Bene Zoltán

ELHERVAD 

2011 november

ELHERVAD 

Zé már huszadjára olvasta el a levelet: semmitmondó közhelyek gyűjteménye, egyetlen szót sem talált benne arról, ami számára fontos. Vagy éppenséggel minden egyes szó pontosan arról szól, gondolta, és akkor mindennek vége. Inni támadt kedve. Legyűrte. Kávét főzött, hallgatta, ahogyan a kotyogó kikotyogja magából a feketét. Keserűen itta. Legyen ez is keserű, mint az életem, morogta.

panelvilág

Két hete, egy kellemes délelőtt, miközben csodálkozva fedezte föl, hogy a lakás egyetlen árva szobanövényének zöld levelei közül magasba tört egy kalandor szár, s rajta szépséges virág nyílott, a pirosas szirmokban gyönyörködve még kockacukrot és tejszínt is tett a kávéjába. Megédesül az életem, mosolygott az ablakon derengő tükörképére. Az üvegen túl a tiszta égbolt alatt panelvilág. A panelon túl pedig ott van Ő. Éppen ébredezik, hitte Zé, remélhetőleg nem a férje mellett, hanem egy másik szobában. Talán éppen nyújtózik, akár a macskák, s közben lágyan dorombol, mert Zé jár a fejében. Előző este találkoztak életükben először. Zé fordította a jeles dél-amerikai költő frissen megjelent verseskönyvét, s Ő, a helyi lap újdondásza, erről készített interjút. Utána négy órán át beszélgettek, immár nem hivatalosan, a belvárosi kávéház enyhe mandulaillatában. Ő melange-ot rendelt, Zé maradt a jól bevált eszpresszónál.

shutterstock 234013972

A kávé Zé számára évtizedek óta életformát jelentett. Azaz: az élete formáját, létezésének markáns megnyilvánulását. De maguk a kávéházak, ahol a gőzölgő kávék laknak – semmi különöset. Sokfélében járt pedig. Malmöben a csupa csillogás, rideg fémbútorokkal zsúfolt, Andy Warholt utánzó plakátokkal teleaggatott caféhusban nyeldekelt valami borzalmas, keserűnek édes, édesnek keserű, híg löttyöt; Bécsben elegáns, szecessziós huzatot koptatva szürcsölte a barnás feketét, miközben ondolált dámák affektáltak tőle jobbra, a bal oldalán pedig három gyerek – hangos sivalkodás közepette – éppen kitörte egy kecses tonettszék lábát, s az apjuk föl sem pillantott a szélesre tárt Zeitungból. Kolozsvárott a vörös tapétáról visszaverődő villanyfény bágyadt melegében kavargatta csorba bögrében gőzölgő kávéját, az esőverte ablakon át a Szent Mihály templom tornyát látta. A hajdani Karthágó romjaitól néhány kilométerre, a szikrázóan fehér Sidi Bou Saidban egy igazi arab kávéháznak álcázott turistacsalogatóban a tarka szőnyegen iszogatta a cirádás csészében elébe tálalt, elfogadható ízű és állagú italt. Monastirban a sárga kapafogakkal vigyorgó arabok között, a ragacsos asztallapra könyökölve valami isteni, gumiszerű, sűrű nedűből kortyolt aprókat, hogy minél tovább tartson. Ivott jeges kávét Thessalonikiban, forró feketét Stralsund kikötőjének faépületében, Isztambul fűszerbazárjában, nem messze az Aranyszarv-öböltől, miközben egy Ahmed nevű török mindenáron rá akart sózni, szigorúan baráti áron, egy különlegesen ízléstelen vízipipát. Kávézott Rodosz sikátoraiban, összecsukható kempingszéken ülve a parányi, billegő asztalka előtt, háta mögött állva szunyókált a pincér; Trogír kikötőjében egy hajóból átalakított bár pultjához támaszkodva; Szozopol tengerparti sziklák fölé épült éttermében; a Balti-tengert keresztülszelő komp fedélzetén imbolyogva, fehér alapon kékkel csíkozott muggból. Rendelt magának eszpresszót Londonban és Velencében, Várnában és Újvidéken; üldögélt kávéházakban Kassán, Prágában, Budapesten, Miskolcon, Szolnokon, otthon, Szegeden, egyebütt. De a kávézást mindenütt a legbensőbb magánügyének tekintette. Ha véletlenül (a felületes szemlélő számára) meghittnek tűnő közelségben kávézott valakivel, netán többekkel, akkor is magányosan emelgette ajkához a csészét. Magát az élményt őrizte féltékenyen. Talán romantikusan, átitatódva a fekete nedű zamatával, úgy érezte, ha bárkivel lelki kávé-közösséget vállalna, veszítene kávé-érzetéből, s így saját lényegéből. Valami fontosat, alapvetőt. Visszahozhatatlanul és végérvényesen. Ezért volt olyan szokatlan, bizsergető, amit Mellette érzett a belvárosi kávéház mandulaillatában. Nemcsak élvezte, hogy az ital melengeti a nyelőcsövét, és kellemes ízt hagy maga után szájüregének legkülönfélébb pontjain, valami mást is fölfedezett, ennél is jelentősebbet. Egyszerre felismerte, örül, hogy mellette Ő issza a kávéját. Hogy együtt isszák. Kicsit el is szégyellte magát – az egész eszmefuttatástól. Ha valamelyik barátja meséli neki, ilyen nagy szavakkal, már-már modorosan, hát íziben a szemébe röhög. A saját szemébe mégsem röhögött, holott már régen nem volt kíméletes önmagával. Nem torzult vigyorgó bőrmaszkká az arca, talán mert nem fellengzésnek, de csalhatatlan, sziklaszilárd realitásnak tudta mindazt, amit érzett, s úgy vélekedett, a tény legitimálja a megfogalmazást is. Azért kis ideig még keresgélte a hibát − magában, a gondolataiban, érzéseiben, szavaiban. Próbálta tetten érni a hamisságot. Nem sikerült. Nem találta.

