Scott Russell Sanders

EGY SZÓ A TERMÉSZETÉRT

2005 március

EGY SZÓ A TERMÉSZETÉRT

Miért sekélyes a kortárs amerikai prózairodalom legjava? Pontosabban: mi lehet az oka, hogy évről évre egyre kevesebb kortárs regényt és novellát olvasok, és miért támad hiányérzetem akár a hagyományos, akár az ellenkultúra irodalmi vezéralakjai által kedvelt műveket forgatva? Vajon mi hiányzik? Ráadásul nem beszélhetünk stiláris vagy formai ötlettelenségről sem. Írókban is bővelkedünk – könnyen előfordulhat, hogy a pénztár előtt sorban állva a közértes esetleges zavarunkat kihasználva elővarázsol egy kéziratot a pult alól, s a véleményünket kéri. Mintha egyre több és több, ám egyre gyengébb trükköket bemutató varázsló tűnne fel a színen.

ösztönök uralta ősi föld

D. H. Lawrence Thomas Hardy-esszéje segítségünkre lehet hiányérzetünk megértésében. Lawrence szerint a Hazatérés vezérmotívuma nem az emberek cselekedeteiben keresendő – a regény legfontosabb eleme a környezet, Egdon puszta átokföldje. „Mi a tragédia meghatározó eleme a könyvben? Maga a puszta.Ez a primitív, ösztönök uralta ősi föld… Íme életünk apró szilánkjainak mélységes, sötét forrása.” Lawrence, kissé talán általánosítva, így fogalmaz: Hardy regényeiben lépten-nyomon felbukkan az üzenet: létezik egyfajta gigászi, ősi és élettel teli színtér, amely sokkal jelentősebb, mint az emberi világ színjátékai. Egdon sötét, szenvedélyes háttere– az erdők indás-leveles bujasága, a kifürkészhetetlen csillagok hatalmasan borulnak az emberek világára. Az élet határtalan, ismeretlen törvénye, amit mi a természet immoralitásának nevezünk, örök kifürkészhetetlenségében vesz körül bennünket. S ködében ott zajlik az emberi élet apró moralitásjátéka, melyet oly komolyan veszünk… baljós-csodálatosan, mígnem az egyik főszereplő véletlenül kitekint a bűvkörből, és megpillantja a körötte rajzó vadont.1

A prózairodalom bűvös körök rajzolása – hiszen mindig csupán a világ egyetlen darabkájáról írhatunk. A körön belül pedig minden sóhaj, gesztus és tárgy jelentése a nyelvből ragyog szerteszét. E határokon kívül ezalatt az univerzum tovább halad a maga útján. A kortárs prózairodalom részben azért tekinthető hiányosnak, pusztának, kihaltnak, mert csupán ilyen apró, gondosan kimunkált köröket rajzol, míg azt sugallja: semmi sem létezik e határokon túl. Az ilyenfajta próza minden „apró emberi moralitásjátékot” a valóság egészeként kezel; nem tekint a körön kívülre, hogy felismerje a „körötte rajzó vadont”. Márpedig ebben a vonatkozásban a „vadon” szón a természet fékezhetetlen jelenlétét értem: – erdőn, folyóban, idegen planétán, a genetikus kódok, a mikrovilág elemeiben, vagy galaxisok százaiban – tekintsünk bárhová. Ideje lenne felfigyelni a természet, a nem emberi tartalmak hiányára prózairodalmunk legújabb műveiben.

Bryce Canyon Nemzeti Park, Wilfried Schnetzler, flickr.com

Lawrence sorai leginkább Hardyra vonatkoznak; nem tér ki a brit próza más remekeire. A brit regényírók műveiben – Defoe-tól, Fieldingtől Austen, Dickens, George Eliot, Joyce és Woolf könyvein át olyan kortárs szerzőkig, mint Margaret Drabble vagy Anthony Powel, a társadalmi realitás, az emberi moralitásjáték jelenléte elhomályosítja a természet ábrázolását. Lawrence sorai Hardyról szélesebb körben és mélyebben vonatkoznak az amerikai irodalomra. Hardy Dorsetben kutatta a „primitív, ősi” vadont. Wordsworth vadonja a Tóvidék, Lawrence ősi földje Közép-Anglia ipari tájának szénmezői. Mégis, ezek a tájak csupán a vadság szelídített képei voltak, csupa kultúrtájjal körülvéve. Amerikában azonban századunk jórészében, sőt egyes hegyi vagy sivatagi terepeken akár napjainkban is, az íróknak nem kellett a vadság nyomába eredni. Három évszázadon keresztül, William Bradford korától a Plymouth ültetvényen át William Faulkner Mississippijéig íróink az emberi tevékenység köréből kitekintve rögtön megláthatták a „dühöngő vadont”. Érzéseik e vadság iránt hol félelemként (Bradford), hol elismerésként (Faulkner) jelennek meg. Mégis, ami történelmünkben az elmúlt néhány évtized kivételével folyamatosan jelen van, az maga a vadon. Az amerikai irodalom mesterműveiben az emberi világ újra és újra megütközik a természet zabolátlan erejével. Mint Hardy regényeiben, ez a táj nem puszta díszlet, hanem életet adó médium, közeg, melyből az emberi élet származik, és amelyhez az élet dolgait mérjük.

