Kállay Géza

„… EGY SZÉP BORÍTÓ LESZ IGAZI ÉKE…”

2003 augusztus

„… EGY SZÉP BORÍTÓ LESZ IGAZI ÉKE…”

Amit láttok és amit látni fogtok, nem puszta kép.

Mert László Csaba Liget-képei nemcsak képek, hanem borítók is. Csak a legkedvencebb kedvenceimet tudom most említeni.

Például azt hiszitek, egy hatalmas óra számlapjának egynegyedét látjátok, ahol a mutató – virág vagy betlehemi csillag –tizenegyesen, a római VI. mezejében és egy másik, jobban stilizált római V és X-es között egyazon időben van jelen és a cím – Új vers régi – úgy fut körbe és torpan meg a körnegyedeknél, hogy egyszerre kelti a befejezettség és a végtelen benyomását, egyszerre jeleníti meg az idő kérlelhetetlen múlását és nem-létét. Horgas Béla verseskötetét kinyitva pedig ezt olvasom: „A MINDENT / ELEMÉSZTŐ IDŐ / EGY HELYBEN ÁLL / FEKETE PETTYES ARCA FEDETLEN”. A fedetlen arc a könyvfedélen rőt-halvány pirosba játszik, néhol sötét, már-már barna, fekete, néhol világosabb, kifehéredik; az időnek barázdált, kerek, egymásra helyezett, rétegzett képe van (van képe így is megjelenni), s csak ha a könyvet olvasott állapotba hozzuk, azaz kifeszítjük, derül ki, hogy néhány egymásra helyezett óra számlapja teljes körré kerekedik, magába visszatér.

kéjsóvár nyelvek és tágra nyíló orrcimpák

De az is lehet, hogy azt gondoljátok, egy vérvörös, szeszélyes redőkbe hajló, talán földre dobott kendőt láttok, esetleg leszakadt színházi függönyt, ami elterült a tragédia katasztrófája után, mert a színpad is vérzik, így gyászolva Desdemona és Othello halálát, miközben a hajlatok lehetnek imára kulcsolt kezek éppúgy, mint incselkedő, profán és gunyoros, vagy a szerelem mámorában kinyújtott kéjsóvár nyelvek és tágra nyíló orrcimpák. Idézek William Shakespeare Othello című darabjából: „Imádkoztál az este, Desdemona?” „A természet nem burkolóznék ok nélkül ilyen sötétlő szenvedésbe. Nem puszta szó rendít meg így! Pfúj! Az orruk, a fülük, a szájuk! Hát lehet ez? vallomás… kendő, jaj, pokol!”.

Lehet, hogy azt hiszitek, Pieter Bruegel egyik képét látjátok, ahol fehérharisnyás, sapkás-kalapos, egymás hosszú botjaihoz kapó, árnyalt színekben pompázó, németalföldi alakok menetelnek, majd zuhannak egymásra, az egyik alak arca felénk fordul, ő már nem menetel, nem is repül, lefele hajlik, kínjában mosolyog-vicsorog, fejét glóriaszerű karika veszi körbe, bukott angyal, de lehet, hogy ami lefelé bókoló dicsfénynek tűnik, csupán egy elgurult kalap vagy sisak karimája; a kiszakított Bruegel-kép részlet szélét rácsos mintázatú, az alakokkal táguló-mozgó, a gyermeket az anyaméhben körülölelő burokhoz hasonló vastag vonal jelzi, felette csonttá soványodott, fekete fák meredeznek, téli tájat sejtünk, szürke-fehér köd és füst gomolyog; de akkor az ember vagy a füst lett földön futó? A könyvben, Levendel Júlia Földön futó füstjében olvasom: „lehajtott fejjel futott a Duna mellett, futott előre, fölfelé, dacolva a folyás irányával, futott, mert hajtották, s mégis mintha hazafutna, előre, föl, és nem dőlt ki, nem bukott le…”.