Így kezdődött.

a csókolózás valódi íze

Két héten át napra nap találkoztak. Zé megismert egy házasságot, amelynek valósága alig-alig emlékeztet a külső szemlélők felé mutatott képre. Megismert egy embert, aki csaknem elkallódott a sodródásban, s mi tagadás, részben magára ismert ebben az emberben. Megismerte a nőt, aki belefáradva a sodródásba, rafináltan megnyilvánuló erőt és biztonságot választott életformájául, ám ez az erő nemsokára gyöngeséggé és szorongássá változott benne, a biztonság meg bizonytalansággá lett körülötte. Zé sajnálkozhatott volna, de önző ember lévén, örvendezett. Különösen, miután egyik este ráébredt a csókolózás valódi ízére, igaz lényegére. S hogy minden korábbi csók szánalmas közhely volt, vérszegény, kontár utánzat. A korábbi dialógusok is feszült kínlódásnak, ámításnak és önáltatásnak tűntek. Most azonban könnyű szívvel, félszegség nélkül, élvezettel beszélt múltról és jelenről, hallgatta az Ő múltját és jelenét.

shutterstock 461949637Valamelyik este, újra a mandulaillatú caféhausban, Zé arról az igényesen izgalmas, kiváló jellemrajzokkal, eredeti figurákkal, álomszerű helyszínekkel és sejtelmes-lebegő jelenetekkel teli krimiről mesélt, amit éppen fordított − jóllehet korábban soha, senkinek nem szólt egy árva kukkot sem arról, mivel foglalkozik, hacsak nem tucatmegbízásról volt szó. Babonából vagy más miatt, nehéz volna eldönteni, mindenesetre tény, hogy azelőtt ódzkodott beszélni a szívéhez közel álló munkákról. Ezúttal viszont lelkesen ecsetelte a módszerét, hogy olvasó-önmaga nem előzi meg fordító-önmagát, így tartja fenn agyában és lelkében a feszültséget. (Meglepődött, milyen nagy szavakat használ.) Egyszerre eszébe jutott, s széles jókedvében elmondta, hogy nemrégiben magyarra ültetett egy kutya nehéz gazdasági szöveget, de olyan nehezet, amilyennel sosem találkozott fordítói pályája során. Amikor elkészült a munkával, szórakozottan megfordította a papírt, és ettől menten sírni támadt kedve: a másik oldalon ugyanis tizenkét, tőmondatokból álló sor állt, alatta piros tintával az utasítás: ezt csináld meg! Azóta többnyire jól áttanulmányozza az anyagokat, mielőtt nekik esik. Ő nevetve megjegyezte, milyen különös, hogy egy fordító nem fordít. Zé bólogatott, szélesen vigyorgott és biztosította, hogy a vers, a novella, a regény, az teljesen más, magától értetődően teljesen más!