szentimentalizál

Hardyról szóló esszéjének megírását követően Lawrence kutatni kezdte azokat a motívumokat az amerikai irodalomban, amelyeket a Hazatérésben felismert. Melville, Cooper, Hawthorne, Crecoeur és Thoreau műveiben Lawrence egyfajta megosztott tudatot vélt felfedezni; a felszínen az emberi világ dolgai szerepelnek: városok, hajók, a megművelt föld, háztartások, családok hálói rajzolódnak ki. A mélyebb rétegekben azonban a történeteket át- meg átjárja a természet szelleme. Lawrence megállapítja: Melville-t „a matéria mozgolódása, ütközései jobban érdekelték, mint az emberi cselekvések”. Cooper Bőrharisnya-történeteiben ugyan szentimentalizálta a New York-i határt, az elbeszélések szövetén mégis keresztülvillámlik, „áttör a vadság”. E sajátos „megosztott tudat” létrejöttének oka Lawrence szerint a „természetben rejlő baljós tartalmakban”2 van.

Tanulmányok a klasszikus amerikai irodalomról megjelenésének idején Lawrence már egy új-mexikói farmon élt, tehát első kézből tapasztalhatta: „aki Amerikában él, lépten-nyomon érezheti a táj ördögi ellenállását.”3 

Az Amerikában töltött idő alatt, 1925-ben írt kisregény, a StMawr hősnője egyenesen megszökik Angliából, ahol minden földdarabot „emberivé formáltak, az emberi akarat uralma alá hajtottak” – és akár a regény szerzője, Amerikában telepedik le, egy sivatag fölé magasodó hegyen. Itt érezhette igazán „a táj rejtett szentségét, mely Európában vagy Keleten már elveszett. A táj élő volt, élő, mint az istenek világa, tiszta, érdektelen. Ebben a világban az embernek nem jutott hely.”4 Irodalmunkban újra és újra találkozhatunk a Lawrence döbbenetes táj-élményéhez hasonló szöveghelyekkel. Áttekintve e hagyományt jobban megérthetjük azt a természet-tudatosságot, amely olyannyira hiányzik irodalmunk jelenlegi állapotából.

Yosemite Nemzeti Park, Bernard Spragg, NZ, flickr.com

Lawrence-nél a föld szent, minden jelentés és energia forrása. Ez a szemlélet ősi hagyomány az indián népeknél, a fehér társadalom azonban csak mostanában ismerkedik vele. A vadonnal találkozás első írott dokumentumai borzalomról, megütközésről számolnak be. William Bradford 1620 körül így ír a bevándorló angol zarándokok első újvilági élményeiről:

Rémisztő, kietlen vadon tárult a szemük elé. Vadállatok és vademberek. Bármerre is néztek, kivéve a mennyeket, nem leltek örömöt vagy vigaszt a köröttük megnyíló világ dolgaiban… A föld viharvert arcát mutatta. A táj, legyen erdő vagy tisztás, vad, zabolátlan színben tetszelgett. Mögöttük az átszelt hatalmas óceán – szigorú korlát, szakadék választotta el őket a civilizált világtól5 .

Úgy tűnik, Bradford hitbuzgó szemében a vadon valósága hangsúlyosabb, mint a mennyek üzenete. A tudatosság azonban önmagában nem lehet elég egy író számára: mihez is kezdjen hát Amerika vadonjával? Bradford intellektuális öröksége, amellyel az Újvilágba érkezett „a civilizált világból”, legkevésbé a puritán teológia, nem készítette fel, hogy tisztán lássa az Újvilágot. Bradford oly sok hittestvérével együtt (mint kétszáz évvel később például Hawthorne) a vadont a szentség, a rend ellentéteként, egyfajta rosszindulatú homály megtestesítőjeként szemlélte.

új nyelv

Bradford óta számos írónk próbálta az amerikai tájat európai keretek közé erőltetni. Ezek az írók jobbára kudarcot vallottak a természet-ábrázolás új nyelvének megalkotásában – vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták ezt a szempontot. Washington Irving 1835-ben, Európából visszatérve, a prérit járva a klasszikus mitológia, a királyi kertek, valamint francia és holland festmények mintájára írta le az oklahomai határvidéket. Beszámolójában a táj mintha festő vásznán szerepelne: az előtérben a préri fái sötétlenek, középütt lágy folyóvölgy és hegyek, a távolban ködös ég; borús kép, ahogy egyhelyütt megjegyzi, „Claude Lorraine arany-árnyalatú tájképeit idéző”. A nyugati erdők Irvinget gótikus katedrálisokra emlékeztették: „azok a hatalmas, tiszteletre méltó óriások, melyeken átsüvít a szél, szabaddá téve a lélegzetet”. Későbbi beszámolójában a határvidéki túráról az európai hatás ennél is nyilvánvalóbb: A folyók mentén préri és erdőségek váltják egymást, mintha ez a mintázat gondos kezek munkája volna. Csak helyenként van szükség néhány elszórt falucskára, a kastélyok oromzata, vagy a fák közül kitűnő majorság immár közel jár ahhoz, hogy Európa legékesebb díszleteivel vetekedjen.6

Körutazás a prérin szövegében végig meghatározó elem a durva oklahomai síkság nyerseségét rögtön Anglia vagy Franciaország tájaihoz igazító kéz jelenléte.

