexikó meghódítója, aki rendkívüli személyiségével, a nauhátl Malinchével (Doña María) fenntartott szerelmi viszonyával és Moctezuma azték uralkodóhoz kötődő „barátsága” – az uralkodó legyőzése –miatt egy sereg regény, festmény és zenemű témája lett. A Malinche és Hernán Cortés kapcsolatából született fiúgyermeket tartja a hagyomány Mexikó első mesztic lakójának. Hernán Cortés maga is írt beszámolókat kalandjairól, Tudósító levelek címmel. Tudósításai annyiban rokoníthatók Kolumbusz hajónaplójával, hogy a cél mindkettőben a szerző tetteinek dicsőítése – akár az igazság feláldozása árán. Hernán Cortés stílusa azonban élvezetes, beszámolóinak valódi esztétikai értéke van. Máig izgalmas legenda Hernán Cortés és Moctezuma azték uralkodó találkozása Tenochtitlánban, amikor az uralkodó látványos ünnepséggel kedveskedett a „fehér bőrű isteneknek”, arany és ezüst ajándékokkal halmozta el őket. Cortés gazdag váltságdíj reményében foglyul ejtette Moctezumát, és azt üzente az azték népnek, hogy akkor engedi el uralkodójukat, ha arannyal töltik meg a szobát, ahol raboskodik. A várakozás ideje alatt Cortés sakkozni is megtanította Moctezumát, és a legenda szerint Moctezuma jobbnak bizonyult a stratégiai játékban Cortésnél, ami őrült haragra gerjesztette a konkvisztádort. Az aztékok fellázadtak a spanyolok ellen, Moctezuma máig tisztázatlan körülmények között (megölték a spanyolok?, haragjában és csalódottságában maga Cortés ölte meg?, esetleg az azték nép gyilkolta meg, mert árulónak vélte?, egy eltévedt lövedék végzett vele?, vagy látva a spanyolok túlerejét, Moctezuma öngyilkos lett?) életét vesztette. Hernán Cortés csapataival menekülni kényszerült, de az elrabolt holmi túlságosan lassította a haladást, ezért a legenda szerint a kincset egy tó mélyére süllyesztették. Azóta kalandorok serege kutatta a latin-amerikai tavak fenekét, de a kincs nem került elő.

white sheep on boy's lap sitting on hill

Scholz László szerint „Az egész krónikairodalomnak is csúcspontja Inka Garcilaso de la Vega munkássága. (…) Élete mára a földrész jelképe lett: egy spanyol kapitány (aki távoli rokona volt a hasonló nevű spanyol költőnek) és egy előkelő származású inka ’hercegnő’ (Túpac Yupanqui inka unokája) törvénytelen gyermekeként Cuzcóban töltötte ifjúságát. Nevelése mindvégig kettős: két anyanyelve van, apja humanista reneszánsz szellemben nevelteti (megtanul görögül, latinul és persze olaszul, tud lovagolni, vívni), anyja rokonsága révén pedig magába szívja az inka szájhagyományt (megismeri a kecsua nyelvű mítoszokat, irodalmi műveket, szertartásokat) (…) Inka Gracilaso a spanyol-amerikai irodalomban először vállalja nagy büszkeséggel a meszticséget”.[6]

Javier Diéguez Suárez történész[7] írja, hogy a 15. században a karibi térségben Caonabo taíno törzsfőnök volt a legelső indián vezér, aki szembeszállt a spanyolokkal, majd más taíno, azték, maja és inka uralkodók is követték példáját. A 16. században a mai Costa Rica területén Garabito huetar indián és Yaracuy caquetío indián legendás vezér 12 évig sikerrel verte vissza a spanyolokat. A legaktívabb és leghevesebben ellenálló törzs a mapuche indiánoké volt, törzsfőnöküket, a mitikus Lautarót a „Spanyolok Réme” néven tisztelték.

