Kámán Balázs

EGYETLEN KÉPZETT JOGÁSZ

2006 augusztus

EGYETLEN KÉPZETT JOGÁSZ
„…igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban…”
 Albert Camus

 

Milyen készségesen fogadta! Ez a legdühítőbb. Ő barátságosnál is barátságosabb volt, Jávor meg mintha észre se venné, mintha az ügyvédi irodákban mindenkit kávéval és konyakkal kínálnának! Különben nem is az ügyfél-székbe ültette, hosszú íróasztala másik oldalához, hanem az egyik mogyoróbarna bőrfotelbe, és olyan közel gurította a másik fotelt, amibe a házigazdai teendők után ő huppant bele, mintha az egykori osztálytárs legmeghittebb barátja volna. Kikapcsolta a mobiltelefonját, és kihúzta a vezetékes telefont – „csupa fül vagyok!” –, de Jávor rá se hederített, fikarcnyit se érdekelte, ő hogy él, mi minden történt vele csak az elmúlt évtizedben is – „abban a pillanatban, amikor mondtad, hogy ügyvédi irodád van… igen, abban a szempillanatban lecsaptam… emlékszel?… valahogy felszólításnak éreztem… vagy inkább kihívásnak… persze nem tudhatom, hogy veszed majd, amire kérlek…”; válás-ügyre számított. Már tegnapelőtt az étteremben is szentül hitte, hogy Jávor válóperre készül. Nehéz megmondani, miért, mitől sejti meg, hogy ügyfelei mihez kérik fel, de ő mindig tippel magában, és az esetek többségében telitalálattal büszkélkedhet. Olykor már a telefonhang is elegendő – „Madarász kollégám ajánlotta önt… igen, Madarász Gábor…” –, azt a magakorú férfit például pocakosnak, barkósnak képzelte, s amikor időpontot ajánlott, úgy hitte, lakásügyet hoz, talán nem is cserélni vagy eladni akar, inkább bérelni vagy béreltetni. A válásokat utálja, a vagyonmegosztásos és kivált a gyerekelhelyezős perektől menekül, Jávornak mégis azt mondta tegnapelőtt este a huszonöt éves érettségi találkozójukon, hogy megtisztelő, ha felkeresi, holott a zavart és ugyanakkor elszánt tekintetéből – vagy nem abból? miből? – válóper fenyegetett. Mégis. A régi osztálytársát nem terelheti el, nem bunkó, és vigasztalódni próbált a gondolattal, hogy Jávor, meg aztán a többiek is, az iskolatársak ismerősei is, bővíthetik az ügyfél-körét. Muszáj ezzel törődnie. Ha nem építi, nem fejleszti mindig tovább, elvásik a meglévő is. Szombaton volt a találkozójuk, és azt mondta Jávornak, jöhet akár hétfőn, de sietve hozzátette, hogy a kedvéért átrendezi a napját. Ne higgye, hogy nincs dolga, és igenis érezze az ő megkülönböztetett figyelmességét – „téged az ne feszélyezzen… megoldom… hidd el, senki se szenved majd hátrányt… úgy leszel kivételezett, hogy azzal senkit se sértünk” –; feleslegesen okoskodott és magyarázott, mert Jávort szemmel láthatóan nem zavarta, hova, mibe lép – „vasárnap… vagyis holnap reggeltől ügyeletes vagyok, így hétfőn már délben… legkésőbb egy, fél kettőkor eljöhetek… ha jó neked kora délután… ha ez belefér…” –: a karcsú, inas, erős pofacsontú, kopaszodása ellenére is fiatalos, mindannyiuknál fiatalosabb férfi kapva kapott a minél közelebbi időponton. Válás lesz, mondta erre magában nagy bölcsen, beletörődően.

„Gyerekorvos vagy, ugye, jól emlékszem? – rutinosan a nyitókérdéssel is könnyítette volna a vallomás kínját. – … Az én fiaim meg épp kinőnek a gyerekkorból. A nagyobbik tizenöt, a kicsi tizenhárom… de már ő is gimnazista… ilyen nyolc… vagy nem is tudom… inkább kilencévfolyamos gimnáziumba jár… képtelen vagyok követni a mai iskolák rendszerét… már ha van egyáltalán rendszer… ahány iskola, annyiféle szisztéma, de őszintén szólva én nem csak az előnyeit látom ennek a nagy szabadságnak… nekünk sokkal egyszerűbb körülményeink voltak… mindannyiunknak, még a tehetősebbeknek is… mégis többre jutottunk… egész egyszerűen többre. Ez az igazság. És szerintem azért, mert az iskolában mi leginkább csak tanultunk. Pedig már mi se úgy, mint a szüleink, de azért tanultunk, és nem folyton lehetőségek között válogattunk… ilyen fakultás meg olyan évfolyam… Elnézést… bocsánat… a bőbeszédűség jogász-betegség… neked van gyereked?” – és Jávor csak bólintott. Illetve egy villanásnyi derűs, majdnem kedélyes mosolyt is megeresztett, épp csak annyit, hogy az ő sejtelmét egyszeriben elhessentse – aki válni készül, nem ilyen pofával gondol a családjára. Nem, ez mégse az lesz –, de hogy egy gyereke van-e vagy hat, hogy felnőtt, anyányi lánya él-e Dél-Amerikában vagy a Távol-Keleten, esetleg három hónapos a negyedik házasságában született fia, szóval a végtelen számú variációból semmi sem világítódott meg. Nem, semmi. Legfeljebb, ha tovább kérdezi. De erről nem kérdezte.

