EGY KIHALT FAJ HÁTRAHAGYOTT PÉLDÁNYA

…a jelen órák hamarosan a múlthoz csatlakoznak, s az eljövendők árnyai
sötéten és fenyegetően emelkednek ki az idő,
bölcsőjük és koporsójuk méhéből.^[1]

Bournemouthban a Szent Péter templom sírkertjében található Mary Wollstonecraft Shelley sírja, a kövén ez áll: Mary Wollstonecraft Shelley, Mary és William Wollstonecraft Godwin leánya^[2] és a néhai Percy Bysshe Shelley özvegye. A dátumok: 1797. augusztus 30.–1851. február 1. Fia és menye, akik a sírfeliratot fogalmazták, a viktoriánus korszak ízléséhez és nőképéhez alkalmazkodtak: egy nőnek a családi szerepei adnak identitást. A 19. század közepére a kor uralkodó ideológiája Mary Shelley rendkívüli írói teljesítményét, a hagyományos műfajokat megújító, új műfajokat teremtő műveit, a társadalomban és az irodalomban érvényesülő hagyományos nemi szerepeket merészen megkérdőjelező írásait éppúgy kitörölte a kulturális emlékezetből, mint konvenciókat átlépő autonóm egyéniségét és életét. Egészen a 20. század utolsó harmadáig, a feminizmus második hullámának fellépéséig, ha egyáltalán, leginkább férje, Percy Bysshe Shelley kapcsán említették a nevét. Bár a Frankenstein alapján készült színházi és filmadaptációk jóvoltából mára létrejött a Frankenstein nevű „kulturális ikon”, amely „azonosítja a Teremtményt alkotójával”, a Szörnyhöz társítja a Frankenstein nevet, s az alkotó géniusz feminista kritikájából nőtt ki,^[3] arról a nagyközönség mit sem tud, hogy az ikon eredete, a teremtő kritikáját is magába foglaló „teremtéstörténet” egy tizenkilenc éves Mary Godwin nevű zseniális lány első irodalmi művében található. Az ikon, természetének megfelelően, levált alkotójáról.

sajátos élményvilág

Írói kibontakozásában a Virginia Woolf által emlegetett „saját szoba” nem volt probléma számára: mindig volt saját szobája, s mi több, saját íróasztala, sőt a gyerekeit és háztartását ellátó személyzete.^[4] Sajátos körülményei miatt soha nem kényszerült arra sem, hogy ‒ mint Virginia Woolf meséli híres esszéjében^[5] ‒ Jane Austenhez hasonlóan eltitkolja, hogy írásra adta a fejét. Kisgyerekkorától kifejezetten elvárta a szűkebb környezete, később apján, testvérein kívül szerelme is, hogy rendkívüli szellemi teljesítménnyel álljon elő. Viszont szinte az elnémulásig meggyötörte a körülötte élő férfiak közönye a gyermekeiért joggal aggódó, s nemegyszer veszteségük miatt mély depresszióba süllyedő anya sajátos élményvilága iránt. Percy Shelley zokon vette, hogy imádott kisfia, William halála után Mary elhidegült tőle, és más nőkhöz fűződő, képzelet színezte érzelmi kapcsolataiban talált nyersanyagot a verseihez. Apja röstellte, hogy felvilágosult lánya teljesen átadja magát az esztelen bánatnak egy hároméves kisfiú halála miatt.^[6]

Byron azt tanácsolta, hogy férje halála után adja át a kisfiát a főrendi apósa által jóváhagyott gyámnak, hogy megfelelő neveltetésben részesülhessen. Így, bár hátrahagyott műveiben, privát írásaiban semmi nem jelzi, hogy szembe került volna tapasztalataiban a gyerekszülés és a szakmai ambíció, pontosan látta és műveiben újra és újra megfogalmazta, hogy a felelősség a gyerekért és az abszolút szabadság összeegyeztethetetlen: ezt a témát fogalmazta meg a Frankensteinben éppúgy, mint a későbbi műveiben.

szabad szerelmi kapcsolat

A szülői háttér stimuláló, s egyszersmind a kreativitást olykor-olykor blokkoló hatása élete végéig elkísérte pályáján. Anyja, Mary Wollstonecraft szerény társadalmi háttere ellenére és rendszeres iskolázottság hiányában a saját kiemelkedő szellemi képességei és önálló gondolkodása jóvoltából a 1780-es évek elejére a brit radikális intellektuális körök jól ismert alakjává vált. Elsősorban az 1792-ben megjelent pamfletje, az Edmund Burke Töprengés a francia forradalomról című konzervatív politikai nézeteket megfogalmazó könyvére adott válasza, A nők jogainak védelmében című vitairata hozta meg számára az ismertséget, amelyben az Isten előtti egyenlőségre és az ember isteni képességének, a rációnak tökéletesítésére hivatkozva a férfiakéval egyenlő lehetőséget követelt a nőknek a tanuláshoz. Később egy ideig Franciaországban élt, megírta a francia forradalom történetét, szabad szerelmi kapcsolatba lépett egy Párizsban élő amerikai üzletemberrel, akitől gyermeke született, s akihez, miután az eltávolodott tőle, szenvedélyes hangú szerelmes leveleket írt, majd megcsalatottságában kétszer követett el sikertelenül öngyilkosságot, végül találkozott William Godwinnal, az anarchista filozófussal, beleszeretett, nyíltan vállalta a szerelmi viszonyt, közben korábbi szeretője üzleti ügyeinek intézésére tett skandináviai utazásairól útikönyvet jelentetett meg, majd feminista szemléletű, önéletrajzi ihletésű regényeket írt, mikor pedig terhes lett, a gyermek érdekében összeházasodott Godwinnal, s a gyermek születése után tizenegy nappal gyermekágyi lázban meghalt. Halála után pár hónappal Godwin kiadta írásait, köztük a szeretőjéhez írott leveleket egy minden tényt egyértelműen megfogalmazó életrajz kíséretében. Az egyre artikuláltabb konzervatív közhangulat mély megvetése jellemezte élete és műve megítélését. Szajhának és jakobinusnak lett kikiáltva – kérdés, melyik jelző volt lesújtóbb.

Mary Shelley apja, William Godwin 1793 februárjában, pár héttel XVI. Lajos kivégzése és közvetlenül a brit hadba lépés után publikálta a korszak egyik legjelentősebb politikai tanulmányát, a Vizsgálódás a politikai igazság körében című könyvét. A francia forradalmat értékelve Burke, Wollstonecraft és Paine vitairata mellett az egyik legnagyobb hatású gondolatmenetét fogalmazta meg, s kifejtette az anarchizmus politikai programját: a modern társadalmi formációk és az erkölcsi állapotok részletes elemzésének konklúziójaként meghirdette a magántulajdon megszüntetésének és az uralmi intézmények lebontásának szükségességét, és a rációra, valamint az együttérzés által szabályozott közösségek rendszerére épülő spontán társadalmi rend kialakításának utópiáját.