Irving csupán egy a vidék vadságát szemlélő, az ember alkotta „díszek” hiánya fölött sajnálkozó íróink sorában. Európából visszatérve még a Thomas Cole-hoz hasonló alapos tájleíróink is csatlakoznak lrving panaszához: „Bár az amerikai táj gyakran fenséges, fájdalmasan hiányoljuk hasonlatosságát a régi világhoz. Nem elégedhetünk meg a természet egyszerűségével. Emberi alakításra, törődésre, beavatkozásra van szükség a tájkép tökéletesítéséhez”.7  Fél évszázaddal később Henry James híres Hawthorne-esszéjében felsorolja az amerikai tájból hiányzó elemeket. Hosszú lista: kastélyok és királyok is szerepelnek rajta. Az Óvilág csodáival ellentétben Amerika alternatívaként csupán a természet vadságát kínálja. James Bradfordhoz hasonlóan vélekedik az amerikai vadonról: ő is Európában érezte jól magát, ahol a természetet már emberi formára alakították. Napjaink fiatal írói ugyan már nem érzik szükségesnek, hogy Londonban vagy Párizsban éljenek – mégis, az Oklahomában vagy éppen Indiánéban született írók bizony fel-kerekednek és a part menti városokba költöznek. Mintha a két part közötti hatalmas terület nem lenne elegendő „táptalaj” az irodalom új csíráinak nevelésére.

Zion Nemzeti Park, Mark, flickr.com

Az Újvilág tájait óvilági keretbe szorító írókkal ellentétben akadtak, akik Amerika primitív, ember-előtti földjét kívánták felfedezni. Ennek az itthoni szemléletnek volt úttörője William Bartram, a vándor természetbúvár. A forradalom estéjén, a floridai lápvilágban ütött táborban írja: A lagúna peremén és a szigetecskéken virágba borult növények, cserjék elegáns díszei. Az öblöcskékben, a fűcsomók közt rejtőzve, félig tárt szárnyakkal lépdelő szárcsák. A böjti réce-fiókák a felszíni vizeket kutatják, figyelmes szüleik vigyázó tekintetétől kísérve. Gyakran mégsem veszik észre a leselkedő veszélyt, s a mohó pisztrángok meglepik őket. A pisztrángokat pedig egyre-másra zsákmányul ejtik a telhetetlen aligátorok. Figyeljük meg, hogy ront elő a nádasból az aligátor. Hatalmas teste hömpölyög, pikkelyes farka magasra tartva, szinte lebeg a tó vizén. Szétnyitott mancsáról vízesésként pereg le a víz. Tág orrlyukaiból füstfelhők erednek. A föld megremeg mennydörgés-szerű vágtája alatt.8

Darwin sem taníthatott volna többet a természet kegyetlenségéről eme elszánt természetbúvárnak. Bartram nem rettent meg a sárkányszerű aligátorok füstölgő orrlyukaitól, és kitartóan tanulmányozta a lápvilágot. Utazásai során igyekezett minden lehetőt ellesni az indiánoktól, tanulni a növényektől, a földtől és az állatok viselkedéséből. Életművével tulajdonképpen hozzájárult a tudományos megfigyelés módszerének kidolgozásához: a természet megfigyeléséhez, a természeti törvények háborítatlan tiszteletben tartásához. Bartram a lagúnákat, folyókat és erdőket élőhelyek sorának tekintette – bár természetesen még nem használta ezt az újkeletű szót.

a civilizációtól megcsömörödvén

Bartram művei széles körben elterjedtek Európában, ahol az új írógeneráció – köztük Wordsworth, Coleridge és Chateaubriand – a civilizációtól megcsömörödvén az Újvilág vad csodáira sóvárogtak. Az amerikai táj európai „importjának” sorsát jól példázza Chateaubriand Újvilágban játszódó regénye, az Atala (1801) Az európai romantikusok többségétől eltérően Chateaubriand valóban elutazott Amerikába – 1791–92 telét New Yorkban töltötte. Nem nyűgözte le különösebben a táj, amivel találkozott, s amikor a Mississippi leírásához gyűjtött anyagot, inkább Bartram Utazásaiból merített: A folyó közepén a sodrás a fenyő és tölgy rönköket a tenger felé viszi. A széleken azonban pisztia és vízililiom-szigetek lebegnek – a rózsaszín és sárga virágok, mint apró zászlócskák úsznak a folyópart mentén. Zöld kígyók, kék kócsagok, rózsaszín flamingók, fiatal krokodilok vitorláznak, mint a virághajók utasai. A kolónia, aranyló szárnyait a szélbe mártva, lustán sodródik a folyókanyar felé. 9

Az említett folyókanyar olyannyira rejtve lehetett, hogy a leírásban szereplő hellyel mindmáig egyetlen utazó sem találkozott. A híres partokon Bartram tudósítása szerint hegyek és indiai piramisok találhatók, valamint karibuk, szőlőtől lerészegedett medvék, sőt szőlőtőkék közt rejtező, madárra leső kígyók. Bartram ugyan gyakran ragadtatta magát túlzásokra írásaiban, különösen ami az aligátorokat illeti, mégis kizárólag a saját szemével látott élményanyagra szorítkozott. Chateaubriand-nak nem voltak ilyen gátlásai.

