Petschnig Mária Zita

ÉLETSZÍNVONALUNK ALAKULÁSA 2020-BAN

ÉLETSZÍNVONALUNK ALAKULÁSA 2020-BAN

Az életszínvonalat közvetlenül három tényező határozza meg: a foglalkoztatás, a jövedelemalakulás és az infláció. Minthogy ezek az adatok nagyjából már rendelkezésre állnak az elmúlt esztendőről, megkísérlem bemutatni, hogyan alakult a magyar háztartások helyzete a makrogazdasági számok tükrében.

Annak ellenére, hogy az egész világgazdaságot megrázó Covid-19 nyomán a magyar gazdaság teljesítménye 2020-ban körülbelül 6 százalékkal visszaesett – ami a globális válság mélypontján, a 2009-es zuhanás mértékét közelítette –, a munkaerőpiac és az infláció nem jelzett drámai változásokat.

viszonylag kedvező adatok

A KSH kikérdezésen alapuló munkaerő-felmérése szerint a nemzetgazdaság egészében a foglalkoztatottak száma csak 1,1 százalékkal csökkent. A másik statisztikai felmérés alapján – amely a négy főnél többet foglalkoztató cégek, költségvetési és nonprofit vállalkozások munkaügyi jelentését rögzíti – körülbelül 110 ezer fővel, 3 százalékkal esett az állásban lévők száma. A GDP zuhanásához mérten egyik mutató sem rossz, mondhatjuk, hogy a munkaadók a válság során kevésbé éltek az elbocsátásokkal. (2009-ben a munkájukat elvesztők száma körülbelül kétszer nagyobb volt.) A viszonylag kedvező adatokat a munkanélküliség-statisztika is alátámasztja. A KSH szerint a munkanélküliek száma az év átlagában csak 38 ezer fővel emelkedett, a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálatoknál ennél többen regisztráltak (56 ezer fő) állást keresőként. (A 2009. évi adatok ezzel szemben: 92 ezer, illetve 123 ezer fő.)

Novemberig a bruttó és nettó keresetek az előző évhez viszonyítva majdnem 10 százalékkal emelkedtek. (2009-ben a bruttó keresetek csak 0,5, a nettók 1,7 százalékkal nőttek.) A versenyszférában 9, a költségvetésiben 11 százalékos volt a növekmény. A reálbérek a nemzetgazdaság egészében 6 százalékos többletet jeleztek. (2009-ben 2,4 százalékos csökkenést.)

A fogyasztói árszint 3,3 százalékkal emelkedett (2009-ben 4,2 százalékos volt a drágulás), azaz az előző évi 3,4 százalékos inflációhoz képest az árnyomás enyhén gyengült. Vagyis az életszínvonal kiemelt mutatói a mély recesszió ellenére nem jeleztek nagy bajt, sőt, egységnyi GDP-re több mint kétszer akkora reálkereset-növekmény esett, mint 2019-ben. A cégek és intézmények a kereslet zuhanásához inkább a termelékenység csökkenésével alkalmazkodtak, s nem elbocsátásokkal. (A nemzetgazdasági szinten mért termelékenység körülbelül 5 százalékkal esett – szemben az előző évi 4 százalékos javulással.) A jelzett adatok alapján mondhatjuk, hogy sikeres volt a kormányzat válságkezelő politikája, nagymértékben megvédte a munkahelyeket, jelentős reálkereset-emelkedést tett lehetővé, és kordában tartotta az inflációt.

És itt akár be is fejezhetném, ha nem lennék kíváncsi a részletekre.

Először tisztázni kell hogy ezek az adatok nem azok az adatok. Mármint nem azok, amelyeket hosszú évek alatt kidolgozott módszerrel vettek fel a KSH munkatársai. A járvány alatt ugyanis az adatgyűjtés lefagyott, a kérdezőbiztosok és árösszeírók nem tudtak teljes körben, személyesen részt venni a foglalkoztatottság felmérésében, valamint az áruk és szolgáltatások aktuális árainak rögzítésében. Az adatok részben on-line kerültek a bázisba, már ahol erre lehetőség volt. Az elbocsátott, leépített dolgozók pedig a korábbiaknál is kevésbé kívánták és tudták felkeresni a járási foglalkoztatási hivatalokat (több helyen zárva is voltak), hogy munkanélküliként regisztráltassák magukat. Munkát úgysem kaptak volna, hiszen mindenkire egyszerre szakadt a kijárási korlátozás, pénzük nem volt az utazásokra, félelmük a fertőzéstől viszont annál inkább.

