EGYMÁSRA UTALVA AZ ELUTASÍTÁSBAN

„Ne ítéljük el a nacionalizmust. A nacionalista virulencia nélkül Európát és a világot már régóta leigázta volna egy technicista, racionális, uniformizált impérium. A nacionalizmus javára írandó legalább két évszázadnyi szellemi spontaneitás, a néplélek szabad kifejeződése, a történelmi sokrétűség gazdagsága. A nacionalizmus volt az individuum utolsó görcsberándulása a reá váró szürke halál láttán.”

De:

,,A nacionalizmus jelentkezése minden esetben annak jele, hogy a nemzet eredetisége kihunyófélben van.”

Kolumbia legjelentősebb filozófusának, a jobb- és a baloldaltól egyaránt megtagadott Nicolás Gómez Dávilának (1913) aforizmagyűjteményéből (Escolios a un texto implícito, 1977.)

I.

Témánk a nemzeti azonosság. E kifejezés hallatán sokaknak a hideg futkos a hátán. Magam is közéjük tartozom. Hiszen e két szó régen elvesztette ártatlanságát. Talán nem is kellene rá odafigyelni. Mégis, ha meghallom, feszültséget kelt bennem, hiszen éppen e kifejezéssel próbálnak sokan olyan tisztaságot sugallni, amilyennel csak egy soha nem látott táj, egy előszörre hallott zene rendelkezik. Egyszóval mást jelent, mint amit első hallásra közölni látszik. Egy semlegesnek tetsző kijelentés, amely mégis képes nem semleges érzéseket felkavarni. Szétválaszthatatlanul ott kavarog benne az óhaj, a felszólítás, a bosszú, az elutasítás, a nosztalgia, a rezignáció, a cinizmus, a szétmaszatolt könny, a giccses szomorkodás és az áhítat. Mindenki azt hallja ki belőle, amire érzékeny, s persze ezt a részjelentést szeretné teljes igazságnak tartani. Egy hermeneutikai probléma, amely miatt Magyarországon mégis ölre tudnak menni egymással az emberek. Ami fölveti a gyanút, hogy e kifejezés – „nemzeti azonosság” – valódi jelentése talán nem ebben vagy abban a részigazságban keresendő, hanem az ölremenetelben – a haragban, a viszályban, az acsarkodásban, amely valódi közösséget teremt e kifejezés használói között. A gőgös, sértődött, kioktató vagy számonkérő hangnemben osztozik mindenki – ez az, ami éppúgy jellemzi a nacionalistát, mint a kozmopolitát, a liberálist, mint a konzervatívot, a baloldalit, mint a jobboldalit. S ez további gyanút táplál: lehetséges, hogy e jelzőknek talán nincs is valódi értelmük? hogy csupán annyi a szerepük, mint a számháborúban a sapkára tűzött számnak? s hogy a gyomor, a bőr, a szív, a vér egészen másról ,,beszél”, mint a száj, amely fogalmakat őröl?

elfojtások piramisával befedett kifejezés

Szavak, szavak, szavak: soha annyit nem beszéltek és szónokoltak Magyarországon, mint napjainkban; de soha annyira nem devalválódott a szavak jelentése, mint éppen mostanság. Egyszóval a hideg futkos a hátamon, ha meghallom ezt az elfojtások piramisával befedett kifejezést: nemzeti azonosság. De tisztában vagyok vele, hogy aki megborzong, az ígéretes állapotban leledzik. Hátat akar fordítani annak, ami elijeszti, és mégsem képes róla levenni a tekintetét. Az önismeretnek egyfajta módja ez, még ha nem feltétlenül tudatos is. Termékenyebb, mint a kérlelhetetlen elutasítás vagy a feltétel nélküli áhítat. Barátkozás azzal, ami elfogadhatatlannak tetszik. A borzongást nemcsak megnyugvás követheti, hanem émelygés is. De mindenképpen magányos tapasztalatról van szó. Mert megborzongani csak egyedül lehet, s az önismeret is az Énhez és az Önhöz vezeti közelebb az embert. Akkor is, ha közben az Ént és az Önt azokra a gyökereire is figyelmezteti, amelyek már nem azonosak az Énnel és az Önnel. Úgy látszik, önmagunk megtalálásához, vagyis az azonossághoz csakis ezen a különbözőségen át lehet eljutni. Lehet, hogy minden feltételezett azonosság mélyén a differencia rejlik? Talán igen. A borzongásban – függetlenül attól, mi váltja ki – mindenesetre úgy kerülök közelebb önmagamhoz, hogy közben a legszívesebben a világ végére szaladnék önmagam elől.

Nemzeti azonosság. Minél többet töprengek e kifejezés értelmén, annál elárvultabbnak érzem magam. Nemcsak az önmagammal azonosság hite foszlik szét, hanem nemzeti azonosságom mibenléte is egyre sűrűbb ködbe rejtőzik. S közben a belső ellenkezés is nő bennem. Hiszen Európának olyan régiójában gondolkodom ezen, ahol legjobb tudomásom szerint még senki nem tudta megőrizni ártatlanságát, ha a nemzet, horribile dictu nemzeti azonosság kérdését feszegetni kezdte. Valami azt súgja, hogy igenis létezik nemzeti azonosság (nem mondhatom, hogy úgy szeretnék magyar lenni, ha egyszer az vagyok); ám amint ennek összetevőit firtatni kezdem, minden összezavarodik. Az azonosság a zavarnak adja át a helyét. A közös nyelv lenne a kritériuma? Sovány feltételezés; és egyébként is, csak az hivatkozik erre, akinek végképp minden érve kifogyott. Vagy az azonos etnikum lenne a nemzeti azonosság feltétele? Ehhez szükség lenne antropológiai értelemben vett „fajtiszta” nemzetre; de ilyesmivel már az afrikai őserdők legrejtettebb törzseinél sem találkozhatunk. Vagy a politikai lojalitás lenne a nemzeti azonosság feltétele? Vannak, akik ezt mondják; őket inkább kezeljük gyanúval. Vagy egy politikai közösség, pontosabban egy államképződmény ennek az azonosságnak a feltétele? Sokan, különösen Nyugat-Európában azt mondják: igen. Én, valamivel halkabban, azt mondom: jó lenne, ha így lenne. Honfitársaim jelentékeny része azonban – vérmérsékletétől függően – felszisszen vagy felhördül e feltételezés hallatán.