Chateaubriand-t, majd Lawrence-t és követőit Amerika vadsága vonzotta. Cooper, Irving és James Európába vágyott. Immár két évszázada zajlik ez az ellentétes mozgás. Talán ebben a pillanatban is óriásgépek szelik át az Atlanti-óceánt: kelet felé amerikaiak tartanak Európába kastélyok és sírkövek nyomában; s európaiak utaznak Amerikába kaliforniai fenyők és vízesések után kutakodván.

Emerson az óceán mindkét partján tanulmányozta a tájat, s úgy találta, képzeletének kedvesebb az érintetlen környezet. A Természet (1894) napjainkban is a leghitelesebb kulcs az Újvilág természetének megismeréséhez. Emerson az európai szellemi örökség, „e lejárt, elhasznált eszmék” elhagyására biztatja az amerikai írókat, hogy „új szemmel csodálkozhassanak a világra”. Hogyan is? Mindenekelőtt el kell fordulni „a városok mesterséges, zárt világától”, s visszatérni minden gondolat és tudás forrásához, a természethez. Az évszázados civilizációk írók százait nevelik ki, akik rövid időre elhiszik és elhitetik velünk, hogy látják az igazságot és igazat beszélnek; ők csupán kivetkőztetik az igazságot annak természetes ruhájából, és tudattalanul is élősködnek az országuk ősi nyelvét beszélő írókon, akik mindenekelőtt a természetre hagyatkoznak. A bölcsek elvetik ezt a rothatag dikciót, s szavaikat a látható dolgok felé fordítják. 10

Zion Nemzeti Park, Onasill ~ Bill Badzo, flickr.com

Ezt a tanácsot könnyebb megfogadni, mint alkalmazni – ahogy azt Emerson saját verbális tája is mutatja. A Természetben, amikor a szavakat a látható dolgokra alkalmazza – például a látásra – „a csupasz fák alkonyi tűzkörökké válnak, háttérben a kéklő kelet és a csillagok halott virágai, és minden fonnyadt gyökeret s a tarlót fagyos zúzmara borított”. Majd félbeszakítja a gondolatmenetet, hogy kérdést tegyen fel, vagy inkább becipelje érvelésébe valamelyik európai csomagot: „Mit mondott a természet? Nem volt-e jelentése a malom mögött rejtező völgynek, és melyik Homérosz vagy Shakespeare ne tudná azt újrateremteni szavaival?”11 A természet megfigyelése kapcsán Emerson túlzottan is kiművelt elméjének kulturális asszociációira hagyatkozik. Ennek kapcsán tájleírásai talán kevésbé lényegre törőek, mint az őt követő írók művei. Ideértve Thoreau-t is mint a leghíresebb példát.

Vitatkozzunk bármennyit is legjelentősebb íróink soráról – kik azok, akik megújítják nyelvünket és gondolkodásunkat, szavaikat a természet nyelvéhez igazítva –, remélem, mindannyiunk számára egyértelmű, hogy Thoreau szerepel e listán. Leírásai a Concord folyóról, a maine-i erdőről, a Tőkehal-fok és a Walden-tó lefestése tájleíró prózánk legélettelibb és legmélyebb példái.

odafönt vadlibák köröznek

Thoreau fő célja a Walden-tónál a látás elsajátítása: „Jelentős dolog, ha meg tudunk festeni egy bizonyos képet, szobrot faragni, vagyis gyönyörűvé varázsolni néhány tárgyat; ám annál is dicsőbb megformálni, lefesteni az atmoszférát, a közeget, melyen keresztül nézzük ezeket”. A Waldenben megjelenő természet dinamikus; megfagyott homok olvad fel és siklik le a vasúti töltésen, tó jégpáncélja szakad fel, odafönt vadlibák köröznek, megfigyeljük a rejtekén megbúvó pézsmapatkányt. Thoreau fő célja eme életteli táj meglátása volt. Egy-egy nyári reggel, szokott fürdőm után, leültem napsütötte küszöbömre, és ott ültem napkeltétől délig, álmodozásba merülve, a fenyők, hickoryk, szömörcefák között, háborítatlan csendben és magányban – csak a madarak daloltak körülöttem, vagy suhantak át nesztelenül kalyibámon, amíg a nyugati ablakomon át behatoló napfény, vagy egy-egy vándor árus szekérzörgése az országúton hirtelen nem emlékeztetett az idő múlására. Az olyan napokon úgy nőttem, mint a kukorica éjjel, és ez többet ért, mint akármilyen kétkezi munka. 12 

