EGY WEÖRES SÁNDOR-SZÖVEG…
1994 március
KINETIKAI[1]SZEMPONTBÓL TÖRTÉNŐ ELEMZÉSE VALAMINT KONTEXTUSBA[2]ÁLLÍTÁSA
Irodalomtudományi értekezés
E. P.-nek, a bináris keresőfák[3] költőjének
ROBOGÓ SZEKEREK
Mennek a fuvarosok, a fekete dobosok a kerekeken éjszaka – a tanyai kutyaugatásokon át, tova! s a falusi zárt kapuk álmain át, tova! az uton a kétfelé meredeken árny-hegyü jegenyesor innen is onnan is árkai mentén.
A gyerekek alszanak, elviszi őket a fuvalom az égbe, hol érik a csillag, e gömbölyü, de tövises alma, s a hold-fele kanyarog a hintafa bársonya, cifra szalagja, de virrad, a kicsi öcsik és hugok álmai hajnali légcsiga fonatain újra le, földre pörögnek.
Súlyos muraközi ló dobog, a kövön a pata kopog, a paripa fölnyihog – a falon a ló feje, hó-szinen a fekete, tovasuhan – ablakon és puha keszekusza mennyei álmokon átfut az árnyék.
Mennek a fuvarosok, aluszik a köpönyegük, ők maguk éberek – az uton a kikeleti lombokon a szekerek erezete iramodik – ágyban a kisfiú és huga mennyei hintafa ágain ezer üvegizmu, salátabokáju, kakukkfejü tarka lovat lát.
Ha a szerelem sötét verem, amit különben költők és válóperes bírók sora bizonyíthat, mit mondjunk a költészetről?
Az a legkevesebb, hogy feneketlen kútnak tiszteljük.
Nagy léhán odakönyökölünk a kút kávájára, szórakozottan bámuljuk a bicskával az állvány farúdjába vésett föliratot: ,,Nyelvész urak jobban tudják, költő jobban érzi.” Így lopjuk ott gyalázatos módon Isten napját, míg le nem sújt ránk a sors keze, illetve egy picikét meg nem taszítja a könyökünket, mire mi egyensúlyunkat veszítve megbillenünk, és zutty, már zúgunk is nagy darab kőként a sötétbe lefelé.
Niki de Saint Phalle: Rosszcsont, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com
Az irodalomtudományok doktora meg elégedettségtől ragyogó arccal kiáltja utánunk csóvának:
– Úgy kell az ilyennek! Csak azt kapta, ami jár neki. Ma, amikor számítógépekkel szedhetjük ízekre a vizsgálat tárgyát képező szöveget, és képernyőre vihetjük a költő grafikusan ábrázolt agyműködését, ez a nagyszámú tróger nem átall ideállítani egy múlt századi, csizmás atyafi bon mot-jával a költő érzeményeiről. Nohiszen, merészelte volna csak ezt néhány évvel ezelőtt, úgy kicsinálták volna szubjektív idealizmus címén, hogy öröm lett volna nézni. Egyébként most is nagy örömünk telne abban, ha szabadesésben gyorsuló, kiváló kollégánk megmondaná nekünk, hogy hova lett az idézetben szereplő költő szó elől a határozott névelő?!
De ezt már valósággal üvöltenie kell, hogy a fülembe tóduló légoszlop sivításán át meghalljam.
És a szó mindkét értelmében mélyen jellemző rám, hogy mit kiabálok vissza neki én, aki ha a kútnak mégis van feneke, a koponyámat fogom szétloccsantani rajta:
– Csizmás atyafi? Monográfiát erről sok diagrammal és ábrával, tanult barátom!
*
Mellébeszélek, tudom. Dehát a lényegről ki tud bármi érdemlegeset mondani. Mondjam azt, hogy a költészet legbensőbb lényege magyarázhatatlan csoda? Ez igaznak ugyan igaz volna, de gyakorlati észrevételnek kevéssé kézzelfogható, nem is szólva arról, hogy e kijelentés engem magamat is hamis színben tüntetne föl, mint afféle ködevő romantikust. Holott e kijelentésünk csak némi őszies mélabúval fűszerezett, száraz tényközlés. A költészetről mindent tudhatunk, csak azt nem, hogy mikor és miért lesz ugyanabból az ideges remegésből, melyet mindközönségesen ihletnek nevez a versek barátja, egyszer remeklés, máskor meg silányság? Hogy mi vagy ki játszik itt velünk?
*
De még a szűkebben vett életrajzi tények esetében is. Honnan tudott például a fentebb említett csizmás atyafi úgy angolul, ahogy tudott? És most nem is arra gondolok, hogy Arany János angol beszédét föltehetően nem értette volna egy igazi angol, mert jegyző majd főtitkár uram kiejtése szerényen szólva sajátos lehetett, hanem arra, hogy honnan tudott így, ilyen könyvből kibányászott iskolás tudással egy olyan tüzet okádó, eleven szörnyeteget, mint Shakespeare, megzabolázni. Lángésszel a lángészt, mondja erre az angol tanszék nyelvmestere. Nagyon köszönjük. Mindent értünk. Télen azért van hideg, mert nincs meleg, avagy hogy írjunk könnyen, gyorsan remekműveket.
