ÉLELEM, SZABADSÁG ÉS KULTÚRA

A társadalom előtt ma két út áll. A kormány és az ipar támogatta út egy még inkább globalizált ökonómia felé vezet, s tovább növeli a termelők és fogyasztók közti távolságot. A másik út a széles néprétegektől indul ki és az erős helyi ökonómiák irányába tart, szorosabb termelői-fogyasztói kapcsolatokkal. Véleményem szerint az utóbbi a súlyos szociális és környezeti problémák lehető legjobb megoldásához vezetne, kezdve az egyre emelkedő bűnözéstől és erőszaktól az üvegházhatásig. Talán abszurd leegyszerűsítésnek tűnik, de meggyőződésem több éves, a globális ökonómiától különböző szinten függő társadalmak megfigyelésén alapul – mint például az erősen iparosodott Amerika, a szocialista Svédország, a mezőgazdasági Spanyolország és elsősorban a tibeti fennsíkon elterülő Ladakh tradicionális kultúrája.

egyre növekvő távolság

Amikor először érkeztem Ladakhba, a nyugati makroökonómia még nem terjedt el, és a helyi gazdaság még eredeti formájában működött. A közösségre alapozott ökonómiában a termelők és a fogyasztók szoros kapcsolatban álltak. A két évtizedes fejlődés számtalan alapvető változáshoz vezetett. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy az emberek most több ezer kilométerről odaszállított élelmet és energiát használnak. Saját jövőnket vizsgálva érdemes megfigyelnünk ezt az egyre növekvő távolságot a termelők és a fogyasztók között.

Állami támogatások

A globalizációhoz vezető utat a folyamatos állami beruházások biztosítják. Ehhez fel kell építeni egy nagyszabású ipari infrastruktúrát: utakat, tömegkommunikációs eszközöket, energetikai berendezéseket és specializált iskolákat. Sok más mellett az erősen támogatott infrastruktúra is lehetővé teszi, hogy a nagy mennyiségben előállított és nagy távolságokra eladott termékek mesterségesen alacsony áron keljenek el – sok esetben olcsóbban, mint a helyben termelt áruk. Ladakhban a kormány nemcsak az utakat, iskolákat és energetikai berendezéseket támogatja, hanem élelmiszerek behozatalát is a Punjabról, India fő élelmiszerellátó területéről. Ladakh helyi gazdaságát – amely 2000 év óta elég élelemmel látja el a lakosokat – most elözönlik a Himalája másik oldalának iparosított farmjairól behozott termények. A teherautókon tonnaszámra érkező élelmiszer olcsóbb a helyi bazárban, mint az ötpercnyi távolságra termelt élelem.

Ladakhban hasonló folyamat játszódik le számos termékkel, a ruhaneműktől a háztartási eszközökön át az építőanyagokig. Az India távoli részeiből importált árukat olcsóbban lehet előállítani és a fogyasztókhoz eljuttatni – ismét csak az államilag erősen támogatott ipari infrastruktúra miatt. Következésképpen Ladakh helyi gazdasága fokozatosan leépül, s felbomlanak a helyi közösség korábban szoros kötelékei.

Szociális felbomlás

A fenti tendenciát egyéb, a gazdasági fejlődéssel járó változások is súlyosbítják. Hagyományosan a gyerekek a rokonoktól és a szomszédoktól tanulták meg, hogyan gazdálkodjanak. Most nyugati típusú iskolákban az iparosított gazdaságban alkalmazható, specializált munkákra oktatják őket. Ladakhban nagyon kevés, és a lakóhelytől távoli az ilyen munkalehetőség. Egyre több és több ember szakad el a termőföldtől, és a ritka állásokért vetélkedő ladaki munkanélküliek száma exponenciálisan nő. Mi több, az egykor helyileg ellenőrzött gazdaságban most távoli piaci erők és névtelen hivatali szervek dominálnak. Az eredmény növekvő bizonytalanság és versenyszellem – amely nemegyszer etnikai konfliktushoz vezet – az egykor nyugodt életet élő és együttműködő emberek körében.

Szinte napok alatt számos szociális probléma jelentkezett, mint például a bűnözés, a családok felbomlása és a hajléktalanság. És miközben a ladakhiak elszakadtak a földtől, lassan megfeledkeztek a helyi erőforrások adta lehetőségekről. Nő a szennyezettség, és a lakosság fenntarthatatlan mértékben növekszik.

nyílt verseny

A közgazdászok persze nem szívesen vesznek tudomást ezekről a negatív hatásokról, hiszen nem olyan könnyen mérhetőek, mint a gazdasági fejlődés céljának kitűzött pénzügyi tranzakciók. Véleményük szerint a Punjab viszonylagos előnyöket élvez Ladakhkal szemben az élelemellátás terén, és közgazdaságilag indokolt, hogy a Punjab erre a területre specializálódjon, Ladakh pedig egy másikra, és aztán kereskedjenek egymással. De amikor a távol termesztett árukat államilag – gyakran rejtetten – erősen támogatják, akkor nem beszélhetünk „viszonylagos előnyökről” vagy „szabadpiacról”, „az árak megállapításának nyílt versenyéről” és egyéb, a közgazdászok és tervezők támogatta elvekről. Valójában az iparosodott termelők igazságtalan előnyökhöz jutnak az államilag támogatott infrastruktúrának köszönhetően, amely nagymértékű, központosított termeléshez vezet.