hatalmas lyuk

Szóval nincsen egyetértés. Sőt, a legkülönfélébb definíciókat hallgatva, amelyeknek legtöbbje mindig rendelkezik egy kevés – de csak kevés! – igazsággal, akár azt is megkockáztathatom, hogy a nemzeti identitás fogalma a megfoghatatlansága során kezd plasztikussá, azaz megfoghatóvá válni. Legalábbis nálunk, Közép- és Kelet-Európában, ahol e fogalom engem leginkább egy nagy, hatalmas lyukra emlékeztet. Megfogni ugyan nem lehet, de beleesni annál inkább. Ezért is borzongok a hallatán. Tudom, hogy nehéz kikerülni; de azt is tudom, hogy ha belezuhanok, akkor sem leszek okosabb.

II.

Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenkit nyomaszt ez; vannak, akik idejekorán megszabadultak tőle. Íme, egy számomra irigylésre méltó példa. A 17. század legutolsó éveiben az európai hatalmi egyensúlyt fenyegetve a francia trón Anglia rovására hegemóniára tört. Az akkori angol tory-párt egy része – nyílt vagy burkolt katolikus rokonszenve miatt is – semmit nem tett ez ellen. A király, Orániai Vilmos, egyébként a polgári gazdaság nagy pártfogója – ma azt mondanánk: liberális, eurokrata király – saját elhatározásából ezért Európa akkor másik polgári államát, a franciák fenyegette Hollandiát kezdte támogatni. Vilmos történetesen holland volt, aminek meglett az eredménye. 1700-ban egy bizonyos John Tutchin közzétette A külföldiek című pamfletjét, a későbbi, idegengyűlöletre uszító írások e prototípusát, amelyben arra szólította fel az angolokat, hogy űzzék el a büszke külföldit. Az írás népszerű lett: Vilmost valóban sokan nem szerették, és gyakran bírálták is, hogy külföldi (mára persze „tősgyökeres” angol) családokat nemesi rangra emelt. A válasz azonban nem késett. Ugyanabban az évben megjelent egy nagy hatású szatíra, A tősgyökeres angol címmel. Egy hosszú költemény, szerzője az angol regény atyja, Daniel Defoe. Ami ma – legalábbis Nyugat-Európában – közhely, annak nyilvános hangoztatása akkor merészségnek bizonyult. Defoe ugyanis igen prózaian – lévén prózaíró – rámutatott, hogy úgynevezett fajtiszta, tősgyökeres angol nem létezik. Amit angolnak neveznek, az olyan népek egyvelegéből született, amilyenek a rómaiak, a görögök, a gallok, a hollandok, a szászok, a dánok, a skótok, az írek és a normannok. Az angol gyökereikre oly kényes arisztokraták normann fattyúknak és angol földdel megfizetett külföldi zsoldosoknak az utódai, írja, hozzátéve, hogy aki a külföldieket szidja, az végső soron magukat az angolokat bántja. A tősgyökeres angol fogalom – vagyis amit akkor egyesek nemzeti identitásnak tekintettek – nem egyéb, mint ellentmondással teli kifejezés, fejezi be: „beszédes irónia, valójában fikció”.

Nem tudom, folytattak-e később valaha is nyilvános vitát Angliában erről a kérdésről. Tizenkilenc évvel később, 1719-ben napvilágot látott a Robinson Crusoe, az első modern értelemben vett, polgárinak nevezett regény. A korábbi vitát egy irodalmi mű, egy regény zárta le – a fikciónak egy fikció vetett véget. Ez a regény volt a válasz, hogy ki az angol, s mit jelent angolnak lenni. A válasz lényegéhez az is hozzátartozott, hogy magát a kérdést nem is érintette. Angolnak lenni annyi, mint sikeresen helytállni a világban, és nem foglalkozni az „angolság” kérdésével. Az angol Robinson a szigeten egyedül Istennek tartozott elszámolással (ezt az ízig-vérig angol regényt a 18. században vallásos műnek, protestáns lélekkalauznak tekintették) – s mintha sikerének egyik záloga éppen ez a földi gyökerek iránti közönye lenne. Egészségesen, sikeresen, ép lélekkel tér haza hosszú magányából: a szülőföldtől, az anyanyelvtől, a hazától, etnikai csoportjától, a gyökerektől elszakítva sem vallott kudarcot. Robinson nem sokat töprengett, hanem önerejéből egy különbejáratú világot teremtett, amelyben bárki otthon érezheti magát. Paradox módon azért válhatott évszázadokra az angol jellem mintapéldájává, mert önnön angolságának nem tulajdonított jelentőséget.