 

„Valamiben segíthetek?” – úgy tűnt akkor, Jávor nem sértődött meg, hogy hirtelen váltott, és a barátkozós csevegés helyett a jövetele célját tudakolta. A konyak meg a keksz ott maradt az üveglapos kisasztalon, de végtére minek szórakozzanak kényszeredetten, eléggé elfoglaltak mindketten.

nem magánügyben

„A szó szoros értelmében igazság-szolgáltatást kérek. Vagy ha úgy szerényebb: ilyen szolgáltatást remélek. És persze nem magánügyben… bár hogy mi nevezhető magánügynek?! Ne bonyolódjunk bele. Az orvosokra nem jellemző a bőbeszédűség, és én igyekszem is ehhez tartani magam” – és megmutatta ugyanazt a mosolyt, semmivel se tovább, s ha lehet, még tartózkodóbb és rejtettebb maradt.

„Tény, hogy nem tudom pontosan, miféle igazságszolgáltatásra gondolok, de talán nem is nekem kell tudni. Ezért jöttem hozzád. Nem próbálok tudálékosan receptet se diktálni, a paragrafusok a te kellékeid. Én itt dilettáns vagyok, de elhatároztam, hogy végigviszem ezt az ügyet. Így, ahogy mondom: végig! Persze bajban lennék, ha megkérdeznéd, mi az, hogy ‘végig’. Lehet, csak annyi, hogy nem nyugszom bele. Hanem? Mit csinálok, ha nem nyugszom bele? Na, pontosan ezt akarom megtudni tőled: mik a lehetőségeim.” Kézfejével megdörzsölte a szemét, a mozdulat után látszott, hogy fáradt, mintha letörölt volna valamennyit a fiatalosságából, a kivörösödött bőr, a szemhéj hólyagos puffadtsága – vagy a szemközti háztető fölött besütő nap – leleplezte. „Lehúzom a rolót… vagy arrébb toljuk a fotelt?” Intett, hogy nem bántja a fény. Ráhagyta.

„Évek óta figyelem az éves adóbevallások előtt ezerszámra megjelenő plakátokat… óriásplakátokat is, amelyek a felajánlható egy százalékokért ácsingóznak. Egészséges szellemű-lelkű ember ezektől a reklámoktól csakis arra a következtetésre juthat, hogy ne! Ide egy vasat se. Azok a kiemelten közhasznú alapítványok ugyanis, amelyek vagyonuk jelentős részét plakátra költik, eleve nem végezhetik jól… legalábbis a szó szoros értelmében nem végezhetik közhasznúan a munkájukat. És hiába állítják, hogy nemigen költenek reklámra, mert a reklámcégek támogatását élvezik, mert a nagy reklámcégeknek remek buli így reklámozni önmagukat. Adóleírás is van. Minden tökéletesen forog körben. Érted, hogy gondolom?” – de nem törődött vele, hogy ő tényleg érti-e, hát még, hogy egyet is ért-e vele. Még jó, hogy nem követelt azonnal egyetértést! Hogy türelmetlenül követelődző, azt úgyis látta. Az ilyen ügyfél ártalmatlan és problémátlan kívánsága pedig kínosabb, mint a szégyenkező, de engedelmesen segítséget kérő válóperesé.

„Eleinte csak megmosolyogtam a reklám-nyomulást… ahogy szívhez szólóan… mert mindig is érzelgősen handabandáztak, de eleinte talán nem is voltak annyira cinikusak és durvák, mint ebben az évben. Vagy én csak most értettem meg, mi az, ami lépésről lépésre torzult, ami persze kezdettől hibás volt, mintha bekódolták volna, hogy így elszabaduljon, s amit talán a jog eszközeivel még vissza lehet szorítani. Talán. Szeretném megkísérelni. Abban biztos vagyok, hogy most már nem elég, ha érzékeny bölcsészek vagy elméleti szociológusok értekeznek minderről. Nem kell felmérés meg hatásvizsgálat! Az efféle most már ártalmas időhúzás. Falazás ehhez a gonosz tomboláshoz. Itt legfeljebb a kőkemény és józan jog segíthet, ami persze magától nem működik. Szerintem tehát kell… akár egyetlen elszánt, államigazgatásban is képzett jogász kell…” – amire ő szerényen heherészett, muszáj is volt már valamit reflektálnia az eladdig zavaros javaslatra, „és én lennék ez a képzett jogász?… kedves vagy… de én csak közönséges polgári ügyekkel foglalkozom… ahhoz értek… nem hiszem, hogy ilyesfélére alkalmas vagyok, de…”

közönséges őrültnél is rosszabb

 