*
Niki de Saint Phalle: Rosszcsont, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com
Weöres Sándor Robogó szekerek című verse egy hét darabból álló verskompozíció része, zenei műszót használva, egy lazán összeszerkesztett szvité, melynek egyes tételeit csak a többé-kevésbé egységes hangulat és a közös hangzásvilág kapcsolja össze. A zenei műszó használatát esetünkben különösképp indokolja, hogy a versfüzér címe Falusi hangverseny, és hogy művét a szerző „a földre szállt cigányának (Zelk Zoltán szavai), a tündéri és világnagy cimbalomművésznek, Rácz Aladárnak ajánlja. Sajnos azonban más oka is van annak, hogy a zene irányába hajlanak gondolataink. Mintha Goethe és Schubert közös teremtményét, a Margit a rokkánál hősnőjét rokkája mellől váratlanul telefonhoz hívnák, vagy rácsöngetne a kéthavi gázszámlával a díjbeszedő, minek következtében a gazdátlanul maradt rokka önnön tehetetlenségétől, hajtva pörögne tovább, és a kezdet lendületét őrizve még egy ideig magától fonná – lazára és gubancosra – a verssorok fonalát. Persze ne essünk tévedésbe: Weöres Sándornak még a kevésbé sikerült verse is Weöres Sándornak sikerült kevésbé; a Falusi hangverseny egy-egy sorában, sorpárjában, strófájában is meg-megvillan az elgurult gyémánt, de példának okáért a versfüzér egészét a vele nagyjából egy időben született, Budapesti színesfényképek címet viselő, és Csanádi Imrének, a nem-budapesti magyar nyelv poétájának ajánlott, szintúgy többtételes koncertdarab éles rajzolatú verseihez hasonlítva – tompa, elmázolt, foltos szövegnek találjuk. Kedvetlenül bóbiskolunk egy strófáról strófára döccenő szekéren. Egész addig, míg ez a szekér, mintha szellemek ragadnák magukkal, el nem kezd robogni velünk.
A csodára, noha a szemünk láttára történik, nincs magyarázatunk. Hogy most miért igen, ha az előbb nem? S mi igen most, ami az előbb nem? A bűvész trükkjét persze sok próbát kiállt szakértelmünk egyből fölismeri:
Hát persze, ha ravaszul a szótag, e pici pata toporog a kövezeten, a köves, a makadám úton, a ritmusa kelepei, a ritmusa rövideket üt, lelecsapva a húrra verőként, űzi robogni zajosan a szekereket is tova, ütögeti bottal, mint gyerekek a karikájukat, a kereküket egyre forogva robogni.
persze csak játék
Csak, hogy lássuk, mennyit számít a technika. Ő az Örkény nevezetes egypercesének paprikafüzéréhez nélkülözhetetlen madzag; ennyi a szerepe és nem több. Nélküle nincs vers, de nem ő a vers; ő csak szorgosan dobol, lévén tehetséges dzsesszdobos. Technikai mutatványnál többé, elemi költészetté e szöveget sejtésünk szerint két dolog teszi. A magyar nyelvnek sajátos tulajdonsága, és épp ezen alapul verselésünk bámulatos ritmikai változatossága, hogy beszédünkben a szótagra eső hangsúly független a szótag hosszúságától, azaz a rá eső hangsúlytól a rövid szótag nem nyúlik meg, nem emelkedik ki a többi közül, nem nyeli magába környezetét, hanem marad, ami volt, rövid, kemény, pattogó, táncbeli csizmakoppanás. A rövid szótagok köznapi beszédünkben szétszórt gyöngyszemeit egypár kanyargó mondat szálára fölfűzni persze csak játék, de olyan, mely úgy fakad a nyelv lényegéből, mint forrásvíz a földből. Mint a képzeletből az olyan szürrealista szóképek, amilyen a ,,hintafa bársonya” meg a ,,hajnali légcsiga.” Gyanítjuk: mint minden kezünk közül kisikló, nagy versben, törvény és képzelet játszik egymással itt is. Biztosak csak abban lehetünk, hogy játékuk mozzanatairól keveset tudunk, szinte semmit.
Niki de Saint Phalle: Rosszcsont, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com
*
Történeteink persze vannak rogyásig.
Kormos meséli; egy éjszaka csöng a telefonja, Weöres a vonalban, suttog:
– Pistám, van nálad papír és ceruza? Az enyém ott maradt a másik szobában, ahol Amy alszik, és nem akarom őt fölkelteni. Valaki egy verset diktál nekem, ha leírnád…
A Le journalt, századunk magyar költészetének egyik remekét!
A szereplőket ismerve három lehetőség jöhet szóba: 1. Kormos találta ki az egészet. 2. Weöres találta ki az egészet. 3. Senki nem talált ki semmit, és szóról szóra minden így történt.
Hátborzongató, hogy a lényeget illetően akkor járunk legközelebb az igazsághoz, ha a harmadik variánst tekintjük igaznak.
A versek titkát kutatni annyi, mint egy hagymában megkeresni a hagymaszagot. A hagyma köztudottan egy befelé kvázi végtelen héj-a-héjon szerkezet. Ha ennek utolsó, leheletfinom héját is lebontjuk a semmiről, és már csak ezt az utóbbit morzsolgatjuk az ujjaink között, tiszta lelkiismerettel kimondhatjuk, hogy a hagymában a legrészletezőbb alapossággal sem találtuk a szagot.
Nem hát, mert az már jó ideje ott illatozik az ujjainkon.