kiadvanyfoto2

Az is lehet, hogy az a benyomásotok, kottavonalakként húzódó csíkokat láttok, egy vastagot és fölötte-alatta két-két vékonyabbat egy régi, vastag, barnafoltos törlőkendőn – törölközők voltak ilyenek nagyon régen, de iszákot is lehetett varrni belőlük, ha kellett; a barna, hosszúkás foltok – a folt az egyik legősibb, talán valóban univerzális bűn-szimbólum – a fekete vízszintes vonalakat nagyjából merőlegesen, de mégis kanyarogva közelítik és metszik, mint a folyó, a hegyvonulat, a (papír)kígyó, de a barna ráncok (Ligeti Edina örökítette meg őket először) odébb kifehérednek, vakítanak, s a kendő szélén hol hetykén, hol lemondóan kunkorodnak a szalmaszál-vékony, gyéren sorjázó rojtok, magányosan és egymásba gabalyodva. Kinyitom Simon Balázs Makdír című verseskötetét: „Ma föltettem a másik / Leplet is az ablakra, kívül, / Ahogy a tükrökre a halott / Házában, e sűrűn szőtt, fehér / Vásznat a fény elé, két folt / Egymás fölött, az alsó nem / Mozdul, a fölső lélegzik, lobog, / És átdereng, csak sejtés, semmi / Kép, az elszállt lélek, lent / Fagyott redőkbe hull…”.

Nem lehetetlen, hogy arra gondoltok, elöl zöld alapon zöld, hátul lila-kék háttérrel szürke, de a szélén és fönt fényes, tölcsérforma, fölgomolygó alakzatot láttok; lehetne felhő vagy füst, de inkább valami hatalmas freskó parányi részletének hatalmassá nagyított képe, amelyet a szem még nem tud értelmezni, mert hiányzik az összefüggés, az egy pillantásba fogható áttekintés; a zöld hátterű, „többrétegű” első oldalon, jobb oldalon egymástól egyforma távolságra négy, vékony fehér keretbe foglalt képecske sorakozik, hol kék, hol barna alapon egy kardmarkolatot szorító ököl először a magasba lendül, aztán egyre jobban leereszkedik, talán a kard elvégezte munkáját, harci jel volt, támadásra szólító parancs, vagy ledöfött valakit a rettenetes kerub, mert mind a mai napig nem adtuk fel, hogy visszatérjünk a paradicsomba. De az is lehet, hogy az angyal – hiszen Radnóti sem mondja, biztos, hogy többé nem áll őrt felettünk – úgy ölt, hogy mégis minket védett meg. Mitől? Idézek Poszler György Az angyal és a kard című könyvéből: „Mert a humán kultúra – több lépcsőben is – vereséget szenvedett. […], felborult egy lényeges egyensúlyi állapot. Az ember külső világismerete és belső önismerete nincs összhangban. A természet ismeretében előrehaladt, a lélek ismeretében visszamaradt. Komoly egyensúlytalanság.”

értelmezés is

Azt hiszitek, ezeket a képeket látjátok, holott mindez nem puszta kép, mert nemcsak kép, hanem burkoló, borító is, amely ezer meg ezer fekete és fehér jelet, betűk és hiátusok sorozatát fogja közre, öleli magába. A borító: takar, de a borítónak van egy fordít, csavar értelme is, azaz a borító nemcsak takar, hanem teker is. És valóban fordít: valamit, metonimikusan, a rész-az-egész-helyett elve alapján, le is fordít a könyv, a folyóirat tartamából. És ha annyira eredeti, mint László Csaba, ezen a tartalmon fordít, azaz csavar is egyet. A borítótervező művész, ha jó, mindig szükségképpen társszerző is. De már a saját, fenti „képleírásaimból” is kitűnik szó és kép különös és eredendő feszültsége, ami akkor is tagadhatatlan, ha a borító a lehető legharmonikusabban simul a könyv tartalmára: ami a szemnek sokszor csupán egyetlen pillantás, pillanat, az a szónak körülményes magyarázat. És természetesen értelmezés is. Persze a szem is azonnal értelmez, de ez még nem annyira tudatos. A szembe, a képbe sok minden belefér, amit nem kell vagy nem lehet kimondani („Ne gondolkozz, hanem nézz!” – mondja Ludwig Wittgenstein). Ahogy a szó is megjeleníthet, elénk rajzolhat valamit, amit nem szabad, vagy nem lett volna szabad látnunk, legalábbis szemmel nem. A borítótervező valóban társszerző, de olyan, akinek ráadásul mindenkivel szemben elsőbbsége van: a borító, a könyv arca, külleme tűnik fel először, még mielőtt kinyithatnánk a könyvet, ahogy egy ember is először fizikai mivoltában, és főleg az arcán keresztül mutatkozik meg a másik ember előtt, amit tovább bonyolít, hogy az ember belső tulajdonságai, különösen az évek múltával, szétterülnek saját külső képén. Belső tartalom és külső forma, szöveg és kép feszültsége már akkor kezdetét veszi, amikor nemcsak a borítót kell képpé változtatni, hanem rá kell írni a szerző nevét és a könyv címét is. A borítón tehát a betű is rajzként szerepel. Shakespeare Rómeó és Júliájában – ezúttal Nádasdy Ádám nemrég elkészült fordításában – Júlia édesanyja a borító és a könyv viszonyát egyenesen a feleség–férj kapcsolat analógiájára képzeli el, és azt meg kell neki bocsátanunk, hogy csupán Párisz grófot tudja elképzelni leánya jövendőbelijeként:

