ELEFÁNTSÉTA

Lassan lubickol a tó,
saját gödrében úszik-fázik,
fodrozódik partján a homok,
vizén a késő őszi fényhabok.
Lassan pereg a délután,
mintha minden múlhatatlan volna.
Egy lány sétál a fűzfák alatt,
arcán elkent rúzs, kezén megállt
az óra. Az eső és madártoll fejére hull,
a tollakon idegen tájak illata.
Késő van már, mégsem megy haza.
Fekete esernyőt kap fel a szél,
s követi őt, mintha szeretője volna.
Bukfencezik az átázott dombokon,
a langyosbarna homokon,
sebeket ejt a csenden. Vonulnak
kettesben – haldokló elefántok.
Mozdulataikban a könyörgés
kegyetlen rendje, alattuk
kopik az út, mintha lépéseikért
vezekelne. Előttük járnak kőlábakon
a hegyek, szakálluk lapátszürke
görgeteg. Ásítanak, várnak.
Völgyeket hagynak
a megbocsátatlannak.

kép | adobe.com