önfeledten, akár a gyerekek

Napról napra találkoztak. Eleinte önmagukat osztották meg a másikkal: élményeiket, gondolataikat, életük eseményeit, világuk nézetét, nézeteik világát. Nagy-nagy műgonddal készítettek lenyomatot a másikban, lenyomatot saját magukról. Aprólékos, pontos, szépséges munkát végeztek, őszintét, szinte művészit. A hetedik napon kezdték megosztani egymást egymással, onnantól tervezgették a közös jövőt. Olykor önfeledten, akár a gyerekek, máskor körültekintően, homlokráncolva, komolyan. Csakhamar moziba is elmentek, egy szerelmes filmet néztek meg, s a vetítés végére mindketten arra jutottak, milyen szerencse, hogy számukra nem ez, nem ilyen a szerelem…

Zé boldog volt. Éjről éjre Róla álmodott. Reggelenként a panelon túlra tekintett, Felé. Még verset is írt Hozzá. Utoljára kamaszkorában ragadtatta magát rímfaragásra, akkori költeményeiben azonban egyszer sem szerepelt nő. Igaz, nem is voltak jók − ezzel szemben a most született alkotást nagyon is annak érezte. Ujjongott magában, magának, Neki. Szélesre tárta az ablakot és a lelkét − átfútt rajta a hűvös téli szél.

Három napja aztán történt valami. A férj megorrontotta, hogy a felesége és Zé összejárnak, beszélgetnek, nyilván bizalmaskodnak. Zének − aki titkon napok óta várt egy efféle fordulatot, amely reményei szerint felgyorsítja az eseményeket − telefonban hadarta el a szívfacsaróan szipogó hang, milyen gigászi ribilliót rendezett az a felbőszült férfiember, milyen alpári módon fenyegetőzött, milyen gyakran rángott a jobb keze, hogyan habzott a szája és miképpen zilálódott össze zselével lenyalt frizurája. Ő megijedt, mert ismerte a férje képességeit. Nem maradtak illúziói vele kapcsolatban, jó ideje világos volt előtte, hogy a legmocskosabb üzletekből élnek olyan jól, és azt is sejtette, hogy a férfinak nincsenek aggályai, ha valamit erőszakkal kell megoldani. Megijedt, mert ez az ember akár a legvégsőkig elmegy. És rendelkezik a szükséges és elégséges hatalommal, hogy el is mehessen egészen odáig…

shutterstock 247764778Ő pánikba, Zé kétségbe esett. Méregerős kávékat ivott, bolyongó lélekként kószált az utcákon. Néhány óra múltán, ugyancsak telefonon, lopva váltott szavakkal abban állapodtak meg, kész tényekkel állítják szembe az ellenséget, egyszersmind tiszta helyzetet teremtenek maguknak. Úgy tervezték, együtt elutaznak, így vágva el minden kínzó köteléket. Hogy távozásuk végleges lesz vagy ideiglenes, azt később döntik el. A helyzetük azonban, legalábbis egy bizonyos szempontból, semmi esetre sem könnyű, s ezek után nem is lesz az soha, tudták. A büszkeségében megbántott, hiúságában sértett, megalázott férjnek figyelemre méltó befolyása és veszélyes kapcsolatrendszere van. Nem áll tőle távol a gyilkos indulat – amiképpen az indulat nélküli gyilkos vagy a rettenetes bosszúálló szerep sem. Ő félt tőle, Zé Őt féltette. És kettejüket. Végül abban maradtak, Ő hamarosan levélben értesíti Zét, mikor és hol. A telefont többet nem használják, túl könnyen lehallgatható. A levelet viszont megbízható ember fogja kézbesíteni. Megbízható, mert tudatlan. Zé maradjon otthon, ne mozduljon, nehogy elkerülje a híradás. Amikor kézhez veszi az üzenetet, gyorsan kell majd cselekedni, addig azonban üljön a fenekén és várjon. Tartson ki!

Zé tehát otthon ült a fenekén, kávét ivott kávé után és száraz kiflicsücsköket rágicsált. Méltatlannak érezte a helyzetet, szánalmasnak magát. Ha filmen látja ezt vagy könyvben olvassa, fölényesen, gúnyosan mosolyog. A valóságban a szürke égboltot bámulta a koszos ablaküvegen keresztül. A fákra telepedő varjak károgását hallgatta meg a villamosok csikorgó kerekeit. Sajgott a szeme a rezzenetlen nézéstől, zúgott a füle a moccanatlan hallgatózástól.

Végre bedobtak egy borítékot az ajtó levélrésén.

Ő írt.

Zé már huszadjára olvasta el a levelet. Semmitmondó közhelyek sorakoztak a papíron, utána következtek a körmönfont kifogások, miért nem tud „mégsem” az újság „folyó héten” interjút készíteni Zével legújabb, értékes munkájáról. A hozzáértően formázott, lézernyomtatott szövegben egyetlen szó sem akadt arról, ami Zét érdekelte. Vagy éppenséggel minden szó nagyon is arról szól, gondolta Zé. És akkor mindennek vége. Az asztalra ejtette a levelet. Inni támadt kedve. Pálinkát sörrel, gyomorkeserűt borral, konyakot likőrrel. Legyűrte a kísértést. Meredten bámulta lakásának egyetlen szobanövényét. A zöld levelek közül magasba törő száron szürke csomó fityegett: elhervadt virág. A konyhába támolygott. Kávét főzött, hallgatta, ahogyan a kotyogó kikotyogja magából a feketét. Keserűen itta. Legyen ez is keserű, mint az életem, suttogta konyhaablakon reszkető tükörképének.

