Miklós Pál

EGY KÍNAI „ZÖLD” A KÖZÉPKORBAN

1994 július

EGY KÍNAI „ZÖLD” A KÖZÉPKORBAN

Amikor Petrarca megmászta az Avignon melletti Mont Ventoux-t, csak öccsét vitte magával, és mentségeket keresett akkoriban meghökkentően szokatlan vállalkozására. Európában még a 19. században sem volt ildomos, főleg nem veszélytelen a céltalan bolyongás vad erdők, magas hegyek között. Normális ember, ha valami gyakorlati célja – utazás, vadászat – nem volt, nem is merészkedett arra.

A távol-keleti embernek nagyon régi idők óta más a viszonya a természettel. Sem a félelem, sem a céltalanság nem volt akadálya a természetben bolyongásnak a kínai írástudó előtt, hiszen mindig azt vallotta, amit Lao-ce így summázott: ,,Az ember a föld törvényeit követi, a föld az ég törvényeit követi, az ég a tao törvényeit követi, a tao pedig a természetét.” (XXV.) Nagyon régi hagyomány a társadalmi kudarcok és sérelmek okán a remeteségbe vagy kolostorba menekvés, s ez mindig a természethez fordulást és abban vigasztalódást jelentette. A középkor buddhista kolostorai számos világtól elforduló költőnek és festőnek adtak menedéket, mondhatni, ez egyike volt fontos funkcióiknak az írástudó elit számára. Versek és festmények tanúskodnak erről. És van egy jeles írástudó, költő és bölcselő a Tang-dinasztia korában, Liu Cung-jüan (773–819), a középkori kínai próza egyik nagy reformere, akinek életművében a természet személyes élményként foglal el fő helyet: száműzetésében a természet fölfedezése és leírása lett enyhet adó foglalatossága. S műve a régi kínai próza remeke.

császári cenzor

Liu Cung-jüan (más átírásban Zongyuan) a Tang-kori fővárostól nem messze lévő kisvárosban született (ma Sanhszi tartomány, Csie-csou-csen). Apja írástudó hivatalnok volt, de csak kisebb tisztségekig jutott (állítólag puritán volta miatt), azokhoz is főleg távolabbi, déli vidékeken. A fiút anyja nevelte, később is ő felügyelte tanulmányait a mestereknél. A fiú már tizenhárom éves korában figyelmet keltő írásokat írt: mesterei nagyra becsülték. Aránylag fiatalon tette le a fővárosban a második fokozat vizsgáit, amikkel csin-si rangot és húszéves korában állást kapott a császári könyvtárban. Harmincegy éves, amikor császári cenzor lesz (jü-si): igen fontos hivatal, afféle titkár a császár közvetlen környezetében. Ezt elsősorban irodalmi tehetségének és műveltségének elismeréseként kapta: az akkori fővárosban, Csanganban a szellemi élet a magas rangú hivatalnokok viszonylag szűk körében zajlott. (A nyomtatott könyv csak Liu halála után ötven évvel lesz a szellemi élet közvetítője.) A tudós hivatalnokok körében a viszonylag fiatal tudósnak esszéi és költeményei korán megalapozták rangját a szellemi életben és a hivatali pályán. Annál is inkább, mert írásaival a kor legtekintélyesebb írástudója, az ugyancsak magas hivatalban lévő Han Jü (768–824) eszméi és reformtörekvései hívének bizonyult. Han Jü a túldíszített korabeli stílusminta helyett a régi irodaion (ku-ven), azaz a Han-kori (800 éves) írásművészet normáit helyezte vissza jogaiba, s annak egyszerű, sallangmentes stílusát követte. (Han Jü ellentmondásos egyénisége miatt kiérdemelhetné a „konzervatív reformer” jelzőt; merev buddhistaellenessége miatt később egy buddhista császár száműzöttje lett.)