Jávor még el se mondta, végül is mi a fenét akar, de olyan támadó volt, hogy ő önkéntelenül is védekezett, kihátrált volna a minden képzeletet felülmúlóan hülye ügyből, de egyelőre foglya volt az udvariasságának, inkább passzívan kivárt, és némán biztatta magát, hogy akármivel áll elő Jávor, attól távol marad. Nyugalom, hidegvér, mondja csak, fújja ki magát, ő szépen meghallgatja és elhárítja. Végül mégiscsak elhárítja, mert az őrültek veszélyesebbek, mint a gazemberek, és látszik, hogy Jávor egy közönséges őrültnél is rosszabb. Bepörög, de rá is erőszakolná a mániáját a világra. A vendég csakugyan hangosabban és szaporábban beszélt, valósággal szónokolt. Egy percre még a kezét is ökölbe szorította – nevetséges volt a forradalmárkodása, és neki csak ekkor derengett, hogy már a gimnazista Jávorral is zűrök voltak. Az apja aztán benyalta az egyetemre… de utolsó évben, az érettségi előtti tavaszon valamit nagyon bekavart a fiú, igazgatói intéssel vagy mivel megúszta… ki a fene emlékszik ezekre!… de ahogy meglett korúan ugyanúgy túráztatta magát, felrémlett a negyedszázados balhéja. Valami politikai izgágaság volt akkor is, az osztályfőnökük is igyekezett elsimítani a dolgot, nagyon rendesen védte mindannyiukat, de az egész osztály előtt kimondta, hogy Jávor meggondolatlansága az állásába kerülhetett volna, és csaknem megzavarta a többiek nyugodt érettségijét.

„Vegyük a legmocskosabbat! Ezzel a konkrétummal jobban el is tudom mondani, miről van szó. Vegyük az éhezős gyerek-plakátot! Láttál belőle, igaz? Muszáj látni. Száz métert se mehetsz, hogy ne láss ilyet. Óriásplakáton gyerekfotó, és a felirat kiáltásnak hat: éhes vagyok… Egy kedves arcú, de szánandó gyerek a pofádba kiáltja, hogy éhes. És ha azonnal nem tejelsz, miattad éhes is marad. Ez azért Európa közepén brutális! Mikor minden párt szociális igazságosságot papol!”

Nem hibáztatja magát, hogy reflexesen mégis közbeszólt – „semmit nem vállalok, ami politika… ne haragudj, de ehhez ragaszkodom… Nem képviselek semmiféle politikai ügyet… nem… ezt elhatároztam…” –, de Jávor akkor már megakaszthatatlanul prédikált – „kultúrállamban ezt a plakátot mint a közösséget különösen sértő, dehonesztáló tárgyat… vagy tárgyiasított gesztust be kellene tiltani, és nem hiszem, hogy nehéz ehhez paragrafust találni…”, ő pedig még igazán nem heveskedve, inkább csendesítően jegyezte meg, hogy a tiltás, az állampolgárok mégoly jó szándékú korlátozása sem veszélytelen. „Kit veszélyeztet?!” – csattant fel Jávor. „A gyerekélelmezési alapítvány munkatársait? a reklámtervezőt? kicsodát?! és kicsodának milyen érdekeit? Veszély és veszély között mégiscsak van különbség!”

reménytelenül hülye

Hiába akart békésen kihátrálni ebből az idióta ügyből, hiába remélte, hogy most már minél kevesebb idő- és energiapocsékolással elhajthatja Jávort, és magában ihat végre egy konyakot megmenekülése örömére. Hiába vágyott arra, hogy mielőtt hazamegy, ül itt egy negyedórácskát, és elsimogatja lelke gyűrődéseit, kicsit még meg is csipkedheti magát és heccelődve tisztázhatja végre, szabad-e ilyen udvariasan, ennyire nyitottan felajánlania szolgálatait – hiába bízott önvédelmi erejében: egyszer csak hallotta, hogy vitatkozik. Döbbenten hallotta a saját hangját. Érveket sorakoztatott Jávor elé, aki ezektől, mintha üzemanyaghoz jutna, még inkább lobogott. Reménytelenül hülye volt az egész.