a lázadók

A 18. században a mai Kolumbia területén harcoló, pijao nemzetségű Calarcá vezért övezték legendák. A 18. században tört ki a legnagyobb indián lázadás. A guaraní indiánok kormányzása a jezsuiták feladata volt, és a rend úgynevezett redukciókat, indián telepeket hozott létre. A jezsuiták felfegyverezték a guaraníkat, hogy harcoljanak a rivális törzsekkel, a spanyol lázadókkal és a telepekre gyakran betörő portugál rabszolgakereskedőkkel. A felfegyverzett guaraní indiánok zendülést szerveztek. A lázadás A misszió című film történetének alapja. A jezsuita rend kemény megtorlásban részesült, az európai jezsuitaellenes hangulat nyomására kitiltották a jezsuitákat az összes spanyol fennhatóság alatt álló területről. 1780-ban az Andok térségeiben egymást követték az indián lázadások a kötelező bányamunka ellen; a rabszolgaság eltörlését követelték. A lázadók több ezer kecsua nyelvű indiánt vontak a felkelésbe. Elfoglalták Cuzcó városát, és a dicsőséges inka birodalom visszaállítását követelték. Limából azonban újabb spanyol seregek érkeztek, a felkelést leverték. A spanyol kormányzat önkényesen választott az indián nemességből úgynevezett ’curaca’ (eredetileg inka politikai, gazdasági és adminisztratív vezető, helytartó) vezetőket, akik összekötőként, végrehajtóként és adóbeszedőként működtek. Az indián törzsek nem ismerték el legális vezetőnek a curacát, aki a spanyoloktól kiváltságokat kapott. Tomás Katari, Dámaso és Nicolás Potosí felkelését épp egy curaca vezető kinevezése robbantotta ki.

Az állandósult lázadások rengeteg véráldozattal jártak, de a gyarmatosító társadalom szerkezetében nem hoztak átütő változást. A 16–18. század Közép- és Dél-Amerikában a gyarmati (koloniális) kormányzás időszaka. Ekkor bizonyosodott be, hogy az indiánok ellenállóképessége és munkabírása nem felel meg a fehér ember elvárásainak, ezért a kieső munkát afrikai rabszolgák behozatalával pótolták. A közép-amerikai szigeteken és a kontinens partvidékén, a meleg éghajlatú területeken hamarosan többségbe került a fekete munkaerő. Az afrikai rabszolgák ugyanakkor nem viselték el az Andok magashegyi klímáját, a hűvös éghajlatot és a ritka levegőt. A magasan fekvő területeken továbbra is megmaradt az indián népesség. A gyarmati időszak evangelizációs törekvései egyházi személyeket juttattak Amerikába, közülük többen próbáltak kommunikálni az indiánokkal, meggyőzni őket a katolikus hit dogmáiról. Megtanulták a törzsek nyelvét, tisztelettel és alázattal fordultak az indián közösségekhez, lejegyezték és lefordították hagyományaikat, mítoszaikat. A jezsuita redukciók például kitaláltak egy speciális írásmódot a guaraní nyelv lejegyzésére, azaz feltalálták a guaraní írást. Az indián hagyományokat lejegyző kötetek közül több magyarul is olvasható.[8] A maya-kicse indiánok szent könyve, a Popol Vuh[9] indián biblia, hiszen a világ teremtéseitől és elpusztításaitól a királyok jegyzékéig benne van minden, amit alkotói a térről és időről, környezetükről és önmagukról tudtak. „1562. június 12-én a ’fehér istenek’ a mai Guatemala területén máglyára dobták és elégették a maják könyveit, gyönyörűen festett, hieroglifikus írással írt és képekkel díszített kódexeit, mindazt, amiből megismerhettük volna az ’újvilág görögjeinek’ – ahogy sokan a majákat nevezik – tudását, matematikáját, csillagászatát, vallását, mitológiáját, történelmét (…) A maja nép, emlékezetének rögzítésére feltalálta az írást, ehhez festékeket, tollakat és ecseteket használt, háncspapírt készített, a teleírt háncspapírt könyvekké hajtogatta, és ezeket a könyveket áhítattal és tisztelettel vette körül.”[10]

A gyarmati korszak a rettenetes pusztítás és az elnyomás mellett kulturális értékeket is létrehozott: több indián nyelvet lejegyeztek, szótárak és néprajzi megfigyelések kerültek rögzítésre, a megtalált maya kéziratot lefordították, értelmezték.

