EGY KOCKÁS ABROSZ, MORZSÁKKAL

Nézte a növendék nyírfa egyértelmű szépségét; estére, október végére járt az idő; vacogásuk a ködben tudható volt: fáé, emberé. Helikopter csörtetett át fölöttük a vadludak szokott kiáltozása helyén, másmilyen szomorúság. Vagyunk még, vagyunk, nyögte a gyep. Se zöld, se piros, de sugár. Helyénvaló fény.

Nézte s tudta, ez mind, mind kívül létezik: csupa világ, csupa sodorható szál, de rokka nincs és nem gombolyítják sehol — vagy mi vagyunk úgy, mint a füvek, és zümmög velünk valamennyi rét.

nincs már csók

Véletlen nő hajolt ki emeleti ablakból, kockás abrosz morzsáit rázta le a verebeknek, mélyen kihajolt, várt, tartotta az abroszt, rossz ricsaj áradt ki mögüle, zsírosan sercegő zene, a konyhai tér vakon előhomálylott, székek vörhenyes íve hátrább, karfa-fény, ledobott ing, odavágott, kiloccsant délután, piszokba kövült családi fojtogatások; a második házassága ez, ötvenéves, ujja nikotintól sárga, nincs már csók, sem csöndesen fölforrósodó összeborulás; kihajolt, várt, nincs. Itt meg a nyír szépsége. Ment le, a hegy mögül még visszasütött a nap.

Szálsodrás, gondolta, hogy a nő visszatűnt; fejének belsejében laza nyakkendők, zakók indultak emberre vadászni, vérmes kollekciók, távoli városokba tértek, nyikorgó szállodákba szálltak, kalapos irodalmárok, színházi hősök eveztek olajos, régimódi dobogókon utánuk, csupa elképzelt, áruházi ruhadarab; képkavalkád mögöttes filmszalagjai futottak, néma hirdetések, egy latolgatás lengett az előtérben — ez most hol történik s történik-e egyáltalán —; fújt a szél. Szál és szél. Kitalált szél vagy szoknyalobogtató, bőrébe homokszemeket préselő krétai szél a tengerparton, vagy langyos lichthóf-szellentések egy földúlt, szutyokban agonizáló házból; a kettő közt piszmogó kötőtűivel a végtelen. Ment le, visszasütött a nap. Se zöld, se piros.

A vadludakhoz pedig Kaktusz Pedro tartozik, a banditakirály, akiért sóhajt valamennyi lány, gondolta a diákköri dal szavaival — visszaszivárgott hozzá, mint tavasszal a nyírvíz, édeskésen; megcsapolt törzsek itatták boldogan a dal izzadt bolyongóit, akik beugrottak az ivó ablakán, pókereztek egyet és — a sóhajtozó lányokkal mit sem törődve — elvágtattak a vadludak után.

brutális horoszkópia

A nő sóhajtása korábbi. Mikor nikotintól sárga ujjaival összefogta az abrosz két-két sarkát és észrevette, hogy a morzsákba írva sorsa néz vissza rá, mintha csillagok üzennének a kockás vászonmezőről, brutális horoszkópia: akkor hagyta el ajkát a rövid, csuklásnak is vélhető hang.

Nézte a nyírfát. Fejének belsejében kártyáztak a szereplők, az idő őszre járt, beesteledett, kitavaszodott. A bejárattal szembeni vakotás tükörben ment le a nap, még visszasütött, csúszkált a vízcsapon, késen, pohárszélen; álarc nélküli nézői hunyorogtak. Áhítatos este lett. A tisztára sikált húsvágó bárd szélesen mosolygott — de félre most minden díszletet. Egy abrosz, morzsákkal — elég. És a kötőtűkhöz sincs mit hozzátenni, elvenni tőlük lehetetlen, bökdössék csak a fényéveket.

kép | a szerző festményei