lelki összeszedettség

Az úgynevezett nemzeti identitás iránti látszólagos közönye az én szememben annak jele, hogy természetesnek érzi a saját nemzetébe ágyazottságát. Természetesnek, más szavakkal magától adottnak. A származás titkán töprengeni igazi neurotikus alaphelyzet, írja majd két évszázaddal később Freud, abban az Osztrák–Magyar Monarchiában, amelyben a nemzeti identitás problematikus, nem természetes volta sokakat neurotikussá tett. (Idézi Balassa Péter) Ha létezik a neurotikus embernek ellentéte, akkor az Robinson. De hadd tegyem máris hozzá: miként a neurózis jellegzetesen „kulturális” betegség is, a lelki összeszedettség és egészség sem magától értetődő: ennek is megvan a története és előzménye. Egészségesnek lenni semmivel sem egyszerűbb, mint betegnek lenni, sőt, egy bizonyos életkort – azaz bizonyos élettapasztalatokat – követően jóval bonyolultabb és nehezebb. Robinson azért is szolgálhatott egész Európa számára példaként, mert ő már túl volt valamin, aminek a többiek előtte álltak vagy még állnak. A nemzeti azonosság kérdése (mi az angol? mi a magyar? mi a német? mi a francia? mi a manó?) ugyanis a történelem tanúsága szerint sohasem akkor vetődik fel, amikor egy nemzet pusztán a saját etnikumára kíváncsi, hanem amikor nemzeti létének és a rendelkezésére álló politikai-állami kereteknek az egyeztetése (vagy összeegyeztethetetlensége) is terítékre kerül. Amikor Orániai Vilmos származását firtatni kezdték, ez az angol polgári fejlődés egyik utolsó, elég könnyen leküzdhető akadályának bizonyult. S a későbbiekben ez a kérdés magától „kikopott” az angol közéletből. Innentől kezdve angolnak lenni annyi, mint nem foglalkozni azzal, hogy mit jelent angolnak lenni. Ettől lettek igazi angolok – á la Sherlock Holmes és Dr. Watson. Legalábbis így gondolom én, a távoli magyar – vagy így szeretném tudni. A tradícióban élni, vagyis önmagával természetes módon azonosnak lenni mindenesetre nem jelenti azt, hogy az ember egyfolytában önnön eredetét és identitását keresi. Sőt, mintha a kettő kizárná egymást.

III.

Nem véletlenül mondják, hogy egy adott nemzethez tartozás sorsszerű meghatározottságot jelent. A sors azonban éppúgy lehetőség is, mint végzet. Akinek a végzet jutott, az méltán irigy arra, aki számára az élet a dúskálást nyújtja a lehetőségekben; ez utóbbi pedig sajnálja az előbbit, de, mint a költő írja a szegény embert megsajnáló gazdag láttán: gondját vállára venni nem bolond. Közép-Európa messze van Angliától; s Robinsont is csak irigyeljük, de utánozni soha nem tudtuk – még akkor sem, amikor a két világháború között volt egy admirálisunk, akinek puszta személye tengert ígért a magyarnak. S van-e tenger sziget nélkül? Ahhoz, hogy Angliába eljussunk, előbb Bécsbe kell mennünk; onnan Németországba vezet az út; Németországból Párizsba, s Londontól még ez is messze van. Útközben pedig, bárkit fogjunk is vallatóra, a nemzeti identitásnak más és más felfogásaival találkozhatunk. Ami feltűnő: az út elején, Kelet- és Közép-Európában, így Magyarországon is, milyen nagy az írók és irodalmárok aránya azok között, akik e kérdést „hivatalból” boncolgatják. Nemcsak ma, hanem már a múlt század elején is. Minél nyugatabbra megyünk, ez az arány annál kisebb. Ami számszerűen is azt igazolja, hogy Közép-Európában az írókra és az irodalmárokra, akarják-nem akarják, olyan teher nehezedik, amelytől nyugati kollégáikat megkímélte a sors. Van, akit ez Magyarországon irigységgel tölt el; van, akinek felsőbbrendűségi érzése támad, s az irodalmat a küldetéssel téveszti össze; s vannak olyanok is – kevesen –, akiknek nincsen se kisebb-, se felsőbbrendűségi érzése. Általában – véletlen lenne? – ők a legjobb írók. A másik, ami Nyugat felé tartva feltűnő: mennyire más a kérdés akusztikája a Rajnától nyugatra, illetve onnan keletre. Ha hangosan felteszem a kérdést: mi a francia identitás, nagyjából sejteni lehet, honnan verődik a visszhang. Körülbelül a német, svájci, olasz, illetve spanyol határról, a tengerekről nem is szólva. Ám ha Magyarországon kiáltom el magam – mint teszik ezt ma egyre többen –, hiába is várok visszhangra. A kérdés elszáll, az országhatárokon túlra, s valahol a messzeségben semmivé foszlik. Nem csoda, hogy manapság sokan egyre elkeseredettebben és egyre hangosabban kiáltoznak. Egészen addig, amíg végül mégiscsak meghallják a visszhangot – ám ez saját lelkük faláról verődik vissza, amelyet ezért a nemzeti azonosság védőpajzsának hisznek. A nemzeti azonosság kritériumait saját érzésvilágukban fedezik csak fel, s azt merőben bensőséges kérdésnek vélik – olyan privát ügynek, amelyhez más nemzeteknek – mivelhogy úgysem értenék – semmi közük. A nemzeti azonosság firtatásának valláspótlék lesz a szerepe.

számtalan monológ

Európa nyugati országaiban a nemzeti érzés problémája olyan objektív alappal is rendelkezik, amelyről lehet ugyan vitatkozni és párbeszédet folytatni, de létét nem lehet megkérdőjelezni. Kelet-Európában a történelem annyira összekuszált mindent, hogy ez az alap erőteljesen szubjektív, s ezért a nemzeti érzés sem tud vita tárgyává válni. Helyette inkább számtalan monológ formájában nyilvánul meg. E kétféle, keleti és nyugati habitus egymással sem tud szót érteni. Nemcsak a nyelvük más, történelmi tapasztalataik is gyökeresen különböznek.