A 18–19. század fordulója a szabadságharcok és a frissen megalakult nemzetek identitáskeresésének kora. Mexikó mint a kontinens egyik legnagyobb országa jó példa a társadalom rétegzettségének bemutatására. „Új-Spanyolország (Mexikó) gyarmati társadalma alapvetően két nagy köztársaságra tagolódott: az indiánokéra és a spanyolokéra. (…) Hatalmas szakadék tátongott a fehérek és az indiánok között (…), a lakosság 60 százaléka indián volt, 18 százaléka spanyol és a maradék 22 százalék a különböző mesztic, mulatt, zámbó csoportokhoz tartozott. (…) A korona arra törekedett, hogy elkülönítse az indiánokat minden más társadalmi csoporttól. (…) Helyzetüket legjobban talán úgy lehetne jellemezni, hogy a korona számára nem személyek voltak, hanem különböző csoportok tagjai…”[11]

A spanyol-amerikai kontinens függetlenségi harcaiban royalista és függetlenség párti indiánok is küzdöttek. A királypárti indián vezérek közül Antonio Naval Huachaca és Agustín Agualongo mitikus alakká lett. A másik táborban harcolt a mai Kolumbia területén a nasa indiánok vezére, Agustín Calambas, aki egy alkalommal személyesen is szembe került Agustín Agualongóval. A chilei és argentin területeken Venancio Coihuepán vezette a mapuche indiánok seregét, az Andok területein pedig Pedro Ignacio Muiba és Manuel Ayavirí a moja indiánokat. Mexikóban, azaz Új-Spanyolországban Pedro Ascencio Alquisiras csatlakozott indián gerillacsapatával a felkelőkhöz.

a kultúra szegénysége

Mai világunkra jellemző, hogy a mexikói Chihahua városba látogató turisták türelmetlenül hessegetik el a kéregető, rongyos tarahumarákat, majd betérnek egy elegáns boutique-ba, hogy tarahumara ajándéktárgyakat vásároljanak. Előfordulhat, hogy az elzavart indián készítette éhbérért a drága pénzen megvásárolt szuvenírt. Mario Benedetti uruguayi szerző A kultúra szegénysége és a szegénység kultúrája[12] című esszéjében írja: „Érintetlenül szép szín- és formahasználatról, arányérzékről és kombinációs készségről tesz tanúbizonyságot a Mexikóban, Guatemalában, Panamában, Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban, Bolíviában és Chilében az indián közösségeknél kifej­lődött textil- és agyagművesség. Ez a szegénység kultúrája, amelyet általában írástudatlan kézművesek alkottak, akik sohasem hallottak az aranymetszés szabályáról vagy a kiegészítő színekről, és mégis, öntudatlanul eljutnak ezekhez a fogalmakhoz.” A tömegturizmus megjelenésével azonban megtapasztalhatjuk ennek az ösztönös magaskultúrának az elkorcsosulását is. „A szegénység kultúrájára leselkedő legnagyobb veszély mindenképpen az, hogy előbb vagy utóbb a kultúra szegénységévé válik. Sosem felejtem el a megdöbbenést, amikor Panamában, a csatorna mellett láttam, hogy a kuna indiánok csodálatos molaterítői hogyan alkalmazkodnak az észak-amerikai turisták és katonák standard ízléséhez: azok a szimbólumok és jelek (madarak, rákok, halak, macskák stb.), melyek a színvilág, forma és arányok páratlan kibontásával egyedi bájjal ruházták fel őket, olyan sematikus szövegekké változnak, mint a Merry Christmas és a Happy New Year. A kommersz kereslet elzüllesztette az eredeti kínálatot, és az érthetően nagyobb forgalomra vágyó népművész olyan üdvözlések és szavak javára mondott le saját jeleiről és nyelvezetéről, amelyek még csak nem is illeszkednek mindennapi környezetébe és gondolatvilágába.”

Az éremnek létezik másik, nem kevésbé fájdalmas oldala. Az ego végtelenné tágításán alapuló, haszonelvű világban egyre inkább elterjed, hogy neves divattervezők, amikor valami újat keresnek, éppen a tradicionálisban találnak inspirációra, majd anélkül másolnak mintákat, szokásokat, hogy erre engedélyt kértek és kaptak volna. A szegénység kultúrája így szabadon eltulajdonítható közkincs, míg a divatmárkák védettek. A divatházak és a tradicionális közösségek össze is foghatnának, ha a méltányos kereskedelem szabályait tiszteletben tartó, a közösség számára is hasznos megállapodáson alapuló, kölcsönösen előnyös együttműködés alakulna ki. De a gyakorlat azt mutatja, hogy az esetek többségében szó sincs az értéket létrehozó közösség tiszteletéről és elismeréséről. Néhány példa a gátlástalan kulturális kisajátítás, elidegenítés legutóbbi eseteiből:

– 2015-ben Isabel Marant tervező ’Etoile’ nevű kollekciójában a mixe indián közösség (Oaxaca, Mexikó) ruházatát másolta le.