A régi írásművészet hívei azonban egy fiatalabb írástudó hivatalnok vezetésével politikai reformokat is igényeltek. Vang Su-ven vezetésével be is jutottak a hatalomba, amikor Te-cung császár elhunyt, s a trónörökös lépett nyomába: Sun-cung császár alatt Liu a Szertartások Főhivatalának „titkára” lett, s a mozgalom többi tagja is magas hivatalokba került. Reformjaikat a lakosság örömmel fogadta, hiszen a birodalom kíméletlen adóit enyhítették, a hadsereg és az eunuchok hatalmát nyirbálták meg. Egy jellemző adat: hatszáz énekesnőt és táncosnőt bocsátottak szabadon, akik addig gyakorlatilag a császári hárem rabjai voltak. Annál inkább felbőszítették a régi vágású hivatalnokokat és az eunuchokat, akik ez időben vették teljesen kezükbe a birodalmat. Hat hónapig tartott a reformerek uralma: a régi hatalom hívei lemondatták a betegeskedő császárt, s az eunuchok újat ültettek a trónra 806-ban. Néhány fő reformer életével lakolt, Liu Cung-jüan száműzetéssel bűnhődött: „áthelyezték” délre, egy kisvárosba (Csangan-tól kb. 2000 km-re) „helyettes elöljáró” (sze-ma) rangban. A korban „nyolc alprefektus” néven emlegették őt és társait, akik ugyanebben a büntetésben részesültek.

Qian Xuan: Vadalma és gardénia, wikimedia.org

Jungcsou, ahol Liu közel tíz esztendőt töltött (a mai Hunan tartomány Lingling városkája), nemcsak távol van a fővárostól, hanem meglehetősen vad vidék még ekkoriban: a hanok mindössze két-háromszáz éve telepedtek meg itt tömegesen, s akkor is inkább a folyók termékeny völgyeiben, ahol fejlett agrotechnikájukkal hamarosan meggyökereztek, míg az őslakosok – kevert etnikumú, többnyire délről származó, primitív életmódú törzsek – a hegyek közé húzódtak (s utódaik máig ott élnek). Liu írásaiban megemlékezik ilyen, különös erkölcsű barbárokról is, de közelebbi kapcsolatba nem került velük. A városka és környéke lett élete és írásművészete utolsó másfél évtizedének színhelye – és témája.

Mert írásművészete itt érik teljessé. Ekkor ismeri meg közelebbről a parasztok életét s nyomorúságát, és ekkor fedezi föl a környék tájait, természeti szépségeit. Megvásárol magának egy elhagyott birtokot, s a festői környezetben csak a természet élvezetének és az írásnak él. Eredeti felfogásának szellemében egyszerű, de erőteljes, tömör, szemléletes nyelven írja esszéit. Persze, a száműzött fájdalma is megszólal: Az elválás elégiája (Li szao) versciklus címével is Csű Jüant, a nagy ókori költőt (340–278), és sorsát, a száműzetést idézi. De ez talán csak afféle illendőségből, írástudói konvencióból született önsajnálat. Nekem sokkal őszintébbek és meggyőzőbbek azok a sorai, amelyekben önmagára talál: „Amikor megbüntettek bolondságom miatt és ide száműztek a Hsziao folyó vidékére, beleszerettem ebbe a patakba (amely a Hsziaóba ömlik), és követtem két-három mérföldnyire, míg a legpompásabb pontjához nem értem. Ezt valaha a Bolond Csermelyének hívták… Én újra így nevezem…” (Aztán történelmi példákat említ híres ál-bolondokra, s így folytatja:) ,,Most jó kormányzás alatt élek, de a józan ész ellen cselekedtem s hibáztam munkámban; így hát nincs énnálam nagyobb bolond. Ezért aztán a világon senki sem vitathatja el jogomat ettől a csermelytől: megtartom magamnak, s úgy hívom, ahogy nekem tetszik… Bár alkalmatlan vagyok a világ ügyeiben, vigaszom meglelem az írásban: megírok minden témát, fölveszek minden formát, semmit sem kerülök el. S ha a Bolond Csermelyéről éneklem bolondos dalaimat, úgy tűnik, mintha zavartalanul olvadnék bele, s feloldódnék a tér végtelenjében, önmagamat levetve, nagy-nagy békességben.”