Ennek a római birodalom kettészakadásáig visszamenő európai szétválásnak a gyökerei közismertek. A középkorban kizárólag soknemzetiségű államok léteztek, legyen az Franciaország vagy akár Magyarország, ahol Oláh Miklós a 16. században még tizenkét nemzetiséget tartott nyilván. A magyar nemzetet persze nem ők képezték; de nem is a magyar anyanyelvűek, hanem a lakosság egészéhez képest szűk számú nemesek, akiknek neve a magyar nyelvben etimológiailag is a nemzet szóra vezethető vissza. Nyugat- és Észak-Európában az egyre erősödő állam a középkort követően képes volt arra, hogy a nemzetiségeket „államnemzetiséggé” kovácsolja, amely a későbbi polgári politikai nemzet keretét képezte – ellentétben a Rajnától keletre fekvő államokkal, amelyek a különböző nemzetiségekből nem tudtak egységes államot formálni.

Vagy túlságosan kicsik voltak (olasz, német államok), vagy túlságosan nagyok (Habsburg-, orosz-, oszmán-birodalom – vö. Szűcs Jenő: ’A nemzet historikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge’, in: Nemzet és történelem, Budapest, 1974. 29. o.). Ez utóbbiak esetében a nemzet kritériuma a politikai szerkezetű állam helyett értelemszerűen a nyelv és a kultúra lett. Innen Friedrich Meinecke nevezetes különbségtétele kultúrnemzet és államnemzet között (1922): az államokat feloszthatjuk „olyanokra, amelyek elsődlegesen a közösen megélt kultúrán alapszanak, valamint olyanokra, amelyek elsődlegesen egy közös politikai történelem s alkotmány egyesítő erején nyugszanak.” (F. Meinecke: Weltbürgertum und Nationalstaat, München, 1962. 10. o.)

korántsem paraszti gesztus

Amikor a nemzeti identitás kérdése kapcsán a nyugati a keletit romantikus érzületűnek és oktalanul szentimentálisnak nevezi, ez viszont érzéketlennek, hideg racionalistának tartja a másikat, s önnön kultúrfölényének gőgjében tetszeleg (amit az egész térségre nézve Gombrowicz leplezett le kíméletlen önkritikával), akkor e vádak kétszeresen is árulkodóak. Egyfelől leleplezik azt, akire irányulnak: vitathatatlan, hogy mindkét fél állításában van jó adag igazság. Másfelől – az elfojtás és a projekció világszerte gyakorolt módszerének megfelelően – a vád önvád is. Mert nem jogosulatlan feltenni a kérdést, hogy vajon mindkét fél nem azért kárhoztatja-e a másikat, aminek maga szükségét érzi, és ami – nyomós okok miatt – fájóan hiányzik belőle? Kelet-Európában, ezen belül Magyarországon is a nemzeti azonosság kritériumát ebben az évszázadban például igen sokan az egyszerű, „istenadta” néphez kötődésben vélték felfedezni; innen a bizarr helyzet, hogy a század első felében egy félfeudális berendezkedésű államban sokan a paraszti kultúrát tekintették követendő példának, a tiszta magyarság forrásának. Azt a kultúrát, amely ugyanakkor a lehető „leginternacionalistább” (gondoljunk arra, milyen hasonlóak a különböző parasztkultúrák, amiért már Babits óva intett, nehogy a magyart összetévesszük a parasztival [A magyar jellemről, Budapest, 1981. 25. o.]), és amelynek hordozója, a parasztság Nyugat-Európához képest igen későn válhatott a nemzet részévé. Völkisch, népies: szavak, amelyeket lehetetlen angolra vagy franciára fordítani. Populaire vagy popular egészen mást jelent: hiányzik belőle a gőgtől és ugyanakkor áhítattól is átszínezett leereszkedés korántsem paraszti gesztusa. Hiszen Franciaországban a nemzet már a 18. század végén a teljes népet jelentette: 1789 júniusában a harmadik rend gyűlésén Mirabeau azt javasolta, hogy nevezzék magukat, „représentants du peuple français”-nek, mire a többség leszavazta, s a ,,nemzetgyűlés”, az ,,assemblée nationale” elnevezés mellett döntött (vö. Meinecke, i. m. 14. o.). A nemzet itt azt a politikai társulást jelentette, amelyet egy államkeret határoz meg, amelynek alapelvéül a szabadság, egyenlőség és testvériség forradalmi jelszava szolgált.

A 3., sőt 4. renddel is azonos nép és az államkeret egysége lett a nemzeti azonosság biztosítéka, aminek két döntő következménye volt. Egyfelől nem képezte vita tárgyát többé, hogy az azonos nyelvet beszélők közül ki tagja a nemzetnek, és ki nem. Ne feledjük: a parasztság és a polgárság még a késő középkorban is mindenütt csupán az országnak a része, de nem a nemzeté. Kelet- és Közép- Európában a polgári nacionalizmus ezzel szemben még a 19. század végén is nemesi jellegű, aminek eredményeként a polgári nemzetfelfogást még ma is sokan gyanakvással kezelik, amolyan „nyugati importként”, a gyarmatosítás szellemi kozmetikumának. Másfelől nem volt vita tárgya a nemzet és az ország határa sem. A spirituális, a politikai és a földrajzi határok között nem volt nagy eltérés, s ennek következtében a nemzeti azonosság pragmatikus és metafizikus értelmezése is sokkal kevésbé szakadt el egymástól, mint a Rajnától keletre.