– 2016-ban a Valentino divatház fehér modellekkel mutatta be ’Afrika’ kollekcióját. Ezzel a fehér és az afrikai közösséget is megsértette.

– 2017-ben a Chanel és a Marc Jacobs divatházak egy ausztrál bumerángot láttak el logójukkal, és a terméket több ezer dolláros áron dobták piacra.

– 2019-ben a Dior divatház a mexikói nők egy bizonyos csoportjának viseletét utánozta le ’Cruise’ kollekciójához.

– 2020-ban Carolina Herrera egy az egyben mexikói népviseletet adott ki saját kollekciónak.[13]

woman in store with display of assorted shirts and textiles

Fontos kimondani, hogy a kulturális kisajátítás nem azonos az inspirációval, és nagyon hasonlít a jelenséghez, amit Ana Paula Pintado mexikói antropológus írt le[14]: az élő indián elfogadhatatlan és szalonképtelen, ugyanakkor az indián kultúra kellékeire, hagyományaira és értékeire jogot formál a fogyasztói társadalom.

tűzzel-vassal

A hagyomány szerint Kolumbusz Kristóf 1492. október 12-én pillantotta meg a szárazföldet. A felfedezés emlékére október 12-e Spanyolországban nemzeti ünnep, a ’spanyolság napja’. Francisco Franco diktatúrájának idején 1936-tól az ünnep neve a ’faj napja’ volt. Az elnevezés világosan mutatta, hogy a spanyol faj győzelmet aratott és igába hajtotta a többi, természetéből adódóan alsóbbrendű fajt, az indiánokat, és persze, korábban a mórokat és a zsidókat is. Miguel de Unamuno, a salamancai egyetem rektora így írt erről: „Szidalmaztak téged, én népem, mondván, hogy hited tűzzel-vassal terjesztetted; a szomorú ebben az, hogy a dolog nem egészen így volt: útra keltél azért is – sőt elsősorban azért keltél útra –, hogy elvedd az aranyat azoktól, akik azt összegyűjtötték; vagyis rabolni mentél. Ha csak a hitedet terjesztetted volna!…” [15]

A 20. századi spanyol ember pontosan értette, hogy a spanyol faj megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűsége érvényes a katalánokra, baszkokra, gallegókra és minden más kisebbségre is. Mára az ünnep neve a ’Kultúrák találkozásának napjává’ szelídült, és Amerikát Kolumbusz nem felfedezte, hanem érkezésével kezdetét vette egy új kontinens megismerése. Mintha emberségesen változna minden. Kolumbusz Kristóf alakja világszerte átértékelődött, és az egykori hősből az elnyomó, leigázó, megnyomorító rendszer jelképévé vált, akinek szobrait a világ számos pontján dühös tömegek döntik le. A közép- és dél-amerikai diplomáciai testületek tagjai érzékenyen és kissé ingerülten figyelik az október 12-i megemlékezéseket Spanyolországban. Kár, hogy ezekben az országokban máig a politikusok döntő többsége fehér ember, azaz európai leszármazott.

Hol vannak hát maguk az indiánok?