Amikor a francia forradalom eseményei a jakobinus diktatúrába torkolltak, majd a Robespierre halála után újra feltámadó remények is szertefoszlottak, és nyilvánvaló lett a napóleoni háborúk agresszív jellege, a csalódott radikális értelmiségi körök hihetetlenül erős erkölcsi támaszt találtak William Godwin filozófiájában, elsősorban utópista tételében. Amikor a régi rend összeomlott, a vallási tanítások tekintélye megrendült, s a jövőbe vezető úton az események újra és újra kisiklottak, filozófiája olyan morális üzenetet hordozott, amelyet a kortársi jelenségektől megcsömörlött értelmiségi körök az egyetlen reményteli és reális programként üdvözöltek. William Wordsworth rövid ideig Godwin szemléletében látta a megoldást a társadalmi problémák orvosolására. Samuel Taylor Coleridge egy szonettben „vezérként és szentként” üdvözölte,^[7] és élete végéig közeli barátságban maradt vele, de a következő nemzedék számára is irányadó gondolkodó volt: Percy Bysshe Shelley 1812. január 3-án levélben kereste meg, amelyben így írt: „A Godwin név régóta a csodálat és a tisztelet érzését váltja ki belőlem. Én őt olyan szellemi nagyságnak látom, akinek fénye túl erős a körülötte uralkodó sötétség számára, s mióta csak megismerkedtem elveivel, forrón óhajtottam közelebbi kapcsolatba kerülni vele, hogy osztozhassak gondolkodásában, melynek kisugárzását eddig is nagy gyönyörűséggel szemléltem.”^[8]

független szellemiség

E híres gondolkodók gyermeke, Mary Godwin, aki majd apja leglelkesebb hívének, az osztályát megtagadó republikánus arisztokratának és a korszak legnagyobb el nem ismert költőjének, Percy Bysshe Shelley-nek lesz élettársa, felesége, majd fiatalon özvegye, szüleitől kiemelkedő tehetséget és független szellemiséget örökölt – és kirekesztettséget. 1843-ban, amikor apja, férje már rég halott volt, maga meg igyekezett alkalmazkodni az elvárásokhoz, hogy gyermeke későbbi társadalmi pozícióját ne veszélyeztesse, egyik levelében azt írta: „ki vagyok tiltva a jobb körökből.” „A jobb körök” nem bocsájtották meg szülei felforgató eszméit, és Mary fiatalkori lázadását a konvenciók ellen, de műveinek újszerűségét és kritikus szemléletét sem. Életének és műveinek ismeretében nyilvánvaló, hogy rendkívüli apjával igen ambivalens volt a viszonya, anyja tragikus halála miatt pedig szörnyű teherként alig elfojtható bűntudatot hordozott magában. Anyja erkölcsi és szellemi példáját szinte elérhetetlen mérceként használta élete végéig saját anyaságának és alkotói teljesítményének megítélésében. Harmincéves korában anyja egyik rajongójának, az amerikai owenista kommunában, New Heavenben működő társadalomreformernek, Frances Wrightnak meg is írta, milyen bénító és szinte teljesíthetetlen elvárásokat alakított ki benne saját magával szemben szüleinek példája: „Amióta élek, Anyám emléke büszkeséggel és gyönyörűséggel tölt el, és másoknak az iránta mutatott csodálata számomra a boldogság egyik legtisztább forrása. Az ő lelki nagysága és Apám magasrendű tehetsége mindig arra ösztönöztek, hogy a lehető legkisebb mértékben se térjek el azok példájától, akiknek létemet köszönhetem.”

Mary Shelley tragikus életét a veszteségtudat határozta meg. Akármilyen nagy gonddal igyekezett apja gondoskodni kislánykorában a szellemi, testi és érzelmi igényeiről, írásaiban az árvaság, a magárahagyottság, a megfosztottság, az egyedüllét az alapmotívum. Kisgyermekkorát apja rendkívüli nevelői ambíciói határozták meg. Pár hónappal lánya születése előtt Godwin egyik tanulmányában kijelentette: „Aki a közboldogulás barátja, nem mulaszthat el egyetlen alkalmat sem, hogy a tanítványát vagy a gyermekét az emberi faj régen várt megváltójává nevelje.”^[9] Másutt így jellemezte az akkor már tizenöt éves Maryt: „Gondolkodása feltűnően merész, kissé makacs, észjárása fürge. Tudásvágya mérhetetlen, és kitartása mindenben, amibe belekezd, szinte végtelen. […] Azt hiszem, nincs benne semmi, amit közönségesen bűnnek neveznek, és komoly tehetségnek ígérkezik. Azon vagyok, hogy úgy neveljem, mint […] egy filozófust. […] Általában állhatatos, de sokszor némi ösztökélésre van szüksége, hogy komoly odaadással dolgozzon.”^[10]

Mary gyermekkorában a korabeli állapotokat kritikával szemlélő gondolkodók, társadalmi reformerek, művészek, irodalmárok, természettudósok állandó vendégek voltak Godwin házában. A kéthetente vasárnaponként rendezett baráti vacsorákon, amelyeken a nagyobbacska Mary is részt vehetett, sokszor megjelent William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge, a költészetet forradalmasító Lírai balladák című 1798-ban megjelent kötet szerzői, és Leigh Hunt, a radikális The Examiner című lap szerkesztője, újságíró, kritikus, költő. Gyakori vendég volt Robert Owen, a szocialista utópista reformer, aki később Skóciában kommunális elvek alapján létrehozott egy modellértékű ipari települést, New Lanarkot. Godwin vacsoravendégeihez tartozott Sir Humphry Davy is, az elektrokémia megalapítója, aki nyilvános kísérleteket végzett a galvanizmus jelenségének kiderítésére, és Dr. Henry Cline, aki később a galvanizmust felhasználta klinikai gyakorlatában. Joggal írja Fiona Sampson, Mary Shelley legújabb életrajzának szerzője, hogy Maryt „az intellektuális Zeitgeist” nevelte fel.^[11]

szerezz tapasztalatot

Bár joggal mondjuk: felfoghatatlan, hogyan tudta egy tizenkilenc éves lány minden előzetes felkészülés nélkül megírni a Frankensteint, gyermekkori környezetében Mary igen korán rendkívül széleskörű irodalmi, természettudományos és bölcseleti ismeretekre tett szert, és a termékeny kétely által irányított, kreatív gondolkodást tanult. Felgyorsította fejlődését, hogy Mary Wollstonecraft művein nőtt fel. Nyilván óriási hatással volt rá kamaszlány korában, amikor az anyja a Mária, avagy a nők sérelmei című regénytöredékében a címszereplőnek a kislányához intézett levelét olvasta: „Az elbeszélésemből, édes kislányom, útbaigazítást és tanácsot olvashatsz ki, amelyet nem azért adok, hogy befolyásoljam gondolkodásodat, de hogy munkára késztesselek. ‒ Meglehet, a halál engem elragad, mielőtt a tanácsomat megfontolhatnád, vagy végiggondolhatnád érveimet, ezért féltő szeretettel nagyon korán megpróbállak rávezetni, milyen alapelv vezessen majd az életben, nehogy túl későn bánd meg, hogy eltökéltség hiányában anélkül élted át életed tavaszát, hogy képezted volna magad és élvezted volna a létezést. Szerezz tapasztalatot ‒ ó, igen, szerezz tapasztalatot, amíg érdemes tapasztalatot szerezni, és legyen benned elég határozottság, hogy merj arra menni, amerre a boldogságodat megtalálod.”^[12]

