Kállay Géza

EGY NAPFORDULÁSNYI IDŐ

2012 október

EGY NAPFORDULÁSNYI IDŐ

Arisztotelész a Poétikában az eposz és a tragédia különbségeit taglalva megállapítja, hogy „a hosszúság tekintetében” a tragédia „amennyire csak lehet, arra törekszik, hogy körülbelül egy napfordulásnyi időt vegyen igénybe” (ford.: Ritoók Zsigmond). Sarkady János fordítása egyértelműbb: „A tragédia ugyanis leginkább egyetlen nap idejére terjed”. Talán W. Hamilton Fyfe klasszikus angol fordítása követi leginkább az eredetit: „And then as regards length, tragedy tends to fall within a single revolution of the sun or slightly to exceed that”, szó szerint: „s ami a hosszúságot illeti, a tragédia hajlamos, hogy a nap egyetlen íve közé essen [hogy ennyi időt használjon fel], vagy kissé túlterjedjen azon”. A revolution (a röppálya, amelyet a nap egyszer megtesz’) voltaképp a nap ’feltörekvése a zenitre, majd alászállása’. Arisztotelész mintegy mellékesen jegyzi meg ezt, de később, a 16. század második felében, az ún. klasszikus „hármas egység” szabályának kidolgozásakor hatalmas jelentőségű lett. 

kezelje tudatosan

A Poétika reneszánsz kori, majd klasszicista értelmezései rendre oda jutottak, hogy a cselekmény (a meseszövés) ne legyen túlságosan szövevényes, szerteágazó, s főleg ne legyen „epizodikus” (szerves egység híján elszigetelt jelenetekre eső), lehetőleg egyetlen személy (hős) köré szerveződjön, legfeljebb egyetlen mellékszállal, ami a darab végére kapcsolódjon a főszálhoz. A dráma ne változtassa lépten-nyomon a helyszínét; válasszon olyan „semleges” teret, amelybe a különböző események hitelesen „beleférnek”. A cselekmény és a hely „egysége” után következett a harmadik, az idő „egysége”: a tragédia kezelje tudatosan az időt. A drámaidő heteket, hónapokat, pláne éveket semmiképpen se foglaljon magába; ezt már a tömörítés elve sem engedi meg. 

De mi az egy napfordulásnyi idő? Hány óra a nap röppályája? Komoly vita kerekedett. Mettől meddig tartson egy tragédia cselekményideje? Reggeltől (napkeltétől, hajnaltól) estig (napnyugtáig, alkonyatig)? Vagy valóban egy teljes napig? Akkor a kezdőpont tetszőleges; az fontos csupán, hogy a cselekmény körülbelül 24 óra múlva érjen véget. A dráma tarthat hajnaltól a következő hajnalig; kezdődhet valamelyik éjszaka, s akkor érje el önnön végét a rákövetkező éjszakán, és így tovább. Egyesek a 12, mások a 24, sőt, a 36 óra mellett érveltek. A híres Cid-vitának is ez volt az egyik sarkalatos pontja. Corneille, jó húsz évvel a darab bemutatója és a vita után, keserűen írja Értekezéseiben, mennyire bánja a Rodrigue-hez intézett kérdést: nem fáradt-e, és nem óhajt-e néhány órát pihenni, mielőtt Don Sanche-sal párbajt vív, hiszen egész éjjel hadakozott a mórokkal. „Ezzel még inkább aláhúztam, hogy a darab huszonnégy óra alatt játszódik le, és ezzel csak még jobban felhívtam a nézők figyelmét a nehézségekre, amelyekkel amúgy is küszködtem, hogy a cselekményt ilyen szűk határok közé szorítsam. Ha az időt a szereplők nem hozzák szóba, talán senki sem vesz észre semmit.” 

Az angol klasszicizmus költői és gondolkodói sohasem vették ennyire komolyan a hármas egység szabályát. Nekik ugyanis volt egy Shakespeare-jük, aki legtöbbször – talán tudatosan, de mindenképpen jól érzékelhetően – fütyült a szabályra: az Antonius és Kleopatrában például hol Rómában, hol Egyiptomban vagyunk – egyszer még Ázsiában is –, és a darab legalább tíz esztendő történelmét sűríti több mint három órában. A klasszicista szerzők időnként megszidják Shakespeare-t hanyagságaiért, de azután szépen taglalják, hogy azért ő volt minden idők legnagyobb költője, s neki még a rend és rendszer áthágása is megengedhető. Dr. Johnson az általa szerkesztett Shakespeare-összkiadás előszavában dohogva kérdezi: minek erőltetni akár a 12, akár a 24 órát, amikor a színpadi cselekmény így is, úgy is legfeljebb 3 órára képes lekötni a nézők figyelmét? Nem lesz sokkal „hűségesebb a valósághoz”, ha 12 órát tömörítünk háromba, mintha akár tíz évet. 

színpadi cselekményidő

Ironikus módon Shakespeare – ha ennek dramaturgiai funkciója volt – gondosan betartotta a hármas egység szabályát: a Tévedések vígjátéka délelőtt kezdődik, és késő délután fejeződik be; a Szentivánéji álom legfontosabb ideje egyetlen éjszaka, s ennek előkészítéséhez csippent le valamennyit az előző napból, majd az éj következményeit mutatja be a következő napon. A legérdekesebb azonban A vihar, ahol a színpadi cselekményidő egybeesik a darab megtekintéséhez szükséges idővel, s erre Prospero fel is hívja a figyelmet. Úgy tűnik tehát, Shakespeare – ha ismerte a Poétikát (nagy valószínűséggel igen) –, nem az „egy napfordulásnyi idő” pontos értelmén töprengett, hanem annak tekintette, aminek – feltehetően – Arisztotelész szánta: jó tanácsnak, amelyet a bölcs szinte az összes „klasszikus görög” tragédia alapos áttanulmányozásából szűrt le.

Előfordul, hogy a nagy irodalmi műfajokban olyasmit előlegeznek, amit később egy filozófiai áramlat kap fel és fejt ki fogalmi nyelven. Például az angol reneszánsz tragédiában lépten-nyomon felbukkanó kétely lehet cselekményszervező erő – Descartes 1640 körül keletkezett írásaiban ez lesz a kiindulópont. Nekem úgy tűnik, a francia klasszicizmus térrel és idővel kapcsolatos megszállottságában már felismerhetők a kanti kategóriák. Tér és idő olyan „keretek”, amelyek bizonyosak és szükségszerűek mindenfajta észlelés során. 

Még a nap fordulását is időben-térben látjuk.

A HAJNALTÓL HAJNALIG összeállításból

kép | shutterstock.com