boy in gray and black crew neck t-shirt sitting on white concrete stairs

Brazíliában 2019-ben több ezer őslakos tüntetett Jair Bolsonaro kormánya ellen, amely nem tekinti értéknek az Amazonas-medence őserdeinek védelmét, és engedélyezte a terület kitermelését. Guatemalában 1960–1996 között az ixil-maya népcsoport szisztematikus népirtás áldozata volt, többek között azért, mert lakóterületükön olajat találtak. A perui rasszizmusról döbbenetes látleletet kapunk Mario Vargas Llosa Négy óra a Catedralban című regényéből. Mexikóban körülbelül 500 különböző nyelvet beszélő és eltérő szokású indián népcsoport van, amelyek többsége a központi kormányzat számára láthatatlan. Chilében 2011-ben a lakosság 59% -a vallotta magát fehérnek, 30%-a meszticnek és csupán 6%-a indiánnak. Argentínában a lakosság 95%-a európai, főként spanyol és olasz származású, a meszticek és indiánok (kecsuák, guaraník, mapuchék) száma összesen 2 millió. Kubában a gyarmati időkben teljesen és véglegesen kiirtották a taíno indián őslakosokat. Ma a Guamá nevű – egyébként gyönyörű – műindián faluban fehér kubaiak játszanak indiánosdit az odalátogató turistáknak. A ’Bucanero’ és a ’Cristal’ márkanevű sörök mellett kapható a ’Hatuey’ is, ami nevét az 1512-ben élve elégetett lázadó taíno törzsfőnökről kapta. A legenda szerint utolsó szavai ezek voltak: Ha ilyen a Ti istenetek, aki a mennyekben lakik, én inkább a pokolra akarok jutni! Ha már a sörnél tartunk, ne felejtsük el a híres perui sörmárkát sem, amelynek a neve ’Inca’. Bolíviában az ajmara származású Evo Morales 2006–2019 között az ország elnöke volt. Személyében először választottak elnökké indián származású politikust Spanyol-Amerikában. 2019-ben erősen kétes tisztaságú választásokon Evo Morales elvesztette pozícióját, és azonnal emigrációba kényszerült, mert élete is veszélybe került.

Szerencsére a filmművészet szókimondóbb, mint a napi politika, és egészen különleges esztétikai, morális minőségű filmeket láthattunk az indiánok helyzetéről. Néhány személyes kedvencemet említem:

A Zóna című mexikói film indirekten szól az indiánok körülményeiről, hiszen a fallal körülvett, elit Zóna lakói mind fehérek, míg a kívülről bemászó, meggondolatlan fiataloknak indián vonásaik vannak. A Zóna szabályai szerint a behatolókon önbíráskodik a közösség és a könyörgő anya, valamint a rendőrség szeme láttára a Zóna magasan képzett, értelmiségi lakói könyörtelenül levadásszák az utolsó gyereket is, majd testét a szemétdombra hajítják.

Az Ismeretlen föld film a filmben: cselekménye egy forgatáson játszódik. A filmbeli rendező, Sebastian és Costa, a producer Kolumbuszról szóló filmet forgat Dél-Amerikában. Szinte az első válogatáson megtalálják az egyik főszereplőt, aki a leigázott nép törzsfőnökeként fog szerepelni a filmben. A férfi nyomorúságos körülmények között él a családjával és a helyben szerveződő erő első embereként szembeszáll a hatalommal, mert a környék elnyomott családjai nem jutnak tiszta ivóvízhez. A filmes stáb természetesen nem örül, hogy Daniel gyakran keveredik utcai harcokba.

tudásvágy és mohóság

A kígyó ölelése kolumbiai–venezuelai–argentin koprodukció Theodor Koch-Grunberg és Richard Evan Schultes utazók naplója alapján készült. Előbbi az őshonos indiánokat, utóbbi az itt található tudatmódosító – főként vallási célokra használt – növényfajokat kutatta, illetve a második világháború kitörését követően a japánok távol-keleti terjeszkedése miatt a hadipar számára kaucsukforrásokat keresett. A filmben mindkét utazó kísérője ugyanaz az indián sámán. Történetünk a legyengült Koch-Grunberggel és eleurópaiasodott indián társával, Manducával kezdődik, akiket a megismerés utáni vágy hajt. A német etnográfus még rosszabb állapotba kerül, útjuk során a sámán a saját maga által készített szerekkel doppingolja. (A tudóssal 1924-ben malária végez.) Snitt. Hosszú évek után érkezik Schultes, aki a szent növényt, a yakrunát keresi. Téren és időn átívelve a két útból egy teljes történet lesz. Az idős indián az amerikai botanikusban felfedezi a kettősséget, a tudásvágyat és a mohóságot. Az őslakosok a fehér emberre nem úgy tekintenek, mint aki elhozta a civilizációt a vademberek közé, hanem mint akinek halál és pusztulás jár a nyomában.[16]