Mintha személyes üzenet érkezett volna hozzá anyjától. Amikor 1814-ben, tizenhat éves korában a huszonkét éves Percy Shelley váratlanul megjelent az életében, azon a pár napon át, mialatt felfogták, hogy egymásba szerettek, főleg Wollstonecraftot olvastak, akinek Percy már korábban is tisztelője volt. Megfogadták az anya tanácsát, és elszöktek a polgári és apai törvénykezés elől. Az első nagy közös kalandról, a hosszú útról a háború sújtotta Franciaországon, Svájcon, Németországon, majd Hollandián át, közös naplót vezettek. Az első napon Percy jegyezte fel a történteket. Bíró Zsuzsa 2010-ben „A harmadik nővér” címmel megjelent esszéjében bravúrosan varázsolja elénk Mary alakját; elmeséli a Csatornán átkelés történetét is. A viharos széltől felkorbácsolt tengeren a csónak, amelyet béreltek, majdnem felborult, de Mary végig szerelmese mellén aludt.

„Július 28. A mára virradó éjszaka minden eldőlt. 4-re megrendeltem a batárt összes tartozékával. Egész éjjel virrasztottam. Lassan elhalványultak a villámok és a csillagok, és végre 4 óra lett. Úgy éreztem, ki van zárva, hogy sikerüljön: úgy tűnt, a bizonyosság mélyén is ott lapul valami veszély. Elindultam. Megláttam Maryt. Odajött hozzám. De volt még negyedóránk. Neki valamit még el kellett rendeznie, s egy kis időre magamra hagyott. Milyen iszonyú hosszúnak tűntek a percek! Attól féltem, amíg várom, elillan az élet és a remény. Pár perccel később a karjaimban tartottam, s biztonságban voltunk, útban Dover felé.

Mary egész úton rosszul volt, de a rosszulléte ellenére milyen öröm és bizonyosság kötött össze bennünket! A melegtől félájult volt. Minden állomáson kellett egy kicsit pihennie. Majd megbomlott az agyam az érte való aggodalomtól, s ugyanakkor a félelemtől, hogy az üldözőink utolérnek. Azzal vádoltam magam, hogy nem hagyok neki elég időt a pihenésre, hogy eltúlzom a veszélyt, és a legelemibb kényelmet sem biztosítom számára.

Dartfordban négy lovat béreltünk, hogy némi előnyhöz jussunk. 4 óra előtt értünk Doverbe. Elég sok idő elment, mire eldöntöttük, hogyan tovább. Akkor megvacsoráztunk, megegyeztünk a hajósokkal, és rendeztük dolgainkat a vámtisztekkel. Végül béreltünk egy kis hajót, hogy azon átjussunk Calais-ba. A hajó 6-ra készen állt.

Csodaszép este volt. A homokos part lassan távolodott, biztonságban éreztük magunkat. Nem volt nagy szél – bágyadt szellő lebegtette a vitorlákat. Majd felkelt a hold, leszállt az éj, és az éjszakával együtt megemelkedett a víz, felerősödött a szél, és hamarosan vadul dobálni kezdte a hajót. […] Maryt nagyon meggyötörte a tenger. Alig bírt mozdulni. Karjaim között feküdt egész éjszaka, az a csöpp erő, ami még maradt elcsigázott testemben arra volt jó, hogy megtartsam a fejét a mellemen…

Lassan haladtunk a széllel szemben, amikor nagy égzengéssel egy hirtelen szélroham megdöntötte az árbocot, és a víz bezúdult a hajóba. A matrózok is látták, végveszélyben vagyunk: bereffelték a vitorlát, amikor is a szél irányt váltott, a hátunk mögé került, és a vad széllökésektől hajtva egyenesen Calais-ba siklottunk.

látszólag meghalunk

Mary nem tudta, milyen veszedelemben vagyunk. A térdemen pihent: alig-alig tudtam megtartani. Végig egy szót se szólt és látni se látott semmit. De én éreztem, hogy ott van. Abban a pár percben volt rá időm, hogy elképzeljem a halált, sőt hogy végiggondoljam, mit jelentene. Inkább kellemetlenséget és csalódást éreztem, semmiképp sem rémületet. Soha nem választhat el bennünket semmi, de ha meghalunk, nem fogjuk tudni, nem fogjuk érezni, mint most, az összetartozásunkat. Reménykedtem, de a remény nem mentes a félelemtől, mert vajon mi történik ezzel a megbecsülhetetlen szellemmel, mikor látszólag meghalunk.

Kivilágosodott. A villámlás elült, az erőszakos szél lecsillapodott. Mary még akkor is aludt, amikor beértünk Calais-ba. A hajó feneke már súrolta a homokot, mikor a széles napkorong hirtelen megjelent Franciaország felett. […]

– Mary, nézd, most kel a nap Franciaország fölött! – mondtam neki.

A homokos parton elsétáltunk a fogadóba. Bevezettek egy appartement-ba, mely nappalinak és hálószobának egyaránt megfelelt. És ott volt Mary.” Mary pedig annyit ír ehhez: „És velem volt Shelley.”^[13]

Mary azért is volt rosszul, mert már terhes volt, erről valószínűleg Percy is tudott, de nem sokat törődtek vele. A tizenhét éves Marynek – anélkül, hogy lett volna a közelében tapasztaltabb nő – a terhessége első szakaszában testet-lelket próbáló körülmények között kellett megtennie a hosszú utat. A gyermek hét hónapra született; a kétségbeesett Mary állandóan a mellén tartotta, hátha a tejtől felerősödik, de a csecsemő gyönge volt szopni, s tizenkét nap múlva meghalt.