A megnehezült statisztikai adatfelvétel miatt valószínűsíthető, hogy az összesített számok a korábbiaknál is kevésbé tükrözik a valós helyzetet. Hibahatáruk kitolódásának mértékét nem tudom megállapítani, csak a tényt rögzíteni.

ingadozások

A számok átlagok. Az átlagba sok minden belefér, ám a múlt évi számok – a járvány miatt – a korábbiaknál is nagyobb kilengéseket takarnak. Az első negyedévben például még ugyanolyan gyors ütemben költötték a háztartások a pénzüket, mint a megelőző esztendőben, amikor a vásárlások anyagi feltételei minden tekintetben kedvezőek voltak. Aztán jött lezárásokkal a második negyedév, 13 százalékpontos negatív fordulattal. Az esztendő egészében mutatkozó 2-3 százalékos átlagos visszaesésben – ami ilyen világválságban egyáltalán nem sok – benne volt tehát egy első negyedévi 5 százalékos kitörés és egy 8 százalékos második negyedévi zuhanás – a további negyedévek 3-4 százalékos zsugorodása mellett (ezek mind reáladatok). Az ingadozásokat látva – ami a foglalkoztatás és az infláció adataiban is tükröződött – felmerül a kérdés: helyes-e átlagok alapján elemezni. Különösen azért, mert az időbeli különbségek más-más társadalmi csoportokat, rétegeket érintettek.

Minden társadalom különböző anyagi helyzetben lévő háztartásokból áll. Az arányok békeidőben, hosszabb távon lassan változnak, ezért az átlagokon alapuló, rövid távú értékelések helytállók lehetnek. Ám a különbségek hirtelen változásakor az átlagszámok időbeli sorba rendezése megtévesztő. Ha például a felgyorsuló gazdagodás húzza felfelé az életszínvonalat, az átlag ebből következő emelkedése korántsem fejezi ki az egész társadalom helyzetének javulását.

Csak néhány itt következő elemi információ alapján rajzolódik ki 2020-ról a kép, hogy felgyorsult a magyar társadalmon belüli jövedelmi és vagyoni differenciálódás. Részben a lezárások miatti munka- és piacvesztések, részben a kormány szelektív gazdaságvédelmi akciói miatt. Az Unió által feloldott tilalmak (cégtámogatások tilalma a költségvetésből, előírás az államháztartás hiányának a GDP 3 százalék alatt tartására) teremtette költségvetési és uniós forrásokat a kabinet elsősorban a beruházások és nem a fogyasztás felé allokálta, aminek következtében a gazdagok még gazdagabbak lettek (és lesznek), a szegények pedig még szegényebbek.

Minthogy a differenciálódás változásának mértékéről nem állnak rendelkezésre megbízható információk, be kell érjük az átlagadatok értékelésével. De a mögöttük rejlő időbeli és térbeli különbözőségek miatt ezekből csak óvatosan következtethetünk a társadalom egészére, s ezt mindenképpen ki kell egészíteni részelemzésekkel.

A KSH – mint utaltam rá – kétféle adatfelvételből nyert számokat publikál a foglalkoztatásról. A kikérdezésen alapuló, megkereséses munkaerő-felmérés torzítása alapvetően abból a szabályból adódik, hogy foglalkoztatottnak kell tekinteni mindazokat, akik a megkeresés hetében pénzért legalább egy órai munkát végeztek, vagy ha nem dolgoztak, akkor is volt munkahelyük, ahonnan csak átmenetileg voltak távol. A szabály nagyon laza (egyébként nemzetközi egyetértéssel faragták ilyenre), hiszen állás nélküliek tömegét varázsolhatja foglalkoztatottá. Az így kapott adat azonban tendencia kifejezésére elfogadható, ha az alkalmi munkákból élők száma nem változik jelentősen. Az elmúlt évben azonban nálunk épp az volt a jellemző, hogy az állásukat vesztők a korábbiaknál nagyobb mértékben kényszerültek alkalmi munkavállalásra. Így foglalkoztatottnak minősültek, miközben tulajdonképpen munka nélkül voltak. A HVG közlése szerint a decemberben kimutatott 4,5 millió munkavállalóból (erre a számra különösen büszke Orbán Viktor) 700 ezer nem végzett munkát, mert vállalkozását vagy munkáját fel kellett függeszteni, szüneteltetni kellett.

