G. István László

EGY VILÁG VAN

1998 március

EGY VILÁG VAN

Fénytől fényig, fejfájásban
nincsen út, csak holdvilág van.
Erdő nő fel: kezem, lábam,
fénytől fényig egy világ van.

Lehorgad a lomb az ágra,
hogy hívjalak más világba?
Nincsen út, csak égi lárma,
lehorgad a fény az árnyba.

fénytől fényig elkezdhetetlen, minden bekezdés közbevet. bekezdhetetlen. azt hittem elindulok, zártabb terek, buszok helyett séták, minden pillanat felelősebb. hetek darálják az időt, nem napok, mindenüvé szemek követnek, azt hittem elindulok.
fénytől fényig ahova érek, nem útról érek válaszútra, erdő nő fel, magam helyett véd, elborít, ha minden gondolatom aljnövény lesz – holdvilág van.
csak két szöveg között bírom, e két szöveg közé férnek a szavak, hogy a rájuk gondolás ne repüljön el.
fénytől fényig tájékozódom, fejfájásom eligazít, mert a kávé előtti fájás más, mint a kávé utáni, csak két kávé között bírom.
klausztrofób tér visszaszámláláshoz: könnyebben elfogy a hely, amíg a fokozatos megfosztottság gazdagít, mindennek az eleje-vége súlyozott? hihetem-e közben, hogy a vissza körbe? fénytől fényig egy világ van.
más világ kezdődik, tagolhatatlan. ami jegyzete egy szövegnek, az egy másikhoz elöljáró beszéd – a köztes tér évszaktalan, mégis birtokba vennék az évszakok, mindegyik magának rázza a fát, területet szerez – ághegy, ág, törzs, gyökér – hol a tavasz? kimerül a fa. lehorgad a lomb az ágra.
nincs most idő erre, más világ van. csöngőtől csöngőig tapogatózni, másféle ismeretlen bólintások, hierarchizáltak. a tisztelet szagtalan – nem lehet emlékké tenni, milyen szagokat őrizhetek erről, ha el sem indultam? legyek én a gyerekkorom.
nincs most idő erre, nem érek le hozzád – hány arcból nézel mindig ugyanúgy? nem érek le hozzád, hogy hívjalak más világba?
más utcarészeket jelölünk ki. hajszoltabbak vagyunk, mégis ráérősek, lépcsőt mászunk, úszunk, másik ház homlokzatát kell most megjegyezni, hogy jó legyen a nap. mindennap van út.
hamarabb felébredek, magamtól is. – félek, hogy elveszik a reggelt, lépcsőmászáskor semmi szívdobogás, edződöm, háromszor öt perc, úgy jutok a város fölé. semmi szívdobogás, csak az égi lárma.
hamarabb elalszom, erőltetni kell. megküzdök, ha alszom – olyankor visszajutok. itthon túl sok a torokszáradás. Krapp, Krapp, evés, virágrendezés: múló életek között otthon vagyok, túl sok a torokszáradás, félszavak. már csak a hangsúly bölcs, meg a szokás, meg a kényszer, önáltatás? altatom magam.
hogy lehorgadjon a fény az árnyba – kiküzdhetetlen. ahhoz álmodni kéne, számolatlanul.

Karnyújtással nehezedik az álom.
Szétnyújtózza bennem, hova kell majd lennem,
ha nem találom.

Kitaszít a szélre, borít éberségre
túl a testhatáron.
Feltámasztja hátam, ha megtaláltam,
ha mégsem álom.

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvből
kép | shutterstock.com