Nyolc évig éltek együtt Percyvel, az öt utolsó évet Itáliában, s ezalatt Mary ötször volt terhes, az egyik terhesség negyedik hónapjában magzatát spontán vetélés során elvesztette – ő maga majdnem elvérzett –, három kihordott terhesség után született gyermeke csecsemő, illetve kisgyermekkorban meghalt, és csak egyetlen egészségesen született gyermekét tudta felnevelni.^[14] Ez azt jelenti, hogy pályájának legizgalmasabb szakaszában Mary állandóan vagy terhes volt, vagy szoptatott, vagy gyászolta elvesztett gyermekét. Fizikai gyengeségét fokozta, hogy Percy világnézeti alapon ragaszkodott a vegetáriánus étrendhez, ami újdonság volt akkoriban Európában, s nemigen tudta senki, milyen kiegészítőkkel kell egyensúlyban tartani a vegetáriánusok anyagcseréjét.

1818-ban a brit kormányzatnak a kultúra minden szintjén érvényesülő politikai nyomása elől a Shelley házaspár átköltözött Itáliába, de ott sem tudtak sehol megállapodni, valami felfoghatatlan nyugtalanságtól űzve költöztek egyik helyről a másikra. Hároméves kisfiuk, William Rómában 1819 júniusában malária áldozata lett, és a halálát követő elviselhetetlen depresszióban, a Percyvel való érzelmi és szexuális kapcsolatának súlyos krízisében érte Maryt a végső csapás: 1822. július 8-án Percy harmincévesen tengeri balesetben meghalt.

A barátok, ismerősök, s elviselhetetlen fájdalmában Mary maga is mint természetfeletti lényről emlékeztek meg, s az emlékezet „boszorkányos” hatalma^[15] segítségével elindították Percy Shelleyt azon az úton, amelyen a viktoriánus kor végére ikonikus alakká nőtt, és az elérhetetlen magasságokban szárnyaló, éteri, arkangyali tisztaságú lírai költő szimbóluma lett. A legkülönösebb azonban, hogy közben a radikális mozgalmak, például a chartisták is saját költőjüknek tekintették. Percy Shelley utóélete teljesen elhomályosította Mary életművét, Percy halála után mintha ő maga megszűnt volna létezni, pályájának 1822 utáni gazdag szakasza kiesett a kritikai emlékezetből.

elliptikus mondatok

Elviselhetetlen nyomásként nehezedett Percy halála után Maryre a bűntudat: annak emléke, hogy elfordult Percytől, mert tudata mélyén az ő egoizmusát kárhoztatta a gyermekek haláláért, de a saját gyöngesége miatt érzett önvád is gyötörhette a hagyományos női szereppel való kényszeres azonosulása miatt, ami arra késztette, hogy alárendelje magát és a gyermekek érdekét szerelme szabadságvágyának, állandó nyugtalanságának. Feltehetően a család életében lezajlott tragédiák ‒ az anyjának, majd Percy első feleségének, Harriet Westbrooknak és Wollstonecraft első gyermekének, Fanny Imlay-nek öngyilkosságig hajtó depressziója ‒ emlékével, hogy az önmegsemmisítés csábítását leküzdje, október 2-án Mary új naplót kezdett, A bánat könyve címmel. Három teljes éven át esténként, mikor leginkább úrrá lett rajta a szorongás, a reménytelenség és a keserűség, a gondolatait és a lelkiállapotát, mindazt, ami belső történésként ‒ szaggatottan, újra és újra nekifutva, küzdve a szavakkal ‒ megragadható, leírta a naplóban. Mindazt, amiről beszélni nem tudott, csak írni, ahogy egy 1822. december 5-én kelt levelében fogalmazott. De írni is nehezen. A tagolatlan szöveget állandó gondolatjelek szaggatják rövid szakaszokra; az elliptikus mondatok, az ismétlések, a szaggatottság a tudattal és a nyelvvel vívott harcot közvetítik a pontos szavakért, a kifejezésért: a modernista regény belső monológjának látszólagos spontaneitása jelenik meg az önelemzésről készített feljegyzéseiben. A legmegindítóbb lapok az önmaga és a bánata fölé emelkedő lélek állapotát és a cselekvésre összeszedett akaratnak a múlttól elszakadást és a jövő felé fordulást rögzítik. Mary Shelley kivételes intelligenciáját és lelki erejét mutatja, hogy ilyen tisztán felismerte az írás, a megfogalmazás, sőt az emlékezés terápiás szerepét, amikor még olyan keveset tudtak a pszichés tartalmak és krízisek természetéről. A kor fogalomrendszere által behatároltan, de öncenzúra és ‒ amennyire erre egy ilyen tudatos és gyakorlott író képes lehetett ‒ előzetes megformálás nélkül sikerült leírnia érzéseit, gondolatait, emlékeit és álmait, kizárva minden külső eseményt vagy körülményt a szövegből.

A bejegyzések mutatják, ahogy a tébolyhoz közeli állapotból (Ez már a téboly – forr a velőm – abba kell hagyni az írást vagy a sikítozást – le kell csöndesednem – le kell csitítani a szörnyű indulatokat, melyek szétfeszítenek – csönd! ó, csönd! –^[16]) eljut a rezignáció tompa nyugalmához: nagy nehezen valami vigasztalást talál a gondolatban, hogy dolgozni fog, Percyhez méltó intellektuális munkával ad értelmet a hátralevő időnek, s meghosszabbítja Percy földi jelenlétét, megírja az életét és kiadja a műveit.

Jobb gyötrődni, mint nem. A gyötrelem legalább emlékeztet rá, hogy nem voltam mindig olyan, mint most. Valaha boldogságra voltam kiválasztva – aminek emléke maradjon meg velem. Egy elhagyott úton az ember elmegy egy romos ház mellett és ügyet sem vet rá. De ha hallja, hogy egy gyönyörű és szabad szellem kísérti, máris érdekessé válik és a maga módján széppé. Így legyen azzal is, aki voltam. Mikor egy percre a gyötrelem keselyűje lazít a markolásán – ami ritkán fordul elő, csak ha nagy néha elalszik a zsákmányával a karmai közt – letargiába süllyedek, ami rosszabb a kétségbeesésnél…

Hol vagy, Shelley? Nem megfelelő ez a hely, ahol élek. Nem remélhetem, hogy eljössz ide. Ha örökre az örökzöld tölgy alatt élhetnék az erdőben, melynek szelíd légköre, szépsége olyan tisztán beszélt rólad,^[17] talán remélhetnék némi vigaszt magányomban. De nem vagyok megfelelő környezetben. Ámbár a csillagok mégiscsak ragyognak a fejem fölött, és ahol ők vannak, ott vagy Te is…

Megírom az életét – s így elfoglalom magam az egyetlen tennivalóval, amely némi vigaszt nyújt. Olyan feladat lesz, mely balzsamot tartogathat. Mit számít, ha sírok? Mit számít, ha minden leírt betű egy-egy könnybe kerül? Minden jobb, mint a tétlenség és a – nem a feledés – felejteni sose fogok – de a visszaemlékezés felfüggesztése.

