Csengery Kristóf

EGY NYÚL VISSZATEKINT

2003 január

EGY NYÚL VISSZATEKINT

Nincs éveimben drámai pillanat.
Bárhogy kutattam múltam, az egyszerű
          (talán szegényes?) példatár nem
                       s nem mutatott ilyet – és hasonlót

sem. Éltem én? Nos hát, igen: éltem, ám
másképp. Ha bajvívást keresel, regényt
          és benne hőst, ne én legyek. Nincs
                       színpad, amely helyemet megállni

késztetne: elfutnék. „Nosza, Gyávaság!
– mondod talán. – Fuss hát!” S igazad lehet,
          mert nem tagadhatom, akadt perc,
                       melyben inamba szökött kurázsim

(nyúltól talán ezt sem veheted zokon:
szégyen, de hasznos sport a futás). Tehát
          futottam és futottam és ha
                       nem lihegett a kopó nyomomban,

már megszokásból is, hogy erőm legyen
máskor (ha kell!) futni – nosza, egy lapát,
          rátettem még. Ezért, ha mondom,
                       drámai pillanatot ne firtass

történetemben. Vagy csalom önmagam?
S tán mind, mit éltem: dráma? Ha így van, ezt
          miért nem látom át? Mitől tart,
                       mért nem akarja a nyúli lélek

tisztázni, hogy s mint állnak a dolgok? Ó,
hát strucc a nyúl? Két kajla fülét homok
          ha eltömné, hogyan figyelne
                       sasra, vadászra? Ugyan! De mást is

kell még magamtól kérdenem: életem
drámátlanul szürkébb? Kevesebb? Ha nem
          volt benne dráma, én szegényebb
                       lettem? A félelem, az kevés? Mert

abból bizony nem volt sohasem hiány.
Félek, ha félnem kell, s ha nem, akkor is,
          mindig félek. Vallom, jobb félni
                       mint megijedni. A régi mondás

kísér kitartón: társ, kalauz. No, hát
ez van. Ha dönthetnék, milyen életem
          legyen, mást kérnék persze: békét,
                       nyugtot. A színem a szürke, azt nem

bánom. De egy kis csend, megelégedés,
jól jönne. Dráma? Nem, köszönöm, talán
          eztán sem érezném hiányát:
                       líra felé gravitál a nyúlszív.

kép | shutterstock.com