Balassa Péter

EGY SZÓT SE SZÓLTAM

1997 január

EGY SZÓT SE SZÓLTAM

Paupertas az antikvitásban nem a hierarchia alján helyezkedik el, hanem középfogalom a fényűzés és a nyomor között. A szegénység az alkotó számára egyenesen ideális külső állapot. Horatius szerint (vö. Ódák 11/10) az alkotás külső feltétele: szolid, de biztos anyagi függetlenség (ha a költő tudta volna, ez a kevés ma milyen sok!). A szegénységben a hiány és a bőség közötti határállapotot, mértékletességet érzékelni – ezt a tudásunkat mintha végképp elvesztettük volna.

a hiány mélységeiben

Van azonban a szegénységről való beszéd fennmaradt köznapi és művészi dokumentumaiban kezdettől valami rendellenes, felfokozott, helyenként eksztatikus, ami eleve jelzi, hogy középfogalomként való érzékelése el fog veszni, mert tarthatatlan. Kérdés, méghozzá kevéssé megbeszélt kérdés, hogy a szegénységhez miért társul inkább ez az eksztatikum. Hiszen lejegyzői nem feltétlenül voltak maguk is szegények. Sőt, a teljes nyomorúságban, a legmélyebb szegénységben és nélkülözésben nincs írás, de még beszéd is alig. A hiány mélységeiben artikulálhatatlanság és kifejezéstől távolodó hallgatás van, a jelentésvesztés csöndje. Nem arról van szó talán, hogy – például – az agonizáló embernek, a végső nyomorúság és testi szenvedés kiszolgáltatottjának nincs több mondanivalója, alighanem inkább arról, hogy nem képes, mert nem is érdemes mit mondani. Nem megosztható többé az a magány-történés, amellyel a végső szegénységben átlendülünk a senkiföldjére. Nem elmondható, mert nincs mit. A szegénység: a kifejezéstől is megfoszt, rekvirálja a nyelvet, elveszti a kommunikációt, szeretet (másik) nincs, Isten nem egzisztál. Ez az elsivatagosodás és kiüresedés elváltoztatja az embert, kioltja belőle az „emberszerűség” csillogását, fényét – a szemek tompasága tanúskodik erről –, nincs már itt, aki valaki volt; de másutt sincs. Ez a végállapot, az átváltozás, az általmenetel végtelen, időtlen pillanata mintha ki nem beszélhető szakadékokat nyitna meg a körülállók ön- és világismerete számára (ha vannak körülállók egyáltalán; bizonyos értelemben persze mindig vannak – lásd József Attila csillagait…). Mintha a felfokozott, lázas, eksztatikus beszéd a szegénységről az embernek ezt a mibenlétét, feltárulását akarná áthidalni lidérces izgatottságával (pl. Dosztojevszkij beszéde végig, minden ízében ilyen), átvezetni a maradókat a sivatagon, egyben bemutatni ezt a helyrehozhatatlan, végső aránytalanságot, amiről az antik tragikusok és minden igazi tragikus annyit tudott: hogy a büntetés, mely a személyt éri, mindig aránytalanul nagyobb a megtörtént bűnesetnél.

A mai művészetben és az irodalomban az egyre fokozódó tanúságtétel a bűnök, a rossz, a megromlás, a fekélyesedő emberi természetről mintha egyben a szegénység bemutatása is lenne: mit tegyek ezzel a berendezkedéssel, ezzel a természettel, ezzel az alkattal, hajlamokkal, rosszra való szabadságnélküliséggel? Mit tegyek, ha tehetetlen vagyok? A rossz és a nihil bemutatása mint szegénység Dosztojevszkijtől Lear királyon (igazi szegénységtörténet!), Rimbaud-n és Genet-n át Nietzschéig (aki most hevesen tiltakozna), Csáth Gézáig: mélyen etikus ecce homo. Mindannak a megszólaltatása, még innen, amiről a senkiföldje lakója immár nem tud és nem is akar beszélni. Ez a szabadságnélküliség a lélek, a szellem és a test nélkülözésében, romlásában, önrontásában óhatatlanul, önkéntelenül eksztatikussá fokozódik, mert kiáll, akaratlanul is tiltakozik. Éppen az aránytalanságban pillant meg valamit a köztes emberi lét titkaiból és végletesen szabálytalan szépségéből is. Nemes Nagy Ágnes sorai szerint (Istenről. Hiánybetegségeink legnagyobbika):

„Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba — felfoghatatlan büntetésként — tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértékvesztés, Uram.

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.

milyen a félelem?

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni vele, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted? Egy szót se szóltam.”

kép | Jacoba van Heemskerck művei, wikiart.org