Az Átkelés madarai megtörtént eseményeken alapul, egyszerre izgalmas gengszterfilm és a kolumbiai bennszülött tradíciók lenyűgöző dokumentuma. Az 1960-as és ’70-es években Amerikában virágzott a hippikultúra, és hatalmas igény mutatkozott a különböző drogokra. Ebből elsősorban a kolumbiai farmerek profitáltak, akik közül a legleleményesebbek marihuánatermelő és -terjesztő üzletemberekké nőtték ki magukat. A talpraesett Raphayet törzsi hagyomány szerint kéri meg Zaida kezét a nagy tiszteletben álló klánvezetőtől. Hogy a házassághoz kellő anyagi alapot megteremtse, forrófejű, törzsön kívüli barátjával társul, és együtt hamarosan mindent elérnek. A végtelen gazdagsággal együtt beáramló nyugati értékrend azonban nemcsak a generációról generációra öröklődő tradíciókat mérgezi meg, hanem véres háborút szít a helyi családok között.[17]

girl leaning on corner wall at daytime

A leigázást és kizsákmányolást rendszerint a haladás jelszavával indokolták, bár a fogalom jelentősen módosult az idők során. Ahogy Kovács Gábor írja: „Csak akkor hihetünk a haladásban, ha feltételezzük, hogy valamiféle értelem vezérli, s a történelem sodrában ehhez az értelemhez tartozó, abból következő értékek bontakoznak ki.”[18]

Az értelmes haladás előfeltétele a hatalom kezelése. Az utóbbi századok keserű tapasztalatai pedig egyre időszerűbbnek mutatják Don Quijote Sancho Panzához intézett tanácsát. Mert amikor lovagunk hírét veszi, hogy fegyverhordozója a hercegi pár kegyelméből megkapja az áhított kormányzói hivatalt, azt mondja: „…szüntelenül tartsd szem előtt, hogy ki vagy, legyen rá gondod, hogy megismerd magadat, ennél nehezebb el sem képzelhető. Ha ismered magadat, nem fuvalkodol fel, mint a béka, amikor nagyobb akar lenni, mint az ökör.”[19]

  1. Kolumbusz hajónaplója. Ford.: Dr. Tassy Ferenc. Kriterion Könnykiadó, Bucarest, 1988. pp. 88–91.
  2. Voltaire: Candide. Ford.: Gyergyai Albert. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. p. 74.
  3. Arisztotelész: Politika. Ford.: Szabó Miklós, MEK. p. 6.
  4. Bartusz-Dobosi László: Az indiánok lelkéről
    https://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/bartuszdobosi.htm
  5. Bartolomé de las Casas: Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról. Ford.: Zsom Dorottya. Paulusz Hungarusz-Kairosz Kiadó, Budapest, 1999.
  6. Scholz László: A spanyol-amerikai irodalom rövid története. Gondolat Kiadó. Budapest, 2005. pp. 52–54.
  7. Diéguez Suárez, Javier: Líderes indígenas de América.
    https://es.scribd.com/article/474307844/Lideres-Indigenas-De-America
  8. Poma de Ayala, Felipe: Perui képes krónika. Ford.: Scholz László. Gondolat Kiadó. Budapest. 1990.
  9. Popol Vuh. A maya-kicse indiánok szent könyve. Ford.: Boglár Lajos és Kuczka Péter. Helikon Kiadó. Budapest. 1984.
  10. Ibid. pp. 171–172.
  11. Latin-Amerika 1750-1840. A gyarmati rendszer felbomlásától a független államok megalakulásáig. Szerk.: Lilón D., Nagy M., Santosné Blastik M., Semsey V., Szilágyi Á. J., M. Dantas da Cruz., J. A. Sánchez Román. L’Harmattan Kiadó. Budapest, 2013. pp. 147–149.
  12. Benedetti, Mario: http://ligetmuhely.com/liget/mb-a-kultura-szegenysege-es-a-szegenyseg-kulturaja/
  13. https://www.theguardian.com/world/2019/jun/13/mexico-carolina-herrera-fashion-designer-cultural-appropriation
  14. Pintado, Ana Paula: Entre el indio vivo y el indio muerto. El Semanal. 29 de julio de 2012 Num: 908.
    https://www.jornada.com.mx/2012/07/29/sem-paula.html
  15. Unamuno, Miguel de: Don Quijote és Sancho Panza élete. Ford.: Csejtei Dezső, Juhász Anikó. Európa Kiadó. Budapest. 1998.
  16. https://hetediksor.hu/2015/09/24/a-kigyo-olelese/
  17. https://artmozi.hu/filmek/az-atkeles-madarai
  18. http://ligetmuhely.com/liget/a-haladastol-a-globalizacioig/
  19. Cervantes Saavedra, Miguel de: Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha. ll. kötet. ford.: Győri Vilmos. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1966.
kép | unsplash.com