Mit vesz észre az egyik a másikból? Az elmúlt két évszázad azt mutatja, hogy elsősorban a negatívumokat – mintha nem lenne mit tanulniuk egymástól. A francia, az angol, a holland, de még a spanyol is szentimentálisnak nevezi a németet, a lengyelt, a magyart, a csehet – s ez még viszonylag dicsérő jelző. Valójában inkább gyanúval illeti őket, akiknek lelke úgymond aránytalanul tágas a helyzetükhöz képest. A nyugati csodálkozik és értetlen, hogy a keleti nem képes eltöprengeni, hogy nemzeti és állami keretei miért nem esnek egybe, és azt sem érti, hogy a keleti miért nem hajlandó némi belátásra, hogy a mai, többnyire áldatlannak megélt helyzetéért valamennyire ő maga is felelős. Ugyanakkor értetlen azt illetően is, hogy Keleten a metafizikus spekulációk, óvatosabban fogalmazva: sorskérdések olyan életképesek, s hogy a szellemi teljesítmények olyan barokkos burjánzásához vezettek, amelyhez foghatót a latin, de kiváltképp az angolszász vidékeken nehezen találni. A romantikus spekulációkban a tehetetlenség jelét fedezi fel: kompenzációnak tartja, önvigasznak, amelyet a keleti az elszalasztott politikai lehetőségekért cserébe alakított ki magának.

Mindennek igazságtartalmát nehéz lenne vitatni. A közép- és kelet-európai politikai állapotok évszázados nyomorúságát soha senki nem tagadta. ,,A föld nyomorúságában gyökerezik a romantika, és ezért annál romantikusabbnak és elégikusabbnak találunk egy népet, minél boldogtalanabb az állapota”, idézi az ifjúhegeliánus Arnold Rugét a múlt század első feléből Carl Schmitt a politikai romantikáról írott monográfiájában. (Carl Schmitt: Politische Romantik, Duncker & Humblot, Berlin, 1982. 35. o.) Ez az elégikus, romantikus lelkület magyarázza, hogy a kelet-európai népek esetleg évszázadokon át téli álmukat alusszák és álmodoznak, azután viszont, ha cselekvésre adódik lehetőség, széplelkű tettek helyett értelmetlen anarchiára, pusztításra, jobb esetben céltalan viszálykodásra ragadtatják magukat. A nemzethalál miatti félelem, illetve a nemzeti agresszió két véglete között ingadoznak (vö. Szűcs, i. m. 73–74. o.), s miközben lenyűgözően boncolgatnak metafizikai sorskérdéseket, elszomorítóan szűklátókörűek is, ha praktikus-politikai döntésekre kerül sor.

híg és mély kultúra

De nézzük meg, mit vesz észre ő a nyugatiból. Érzéketlenséggel vádolja a másikat, szívtelen észembernek nevezi, s közben persze szíve mélyén irigyli, mert az elégedettebb és sikeresebb. Saját évszázadok óta tartó kudarcsorozatát ezért, hogy mentse, a mélységgel hozza összefüggésbe. Persze a lélekével, amelynek mélységénél – ha történelemfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik – csak a homálya nagyobb. A Rajnától keletre nincsen olyan nemzeti kultúra, amelyben ne vetődött volna fel a híg és a mély kultúra ellentéte. Ennek egyik eredője minden esetben a hátrányos helyzetből fakadó dac, a Nyugattal szembeni felsőbbrendűség titkos meggyőződése – s a szembeszegülés a francia forradalommal, amely a népek önrendelkezési jogát hangoztatta ugyan, mégis rövidesen a szomszéd államok szuverenitását fenyegette. A nemzet és az állam egységét megteremtő francia forradalmat már a múlt század legelején „absztrakt fogalmak bálványozásának” nevezte Adam Müller, az angol Bürke pedig „őrjöngő teoretikusoknak” tartotta a jakobinusokat. (Zárójelben jegyezzük meg: a francia forradalommal ellentétben az angol polgári forradalom részben logikus folytatása is volt a középkori feudális hűbéri szabadságok rendszerének, azaz a király lefejezése ellenére a tradíció kötelékeit nem tépte szét olyan radikálisan. Vö. Bibó István: ’Az európai társadalomfejlődés értelme’, in: Válogatott tanulmányok, Budapest, 1986. III. 49. o.) A kelet- és közép-európai önnön hazáját kultúrnemzetnek nevezi, a másikat viszont puszta államnemzetnek tartja, ezzel is érzékeltetve, milyen rossz szemmel nézi, ha a nemzet képződményét politikai kategóriaként kezelik. A nemzet és az állam nem az emberi önkény eredményeként formálódik, állítja, hanem Isten akaratának van kiszolgáltatva, aminek eredményeként a keleti számára a nép eredendően ártatlan, romlatlan, naiv színben jelenik meg: az isteni ártatlanság megtestesítőjeként. Érthető, hogy ateizmussal vádolja a másikat, mint Joseph de Maistre, aki a francia forradalmat az ateista filozófia kitörésének nevezte. Az ateizmus pedig, véli, annak a gravitációnak a felszámolása, amely tudományt, vallást, művészetet, politikát egységbe kovácsol. Mert a francia típusú nemzetfogalom ellenzői számára az egység a bűvös kulcsszó. Esztétikailag is csábító (az állam műalkotás, mondja Schelling), metafizikailag is (a népek a világszellem eszközei, állítja Hegel, a világtörténelem pedig „tervszerű egész”, amire persze Schopenhauer joggal válaszol így: Hegel „titokban bizonyos mitologikus nézetekre támaszkodik…, amelyeket hallgatólagosan előfeltételez: mert föltehető a kérdés, hogy ugyan miféle néző számára mutatnak be egy ilyesfajta komédiát?” [’Die Welt als Wille und Vorstellung’, in: Samtliche Werke, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1989. II. S. 567.]); etnikailag is (Közép- és Kelet- Európában mind a mai napig sokan élnek egy ősi, differenciálatlan csoporttudat illúziójában); és természetesen politikailag is.