Thoreau saját helyét a természetben, annak részeként fogadta el, látásának kialakításához pedig minden érzékszervét segítségül hívta. Egy egész fejezetet szentelt például a hangoknak, melyek eljuttatják hozzá mindazt, ami körötte a zöld világban történik. Saját magában is fölfedezte azokat az erőket, melyek az erdőben vagy a tavon működnek. Emlékezetes egyik naplóbejegyzése erről az élményről: „az író ember a természet írnoka; a fű, a kukorica, az atmoszféra íródása.”13

Thoreau munkáiban nem találkozunk az aprólékosan érvelő tudós és a költő szabad asszociációs játékának konfliktusával. Az őt követő korokban azonban egyre inkább többségbe kerültek a ráció hívei, elhomályosítva a természetes tájleírás szépségét. Ezek az írók egyre nehezebben kombinálták e kétféle látásmódot. Samuel Clemens az 1883-as Élet a Mississippin-ben elmeséli, hogyan kellett emlékezetből megtanulnia az egyre változó folyó minden egyes mérföldjét. Keményen tanult hát, és végül a folyó igazi tudós ismerője lett – nem akármilyen áron: Most, hogy megtanultam ennek a víznek a nyelvét, és a folyót határoló minden apróságot megismertem, éppúgy, mint az ábécé betűit, értékes tudásra tettem szert. Ám valamit elvesztettem közben: valamit, amit életem során már nem nyerhetek vissza: minden kellem, szépség és költészet elveszett a hatalmas folyóból. 14

Huckleberry Finn (1885) és a két évvel később megjelent Élet a Mississippin azonban mégis azt tanúsítja: Mark Twain a felnőtt racionális gondolkodását a gyermeki látásmóddal vegyíti a nagy folyó leírásában. Íme Huck, amint a napfelkeltében gyönyörködik a Mississippi felett: Ahogy néztük a túlsó partot, először fakó csík jelent meg, a túlféli erdő. Aztán kezdett csak derengeni az ég alja, és megenyhült a nagy víz sötétsége is. S ahogy fakult a színe annak is, sötét foltok bukkantak föl rajta, dereglyék, ilyesmik. S hosszú fekete sávok. Azok meg a tutajok. (…) Majd meg a pára kezdett el szállongani, ahol vörösödött keletnek, és egy-egy kalyiba az erdőszélen meg egy-egy rönkrakodó a parton olyan jól látódott (…) Aztán a hűvös szellő jött legyezgetni a túlfélről, és hozta az erdőnek meg a mezőnek a hímes illatát… de addigra már nevetett rád a nap és nevetett minden, ahogy az énekes madarak rákezdték! 15

Az érintetlen természet képének megértéséhez Clemensnek negyven évvel korábbra kellett helyeznie írásait, gyermekkorának világába.

Anne vízesés, Kráter-tó, CJ Oliver, flickr.com

Faulkner hasonló megoldást választott 1942-es kisregényében, A medvében. Bár a regény a második világháború kezdetén íródott, hatvan évvel korábbi eseményeket dolgoz fel, mikor a Mississippi vidékén még fellelhetőek voltak a vadság nyomai. Faulkner ifjú hőse az erdő törvényeire bízza magát: csak így találkozhat Old Bennel, a legendás medvével. Hátrahagyja fegyverét, iránytűjét, óráját és minden mechanikus szerkezetét. A találkozás így történt: S akkor megpillantotta a medvét. Nem lépett elő sehonnan és nem bújt elő semerről: meg se moccant, egyszerűen ott állt, a szélmentes déli forróság foltos zöldjében; nem volt olyan nagy, mint álmaiban, de éppen akkora, amilyennek gondolta, vagy ahogy most a foltos, sötét háttérből ránézett, valamivel talán mégis nagyobbnak, alaktalanabbnak tűnt. Végre megmozdult. Kilépett a tisztásra, s cseppet sem sietve, egy pillanatra áthaladt a vakító erővel ragyogó fényen, azután megállt és a válla felett visszanézett rá. Azzal eltűnt. Nem egyszerűen visszament a fák közé – eltűnt, beolvadt a vadonba, szinte anélkül, hogy egyet is mozdulna, mint az a hal, amelyet egyszer megfigyelt, egy óriás vén sügér: az is lemerült a tó sötét mélyére és eltűnt előle, anélkül, hogy az uszonyát mozdította volna.16

az utolsó félvér vadász

Old Bent végül megölik, és az utolsó félvér vadász is elesik a regényben. A rönkállomást eladják a fakitermelő társaságoknak, a telken vasúti pálya nyomvonalát jelölik ki; a környékbeli farmok egyre közelebb szorulnak. A medve világa nem annyira ráció és képzelet konfliktusát mutatja be: inkább a ráció természet elleni támadásának regénye. A történet arra emlékeztet, hogy alig egy évszázad alatt a vadon kontinense a világ egyik legiparosodottabb tájává alakult át.