kétely

A KSH által kimutatott 4,5 milliós kör azért is dezinformatív, mert beleszámítódnak azok a külföldön dolgozók is (90–110 ezer fő), akik megtartották a magyar lakcímüket és kapcsolatukat az itthon maradottakkal. Ők hivatalosan a magyarországi háztartások külföldön dolgozó tagjaiként szerepelnek a foglalkoztatottsági statisztikában. Normál időkben még ez az adat is alkalmas lehet a tendencia megjelenítésére, hiszen a hibaszázalékot állandónak vehetjük. De irreális, hogy az esztendő átlagában a dolgozók létszáma csak 52 ezer fővel csökkent. A KSH másik adatfelvétele, amely munkaügyi jelentések alapján állapítja meg az alkalmazásban lévőket, megerősíti a kételyt. A felmérés nem olyan teljeskörű, mint a kikérdezésen alapuló, mert csak a 4 főnél többet foglalkoztató vállalkozások statisztikáját tartalmazza. De a 4,5 millió foglalkoztatottal szemben ebben csak 3,1–3,2 milliót tartanak nyilván alkalmazottként, akiknek a száma 2020 folyamán nagyjából 110 ezer fővel csökkent. Bár ez a mutató közelebb áll a valósághoz, mégsem tükrözi hitelesen. Nincsenek benne a részmunkaidőben dolgozók; a válságba került ágazatokban jellemzővé lett a teljes munkaidősök részmunkaidőbe „szervezése”. Nem tartalmazza az 5 fő alatti létszámmal dolgozó mikrocégeket, s ezek több százezren lehetnek; körüket a válság érzékenyen érintette. Továbbá hiányoznak a feketén foglalkoztatottak, hiszen róluk a cégek – legyenek bármekkorák – nem küldenek munkaügyi jelentést. Márpedig a zárások idején elsőként ezeket a többnyire alkalmi munkából élő vagy/és feketén dolgozó rétegeket építették le.

Mindezek után talán nem tűnik elhamarkodottnak a megállapítás, hogy 2020 átlagában jóval nagyobb volt a foglalkoztatás visszaesése, mint ami a hivatalos adatokból kiolvasható. Ugyanerre a következtetésre jutunk akkor is, ha a munkanélküliség adatait vizsgáljuk. Nem igaz, hogy akinek nincs munkája, az munkanélküli. A munkanélküli státuszt ki kell érdemelni: csak az lehet munkanélküli, aki a megkérdezés hetében pénzért nem dolgozott, a megelőző négy hétben aktívan keresett munkát, és ha talált, akkor két héten belül munkába tud állni. Aki akárcsak egyetlen órában végzett pénzért munkát, már nem munkanélküli (hanem foglalkoztatott), ha nem regisztráltatta magát a foglalkoztatási hivatalban, nem munkanélküli, ha nincs olyan egészségügyi állapotban, hogy rövidesen munkába állhat, nem munkanélküli. (Nem csoda, hogy e szabályokat így alkották meg – nemzetközileg –, mert így jóval szűkebb a kör, mint amennyien ténylegesen elvesztették az állásukat, alkalmi munkájukat és szeretnének dolgozni.) E munkaerőfelmérésen alapuló statisztika szerint csak 38 ezer fővel nőtt a munkanélküliek száma a válság évében, ami elképesztően alacsony szám. Valamivel nagyobb, 65 ezer fős növekedésről adott jelentést a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat – ez az intézmény az ott megjelent munkát keresők adatait rögzíti. Ám ez is korlátos, mert ha valaki reménytelennek tartja a munkakeresést – a válság erre jó okkal szolgál –, nem keresi fel az intézményt, 3 hónap után úgysem kap álláskeresési járadékot.

A ténylegesen állásukat vesztők éves átlagos számának becslésénél abból indultam ki, hogy az alkalmazotti létszámcsökkenés zöme állásvesztés (körülbelül 100 ezer fő). Ehhez hozzá kell adni az öt fő alatti vállalkozók körében (körülbelül 700 ezren lehetnek) bekövetkezett létszámleépítést, amit alsó értéken 200 ezer főre teszek. Így 2020-ban körülbelül 300 ezer fővel emelkedett a ténylegesen munkájukat elvesztők száma, amiből 450 ezres munkanélküli sereg lett (hozzáadva a 2019. évi átlagot). Ez 9,5 százalékos munkanélküliségi rátát jelent, s ez sokkal inkább összehangban van a GDP-visszaesés mértékével, mint a KSH kimutatásában szereplő 4,3 százalék. Az esztendő átlagában arányos azzal a 700 ezres kapun belüli munkanélkülivel, amit a HVG szakírója a decemberi 4,5 millió foglalkoztatotton belül minősített. (HVG, 2021. febr. 4. Állásban, munka nélkül)

