ÉLETBEN MARADNI
– Élni, élni, élni, élni –
lihegted a kérdésre, amikor gyanútlan látogatód tudakolta,
milyen terveid vannak
a rehabilitációs osztály elhagyása után.
Élni – és megragadtad a könnyűvázas alumínium járókeretet,
két kézzel, elfehéredő görcsös ujjakkal,
felemelted,
majd visszacsaptad a csukott ablakú bérlakás konyhájában a padlóhoz.
Élni – és fejed fölé lökted
a Kalinka feliratú, reggel vásárolt, de már felére csapolt hét decis üveget,
egymásnak torlasztva beltengerében
a hullámokat – zártan csak veszkődni lehet, menthetetlenül.
Élni – és sportolói reflexszel
elkaptad az óvatlanul elébed hullajtott mellékes félmondatot,
átforgattad, átcsócsáltad,
nyálas reakció-éhséggel visszahúztad a kimondója fejére.
Élni – és sürgetve az intézkedést
ismét elsoroltad, milyen beszerzéseket igényelsz a már meglévő,
bontatlan csodaszerek mellé –
ha felnyitjuk a csomagot, kiderülhet, a tartalma nem váltja be a reményt.
Élni – és sokadszor is elmesélve a történteket
néhány apró hangsúly diszkrét áthelyezésével tovább komfortosítottad
az önmagadra-gondolást, ezt a kínos,
de kellemessé tehető játékot, itt, a kényszerekkel terhelt anyagvilágban.
Élni – és találgattad, hónapszám,
mikor jelentkezik, hív, érdeklődik, keres a régi barát,
kolléga, szerető, ellenség vagy bárki más –
akit el lehet küldeni, mert most nem alkalmas, jöjjön máskor, jöjjön és talán.
Élni – és félve, kimondhatatlanul félve,
hogy a haladék lejár,
az elképzelhetetlenről képzelegve –
vártad a csodát.