E vázlatos történeti áttekintés után elérkeztünk saját korunkba. A külfejtésű bányák, atomerőművek, a városburjánzás, nemzetközi autópályák, nagyüzemi farmok, a kémiai hulladék korába, melyet állatok és növények nagyarányú kipusztítása, olajfoltok, s a maradék zsebkendőnyi vadon „hasznosítása” jellemez. Sokak számára a környezet kérdése egyre inkább William Bradford világát idézi. Az általunk olyannyira divatosnak tűnő táj-ideál immár „rémisztővé és kietlenné” vált – többé nem vághatjuk el magunkat a „civilizált világtól”, bármennyire is szeretnénk.

Mi a helyzet napjaink amerikai irodalmának természet-ábrázolásával? A kérdésre adható részletes válasz ennél az esszénél jóval hosszabb terjedelmet igényelne, és akkor is csupán néhány írónk tájleírásait tudnám megvizsgálni – a teljesség igénye nélkül, tehát: Wendell Berry Kentuckyját, Eudora Welty Mississippijét; Annie Dillard írását a Roanoke-völgyről, Edvard Hoagland Vermontját, John McPhee Alaszkáját, Thomas McGuane Montanáját, Edward Abbey és Barry Lopez sivatagait; Ursula Le Guin idegen planétáit, Peter Matthiesses Afrikáját, Nepálját; N. Scott Momaday és Wright Morris alföldjeit; John Calvin Batchelor mesés Antarktiszát, Paul Theroux közép-amerikai dzsungelét, Lewis Thomas mikroszkopikus arénáit. Ezek az írók az életet mint a természeti élet folytatását igyekszenek megérteni: az apró emberi moralitásjátékot a dühöngő vadon ellentétében vizsgálják.

Jegyezzük meg mindjárt: a legtöbb felsorolt szerző a kritikusok, recenziók, kiadók által a kortárs irodalom fősodraként meghatározott hagyományon kívül rekedt. (…) A természet elmélyült tudatosságának hiánya az irodalmi „fősodorban” a divatos irányzatok beszűkülésének, egyre triviálisabbá válásának tünete. Emellett természetesen – s ez az előbbinél sokkal veszélyesebb probléma – nem hallgathatjuk el a kulturális élet kollektív vakságát sem. Nemrég a Great Smoky Mountain Nemzeti Parkban kempingezvén rémálomba illően találkozhattam a „modern olvasóval”.

Yosemite Nemzeti Park, nrg_crisis, flickr.com

Késő délután volt, május, a levegő édes és enyhe. Elhagytam a sátrat, átvágtam a parkolón, s a sziklák felé tartottam. A sziklatetőről szerettem volna megcsodálni a nyugati hegyeket s a naplementét, lábamat lelógatva a sziklaperemről. Az ég ezer színben úszott, a madarak már elcsendesedtek, esti énekükhöz készülődvén. A szél fenyőillatot hozott. A parkoló közepe táján, lehető legmesszebb a környező fáktól, hatalmas lakókocsi terpeszkedett. A kerekei ugyan ki voltak támasztva, ám a motor egyre járt. Hangosan zümmögött a légkondicionáló. A teherautónak annyi ablaka volt, akár egy üvegháznak – mégis, mindegyik elfüggönyözve, az ablakok is feltekerve. A függöny nyílásán sárga fény kúszott a sötétedő égre. Vajon mi vehette rá az utasokat, hogy bent maradjanak ebben a dobozban egy ilyen délutánon, egy ilyen helyen? A furgon mellett elhaladva a függöny résén keresztül láthattam a televízióra meredő családot – mintha egy ragyogó üveggömb előtt hódolnának, és Tarzan, a majmok királya összetéveszthetetlen csatakiáltását hallottam.

közös hajónk

Amikor sötéten látom a természet bemutathatóságát korunk olvasóközönsége számára, ezekre a kempingezőkre gondolok. Guruló otthonukkal eljöttek erre a csodás tájra tekintő hegytetőre, leparkoltak, járó motorral és lehúzott függönyökkel, csak azért, hogy egy hollywoodi dzsungelben harcoló angol lord szerepében tetszelgő olimpiai bajnok filmjét nézzék. Ha a Great Smoky Mountain nem csalhatta ki őket a dobozból, hogyan is vonzhatnák őket a papírra nyomtatott szavak? Hogyan hívhatnánk fel a figyelmüket történeteinkkel a helyre, ahol élünk, közös hajónkra, melynek fedélzetén mindannyian együtt utazunk az űrben?