Még néhány évet élt egy nevét viselő városka hivatalnokaként (úgy emlegették ettől fogva: Liu Liucsou-ból), békésen írogatva. Itt halt meg, de jelentős életművet hagyott hátra. Az utókor igen nagyra becsülte, s becsülik ma is: összegyűjtött munkái szép kiadásokban élnek, s bár mai olvasóit kora nyelve nehéz feladat elé állítja, olvassák – ha „fordításban” is.

száműzetésbe indulva

Az írásokhoz nem kell sok kommentár. Nyelvi és stílussajátságokat nem nagyon lehet visszaadni. Liu újításait még kevésbé lehet érzékeltetni. Valamit mégis megpróbálok. Itt van leghíresebb négysorosa, amelyet száműzetésbe indulva írt. Példás antológiadarab. A sorokban elhelyezett párhuzamok és ellentétek (ezer–tízezer, madár–ember, magányos–árva stb.) talán megéreztetnek valamit a költészet szigorú béklyóiból. S abból, hogy – szemben az esszék konkrét leírásaival – itt minden fiktív, a benső érzést, a száműzött magányát kivéve. A vers később számos festői parafrázist szült, utólag hitelesítve a költői hasonlatot – a festők is önmagukra utalnak mindig az árva halászban.

Ezernyi hegy. Madarak: mind elszállt.
Tízezer ösvény. Embernyom: nincs már.
Magányos csónak. Sáscsuklyás öreg:
árva halász. Havas folyó. Hideg.

Ilyen, a régebbi prózát is jellemző gondolatpárhuzamokat, ellentéteket, jelzőhalmozást a közölt írásokban csak egy helyütt találunk: a Játékos italozás – egyébként indokolt – összehasonlításában.

Néhány művelődéstörténeti megjegyzés:

„Púpos Kuo” történeti személyiség. Több korabeli forrás említi. Érdemit keveset tudni róla, hiszen nem volt írástudó hivatalnok, aki a történelembe bekerülhet.

Qian Xuan: Hegyi remetelak, wikipedia.org

Szung Csingról nem tudni többet. A kornak a gyógyszerek iránti vonzalma és kultúrája közismert, kereskedelme fejlett volt: egy szecsuani városban minden októberben megrendezték az országos gyógyszerpiacot, ahová minden vidékről elvitték a híres patikaszereket a mandzsúriai ginszeng-gyökértől a déliek pythonmájáig.

Liu Cung-jüan

PÚPOS KUO, A FAÜLTETŐ KERTÉSZ

Nem tudni, hogy Púpos Kuónak mi volt az eredeti neve. Betegségtől görbe volt a háta, s nyakát behúzva járt, olyan volt, mint egy púposteve. Falujabéliek akasztották rá ezt a csúfnevet. Amikor meghallotta, csak annyit szólt: „Nagyon jó! Ezt a nevet megtartom magamnak.” El is hagyta eredeti nevét, s azontúl Púpos Kuónak mondta magát.

Falujának a neve Fenglo; a fővárostól, Csangantól nem messze nyugatra van. Púpos Kuo mesterségére kertész volt, faültető. A fővárosban minden gazdag házból, ahol díszkertet akartak, minden gyümölcsösből, ahol piacra dolgoztak, mindig csak őt keresték meg. Minthogy azok a fák, amiket ő ültetett el vagy ültetett át, kivétel nélkül megeredtek, aztán szépen növekedtek, s korán és bőségesen hoztak gyümölcsöt. A többi gyümölcskertész irigykedve figyelte s utánozni is próbálta, de nem tudták olyan sikerrel művelni mesterségüket, mint ő.