Mert bármennyire elutasítják is sokan keleten a nyugati fejlődést, mégis annak egyik alapeszméje mozgatja őket: az állam és a nemzet egysége. Ami persze a mai Közép-Európában megvalósíthatatlannak látszik: a szabadság és egyenlőség politikai kategóriáinak, illetve a nemzetiségek közötti etnikai, történeti (értsd: sorsszerűen elrendeltetett), értékhangsúllyal ellátott különbségek összeegyeztetése sehol nem vezetett megbékéléshez. A Rajnától keletre sem tiszta államnemzetek, sem tiszta nyelvnemzetek nem tudtak kialakulni. Ezt nevezte Bibó István a kelet-európai kisállamok nyomorúságának. (’A kelet-európai kisállamok nyomorúsága’, in: Válogatott tanulmányok, Budapest, 1986. II. 209. o.)

Ez az oka annak is, hogy bármelyik oldal próbáljon beavatkozni a másik életébe, az helyrehozhatatlan zűrzavarokat eredményez. Gondoljunk Wilson békeprogramjára 1918 januárjából, amely mind a mai napig meghatározza, hogy Közép- Európában hogyan gondolkodnak a nemzeti azonosságról. A népek önrendelkezési jogának Nyugat-Európa számára érvényes, elvben hangzatos kategóriáját próbálta érvényesíteni ott, ahol ennek nem voltak meg az előfeltételei. Ennek eredményeként azonban Közép-Európa nem Nyugatra kezdett hasonlítani, hanem még jobban belemerült saját keletiségébe. A modern nacionalizmusok melegágyát egy önmagában racionalista elgondolás készítette elő. 1923-ban egy belgrádi jogász, Jefto Peric ezért nevezte Wilsont anarchistának s hasonlította Bakunyinhoz: „Hasonló modus procedendit választott: előbb a népek önrendelkezési jogának meghirdetésével tabula rasát akart csinálni Európában, hogy azután egy ’Népszövetség’ formájában új társadalmat építsen fel.” (J. Peric: Eine Auflösungsprinzip, in: Etappe, 8. Bonn, 1992. 138. o.)

történelmi tapasztalatok

Mennyire nehéz lefordítani egy regényt vagy egy költeményt; lábjegyzetként egy egész kultúra történetét oda kellene biggyeszteni a fordítás aljára. Hát még milyen nehéz lefordítani egyik nyelvről a másikra a történelmi tapasztalatokat anélkül, hogy megélnénk azokat. Alapvetően mást ért nemzeti azonosságon a nyugat-, illetve a közép- és kelet-európai, s a másikban mindegyik a negatívumokat tartja számon. Azt nevezi negatívumnak, ami belőle magából fájóan hiányzik. A keleti a „lélektelen racionalizmustól”, a politikai pragmatizmustól, a kozmopolitának nevezett szellemtől igyekszik elhatárolni magát – attól, amitől pedig felesleges lenne úgy viszolyognia, hiszen történelmi helyzeténél fogva módja se volt rá, hogy azokat hatékonyan gyakorolja. S mi az, amiről a nyugati nem szívesen hall? A metafizikai sorskérdésekről, a szenvedésből kibontakozó apokaliptikus látásmódról, a „faji szorongásból táplálkozó, de azon túlcsapó vallásról” (Gulyás Pál: Nyugaton át kelet felé, Budapest, 1993. 164. o.). A mai nyugati civilizáció egyik fő ismérve éppen a szenvedés kirekesztésére törekvés, akár azon az áron, hogy ezzel alapvető emberi igények is zárójelbe kerülnek, s mint „irracionalista” megnyilvánulások bélyegződnek meg. Európa bármelyik csücskében kerüljön is szóba a nemzeti azonosság kérdése, ez nemcsak sajátos színezettel ajándékoz meg, hanem görcsökkel is. Mintha mindenki egyre elszántabban ragaszkodna a saját útjához, megfeledkezve arról, hogy Európa sokat hangoztatott egysége Kelet és Nyugat egységét jelenti. A nyugati manapság Kelet-Európában csak a Keletet látja, s megfeledkezik Európáról; a keleti viszont hajlamos rá, hogy Nyugat-Európában csak Európát vegye észre, s nem akarja látni, hogy a nyugat egy égtáj, amelyről értelmesen csak akkor lehet szólni, ha nem feledkezik meg a Kelet létéről. A feledés elterjedt. Nem keleti, nem is nyugati, hanem európai kiváltság. Nem csoda, hogy manapság oly ritka a dialógus. Ez nem egy félen múlik. Miként egy út is csak akkor nevezhető útnak, ha két irányba lehet közlekedni rajta.

IV.

Kelet és Nyugat között meglehetősen reménytelennek látszik a párbeszéd. Pedig egy földrészhez tartoznak, azonos a családi nevük (Európa). Mégis, születésüket követően gyökeresen más sorsban lett részük. Két nővérre emlékeztetnek: marquis de Sade Justine-jére és Juliette-jére. Ugyanazt élték meg mind a ketten: a csalódások, megaláztatások, kínok és erőszakoskodások sorozatát. Mégis, Juliette az élet hercegnőjeként végzi, Justine viszont egyre mélyebbre bukik: legfeljebb cseléd lehetne. Homlokegyenest ellenkező kimenetel. Ám a történet hasonló, a gyökerek pedig azonosak. Európában is mindenki mást él meg; de van egy olyan szint, ahol mindannyian ugyanabban a sorsban részesülünk. Európa mindig is töredezett földrész volt; mégis, soha senki nem vitatta az egységét. Már a mitológiában is egyszerre ábrázolták elborzasztó és csábító látványként: a gyönyörű királylány, Európa, aki az őt elragadó bika hátán száguld. Az isten és az ember nászának gyümölcsénél nehéz rémisztőbbet elgondolni (vö. Minotaurosz); és mégis: ennek a násznak a reménye képezi minden európai kultúra alapját.