Egy dolog okoz egyszerre szomorúságot, iszonyt és – akaratom ellenére – felháborodást. Ha úgy mernek beszélni rólam az emberek, mint bárkiről beszélnének, aki hasonló helyzetbe került. Mikor választott magának földi lényt társául az elemek földi ruhába öltözött szelleme? Vannak ilyen hagyományok, s a választott a kiválasztás következtében a társainak, ha nem is fölébe kerül, de kiválik közülük. Én így érzem – sosem leszek olyan, mint ők, ezt nekik is érezni kell.

Ahogy mondtam, a szívem nagyon tele van ma, s mozgékony gondolataim nekicsapódnak a kalitka rácsának – Tényleg eltávoztál, Szerelmem? Nem merek belegondolni – csak távol vagy, de nem vesztettelek el, nézz rám!^[18]

1823 augusztusában Mary Shelley gyermekével visszaköltözött Angliába. Keservesen tapasztalta, hogy elfordultak tőle az emberek. Ekkorra Godwin radikalizmusa korábbi híveinek nagy részét már elrettentette, ő maga háttérbe szorult. Hamarosan súlyos anyagi gondokkal küzdő, öregedő, szélárnyékban élő ember lett belőle. A közvéleményt Mary ellen hangolta saját botrányos ifjúsága és a körülötte élő férfiak, Percy Shelley, Lord Byron, Leigh Hunt radikális vallási és politikai ideológiája.

képzeletemben újat teremteni

A sok lesújtó élmény közül legjobban a szellemi leépülésem keserít el. Semmivel nem vagyok megelégedve, amit írok. Hogy helyesen ítélem-e meg, vagy hiányzik Shelley bátorítása (drágám, Shelley, már csak az, hogy leírom a neved, ad némi könnyebbséget, ha könnyek öntenek is el) – nemigen tudom megmondani, de az az érzésem, a természet szép és fenséges jelenségei inspiráltak, s most, hogy nincsenek körülöttem, elvesztem. Bár elmondhatatlanul nyomorult voltam Genovában, de milyen álmodozások nyűgözték le képzeletem, ahogy mentem az úton és néztem a szakadék folyton változó arcát – a napos mélységet és benne a hajókat – a vörös fénybe öltözött hegyfokokat – a csillagos egeket – a szentjánosbogarakat – a tavasz érkezését… Akkor tudtam gondolkodni és képzeletemben újat teremteni, kombinálni, és beleveszni annak a világnak a pompájába, melyet én magam teremtettem. Most üres a fejem – öböl, melyben alaktalan ködgomolyok hömpölyögnek.

Az utolsó ember! Jól le tudom írni egy ilyen magányos ember érzéseit, hisz magam is egy előttem kihalt szeretett faj – társaim – hátrahagyott példánya vagyok…

[…]

Nem emlékszem, hogy egyszer is annyira nyomorultnak éreztem volna magam, mint ma este – ^[19]

Aznap, amikor Mary ezt írta, Byron halálhíre eljutott a legközelebbi barátokhoz, másnap pedig a londoni lapokból mindenki értesült róla, hogy április 19-én Lord Byron meghalt Meszolóngionban, Görögországban.

[1824] május 15.

Ez volt hát a „közelgő esemény”, mely oly baljós árnyékot vetett tegnap esti nyomorúságos gondolataimra. Byron csatlakozott azokhoz, akik immáron a sírba tétettek – a megszámlálhatatlan fennkölt gyülekezethez, amelynek azok, akiket legjobban szerettem, már ő előtte tagjai lettek.^[20] Az ifjúság fényes napjaiban ismertem meg, mikor még nem látogatott sem a gond, sem a félelem, mielőtt a halál ráébresztett volna a halandóságomra, s a föld a reményeim színhelye volt – el tudnám felejteni a Diodatiba tett látogatásainkat?^[21] A kirándulásainkat a tavon, amikor a tiroli szabadság himnuszt énekelte – és a hangja beleolvadt a szelek és hullámok hangjába? El tudom felejteni figyelmességeit és azt, ahogy vigasztalt legnagyobb nyomorúságomban? – Soha.

Szépség ült a homlokán és erő sugárzott a szeméből – hibáit, hisz gyöngeségből fakadtak, az ember könnyen megbocsátotta. Albe^[22] – a drága, a szeszélyes, a varázslatos Albe elhagyta ezt a sivár világot.

Én mit keresek itt? Miért vagyok arra ítélve, hogy végignézzem, ahogy mindenki távozik? Adja meg Isten, hogy fiatalon haljak meg. Körülöttem új faj támad… Huszonhat évesen olyan vagyok, mint az öregek – minden régi barátom elment már – új barátokra nem vágyom – abba a néhány régibe kapaszkodom, aki még megvan – de elsodródtak, és én beleremegek, ha elgondolom, milyen kevés szál köt a világhoz. Albéhoz, a drága Albéhoz ezer szál kötött régre visszanyúló összefonódással. Nap mint nap ismétlem egyre nagyobb keserűséggel: „Az élet oly sivár és magányos – milyen tele a sír!”^[23] és az a tündökletes Szellem átlépett oda, ahol a legkedvesebb és legszeretettebb lények lakoznak, kiket az élet elszakított tőlem. Éjfeketévé lesz ez a fakó világ, miután ő eltávozott.

Mary Shelley Az utolsó ember című regényét a Percyért viselt gyász és a jó barát, Lord Byron elvesztése felett érzett szomorúsága nehéz éveiben írta 1823 februárja és 1825 februárja között. Műfaját nehéz pontosan megjelölni; talán a fent olvasható rövid életrajzi vázlat alapján nevezhetjük Shelley és Byron halálára írt hosszú prózaversnek, prózában megfogalmazott elégiának is, s egyszersmind Mary a korkérdésekre adott válaszaként olvashatjuk, melyek jellemzően meghatározták szülei és férje, illetve barátja életművét. Ugyanakkor sci-fi, disztópia, katasztrófa- vagy világvége-regény: valami meghatározatlan járvány ‒ „dögvész” vagy pestis ‒ indul el győztes körútra keletről nyugat felé, s feltartóztathatatlan előrehaladtában kipusztítja az egész emberiséget. Egy ember marad életben, aki elmeséli a történteket, az utolsó tanú, aki hírt adhat egy letűnt civilizációról. A mai olvasónak, akinek idegrendszere sok hónapja a COVID-19 pusztításáról szóló adatok befogadására (vagy elutasítására) kondicionálódik, rettenetes olvasmány.