…olvasd Párisz arcát,
és élvezd, mit a szépség írt oda.
Nézd összeillő, jó vonásait,
miket az összhang széppé alakít;
s amit nem mond el maga a szöveg,
szemén mint széljegyzeten látni meg.
E pompás könyvnek nincsen még kötése:
egy szép borító lesz igazi éke.
A halnak víz kell; a könyvnek fedél,
mely büszkén hirdeti, hogy bent mit ér.
Mindenki vágyva néz az olyan könyvre,
hol aranyszót aranykapocs fog össze. (I; 3)

Lady Capulet nem az első Shakespeare-szereplő, sőt mellékszereplő, aki – általános jellemképére rácáfolva, tehát valószínűleg akarata ellenére – valamilyen mély és költői bölcsességet fogalmaz meg. Lady Capulet azok felekezetéhez tartozik, akik úgy gondolják, a külső nem elfedi a belsőt; ami kívül látszik, nem látszat, ami valami szörnyűséget vagy titokzatos, kifürkészhetetlen mélységet van hivatva eltakarni, hanem a külső, a borító, a burkoló már kézen fogja az olvasót, és eleve abban a közegben, abban a hangoltságban vezeti a belső tartalom felé, amelyben ez a tartalom fogant. A látszat nem káprázat, hanem ami valóban látható, és egyben már a lényeg is: „az aranyszót aranykapocs fogja össze”.

liget konyvek image 1

De az olvasóról is szól Lady Capulet meglehetős részletességgel kifejtett allegóriája, hiszen a beszéd épp azzal a felszólítással kezdődik: „olvasd”. Az összhang és a széljegyzetek említése pedig az író alakját is felvillantják egy pillanatra. Olvasó, aki lát és olvas, szerző, aki ír és – társszerzőségben – borítót tervez, olvasószerkesztők, akik szintén olvasnak, de még az olvasók előtt, nyomda, ahol a könyv végül is végső fizikai formát ölt és, egyáltalán nem utolsósorban – sőt! – a szerkesztők, akik mindenért felelősek, akik szintén olvasnak, sőt jelen esetben írnak is, szelektálnak, leveleznek, telefonálnak, nyomdába rohannak, pályáznak, sürgetnek, bátorítanak, és így tovább: körülbelül ez kell egy folyóirat- és könyvkiadóhoz. László Csaba, ha jól számolom, hét éve nélkülözhetetlen beltagja a csapatnak, a műhelynek, amelynek szerkesztőségi szobáját mindannyian jól ismerjük, tudjuk, hogy Levendel Júlia és Horgas Béla nappalija, ahol életformává lett az irodalommal foglalkozás, vagy úgy is mondhatnám: a vers, a novella, a dráma, az irodalmi, filozófiai, művelődéstörténeti, történeti vagy ökológiai tanulmány és esszé is családtag lett, mint a borítótervező. Az olvasás, az írás, a képekkel való játék nem puszta szakma, amitől az emberi kapcsolatok is szakmává váltak, hanem épp fordítva: az, amit jobb híján művészetnek nevezünk is, az „intim szférába” került: gyerek, szülő, nagyszülő lett belőle, rokon, vő, sógor, koma, öreg barát. A műhely sokszor menhely, és a művész sem olyan személy, aki mű-vész-t, azaz mesterséges vészt, katasztrófát terjeszt, hanem művész, s a mű-hely sem csinált, kreált pszeudo-hely, hanem műhely. Ebben a műhelyben teszi László Csaba a borítókat a folyóiratszámokra, a „fedeleket” a könyvekre, melyek „büszkén hirdetik”, a művek „mennyit érnek”, ebben a műhelyben fogja össze László Csaba az „aranyszót” „arany kapoccsal”.

És ki máshoz fordulhatnánk, ha aranykapcsot szeretnénk, mint egy kapcsos angyalhoz?

Elhangzott a Petőfi Múzeumban rendezett LIGET-KÉP című kiállítás megnyitóján. Az esemény egyben könyvek bemutatója volt.