„Megbocsáss, de jogászként úgy gondolom, tévesen közelíted a kérdést… először is túlságosan nagyot ugrasz… nincs türelmed a módszeres araszoláshoz, pedig a mi szakmánkban ez elengedhetetlen… Mindenekelőtt válaszolj arra: helyesnek… önmagában kifogástalannak tartod-e, hogy az adózó állampolgárok rendelkezhetnek adójuk egy részéről… Biztos vagyok benne, hogy helyesled…”, de Jávor, araszolás-képtelenségét látványosan bizonyítva, tiltakozott: „Ez nem módszeresség! Legalábbis nem a gondolkodás tisztasága vagy a logikai következetesség a célja! Ez csüggesztő, kifárasztó körülményeskedés. Miért nem kérdezed mindjárt, helyeslem-e az adózás rendszerét… vagy helyeslem-e az emberek társadalomba zsúfolódását”.

„Nem kérdezek ostobaságokat… de az ítélkezés… meg a betiltás előtt gondolkodnod kellene… mondjuk olyasmiről, hogy helyes-e, ha bizonyos feladatokat civil szervezetek látnak el… persze szakszerűen, ugyanakkor a maguk spontán, rugalmasabb módján?… Másfelől közelítve: ugye, nem vagy híve a diktatórikus központosításnak?”

Jávor újra megdörzsölte a szemét, s ahogy elvette arca elől a kezét, még látszott valami a rosszul takart, gúnyos fintorából. Ilyen beképzelt volt huszonöt évvel ezelőtt is. Ezt sikerült konzerválnia. Ezt a fölényességet. A fene nagy magabiztosságát. Ahogy a magasból ítélkezik, a sztratoszféránál is feljebbről fitymálgatja a földi gazembereket. Mert neki mindenki zsivány. Hogy utálja ezt a típust! Az ilyen Jávor-félék nem szenvedhetik a szabadságot, mert nekik muszáj megmondani, kinek mit lehet, mit kell csinálni, és ők döntenék el, mi helyes, mi törvényes. Vicc, hogy a joggal akar manipulálni, mikor cseppnyi jogérzéke nincs! Egy cseppnyi se!

a legjobb szándék mellett is

„Nézd, én azt mondom, végig kellene gondolnod, hogy tulajdonképpen mit kárhoztatsz… Lehet, hogy jogosak az indulataid, de indulattal ezek a dolgok nem ragadhatók meg… és annak ellenére, hogy bizonyos fokig igazad van… azt hiszem… bár nem ismerjük a pontos adatokat… sok mindent nem ismerünk, de nagy valószínűséggel ezek az alapítványok is túl sokat fordítanak reprezentációra, fenntartásra… és így tovább… Az sem kizárt, hogy nem minden ügyletük feddhetetlen… a mi munkánkban… az én ügyvédi gyakorlatomban is állandóan szem előtt kell tartani, milyen nehéz megfelelni a gazdasági előírásoknak… gyakran a legjobb szándék mellett is bakiznak… de szerintem ezeknél az alapítványoknál… éppen ilyen gyerekétkeztetési alapítványnál a lényeg mégsem ítélhető el… Mert ha nem is tökéletesen, mégiscsak arról gondoskodnak, hogy kevesebb éhes gyerek legyen… nem? Furcsán festene, ha éppen ezeket támadnánk…”

Nem pattant fel Jávor, inkább nehézkesen, a fotelra tenyerelve-támaszkodva készült felállni, mintha zsibbadna a lába – de félreérthetetlenül szedelőzködött. „Ne haragudj! Sajnálom, hogy feltartottalak. Ha nem tudsz… ha nem akarsz ilyen ügyben jogi tanácsot adni… sajnálom. Az én hibám, belátom, hogy szokatlan ügy. Talán nem is voltam elég érthető. Sajnálom.” Már egyenesen állt, mindjárt kivonul innen diadalmasan, erkölcsi nagysága teljes pompájában.

Legszívesebben pofon ütné. Elgáncsolná, vagy inkább valami örökre emlékezetes kellemetlenséget mondana neki. Mit mondjon? Tűri, hogy a nyitott bejárati ajtó előtt Jávor nyújtsa a kezét. „Még egyszer: ne haragudj!”

Ő meg csak nézi, ahogy elindul a lépcsőn, két fokokat ugrik, szökdécsel, mint egy megkergült kamasz.

Csak miatta maradt itt délutánra. Mindegy. Nem veri falba a fejét. Nézte a konyakospalackot. Már nem kívánta. A meditatív egyedüllétet sem kívánta. Egy-két telefont még megereszt, hogy jobban tudja, milyen ez a Jávor. Mégis: hogy él, milyen körülmények között. Ezer az egyhez, hogy neki is van vaj a fején.

kép | Suzy Frelinghuysen művei