Az olvasók általában szívesen öltenek képzeletbeli cipőt, hogy olyan helyekre utazzanak, amelyekről a valóságban nem is álmodhatnak. Milliók olvasták a Waldent vagy az Élet a Mississippin-t de hányan építettek kunyhót az erdőben, vagy eveztek végig egy folyón? A kortárs olvasók jellemző tulajdonsága nem a kinti, vadon élet iránti vágy, sokkal inkább az hajtja őket, hogy minél tökéletesebben bezárkózhassanak, és minél tovább úgy is maradhassanak. A dobozok, melyek elzárnak bennünket a természettől, egyre tökéletesebbek és hatalmasabbak, a teljesen automata külvárosi palotáktól a belvárosi üvegpalotákig, az űrsiklóktól a bevásárlóközpontokig. Napjaink felnőtt olvasója zümmögő házat hagy maga mögött reggel, légkondicionált autót vezet egy elzárt irodáig, nyolc órát dolgozik fluoreszkáló fények alatt, este hazafelé beugrik mirelitzöldségért és műanyag dobozba csomagolt, fagyasztott húsért, a garázson át jut be a házba, majd bezárja az ajtót. A fertőtlenített, riasztóan zölddé varázsolt pázsitot, a füstös eget, egy-két cserepes növényt kivéve minden, amit az olvasók látnak, ember műve. Csupán testünk emlékeztet még biológiai szükségleteire, bár ezeket a biológiai adatokat is kemikáliákkal stimuláljuk, hogy javítsuk vagy késleltessük a természet munkáját.

Ha épp tetőcsomagtartódra szerelt kajakkal és iránytűvel a nyakadban olvasod soraimat, biztosan mérgesen toppantasz sötét jövőképem hallatán. Mégis, a legnagyobb tisztelettel, úgy vélem, Tarzan kalandjait figyelő kempingezőim jóval jellemzőbbek korunkra, mint a védett madarakat óvó önkéntesek. A rekreációs eszközök eladási statisztikái, valamint a nemzeti parkokban tapasztalható forgalmi dugók ellenére Amerika lakosságának környezettudatossága történelmi mélypontra jutott. Hiszen nem a nagy ritkán szervezett erdei túrákról kívánok beszélni – ezek inkább a nagymamánk meglátogatásához hasonlatosak: sokkal inkább az organikus világgal ápolt napi kapcsolatunkról van szó.

Bryce Canyon Nemzeti Park, James Marvin Phelps, flickr.com

Korunk divatos prózairodalmában nagy számban találkozhatunk a tájak, a természet iránti érzéketlenséggel, felkészületlenséggel. Olvassuk csak el Raymond Carver 1981-es kötetét, az Amiről beszélünk-ötEltekintve a helyenként prédaként megjelenő, elszórtan előforduló halaktól, szarvasoktól vagy libáktól, a legkimerítőbb természetleírás így szól: „Kövér hold borult a hegyek övezte városra. Fehér hold, csillagokkal övezve…”17 (Ellenpéldának olvassunk bele Thomas McGuane szintén ‘81-ben megjelent Senki angyala című könyvébe. A könyvben meghatározó szerep jut Montana tájképének. Első sora mindjárt így hangzik: „Vigyázzatok e vidékre.” Don DeLillo Fehérzaj című könyvében, 1985 legsikeresebb regényében az egyetlen alkalom, mikor a szerző emlékezteti olvasóit, hogy léteznek még dolgok az emberi világon kívül is, az a pillanat, mikor a szereplők megállnak az autópályán, hogy a naplementében gyönyörködjenek. A naplemente persze kizárólag azért érdekli őket, mert színeit a szomszédos gyár mérgező gázai technicolor színűre festették. (Ismét egy ellentét: olvassuk el Ursula Le Guin szintén 1985-ös regényét, a Mindig hazatérvét; a regény társadalomképét és kozmológiáját a természet életszerű és mély megértése mozgatja.)

ember keltette lárma

Napjaink amerikai regényeit és novelláit szemlézve már a legelső oldalon egy szobában, konyhában, esetleg a pszichiáter irodájában ragadunk; hálószobában, bárban, motelben – csupa beszélgető szereplővel. A beszélgetés szüneteit a karakterek arra használják, hogy gyorsan átmenjenek egy másik szobába, ahol újfent társalogni kezdenek. Egyesek szerint elkerülhetetlen, hogy prózairodalmunk történetei négy fal között játszódjanak, mivel korunk tudatának meghatározója a városi lét. Szükségszerűnek tűnhet tehát, hogy a történetek szereplői ne érdeklődjenek a természet iránt. DeLillo, Carver, Mason és kevésbé avatott utánzóik mindennapjaink állapotairól számolnak be; saját készítésű tárgyakkal vesszük körbe magunkat, elborít az ember keltette lárma – de a kozmosz nyelvét nem értjük. Mégis, az idő próbáját kiálló irodalom, az irodalom, ami valóban számít, nem csupán korának felszínes tudatát reprodukálja. Cervantes nem csak a feudalizmus közhelyeit írja meg, ahogy Melville sem pusztán a puritanizmus, vagy Faulkner a rasszizmus, García Márquez a nacionalizmus vagy a kapitalizmus kérdéseit vetíti elénk. Mindannyian vitába szálltak koruk uralkodó szemléleteivel, és e viták hatására mi is szélesebb körben látjuk lehetőségeinket.

