EGY LAPRA MINDENT

Amikor Loach csodálatos filmjében a sokat szenvedett fiatal védőnő, Sarah először van Joe lakásán, s akkor is csak a dramaturgiailag tökéletesen megválasztott véletlen, egy közönséges ajtóbecsapódás-önkizárás miatt, és szereplőink éppen küszködnek elemi erejű kölcsönös vonzódásukkal meg elfogódottságukkal, hogy csak suta és a konvencionális elemekkel még tovább gyötört, tördelt gesztusokra képesek — ilyen a vendéglátó teafőzése és a vendég kérdése is, hogy feltehet-e valamilyen zenét, és majdnem ilyen remegős meg szokványos Sarah alig látható biccentéssel kísért megjegyzése, hogy a lassú, szinte előkúszó zenekari bevezetés és az amúgy is azonnal végletesen szenvedélyes, kivételesen érzelmes futamot folytató, tovább fokozó, még bensőségesebb hegedűszóló, szóval hogy a kettőjüket is összekötő Beethoven-hegedűverseny szép, nagyon szép —, Joe csak a klasszikus zenei formákat őrző és szertelenül szét is szedő műről mondja az első igazán személyes mondatot, hogy ez a zene mindig az őrült korszakára emlékezteti, s a lány picike biztatására, egy fejfelvetésnyi csupán, elmeséli, mit csinált abban az őrült korszakban, és hogyan lett övé a versenymű. Rettenetes, iszonyatos szüksége volt italra, de pénz sehol, egy áruházból ellopott hát egy csomó kazettát, s a kocsmában eladta a vaktában zsákmányolt árut: popzenét, countryt, mindenfélét — ez, a hegedűverseny maradt meg egyedül, ez senkinek sem kellett, még 25 pennyért sem kellett senkinek. És amíg a férfi különös, a szorongást fékezni hivatott derűvel mesél, és a rengetegszer hallott nyitótétel (más-más helyzetben halljuk majd még a filmben, és a helyzettől függően egészen másmilyennek halljuk: ünnepélyesen áhítatosnak, behálózónak és zokogtatónak, kétségbeejtőnek vagy reményt adónak) most nyilvánvalóan mégis egészen másképp varázsolja el, mert látható: Sarah-t is elvarázsolja, ahogy tehát Joe meri kiönteni a lelkét, és a lány figyeli, ahogy egyre erőteljesebben vibrál a vibráló zene mellett, vagy a zenében benne már, a kettejük összetartozása — látható: előbb dereng csak, s fokozatosan telik, világosodik, és nem is csupán a mindig ámulatba ejtő, zavarba hozó, mert testes ténynek, de ugyanakkor kétségesnek is tűnő (illúzió csak? ráfogás?) mutatvány, hogy teremthető valami két ember között, amiért érdemes élni, valami szálféle, erős huzal, talán az éterivé bűvölt animális gyönyörből sodort; megtartó, a feneketlen mélység fölött tartó kötél, lehet járni rajta, óvatosan, büszke tartással lépkedni, örülni minden lépésnek, pedig soha törékenyebbnek nem érezheti magát az ember, mint ezen a varázshuzalon; amikor tehát a zenével is formálódik a szerelmük — milyen pontatlan és nyegle ez a megnevezés, semmitmondó, szinte mumifikál —, a szegényes tárgyi környezetben, asztal, székek, bögrék, falra tűzött fényképek társaságában mégis az a szerelem, szeretet ölt alakot, amely átfog mindent, nemcsak a jót meg a szépet, a nyitótétellel már az ő nyitó jelenetükben mindketten éppúgy egy lapra tesznek mindent, és érezhető: rögtön végletesen, a kor divatjával is szembefordulva, mert dramatizáltan, romantikusan, ahogyan a Hegedűverseny első tétele is egyenesen a sors torkába nyúl.
kevesebbel nem érdemes
Azt mondják, Beethoven reggelente a lavórjában úgy mosdott, mintha a Jordán vizébe mártózna, s az alatta lakók rendszeresen panaszt emeltek, mert plafonjuk átázott, csurgott le a víz. A Hegedűversenyt 1806. december 23-án mutatták be Bécsben — s ha már amúgy is minden jelképesül, hát legyen: ott, akkor, az év legsötétebb napján próba nélkül játszottak. És a kritikusok fanyalogtak, hogy fárasztó a sok repetíció és zavaró a szaggatottság, de Sarah azt mondja: szép, nagyon szép, úgy mondja ezt, ahogy nem sokkal később Joe kölcsön-pizsamájában, a kölcsön hálószobából átmegy a férfihoz, megáll az ajtóban, reméli, hogy Joe várta, és Joe valóban: úgy szívja a cigarettáját, ahogyan a gyerekek az utcakő közepére lépnek, egyik kő közepéből a másik kő közepébe, és hiszik, hogy ha talpuk nem érint vonalat, minden sikerül, minden. Kevesebbel nem érdemes próbálkozni. Remélni is csak mindent lehet. És ha jól lépünk, akkor meglesz. Jól? Meg? Úgy szól ott az asztalnál a szóló hegedű, ahogyan Joe hamarosan Sarah-t öleli: felszabadult hörgéssel, félő sóvárgással, simogató keze a lányra kötözi az egész múltat, és kéri, amit ember kérhet a másik embertől.

Aztán mennyit bír, mire elég, meddig pörget még az a világnagy szerelem, ha rejtély ugyan, miképpen, de a szörnyű nyomások alatt is épségben őrződik az igény, hogy az élet több, vagy inkább egészen más legyen, mint szocializált vegetáció? Ha egyszer már tapasztalt, megragadott a hihetetlen, hogy a pokolból felfelé is van út, azon a vékony, de talán erős kötélen lehet lépni, billegni, talán, talán lehet, nézni ámulva és bizonygatni: itt van, megvan, s bár minden centi továbbjutás külön csoda, és tudható: végül az egész csak megnyert idő, összerakosgatott haladék, s így eleve, mint minden idő-manipuláció, az ember szemfényvesztése, maga csinálja magának, jó, hát jó, úgy legyen, úgy lesz, jó, ilyen felnőttesen csitítja szenvedélyét, ráhagyja a nagyot akaróra: úgy lesz, úgy lehet — de aztán képes-e valóban elveszíteni a reményét, életben maradhatna-e Joe vagy Sarah, ha nem lenne bennük már semmi abból az igyekezetből — tétova, de mégiscsak igyekezet —, ami nélkülözhetetlen még a vaknak tetsző események kattogásához is? Ahogy a film végén Joe elbúcsúzik a temetőben gyászoló társaitól és utolsóként indul kifelé, a távolabb álló Sarah pedig megáll, bevárja (mozdulata szelídített, vastagon fedett repetíciója annak a kölcsön-pizsamás belépésnek), és még látszik: egymás mellett mennek, a kezük se ér össze, így még hihető, hogy a lehetetlenség sem végérvényes, az sem megmásíthatatlan, nem, az sem.

A REMÉNY hívó szóra készült összeállításból

kép | Ken Loach: Nevem Joe című filmjéből