megoldhatatlanság és kibékíthetetlenség

A megoldhatatlanság és kibékíthetetlenség élménye közelebb segít bennünket a nemzeti azonosság fogalmának megértéséhez. A nemzet politikai, társadalmi, állami, etnikai, földrajzi és spirituális aspektusain túl nem árt a szó eredeti jelentését is szem előtt tartani. A natio ugyanis születést jelent, miként a magyar nemzet szó is a nemz, szül szavakból ered. A születés eleve valahová beleszületés. Valahová beleszületni azonban elsődlegesen nem azt jelenti, hogy az embernek van családja, háza, hazája, szülőföldje, tája s nyelve, hanem hogy élete van. Az életnek pedig nemcsak a születés, hanem a halál is elengedhetetlen feltétele, s ennek terhét egyetlen ember válláról sem veszi le senki. „Egyetlen anyaföld van, amely idegenebb, mint amelyben élünk, s ez a kozmosz; egyetlen apa nemzett valamennyiünket, s ez az űr”, írta időszámításunk előtt a 2. században gadarai Meleagrosz. S ez a pont, ahol a nemzeti azonosság problémája paradox módon nem beszűkül, hanem kitágul, egzisztenciális jelentésre tesz szert.

A nemzet akkor válik pusztán elméleti kérdésből valóban súlyos létkérdéssé, ha egyszerre fedezem fel benne a Részt és az Egészet – a valahová tartozás szükségszerűségét, amely egy másik, egzisztenciális (vagy kozmikus) perspektívából nézve mégis részlegesnek (de nem megszüntethetőnek!) látszik. Nem arról van szó, hogy a Rész elenyészik az Egészhez képest s elhanyagolható lesz (a nemzetfölöttiségnek ezt az illúzióját hirdette a kommunizmus), de nem is arról, hogy a Rész szippantja magába az Egészet (akik a nemzethalál gondolatát dédelgetik magukban, kimondatlanul is az emberi faj utolsó képviselőinek a szerepében tetszelegnek.) Ezek még mindig politikai keretek között maradó gondolatok, amelyek az Én helyett a Mire fektetik a hangsúlyt, s az életnek az Énre nehezedő súlyát is könnyelműen elhanyagolják. A politika e világi megoldásokon fáradozik, de miközben egy közösség üdvét tartja szem előtt, e közösség tagjaihoz elvontan viszonyul, az ideológia szintjén. Egy nemzethez tartozni politikailag, etnikailag, szociálisan, állampolgárként stb. végül is csak absztrakt módon lehet. (Ami persze nem jelenti, hogy lehetne semmilyen nemzethez sem tartozni.) De csak a nemzethez tartozni szintén képtelenség („nem német dolog csak németnek lenni”, írta más összefüggésben egy múlt századi német jogász, Johann Eduard Erdmann). Ez éppolyan ideologikus illúzió, mint annak „felvilágosult” feltételezése, hogy az egyén elsődlegesen ember, s csak ezután angol, német, francia, magyar (Montesquieu). Ez nem sokban különbözik attól, hogy az ember elsődlegesen katolikus, kommunista, cionista, antiszemita vagy éppen pacifista. (George Orwell felsorolása ez; joggal nevezi őket a nacionalizmus válfajainak, mivel a nacionalizmus – írja – mindenekelőtt internacionális jelenség. Orwell: Notes on Nationalism, in: Collected Essays, Secker & Warburg, London, 1975. 282–3.)

Ami konkrét, az az én-érzés. Az én, ha gyökereit keresi, akkor világpolgár-létén, illetve nemzeti hovatartozásán túl óhatatlanul egyszeriségével kénytelen szembenézni. És persze ennek az egyszeriségnek az okával: a születéssel és a halállal. Vagyis azzal, hogy éppen afölött nincsen szabad rendelkezése, amit a legsajátabbjának vél: önnön sorsa fölött. Mégoly igaz és vigasztaló legyen is annak gondolata, hogy a nemzet az egyén halála után is fennmarad, e halál tudatával járó érzést a legerősebb nemzet sem képes elvenni az embertől. S ha nemzeti azonosságról van szó, meggyőződésem, hogy ehhez az azonossághoz az is hozzátartozik, hogy az ember semmilyen testtel sem érzi azonosnak magát. Nemcsak a nemzetével nem, de még a sajátjáéval sem. Azonosságérzése elválaszthatatlan a világban való idegenségérzésétől. Ha elválasztható lenne, akkor vagy angyal lenne, aki állítólag kizárólag az isteni azonosságot éli meg, vagy ördög, aki a folytonos idegenséget szenvedi el. Nincsen olyan én-érzés, amely ne a valahová tartozás érzésén alapulna (legyen az nemzet vagy kozmosz); de olyan közösségi érzés (sensus communis) sem létezik, amelyet ne színezne át a tökéletes magárautaltság tapasztalata – hol nyíltan, hol lappangóan. Az ember nem tudja elképzelni az életét mások nélkül; és mégis, a valódi poklot, ahogyan Sartre írja, a többiek alkotják. Vagy egy másik író, Musil gondolatát idézve: ,,A kultúra alapvető sajátsága, hogy messzemenően bizalmatlanná tesz a köreinken kívüliek iránt, vagyis nemcsak a germán tartja alacsonyabb rendű lénynek a zsidót, hanem a futballista is a zongoristát. Hiszen végül is minden a határai által létezik, így a környezete ellen irányuló, némiképp ellenséges aktus révén; ha nincs pápa, nincsenek lutheránusok, és pogányok nélkül pápa sincs, vitathatatlan tehát, hogy az emberek egymásrautaltsága épp egymás eltaszításában nyilvánul meg a legékesebben.” (Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember, Bp. 1977. I. 32. o.) Egyedül az elutasítás során megnyilvánuló egymásrautaltság válhat személyes, egzisztenciális tapasztalattá. Az idegenség rettentő fokozásában, szinte végtelenné válásában tárulhat fel, ami mindenfajta otthonteremtés célja: az egység misztériuma.