saját természete sodorja pusztulásba

A regény három férfi főszereplője, a rendkívül érzékeny, testi és lelki vonatkozásban egyaránt varázslatos, idealista Adrian, Windsor grófja Percy Shelley személyét és filozófiáját jeleníti meg. Lord Raymond, Anglia Lord Protektora, majd a görög szabadságharc hőse Lord Byron zseniális, ellentmondásos, korlátokat nem ismerő, becsvágytól hajtott és ellenállhatatlan hasonmása. A történet szerint mindkettőjüket saját természete sodorja pusztulásba. Lionel Verney, a narrátor Percy Shelleytől, Lord Byrontól, illetve magától Mary Wollstonecraft Shelley-től kapja eredeti arc- és jellemvonásait. Lionel Verney apátlan-anyátlan árvából lesz kénytelenségből történetmondó: ő az egyetlen, aki túléli a pusztulást, és beszámol a történtekről, bár alig reméli, hogy lesz, aki majd a művet elolvassa. Az értelmező közösség nélkül maradt alkotó művész mint motívum határozta meg Percy Shelley helyzetét, de általában kifejezi a romantikus költő valós vagy képzelt visszhangtalanságát, s Mary romantika-kritikájában talán a narcisztikusan önmagához és önmagáról beszélő költőt.^[24]

A három női főszereplő a nőiség s egyben Mary önképének három különböző aspektusa. Tragikus bukásukban talán Percy Shelley platonikus szerelemfilozófiájának feminista kritikája fejeződik ki. Az Epipszükhidión című rapszódiájában Percy férfi fantáziájából elénk lépő három nőalak, a hűs, szűzi hold, a lángként ölelő nap és a szilaj üstökös (életrajzi kontextusban Mary, egy alig ismert fiatal nő, akiért Percy pár hónapon át rajongott, és Claire, Godwin fogadott leánya, aki Maryvel együtt nőtt fel, s akivel Percy valószínűleg szerelmi kapcsolatban állt) tragikus, pusztulásra ítélt ellenképét rajzolja meg bennük Mary Shelley. Perdita Raymond felesége, aki miután férje a görög szabadságharcban elpusztul, utánahal: ő a férje nélkül létezni képtelen feleség, akit az öngyilkosságtól a gyermeke sem tart vissza. Sok életrajzi motívum köti Mary Shelley alakjához, az árvaság, a gazdag fantáziavilág, és a gazdag belső világát a környezete elől elrejtő, önarcképszerű mozzanat. De önéletrajzi elem Perditának a férjével való intenzív, kríziseken át is érvényesülő, egymást gazdagító szerelme is.

A nőiség lélektani elemzésében a „feleség” arculatát két másik dimenzió egészíti ki a regényben: Eviadne, a szenvedélyes szerető és Idris, a szelíd, önfeláldozón szerető anya. Eviadne gőgös, öntörvényű görög nő, aki kislánykora óta szereti Raymondot. Adrian beleszeret, de lemond róla, hogy ne korlátozza érzelmeivel, és a féktelen Eviadne később a már nős Raymond szeretője lesz. Perdita tudomására jut férje hűtlensége, s bár férje iránti szeretete megingathatatlan, megtagadja a szerelmet Raymondtól, de haláláig követi és segíti becsvágya kielégítésében. S végül a harmadik nőalak, Idris, Adrian testvére, Lionel felesége, az anyai odaadás és egyben az anya érzelmi kiszolgáltatottságának, az anyaság önpusztító dimenziójának tragikus megszemélyesítője, akit a gyermekeiért való aggodalom a pestis idején lelkileg és testileg a szó szoros értelmében megsemmisít.

A szerelmi kapcsolatokon keresztül Mary Percy maszkulin egoizmusának kritikáját adja. Az Epipszükhidiónban Percy a szerelem (az örökké meghaló és újraéledő platonikus Erósz) természetét, s annak megfelelően a szerelmi vágy szabad kielégítésének igényét „filozófiailag” így indokolja:

Nem arany vagy agyag a szerelem,
Nem csökken az mással megosztva sem…
… Szűk a lélek, ha szeret, a képzelet, ha kigondol,
az élet, ha hord, szellem, ha kimódol,
de csak egy dolgot, formát s ezzel alkot
örökléte számára kriptaboltot”^[25]

Egyszerűbben: a monogámia maga a halál. Mary így válaszol ugyanazzal a szókinccsel és ugyanazokkal a képekkel, melyeket Percy használt a 1821-ben keletkezett Epipszükhidiónban, a feminin szerelemfilozófiát vagy gyakorlatot szembeállítva a szerelem szabadságának anarchista gondolatával: „a szerelem oszthatatlan kincs. Ha ennek summáját a maga teljességében vesszük, nincs aritmetika, amely kiszámíthatná becsét; de ha elvesszük belőle a legparányibb részt… a bánya felbecsülhetetlen értékű aranya a leghitványabb anyaggá változik”.^[26]

a biológiai létezésre degradált nő

Ahogy az első feminista értelmezők megállapították, a nőalakok ebben a regényben egyértelműen mutatják Mary Shelley felismerését, hogy az állam, az egyház, valamint a társadalmi hagyomány szentesítette korabeli családstruktúrában a nők csak a férfiakhoz fűződő viszonyuk függvényében léteznek. Akár mint odaadó feleségek, akik feladják identitásukat a férfi szolgálatában, akár mint önfeláldozó anyák, akik a gyermek iránti érzelmi kiszolgáltatottságukban mondanak le saját független egyéniségükről, akár mint a törvények által jóváhagyott házasságot elutasító szeretők, önpusztító életmódra kárhoztatva.^[27] Perdita mondja ki a görög szabadságharcban parancsnoki szerepet vállaló Raymond utáni vágyában, milyen behozhatatlan hátrány éri a biológiai létezésre degradált nőt a korabeli társadalomban: „Raymond képes nagy és boldog lenni nélkülem. Bárcsak nekem is volna pályám! Bárcsak megrakhatnék valami kipróbálatlan bárkát minden reményemmel, energiámmal és vágyammal, és az élet óceánjára taszíthatnám – valamely elérhető pont felé, becsvággyal és gyönyörrel a kormánykeréknél. De ellenséges szelek tartanak a parton, ahogyan Ulyssest, ülök a víz szélén, és sírok” (1. 204–205).