Bármilyen időszerűen mutatja is be korunk felszínes problémáit, az emberi világon túl nem mutató prózairodalom végletesen hamis marad, mondhatni patologikus. Akármilyen urbánus is élményvilágunk, s legyünk bármennyire is érdektelenek a természet iránt, mi is állatok vagyunk, kétlábon járó hús-vér-csont lények, túlélésünk ugyanúgy a bolygó egészétől függ. Az általunk kilélegzett gázok ugyanúgy a fák pórusain keresztül áramlanak, ételünk a piszokban növekszik, testünk hanyatlik. Persze, persze, bólogatunk egyetértően. Az ökológia evangéliuma immár intellektuális közhellyé vált. Ez azonban korántsem érzelmi közhely. Legtöbbünknek a természet jobbára egy ablak kilátásába keretezve jelenik meg, esetleg egy videó-képernyőn vagy fényképen csodálkozunk rá. Mintha már nem éreznénk a rajtunk is átáramló organikus háló erejét, pedig minden pillanatban részesei vagyunk ennek a csodának. Egyre kifinomultabb elméleteket alkotunk a természetről, természetélményünk viszont egyre satnyul. Az igazi prózairodalom mindig mélyebb rétegeket szólaltat meg az intellektuális szlogeneknél. A világot ökológia perspektívából szemlélő írók komoly problémával szembesülnek tehát: hogyan éreztessék velünk, felvéve a versenyt a csúcstechnika alkotta dobozainkkal, a mindannyiunkon átáramló organikus háló fájdalmát és sürgetését, hogyan helyezzék szereplőik életét, s rajtuk keresztül a mi életünket is, vissza – a természetbe.

Yellowstone Nemzeti Park, George Lamson, flickr.com

Földi létünk értékmérője lehet, hogy miként gondolkodunk a földről és a rajta élő lényekről. Az amerikai tájképirodalom áttekintésével feltérképezhetjük, hogyan gondolkodunk környezethez fűződő viszonyunk történetéről, helyünkről a természet hierarchiájában. A ránk maradt különböző szemléletmódok tovább gazdagították az Újvilág tájleírásainak erőteljes hagyományát. Ha korunkban bekövetkezne egy gondolati forradalom, íróinknak meg kellene szabadulniuk az emberi történetekbe zárkózottság béklyójától; újra el kellene indulnunk a zöld világ felfedezésére. Az igény, hogy a vadonról, a vidéki vagy kisvárosi életről írjunk, talán időszerűtlennek tűnhet a megalopoliszok korában. A távoli bolygókon játszódó történetek, ahol a környezet formálja az emberi viselkedést, esetleg menekülésnek tűnhet. Mégis, az ilyen írások korunk legelkötelezettebb, leginkább jövőbe mutató irodalma. Ha túl kívánjuk élni korunkat, ki kell lépnünk saját munkánk bűvköréből, és újra részt vállalni annak a hatalmas színháznak az életében, melyben a mi életünk rövid színdarabja is játszódik.

1 „Study of Thomas Hardy”, Phoenix: The Posthumous Papers of  D. H. Lawrence (London: Heinemann, 1936) 415, 419.
2 Studies in Classic American Literature (1924; reprinted London: Mercury Books, 1965), 138, 48.
3 Studies in Classic American Literature, 52–53.
4 St. Mawr. (1925; reprinted and bound with The Virgin and the Gypsy, Harmondsworth, England: Penguin, 1950) 109, 147.
5 Of Plymouth Plantation, Book I, Ch. 9 (written 1630-50; first published 1856; reprinted in Sculley Bradley et ah, eds., The American Tradition in Literature, Vol. I, third edition; New York: Norton, 1967) 19.
6 A Tour on the Prairies (1835), in William Kelly, ed., Selected Writings of Washington Irving (New York: Modern Library, 1984) 462, 436, 495.
7 Idézi Roderick Nash, Wilderness and the American Mind (rev. ed., New Haven: Yale University Press, 1973) 80.
8 Travels of Williant Bartram (1791), ed. Mark Van Doren (New York: Dover, n. d.) 115.
9 Atala (1801), trans. Walter J. Cobb (New York: New American Library, 1961) 16.
10 Nature (1836; reprinted in Sculley Bradley et al., eds., The American Tradition in Literature. Vol. I, third edition; New York: Norton, 1967) 1075–76.
11 Nature 1069–70.
12 Walden, ed. J. Lyndon Shanley (Princeton: Princeton University Press, 1973) 90, III. Walden. Ford.: Szőllősy Klára. (Budapest: Európa, 1969.) 121–122.
13 H. D. Thoreau: A Writer’s Journal, ed. Laurence Stapleton (New York: Dover, 1960) 66.
14 Life on the Mississippi, in Guy Cardwell, ed., Mark Twain: Mississippi Writings (New York: Library of America, 1982) 740–41.
15 Huckleberry Finn, in Guy Cardwell, ed., Mark Twain-. Mississippi Writings (New York: Library of America, 1982) 740-41. Huckleberry Finn kalandjai. Ford. Bartos Tibor. (Impresszum: Budapest, 2000.) 122.
16 The Bear, in Three Famous Short Novels (New York: Vintage, 1961) 202–3. A medve. Ford.: Viktor János. Budapest: Európa), 29–30.
17 What WeTalk About When We Talk about Love (New York: Knopf, 1981) 31.
felső kép | Napfelkelte a Glaciers Nemzeti Parkban, Mark Stevens, flickr.com