Igazságtalan előnyök

A Himalája távoli vidékén végbemenő változások a nyugati világot már régóta fenyegető, előrehaladott folyamat részei. Az elmúlt években a Közös Piac kiterjedésével tanúi lehettünk Európában ennek a folyamatnak, és Amerikában is, ahol a „nagyobb” már régóta egyet jelent a „jobbal”. Több billió dollárt költöttek az egész világon a hosszú távú szállítást megkönnyítő szuperországutakra és kommunikációs infrastruktúrákra. Még többet az ipari technikákat – például műholdas kommunikációt, kemikális és energiaintenzív mezőgazdaságot – lehetővé tevő és azokat elősegítő, specializált oktatásra.

Az elmúlt évtizedben az adófizetők pénzéből óriási összegeket költöttek a biotechnikai kutatásokra – azzal a céllal, hogy a megtermesztett élelmiszert még távolabb szállíthassák, még több növényvédő szert használhassanak, és megtermesztésükhöz egyáltalán ne legyen szükség gazdálkodókra. A nagybani termesztők állami támogatása, az „igazságtalan előnyök” lehetetlenné teszik, hogy a kisgazdálkodók felvegyék a versenyt az iparosodott mezőgazdasággal, a bolttulajdonos az óriási élelmiszeráruházakkal, vagy bármilyen kistermelő a nagyvállalatokkal, amelyeket mindig a legalacsonyabb termelési költséget igénylő helyeken üzemeltethetnek.

globalizáció

A nagyvállalati termelők további előnyökhöz jutnak a „szabad kereskedelmet” előtérbe helyező politikai elveknek köszönhetően. Maastricht, a GATT, a NAFTA és más kereskedelmi egyezmények hátterében mindig az az előtétel áll, hogy mindannyian jobban járunk, ha növeljük a távolságot a termelő és a fogyasztó között. Következésképpen a spanyol piacokon dán vajat árulnak, míg a dán boltokban francia vajat lehet kapni. Anglia szinte annyi búzát exportál, amennyit importál, az átlagos amerikai élelmiszer körülbelül 1900 kilométert utazik, mielőtt elérné a konyhaasztalt. Egy pohár német joghurt összetevőit együttesen 9600 kilométeren át szállítják – bár mindegyik elérhető lenne 80 kilométeres körzetben. A világ kormányai kivétel nélkül ezeket a tendenciákat támogatják, mert azt hiszik, a beteg gazdaságokat a globalizáció gyógyítja meg. Sajnos azonban ezek az elvek nemcsak a helyi és regionális közösségek gazdaságát teszik tönkre, hanem egész nemzetekét is. A tőke mozgékonysága ma azt jelenti, hogy az államok vagy régiók által élvezett viszonylagos előnyöket transznacionális vállalatok bitorolják. Ezek a vállalatok alaposan kihasználják a szabad kereskedelem nyújtotta igazságtalan előnyöket és a politikai elvek alapján finanszírozott ipari infrastruktúra rejtett állami támogatását. Ennek eredményeképpen a hatalmas transznacionális vállalatokban tovább központosul a politikai és gazdasági hatalom, nő az általános munkanélküliség, a közösségek szétbomlanak, a természeti erőforrások kimerülnek, és tovább pusztul a környezet.

Közösségi támogatás

De létezik egy alternatív utat jelentő erős ellentendencia, amely a kormány és ipari támogatás hiányának ellenére működőképes. Az egész világon, különösen az iparosodott országokban, egyre több ember figyel föl a helyi gazdaságok fontosságára. Az ellenáram legnagyobb jelentősége, hogy megpróbál kapcsolatot teremteni a gazdálkodók és a fogyasztók között. Az úgynevezett Közösségileg Támogatott Mezőgazdaság (Community Supported Agriculture, CSA) fokozatosan terjed az egész világon – Svájctól, ahonnan 25 évvel ezelőtt kiindult, Japánig, ahol sok ezer ember vesz részt benne. Minden felülről érkező támogatás nélkül széles néprétegek kezdték el alkalmazni a CSA elvét, és sikeresnek bizonyulnak. Amerikában a lakosság 2% kivételével elszakadt a termőföldtől. 1986-ban itt még csak 2 tagja volt a CSA-nak, 1992-ben 200, ma megközelíti a 600-at. Számos, az iparosodott rendszerben résztvevő gazdálkodó megy tönkre minden évben, de egyetlen amerikai CSA-tag sem vallott kudarcot gazdasági okok miatt.