Narratológiai szempontból Az utolsó ember a Frankenstein „sokszoros kódoltságához” hasonlítható, amelyet Séllei Nóra elemzett kitűnően a Lánnyá válik, s írni kezd című, a 19. század angol nőíróinak látásmódjáról írt nagy ívű tanulmányában. Mary Shelley a narrátor szerepét itt is többszörösen eltávolítja magától, és „többszörös elbeszélői közvetítettségen”^[28] keresztül jut el a történet az olvasóhoz. Az előszóban a „szerző” aláássa a saját szerepét azzal, hogy elmondja, a történet kéziratát a küméi Szibülla barlangjában találták társával egy kirándulásuk alkalmával, amelyet ő „csak” értelmezett ‒ a teleírt lapokat sorba rendezte ‒ és lefordított. Vagyis a Szibülla jövendölte meg, hogy a 21. század végén egy járvány majd kipusztítja az emberiséget, s a Szibülla próféciájában jelenik meg az utolsó ember, hogy önéletrajzi keretbe ágyazva elmesélje az emberiség életének utolsó évtizedében történteket. Tehát a Szibüllát és a szerzőt követően az utolsó ember a harmadik narrátor, aki az eseményekkel egy időben és ugyanabban a térben mint szenvedő résztvevő beszél az emberi civilizáció pusztulásáról. Lionel Verney-t az események minden férfiszerepben megmutatnak, barátságban, férjként, apaként, végül az örök zarándokként tűnik el a szemünk elől, aki miután Rómába érve szembesül az emberi kultúra legnagyobb alkotásaival, elhatározza, hogy megörökíti e csodákra képes faj utolsó nemzedékének történetét, majd bárkájában zarándoklatra indul, melynek során reméli, mégis talál társat, egy túlélőt, akivel a magányát megoszthatja.

Az előszóban Mary Shelley mindent megtesz, hogy elleplezze a narrátor nemét. Lionel a történet során egyre közelebb kerül barátjához, Adrianhez, aki kamaszkorában barátságával kiemelte a szegénységből és a tudatlanságból, s aki később a kihalt világban legtovább marad mellette. A kettejük közötti kapcsolatot szokták rejtett homoszexualitásként értelmezni, de Lionel nyelvének intenzitása a barátok közötti érintkezésben megszokott volt. Meggyőzőbb az írói stratégia részeként értelmezni ezt a motívumot. Mary Shelley fellazítja a maszkulin látásmódot, hogy helyet csináljon a feminista világlátásnak: a narrátor nemi identitásának fluiditásával az androgün látásmódhoz közelít, amely a maszkulin és a feminin értelmezéseket egyaránt magába foglalja és megkérdőjelezi a konvencionális szereposztást.

apokaliptikus látomás

Mary Shelley radikális diagnózisa a francia forradalom koráról a kor szexuálpolitikai berendezkedésének kritikájánál szélesebb körre is kiterjed, metafizikai és politikai vonatkozásai is vannak. A regényben ábrázolt gazdag természeti világ nemcsak az isteni jelenléttel áthatott, romantikus természetképet írja felül, de a felvilágosodás haladáselvű történelemszemléletét is, sőt a racionális gondolkodás által meghatározott, kiszámítható és változatlan asztronómiai rend fogalmát is. Feltartóztathatatlan áramlással vonulnak el előttünk érzékletes képekben a természet csábító szépségét és pusztító energiáit megidéző elemek, melyek előterében az emberek magatehetetlen bábokként áldozatul esnek a pestisben megjelenített sors, a Szükségszerűség ember iránt közömbös érvényesülésének. A romantikusok panteisztikus szépséget és melankolikus örömöt, isteni jelenlétet sugárzó tájai helyett itt a természet életében sehol semmi nem jelzi az örökkévaló tevékeny elme jelenlétét, s erősen megkérdőjeleződik a lélek halhatatlanságának vigasza is: az elhulló ember úgy tűnik el, mintha nem is létezett volna szerettei számára utánozhatatlan csodaként, a halhatatlanság pedig legföljebb addig létezik, amíg van, aki visszaemlékszik a holtra. Az apa a kisfiát ezekkel a szavakkal temeti el: „Vedd, ó, föld, a járandóságodat! Ingyen és mindörökre rád hagyományozom az öltözéket, amelyet nyújtani tudtál. De te, édes gyermek, szeretetreméltó és szeretett kisfiam, szellemed vagy alkalmasabb lakot keresett, vagy szívem szentélyében addig élsz, amíg én élek” (2. 250). A „földöntúli szépségű táj” is csak azt sugallja, „hagyd oda a terhes húst, válj a részünkké” (2, 251). Mary Shelley képzelete nemcsak Percy Shelley idealista filozófiáját illeti szkepszissel, de Newton fizikáját is megkérdőjelezi ebben az apokaliptikus látomásban: „A természet, anyánk és barátunk, most fenyegető arcát fordította felénk. Egyszerűen megmutatta, hogy bár megengedi, hogy törvényeit meghatározzuk, és nyilvánvaló erőit legyőzzük, ha csak egy ujját is mozdítja, reszketnünk kell. Képes elvenni hegyekkel ékesített, légkörrel övezett, létezésünk feltételeit tartalmazó földgömbünket és mindazt, amit emberi elme talált fel és emberi erő ért el; a kezébe tudja venni ezt a gömböt, és belehajíthatja az űrbe, amely az életet felissza, és az ember az erőfeszítéseivel együtt mindörökre megsemmisül” (290‒290).

És a híres romantikus szelek! A nyugati szél Percy Shelley zengzetes próféciájában, mely azt ígéri, hogy hamarosan megszületik egy jobb világ, mert a történelem kataklíziseken át, de egy tökéletesebb jövő felé halad, vagy Hölderlin észak-keleti szele („Visszaemlékezés”), mely a hajóst kiviszi a tengerre, ahol megtapasztalja a „maradandót”, a halhatatlanságot, itt fékezhetetlen és kiszámíthatatlan pusztító erő, a természet démonikus arcát mutatja: „Reggel Adrian hozta a kedvező hírt, hogy a szél iránya megváltozott: dél-nyugati volt, most észak-keletire változott. Az égről letörölte a felhőket az egyre viharosabb szél, ugyanakkor apálykor a tenger teljesen visszahúzódott a városból… Egész nap lestük a hegymagas hullámokat, ám napnyugtakor a vágy, hogy tisztázzuk a reggel ígéretét, mintha csak összebeszéltünk volna, mindnyájunkat a szirtre vonzott. Amikor a nagy hatalmú fénygömb néhány foknyira megközelítette a vihar lengette láthatárt, hirtelen, csoda! három másik nap, azonos módon izzó és ragyogó rohant a mennyek különböző sarkaiból a nagy gömb felé; örvénylettek körülötte. A ragyogás bántotta képrázó szemünket; a nap is csatlakozni látszott a tánchoz, miközben a tenger lángolt, akár a kemence, mint a kitörő Vesuvius, alatta az áradó lávával. A lovak rémületükben kirohantak állásaikból ‒ pánikba esett marhacsorda csörtetett a szikla peremére, s a fénytől elvakultan, ijesztő bömböléssel zuhantak alá a hullámokba. A meteorok megjelenése által kitöltött idő viszonylag rövid volt, a három hamis nap hirtelen eggyé vált, és a tengerbe hullt. Pár másodperccel később fülsiketítő, vizes hang támadt rémes robajjal a parton, ahol eltűnt” (2. 168‒169).