túlságosan féltik

Amikor efelől faggatták, így válaszolt: „Púpos Kuo sem tudja a fát kénye-kedve szerint növeszteni vagy gyümölcsöztetni. Hanem egyet tud: igazodik a fák égadta természetéhez, eredeti hajlamaihoz. Ennyi az egész! Minden ültetett fának olyan a természete, hogy ki akarja nyújtani a gyökereit, terjeszkedni akar. Kívánja a megszokott földjét, sűrűre döngölve. Ha pedig egyszer el van ültetve, nem szabad mozdítani vagy zavarni. Ott kell hagyni, vissza se kell nézni rá! Ültetéskor is úgy bánik vele az ember, mint tulajdon gyermekével, de utána is úgy hagyja magára. Akkor teljesedik ki égadta természete, akkor érvényesülnek eredeti hajlamai. Az én dolgom csak annyi, hogy nem akadályozom a növekedését, hiszen nincs mód ösztökélni, meg csak annyi, hogy nem teszek kárt benne, hiszen nem tudom megsürgetni. Más kertészek azonban nem így tesznek: a gyökerek összegyűrve, a föld laza, a terítése meg vagy túl sok, vagy túl kevés. Aztán olyanok is vannak, akik nem ebben hibáznak, hanem abban, hogy túlságosan szeretik, túlságosan féltik a fát: nappal vizslatják, éjjel tapogatják, folyvást visszajárnak hozzá. Még olyan is akad, aki a kérgét kapargatja, hogy eleven-e, a gyökerét ásogatja ki, hogy elég sűrűn nőtt-e, így aztán a fa természetes életereje napról napra fogy. Azt mondják ugyan, hogy szeretik, valójában tönkreteszik, azt mondják, hogy aggódnak érte, valójában azonban tartanak tőle. Így aztán nem is jutnak sokra. Dehát mit is tudnék még tenni?”

Az érdeklődő megkérdezte: „Vajon ez a fanevelési módszer alkalmazható a nép kormányzásában is?” Púpos Kuo így felelt: ,,Én csak fát tudok ültetni. A nép kormányzása nem az én mesterségem. De falun élek, s látom, amit látok. Látom, hogy a nagyfejűek abban lelik kedvüket, hogy folyton parancsolgatással zaklatják a népet. Úgy tesznek, mintha nagyon szívükön viselnék a gondjukat, de csak kárt okoznak ezzel. Hajnaltól napszálltáig járnak a fullajtárok és kiáltozzák: ’A hivatal elrendeli, hogy sürgősen szántsatok, a hivatal arra buzdít, hogy vessetek, figyelmeztet, hogy arassatok! Siessetek selyemgubót áztatni, igyekezzetek hamar legombolyítani és megszőni a selymet! Neveljétek a gyermekeket, gondozzátok a tyúkokat és a malacokat!’ Hol a dobot verik, hol meg a csattogtatót, így csődítik össze a népet. Mi meg, a kisemberek, igyekszünk a hívásra, sokszor úgy, hogy étlen-szomjan maradunk. De ha nem hagynak bennünket békén egy szusszanásra sem, akkor hogyan virágozzék a gazdaságunk, hogyan éljük megszokott életünket? Ezért aztán soványak vagyunk meg fáradtak. Bizony, így vagyunk. Ugye, hasonlít ez egy kissé az én faültetési dolgaimra?”

A kérdező nagyot nevetett: „Nagyon jó, bátyám! Én csak a fanevelésről kérdeztelek, de az embernevelésről kaptam leckét!”

Azért adom tovább ezt a történetet, hogy a hivatalt viselők okuljanak belőle.