A termelők és fogyasztók közti kapcsolat erősítésének meglepően sok pozitív hatása van. Talán a legjelentősebb, hogy ezáltal újjáépül a közösség. A közösség az emberek közti szoros kapcsolatokon, egymástól való függésük megértésén alapul. Egy kis falusi boltban az emberek ismerik egymást, beszélgetnek egymással. A közeli gazdálkodók, akik áruval látják el a boltot, ismerik a termékeiket vásárló embereket, ezért kevésbé alkalmaznak mérgező vegyszereket. És viszont: az emberek ismerik az élelmiszereiket termelő gazdálkodót, és hajlandók nehéz időkben kisegíteni, mint ahogy egy kentucky-i CSA csoport egy korai fagy alkalmával segített a helybéli gazdálkodónak learatni a termést.

A szorosabb termelői-fogyasztói kapcsolatból származó erősebb közösségi érzésnek fontos pszichológiai hatásai vannak. Ladakhi tapasztalataim és nyugati kutatások szerint a bűnözés elterjedése, az erőszak, a depresszió, még a válás is nagymértékben a közösség felbomlásával magyarázható. Ha viszont a gyerekek úgy nőnek fel, hogy kötődnek a szülőföldjükhöz és környezetükhöz – más szóval ha „beágyazódnak” a közösségbe –, akkor sokkal erősebb önérzetük és egészségesebb identitástudatuk lesz.

a biodiverzitás növelése

A környezet szempontjából a CSA-nak hatalmas előnyei vannak. Az ipari rendszer erői, amelyek arra kényszerítik a gazdálkodókat, hogy csak egyféle terményt termeljenek, többé nem érvényesülnek, hiszen a CSA-gazdálkodóknak a termékek széles választékát kell biztosítaniuk a fogyasztók számára. Más szóval a CSA a biodiverzitás növeléséhez vezet, ellentétben az egyetlen terményből nagy mennyiséget igénylő élelmiszerkereskedőkkel. Szinte minden fogyasztó, ha alkalma nyílik arra, hogy kommunikálhasson az élelmiszerét termesztő gazdálkodóval, a vegyszerek használatának csökkentését kéri, és ezzel is a környezetvédő piaci módszereket támogatja. A különféle zöldségeket is a helyi adottságok, ízük és tápértékük szerint termelhetik, és nem aszerint, hogy mennyire állják a hosszú szállítás viszontagságait, illetve mennyire felelnek meg az élelmiszeráruházak követelményeinek. Az uborkáknak nem kell tökéletesen egyenesnek, az almáknak tökéletesen gömbölyűnek lenniük. A csomagolás hiánya jelentősen csökkenti a hatalmas mennyiségű, újra fel nem használható, biológiailag nem lebontható hulladékot. A rövidebb szállítási távolságokkal csökken a kőolajszármazékok használata, a szennyezettség, és kevesebb üvegházhatást előidéző gáz kerül a légtérbe.

Jobb politikai elvek

A CSA mozgalom valóban a széles néprétegektől indult ki, de a hosszú távú fejlődéshez a politikai elvek megváltoztatására is szükség van. A nagybani termelőknek és eladóknak nyújtott igazságtalan előnyök továbbra is fenyegetik a kisméretű helyi kezdeményezések minden fajtáját – a CSA-tagokét is. Újra át kell gondolnunk a „szabad kereskedelem” nagyvállalati termelőket és eladókat támogató politikai elvét, hogy a helyi gazdaságok és közösségek működőképesek legyenek, ahelyett hogy egyensúlyozni próbálunk a nagy távú kereskedelem és a helyi, regionális és nemzeti termelés között. Meg kell kérdőjeleznünk a szállítási infrastruktúrának és a nagyméretű vállalati termelésnek juttatott nyílt vagy rejtett állami támogatásokat. Elleneznünk kell a biotechnológia és más, a környezetre veszélyes, munkahelyeket megszüntető technológiák kormányzati támogatását. Végül, aktívan támogatnunk kell a termelők és a fogyasztók közti szoros kapcsolatokat – ezt azzal kezdhetjük, hogy a nyilvánosság tudtára hozzuk a CSA hihetetlen szociális és környezeti előnyeit. Őszintén mondhatjuk az embereknek, hogy a világmegváltás egyik leghatásosabb módja, ha friss, jóízű élelmet fogyasztanak!

kép | shutterstock.com