EKKOR JÖTT A HÜBRISZ

1966-ban elképesztő sikert aratott az Egyesült Államokban Barbara Garson (született 1941. július 7-én, velem egy napon) MacBird című szatirikus komédiája. A magánkiadású könyvből kétszázezer példány fogyott el az 1967-es New York-i bemutatóig; utóbb világszerte kilencven további előadás és háromszázezer eladott példány következett.

A téma Kennedy elnök meggyilkolása (1963. november 22.), s az utána következő hihetetlen események és a botrányos vizsgálat. A paródia alapja természetesen Shakespeare Macbeth-je (Bird azért, mert L. B. Johnson felesége a Lady Bird – ’katicabogár’ – becenevet viselte): MacBird tehát a gyilkos, Duncan Eddy az áldozat, a három vészbanya a Szervezett Melós, a Fekete Hatalom Négere és a Hippi.

Bolond komédia, de hihetetlenül mulatságos. Orbán Ottó azon melegében lefordította, s a viszonylag lassú Európa Kiadó mellett a gyorshírű Rádiószínháznak is benyújtotta. A Makbegy címet kapott darab csakugyan hamar eljutott a stúdióba: a szövegen nem kellett sokat dolgozni; az elfogadás napok kérdése volt.

visítva nevettünk

A fölvétel remek hangulatban ment: Marton Frigyes (akit akkor még nem szédített magába a kabaré) jó tempót diktált, és ügyelt a részletekre, Vujicsics Tihamér közzenéin visítva nevettünk, a Makbegy kovboj-jelmezben bulizik címűt ma is el tudom dúdolni, a parádés szereposztásból (bár emlékeznék mindenkire!) kiemelkedett Sinkovits Imre.

Siker volt a szakmai meghallgatás, a produkciót a lehető legközelebbi csúcsidőre kitűzték. Ekkor jött a hübrisz.

Marton Frigyes elszántan törekedett a sikerre (a televízió a milliomodik előfizetőjét ünnepelte, a rádiónak már jócskán volt kisebbségi érzése), és kitűnő szervező lévén a bemutató elé időzítve interjút adott az Esti Hírlapnak. Fél lepedőnyi interjú volt, minden dicsérnivalót megdicsérve hirdette a közeles szenzációt.

Másnap délelőtt komoran magához rendelt a főnököm (közismert béemes volt), akinél ott ült egy ismeretlen, rezignált úr (elvtárs?) a Szerzői Jogvédő részéről. Elém raktak egy hivatalos levelet, fordítsam le. Az Egyesült Államok Követsége – a szerző személyes döntésére hivatkozva – letiltotta a bemutatót. Indokul a misinterpretation veszélyét hozták fel. Én több magyar megfelelést adtam, mire a főnököm felzavart a könyvtárba a nagy Országh-szótárért; ott a félremagyarázás szerepelt.

A bemutatót természetesen le kellett venni, valami más – nagyjából azonos terjedelmű – hangzott el helyette.

S a kín nem ért véget.

1967-ben az Európánál, a Modern Könyvtár karcsú köteteként megjelent a darab – ki tudja, miért, Macbird címen – a rádiós bemutatónak tehát már nem volt akadálya.

Ki is tűzték 1968 június elejére. A bemutató előtt pár nappal, 1968. június 6-án Sirhan megölte Robert Kennedyt. A főnökség úgy látta, nem lehet másodszor is levenni a darabot; át kellett néznünk a példányt, nincs-e benne valami dehonesztáló (Garson éppen nem eszményítette a Kennedyeket sem). Találtunk két gyanús sort, kiszedtük a fölvételből.

A darab rendben elhangzott, de már nem voltunk rá büszkék, még csak nem is örültünk neki.

szigorúan bizalmas

Azóta is töprengek a két cenzúra közti különbségen. A „miénk” – a hetenkénti főszerkesztői értekezlet, melyen a publikálási tilalmakat, betiltásokat, agyonhallgatásokat kihirdették, s olyan szigorúan bizalmas volt, hogy hivatalosan nem is létezett; a szakmabeliek és apparátcsikok között huzakodó tervtárgyalás; a szovjet művek előírt aránya – otromba volt és körülményes. Az övéké gyors és operatív, bár éppoly kevéssé gusztusos.

A „miénkben” az sem hitt, aki működtette.

Barbara Garson egyébként írt egy színpadi agitkát 1972-ben, egy kitüntetett gyerekdarabot 1977-ben, három tanulmánykötetet, és vagy száz cikket a legjobb amerikai lapokba. Soha többé nem figyeltünk fel rá. MacBird-Makbegyet pedig szépen elfelejtettük.

És a cenzúrát?

kép | adobe.com