Qian Xuan: Galambok és körtevirágok eső után, wikimedia.org

SZUNG CSING, A PATIKÁRUS

Szung Csingnak a főváros nyugati negyedében, az orvosságok piacán volt az üzlete. Jó patikaszereket tartott raktáron, mert jól bánt a vándor gyűjtőkkel, s azok mindent hozzá hordtak, amit a hegyek között és a mocsarakban összeszedtek. Amikor a fővárosi orvosok az ő gyógyszereit írták elő receptjeikben, azok mindig hatásosnak bizonyultak, így mindegyik csak jót mondott róla. Aztán a betegek is hozzá fordultak orvosságért, gyors javulásban bizakodva, és Szung Csing előzékenyen szolgálta ki őket. Ha egy vevő nem hozott pénzt, akkor is a legjobbat adta neki. Az adóslevelek halomra gyűltek nála, de ő sosem sürgette a törlesztést. Még a külföldiek is kaphattak hitelbe nála. Azután, az év végén, ha valamelyik adósáról úgy gondolta, hogy nem tud majd fizetni, elégette az adóslevelet, és többé szóba sem hozta a dolgot. Ez zavarba ejtette a többi kereskedőt. Kinevették. „Milyen bolond!” – gúnyolódtak. De akadtak néhányan, akik csodálták: „Lehet, hogy Szung Csing szent ember?”

Amikor ezt meghallotta, csak ennyit mondott:

„Igyekszem pénzt keresni, hogy eltartsam a családomat. Nem vagyok én szent. De akik bolondnak néznek, azok is tévednek.”

a bolondok

Idők folyamán, míg orvosságot árult, úgy negyven esztendeig, elégetett egy rakás adóslevelet. Ezek az adósok időközben jól fizetett tisztviselőkké léptek elő különböző járásokban. Most, egyik a másik után, küldözgették ajándékaikat a házába. Így aztán, bár sokan nem fizettek készpénzzel, igen sokan meg egyáltalán nem fizettek neki, mégis meggazdagodott. Szung Csing előrelátó volt, ennek eredményeként nagyobb haszonra lelt, mint azok a kicsinyes kereskedők, akik tüstént dühbe gurulnak és visszaélést kiáltanak, ha valaki nem készpénzzel fizet, s így csak ellenségeket gyűjtenek maguknak. Az ilyenfajta üzletelés nagyon rövidlátó. Voltaképp ezek az emberek a bolondok!

Szung Csing azonban okosan viselkedett. Egyáltalán nem volt bolond, csak ragaszkodott a saját útjához, mely végül jómódhoz vezetett. Minden nap több vevőt hozott neki, ő pedig mindüket rendesen ellátta. Sosem bánt gorombán a kegyvesztett emberekkel, akiket pedig barátaik és rokonaik is elkerültek, ellenkezőleg, továbbra is a legjobb orvosságokkal látta el őket. Így aztán, amikor újra visszakerültek a hatalomba, ezek bőségesen viszonoztak neki mindent. Ez mutatja, milyen előrelátó volt.

De én azt látom ma, hogy a napos oldalon lévőket körülsereglik, az árnyékba kerülteket meg elkerülik. Szung Csing példáját kevesen követik. Megvetően szokták emlegetni a „piaci barátságot”. Nos, Szung Csing ugyan kereskedő volt a piacon, de manapság kevés olyan barát akad, amelyik hozzá hasonló előrelátást tanúsítana az adósságok tekintetében. Ha többen lennének olyanok, mint ő, akkor a szűkös helyzetbe kerültek közül kevesebben vesznének el teljesen. Bizony úgy látszik, hogy a „piaci barátságra” nagyon is szükség lenne.

Erre azt mondhatják:

„Szung Csing nem volt közönséges kereskedő.”

Csak azt felelem:

„Ezzel egyet tudok érteni. Bár Szung Csing üzletet tartott fenn, sosem viselkedett úgy, mint egy kereskedő. Sajnos, sokan, akik magukat nemes embernek tartják – a kormányhivatalokban és testületekben ülők –, éppen úgy viselkednek, mintha kereskedők lennének. Szung Csing nemcsak a piactéren magaslik ki közülük.”

felső kép | Qian Xuan: Koraősz, flickr.com