valami nem stimmel

Visszabotorkált a szobába, újra kézbe vette a levelet, föl s alá mászkálva huszonegyedszer is elolvasta. Megállt, hátát az ajtófélfának vetette. Valami nem stimmel. Amit huszonegyszer elolvasott, nem levéltéma, arra egy telefon vagy e-mail elegendő. Huszonkettedszerre is átfutotta a sorokat. Miközben azon mélázott, most hogy a csudába fog kimászni abból a feneketlennek tűnő gödörből, ami az elmúlt órákban nyílt a lába előtt, gépiesen megfordította a papírt. Ahogy megfordította, egyszerre, akárha villanyt gyújtott volna valaki az agyában, észrevette a lap hátoldalának aljára sietős kézírással, ceruzával rótt, apró betűs sort. Izgatottan rohant az íróasztalához, remegő kézzel húzta ki a fiókot, belekotort a megannyi kacat közé. Beletelt egy percbe is, míg rábukkant a nagyítóra. A keze remegett. Csütörtök délután ötkor várlak a nagy posta előtt – silabizálta. Csütörtök volt. Hét óra múlt. Azonnal belehasított. Minden elveszett. Mégis, ösztönösen, rohanni kezdett. A cipőt a liftben húzta föl, és csak amikor kilépett az utcára, vette észre, hogy a kabátját sem kapta magára. A csípős hideg a csontjáig hatolt. Rohant az utcasarokig, ahol (hála Istennek, éppen benn áll egy) bevágódott a taxiba, bemondta a nagy postát, hét perc sem telt belé, már ki is ugorhatott az autóból. A nagy posta előtt négy részeg fiatal, egy idős asszony és egy középkorú házaspár álldogált. Zé lerogyott az egyik padra. Legszívesebben üvöltött volna, akár egy sebzett vadállat. Ehelyett fölpattant, a folyóhoz ügetett, nézte, ahogy úsznak dél felé a jégtáblák. A parton négyen álltak: egy aprócska, egy hangyányival hosszabbra nőtt, egy középtermetű és egy magas ember. Hosszú kampókkal húzták ki a megcsáklyázott jégdarabokat a zajló folyóból. Zé, jobb híján, némán figyelte, ahogyan erőlködve, de nagy ügyességgel a partra tornásszák őket. A kilencediket a legmagasabb férfi cibálta ki a vízből, s ahogy megfordította, jól látszott az aljára fagyott kutyatetem. Zé keserűen elfintorodott, ilyen nap ez nyilván, motyogta. Most tudatosult csak benne, hogy hangosan vacog a foga, az ujjait egyáltalán nem érzi. Hazaindult.

shutterstock 470115374

A mobilja halott volt − már akkor megállapította, mikor a lépcsőházban előkotorta a zsebéből, de vesztegetni való ideje nem lévén, rohant tovább −, az akkumulátor megadta magát megint. Régen ki kellett volna cserélni. Leintett egy taxit. Közben úgy érezte, ólomba öntötték a karját. Halálos fáradtságot érzett, alig bírta fölvonszolni magát a lakásába (a lift elromlott, mióta elment hazulról). Csak otthonról telefonált, miután előkereste a telefontöltőt és életet csiholt a készülékbe. A vonal foglaltat jelzett. Állandóan, végtelenítve.

szaggatott sípolás

A következő napokon ugyanezt fogja jelezni. Könyörtelenül. Hetekig, hónapokig. Zé az utcákat rója majd, néha úgy érzi, követik, figyelik, felügyelik. Közben időről időre telefonál, de az eredmény csupán a szaggatott sípolás, semmi több. Keres, kutat hosszú időn át, a járdaszegélyek mentén összegyűlt hordalékban, a madarak röptében, kutyák hasa alatt, a villamosok áramszedői mellett keletkező elektromos szikrák világánál, a padok léceiben percegő szúk gondolataiban, a toronyóra számlapja mögött, a hidak acélvázának rejtekhelyein, a kávé ízében és a pohár falán kicsapódó párában, vasúti restikben és közúti kricsmikben, a fák kérgének hasadékaiban és a filmszínházak sötétjében, könyörtelenül, megszállottan. Hónapokig. Utána hetekig ül otthon, dél-amerikai verselők verseit fordítja, s közben a kosztól szürke ablakon keresztül figyeli a zöldülő fákat, hallgatja a trolik sikolyait, bágyadtan sajog az oldala, és az előtte gőzölgő kávé párája enyhe mandulaillattal viselős…

kép | shutterstock.com