ÉJSZAKAI MŰSZAK
2012 október

Tizenhárom éves korom után munkát kerestem a nyári szünetekben – felénk leginkább a szőlőkben vagy a földeken lehetett napszámba szegődni. Volt a városban egy nagy kísérleti állami gazdaság is, ahol paradicsom-, paprika- vagy gyümölcsszedés adódott, amiért filléreket fizettek. Sokszor nem is a pénzért, hanem a bandázás kedvéért dolgoztunk. Jó munkának számított, ha egy-egy szőlősgazda felfogadott bennünket kapálni, szekeret pakolni, cefrét szűrni. 1958 nyarán azután csodálatos munkalehetőség csillant meg számomra. Egyik osztálytársam apja főkönyvelő volt a még működő legnagyobb malomban, és felvetette, hogy miután betöltöttük a 16. évet, egy egész hónapra alkalmazna bennünket, betanított segédmunkára, magyarul zsáktöltésre és zsákrakodásra. Elég jól fizettek, de vállalnunk kellett a három műszakot, heti váltásban. Anyám féltett, mégsem ellenezte, hogy belevágjak. Ha végigdolgozom a hónapot, valóra válthatom vágyamat, megvehetem az áhított kerékpárt, méghozzá újat!
Augusztus elsején beálltam segédmunkásnak a malomba, munkaköröm szerint „leakasztó”-nak. A 30 cm átmérőjű peremezett csövön folyamatosan ömlő korpát zsákba kellett ereszteni, pontosan 55 kg-ot, azután a tele zsák száját szakszerűen bekötni, majd kettesével keresztbe, oszlopba rakni, egymásra „stószolni.”
A zsákcsere idejére a korpát súberrel (tolózárral) lehetett elzárni, s az üres zsákot gyorsszorítóval a csőre illeszteni, és amikor megtelt, a hevedert kioldani, a zsákot „leakasztani”, a következőt pedig feltenni. Az üzemmenettől függően 2-3 perc alatt telt meg egy zsák, ez diktálta az ütemet. Minél gyorsabban végzem a zsákváltást, annál több időm marad vécére, friss levegőt szippantani az udvaron vagy a nyitott ablaknál. Baj esetén lehet kérni az ügyeletes molnárt, hogy lassítsa, vagy állítsa le a szállítószalagot, de „tanácsolták”, hogy ilyen ne forduljon elő.
ijesztő munka
Első látásra ijesztő munka volt, büszkeségem azonban nem engedte, hogy meghátráljak. A munkaművelet bemutatása és rövid munkavédelmi oktatás után indult is a három műszak. Kezdés előtt fél órával ott kellett lenni. Az elevátorok szünet nélkül szállították az őrleményt a töltőcsőbe – ha két ürítési (leakasztási) ciklus kimaradt, már üzemzavart jelzett a szállítási lánc, leálltak az elevátorok, s az nagy galibát okozott volna. A malom június elejétől szeptember közepéig folyamatosan működött, egyetlen órára sem álltak le a gépek. Valaha 6 nagy gőzmalom volt a városban, ekkor már csak 3, a többit lebombázták, leégett vagy lebontották. Ahova kerültem, távol volt a lakásunktól, vagy három kilométert gyalogoltam oda is, vissza is.

Jean-François Millet: Pelyvarázó, wikiart.org
Az első napok nagyon nehezen teltek, persze sem anyámnak, sem osztálytársamnak nem vallottam be szorongásomat. Ismertem a nehéz fizikai munkát, de addig nem dolgoztam komolyan, s főleg soha nem próbáltam ki fizikai és lelki állóképességemet. Nagyon tartottam az éjszakai műszakos héttől. Nappal, különösen délelőtt gyorsan telt az idő, mert óriási volt a nyüzsgés a malomban és környékén. Amerre a szem ellátott, gabonás zsákokkal rakott szekerek, teherautók és traktoros vontatók álltak sorban a főúton, csak este 8 óra tájt fogyott el a sor. A malom meg fáradhatatlanul nyelte, őrölte, szelektálta, szitálta, zsákolta a kenyérnek és takarmánynak valót. A második héten már vidáman ballagtam haza, jól ment a munka, megtanultam a zsákok bekötését, a híres molnárfogást, és a zsineg gyors körbetekerését, csomózását.
meg se hallja senki
Az első éjszakai műszak alatt döbbentem rá, hogy mindössze négyen vagyunk a hatalmas épületben, a három segédmunkás és az ügyeletes molnár, aki kis irodájába elvonulva jobbára végigszunyókálta az éjszakát. Az első emeleten szólni sem volt kihez. Kínos lassúsággal vánszorgott az idő, a gépek egyenletes zúgása álmosítóan, mégis ijesztően hatott, újra elfogott a félelem: nem tudom végigcsinálni… Éjjel egy óra körül megállt az idő. A magabiztosan zakatoló, hatalmas üzemben, a négyszögletes facsövek zegzugos erdejében kétségbeejtően kicsinek és elhagyottnak éreztem magam. A nagy vasrácsos ablakokon át a mélykék éjszaka néhány csillaga látszott, az utcai lámpák halványan pislogó pontjait alig lehetett kivenni, szinte elvesztek a belső világítás fényözönében. Mi lesz, ha elrontok valamit? Ha rosszul leszek, baleset ér, visszaesik rám egy zsák és agyonnyom – meg se hallja senki a kiáltásomat. Mennyit kell még várni hajnalig? Augusztusban csak 5 óra körül kel fel a nap, addig kibírhatatlanul sok idő van. A virradatot azelőtt átaludtam. Néhány decemberi disznóölésre ugyan emlékeztem: sötétben mentünk át anyámmal nagyapám házához, ahol leszúrták a hízót. Félálomban baktattam a fagyos utcákon, akkor kezdett szürkülni, amikor kicsurgott a jószág vére, és vitték az asszonyok megsütni a reggelihez.

Jean-François Millet: Kalászszedők, wikiart.org
Aztán egyszerre eltűnt a nyomasztó érzés, csak a gépek vidám surrogását, a súlyos őrlőhengerek búgását hallottam. Álmosságom is elszállt, legyőztem az éjszakát. Kívül még sűrű sötét volt, de bennem már hajnalodott. Gyönyörködni is tudtam az éjszaka ablaknyi darabjaiban, a csillagok vibrálásában, és azokra gondoltam, akik hozzám hasonlóan virrasztanak a városban – felnőttes büszkeség fogott el, helytállok, mint ők.
felnőttem hozzá
Ahogy teltek a napok, egyre könnyebb volt az éjszakai műszak, szinte otthonosan éreztem magamat a malomban. Egyre több szabad időm lett két „leakasztás” között. A hajnalok mindig késtek egy kicsit, a hónap végén, mire megvirradt, vége lett a műszaknak. Felnőttem hozzá. 4 órától figyeltem az ébredő várost, az első buszok zaját, a gyárak kürtjeit, a szekerek és teherautók érkezését.
A hónap végén felvettem a fizetést, amiből éppen kitelt egy Csepel Túra típusú kerékpár, beleértve a lámpákat és a dinamót is. A biciklit húgom és én negyven évig használtuk. Az évek óta üres és kihalt malomépületet tavaly robbantották fel.