A forintban kifejezett, nominális béradatokkal – a járványtól függetlenül is – évek óta az a gond, hogy a KSH a költségvetésből és a jelentős bérigényű nonprofit szervezeteknél finanszírozottakon kívül csak a négy fő feletti vállalkozások teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalóit veszi figyelembe. Így jön ki például 2020-ra az a 400 ezer forint körüli bruttó és 290 ezer forint körüli nettó kereset, amit irreálisan magas volta miatt sokan cáfolnak. Köztudott, hogy a kisebb cégeknél alacsonyabb a bérszint, nem beszélve a részmunkaidőben foglalkoztatottakról. Az alacsonyabb bérek hiánya az átlagot felfelé torzítja. (Becslések szerint, ha a teljes bérskála középértékét vennék, körülbelül 20 százalékkal kisebb bérszint jönne ki.)

Ám a bérdinamika mérésére ezek az adatok is megfelelnek és a nemzetgazdaság egészére is kiterjeszthetők, ha a kisebb cégeknél nincsenek nagyobb változások, s azok követik az előírt minimálbér-emeléseket. 2020 azonban olyan változásokat hozott a foglalkoztatási és bérszerkezetben, ami erősen megkérdőjelezi a nominális béremelkedés valóságtartalmát, kiterjeszthetőségét, értelmezhetőségét a nemzetgazdaság egészére.

Megnőtt a részmunkaidőben foglalkoztatottak aránya, az ő csökkentett keresetük adatai nem szerepelnek a statisztikában.

mindenképpen megtévesztő

Megugrott az elbocsátottak száma, az ő nulla fizetésük szintén kimaradt a számba vételből. A foglalkoztatásban bekövetkezett arányváltozás feljebb tolta a nominális átlagbérszintet, ami hozzájárulhatott, hogy a válság ellenére magas, 10 százalék körüli bérnövekedést mutatott ki a statisztika – ez mindenképpen megtévesztő. S ehhez jönnek a 2020. évi infláció méréséből következő problémák.

Az esztendő átlagában kimutatott 3,3 százalékos inflációt (az euróövezetinek körülbelül a tízszerese) senki nem hiszi el, aminek ezúttal reális, akceptálható alapja van. A már említett adatfelvételi gondokon túl – s valószínű, ez a súlyosabb mozzanat – a pandémia idején alapvetően változott a háztartások fogyasztási szerkezete, amit az indexszámításnál nem vehettek figyelembe. Erősen visszaesett a nem alapvető cikkek vásárlása (ruházat, számítástechnika, üzemanyag, gépkocsi, újság, bútor), korlátozódott a vendéglátóipari, közlekedési, kulturális és üdülési szolgáltatások igénybevétele, viszont nőtt az élelmiszerek, a gyógyszerek és az egészségügyi szolgáltatások iránti kereslet. A jelentős fogyasztási arányváltozások kifejezését nem tette lehetővé az árindex-számítás szabálya, amely szerint az egyedi árindexeket a két évvel korábbi fogyasztás arányaival kell súlyozni. Emiatt a kimutatott 103,3 százalékos árindex lefelé torzított.

Vagyis a nagyobb drágulást jelző áru- és szolgáltatáscsoportok (élelmiszerek, gyógyszerek, egészségügyi szolgáltatások) a valóságosnál kisebb súlyokkal szorzódtak. És azok a termékek és szolgáltatások, amelyek árszintje csökkent vagy kevésbé emelkedett (üzemanyagok, ruházat, közlekedés, sportszerek stb.) a valóságosnál nagyobb súlyt kaptak az indexben. Így a járvány által teremtett tényleges fogyasztói arányokkal számolt hazai drágulás a publikáltnál nagyobb léptékű.

jóval kedvezőtlenebb

Összességében a hivatalos statisztikai képnél jóval kedvezőtlenebbek a valóságban a háztartások életszínvonal-mutatói. A foglalkoztatási helyzet nagyobb mértékben romlott, a nominális keresetek kevésbé emelkedtek, az infláció viszont magasabb, a reálkeresetek növekedése alacsonyabb volt.

Ha a kormány a papíron kimutatott adatok alapján hoz döntéseket, mondván nincs is komoly szociális probléma, súlyosan téved. S téved Orbán Viktor is, aki a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarában azzal dicsekedett, milyen jó döntés volt elhárítani a segélyalapú gazdaságpolitika kísértését. Ez a politika szaggatta tovább a társadalom szövetét, s a nagycégeknek kiutalt százmilliárdokkal együtt felgyorsította egy banánköztársaság kiépítését.

kép | shutterstock.com