V.

ideológiai erőszak

Irodalmi nyelv és nemzeti azonosság. Miféle nyelve van annak az azonosságnak, amelynek legmélyebb lényege a különbözőség? Láttuk, az eltérő történelmi tapasztalatok lefordíthatatlanok; s ha mégis lefordítjuk őket, akkor ideológiai erőszakot követünk el. S vajon az irodalom tud-e segíteni ezen? Számomra mindig gyanús volt, ha az irodalmat, az irodalmi nyelvet gyökeresen más fogalmakkal hozták összefüggésbe. Gyanús, mert mifelénk az irodalmat sokszor azáltal aknázták alá, hogy nem irodalmi kérdésekkel társították. De azért is gyanús, mert így feltéve a kérdést óhatatlanul preformált, azaz közhelyes válaszok merülnek fel: az irodalom mint morális intézmény ízig-vérig német (azaz közép-európai) elképzelésétől kezdve addig a posztmodern feltételezésig bezáróan, hogy az irodalom kizárólag saját nyelvére redukálható, azaz semminek, még az irodalomnak sem állítható szolgálatába.

Az író ír, az olvasó olvas, a nemzeti érzületet kihasználó háborúk pedig folytatódnak. Mindenki végzi a maga dolgát, más-más területen. Thomas Hardy a vidéki angol tájat a legmélyebb emberi tragédiák színhelyévé tette; Wessex azóta az én hazám is. Pedig a II. világháborúban nagyanyám házát angol pilóták bombázták le. Ivo Andrić tájai az én tájaim is, noha dédnagyapámat az I. világháborúban éppen azokon a tájakon négyelték fel. Gottfried Benn nyelvét jelképesen anyanyelvemnek is érzem; családom kapcsolata azonban a németekkel nem volt konfliktusmentes. Az orosz írókról hadd ne is szóljak. Nagybátyámnak mindenesetre az orosz hadifogságban lett Csehov a kedvenc írója – természetesen oroszul, amit az ott töltött évek során tanult meg. A zsidó Kafkát sajátomnak is érzem; családom felmenő tagjai közül ezen sokan megbotránkoznának és felszisszennének. Nemzeti büszkeségüket állítanák szembe az én büszkeségemmel, amely számára az otthon nem befelé szűkül, hanem kifelé tágul.

,,Mint a tavasz, változik a Géniusz országról országra”, írja Hölderlin. A géniusz a megfoghatóban mutatja fel a megfoghatatlant, a közeliben a távolit, az Itt-ben az Ott-at. Az irodalom nyelve természetesen lefordítható egyik nyelvről a másikra. De maga az irodalmi nyelv semmilyen más nyelvre nem fordítható át: sem a politikának, sem az etnikai csoporttudatnak, sem valami egyébnek a nyelvére. Mert ha ezzel próbálkozom, az ideológia nyelvére fordítom át, azaz legérzékenyebb pontján sértem meg. Hiszen az irodalom (vagy a művészet) az egyetlen olyan rendelkezésemre álló „eszköz”, amely egzisztenciális tapasztalatot nyújt. Úgy erősít meg csoport-, etnikai, nemzeti tudatomban, hogy egyszersmind ki is vet belőle. A változó géniusznak engedelmeskedve a távolság fordítható le benne közelségre, de úgy, hogy miközben azt sajátomnak kezdem érezni, messze illan tőlem. Nemcsak egy Georg Trakl költemény, de az anyanyelvemen megszólaló népdal is. Titka mindegyiknek az az örvény, amelybe a magáratalálás reményében szédülök bele, miközben mégis éppen vélt azonosságomtól távolít egyre messzebbre.

a világ minden írója

Levonható ebből bármilyen tanulság? Lehetséges, hogy a világ minden írója ugyanazt a nyelvet beszéli: a nyelv képletes „felrobbantásának” nyelvét? Elképzelhető, hogy az irodalom ebben talál rá saját nemzeti azonosságának kritériumára? Ahelyett, hogy közhelyekbe bonyolódnék, befejezésül hadd idézzek inkább három verset. Az elsőt egy közép-európai költő írta, Hugo Ball, akinek német volt az anyanyelve:

„jolifanto bambla o falli bambla
grossiga m’pfa habla horem
égiga goramen
higo bloiko russula huju
hollaka hollala
anlogo bung
blago bung
blago bung
bosso fataka
ü üü ü
schampa wulla wussa óloo
hej tatta gorem
wulubu ssubudu uluw ssubudu
eschige zunbada
tumba ba- umf
kusagauma
ba- umf”

A második szerzője Tristan Tzara, aki, mint közismert, nyugat-európai nyelven, franciául írt:

„Dschiloli mgabati bailuuda
Toundi-a-voua
Soco bgai affahou
Farafangama soco bgai affahou”

A harmadik szerzője pedig egy kelet-európai magyar báró, Amadé László a 18. század közepéről. Európában szerintem ő volt az első dadaista. Az ő anyanyelve magyar volt:

Dini dini Mimi
Rimini
Terei ferci en-ó-nó
Glágla glúglú palenó
No koleno
Heje luja moja!
Luluja!
Striki straki fióki
Tri vitri articsóki
Csiki csoki.”

felső kép | Alan Davie: A varázsló tükre No. 2, pinterest.com