A korabeli politikai diskurzusban ‒ progresszívben és konzervatívban egyaránt ‒ a betegség, sőt gyakran maga a ragály [plague], a pestis, a dögvész sokszor szerepelt mint a társadalom állapotáról és esélyeiről szóló metaforikus beszédmód egyik eleme. A felépülés a betegségből fejezi ki a reményt, hogy a világ megújulhat, vagy hogy a világban az egyensúly fenntartható. Magyar olvasó számára a legismertebb előfordulása talán az Óda a nyugati szélhez című Percy Shelley-versben található, az utalás „a pestises lombok holt népére”, amely rémülten menekül a szél útjából. Mary Shelley ‒ feltételezhetően többek között egy radikálisan új kánon felállítása céljából – feltűnően sok vendégszöveget használ itt is, mint a Frankensteinben.^[29] Mary Wollstonecraft egyike a többször is idézett szerzőknek. A francia forradalomról írt elemzésében^[30] a jakobinus diktatúra által gyakorolt és szabadon engedett erőszakot az ancien régime fertőzött „testéből” kiürülő kóros nedveknek tudja be: „Franciaország egy hanyatló állapotban lévő beteg államban alakult ki és fertőződött meg. De ahogy az orvoslásból tudjuk, vannak bélbántalmak, amelyek kitermelik saját ellenszerüket, melyek meggyógyítják a szervezetet s működéséhez új erőt adnak, mielőtt kiürülnek a testből – ugyanígy van a politikában is. Amíg e nemzetnek mostani fiai lenyugodni nem tudnak, a megfertőzött test által kiválasztott nedvek általános ellenszenvet és megvetést fognak kiváltani mindenfelé, és csak a filozofikus szem, mely belelát az emberi cselekedetek természetébe és meg tudja ítélni a következményeiket, fogja meglátni az okot, amely olyan sok szörnyű következménnyel járt.”^[31]

gyógyulást sugall

Wollstonecraft felvilágosult, racionalista történetszemlélete ok–okozati kapcsolatot tételez a politikai események között, és gyógyulást sugall, egy magasabb szinten előbb-utóbb létrejövő kiegyensúlyozott társadalmi rend megjelenését.^[32] Mary Shelley azonban azt hangsúlyozza a regényben, hogy a ragály terjedésével együtt felerősödik az erőszak és a kegyetlenség mint a problémák megoldásának egyetlen formája. Különösen nehéz Adrian beszámolóját olvasni az öldöklésről, amely a görög szabadságharc regénybeli ábrázolásában alapmotívum (I. 203‒204), hiszen tudjuk, Percy Shelley Hellasz címen drámát írt a felszabadulás esélyéről, és bár Byron szkeptikusan, realisztikusan látta a veszélyét, hogy egymással ellenséges frakciók testvérháborújába torkollik az Oszmán Birodalom elleni harc, mégis minden áldozatra készen indult, hogy támogassa, befolyásolja az eseményeket.

Az elbeszélő többször utal „az ékesszóló és filozofikus íróra”, Edmund Burke-re, és csábító a feltételezés (de nincs rá bizonyíték), hogy a történet alapötlete is Burke-től való, Mary anyjának, Wollstonecraftnak legfőbb ellenfelétől, aki a Töprengések egyik híres mondatában a francia forradalmat ragályhoz [plague] hasonlítja: „Ha ragály [plague], akkor olyan fajtából való, hogy a legszigorúbb óvintézkedésekkel, vesztegzár létesítésével kell távol tartanunk”.^[33] Többek között a következő szakaszt illeszti Mary Shelley a regény szövegébe a Töprengésekből: „Politikai rendszerünk pontosan megfelel a világ berendezkedésének, szimmetriában áll vele, s a létnek azzal a módjával, amely múlékony részecskékből összetett állandó testek számára rendeltetett; amelyben valami határtalan bölcsesség, mely az emberi nem hatalmas, misztikus elegyét megformázta, úgy rendelte, hogy az egész egy adott időpontban nem idős, középkorú, vagy ifjú, hanem a változatlan állandóság állapotában mozog a folytonos hanyatlás, bukás, megújhodás és fejlődés sok fokozatú skáláján (II. 282).”^[34] E vendégszöveg szerepe nyilvánvalóan az, hogy Mary Shelley nyomatékot adjon ellenkező előjelű meglátásának: nincs „változatlan állandóság” ‒ semmi jele a „határtalan bölcsességnek” a regény világában. Az embernek a pusztulással kell szembenéznie.^[35]

„A magányos lény ösztönösen vándor, hát az leszek” (2. 292), mondja Lionel a történet végén, s valóban útnak indul. „Így hát az elhagyott föld partjai körül, amíg a nap az égen jár, és a hold növekszik és fogy, angyalok, a holtak szellemei és a Legfelső mindig nyitott szeme látni fogja a parányi bárkát, amelynek egyetlen utasa Verney… AZ UTOLSÓ EMBER” (2. 295).

A bárka és az utazás a kozmikus térben feltételezésem szerint, minthogy a Bánatnaplóban olyan sokszor idézi és a regényben is utal rá, leginkább Percy Shelley-nek a Keats halálára 1821-ben írt Adonais című siratóénekét hivatott megidézni, annak csillagtávolságba futó befejezését. Miután az elégiában a költő kimondja, „Menj Rómába ‒ mely egyben temető / és Édenkert, város és vad vadon”, ha Keats után igyekszel, akinek sírja ott van Rómában, szelleme azonban az örökkévalóságba költözött, a költő képzelete átlendül a határvonalon s érintkezésbe kerül a halhatatlansággal:

A dalom-hívta roppant lehelet
Leszáll rám; bárkám előtt semmi korlát
…
Ég s föld előttem mélyük megnyitották!
Várnak sötét, rémítő távolok;
míg, kigyújtva a Menny fátylatlan ormát,
Adonais lelke, fennen lobog,
csillagként, ahol ők, a Halhatatlanok.

A Keats halálára írt elégia a végtelenbe fut, a tenger, az ég és a föld anyagtalan, elvont képzetére és a halhatatlanság eszméjére.

halhatatlan és láthatatlan

A bárka, a tengeri utazás hangsúlyos megjelenése a regény végén a kor meghatározó, lírai színezetű elbeszélőkölteményét, Byron Childe Harold zarándokútja című művét is felidézi az olvasóban. Ezt a nagy utazásról szóló, négy énekből álló verset Mary Shelley nagyon szerette, szinte kívülről tudta, s feltételezhető, hogy Az utolsó emberben Európa byroni panorámájának feminin korrekcióját akarta megrajzolni. A byroni hős az elbeszélő költemény elején bárkába száll, hogy eltávolodjon az unt otthoni tájaktól, és saját megcsömörlött, bűnváddal megvert tudatától. Az utolsó képek mintegy az utazás végpontjaként Rómát, s ott is a Szent Péter-székesegyházat ­‒ méltó hely, hogy kegyelettel kifejezze a halhatatlanságról szőtt reményeidet ‒ mutatják. Majd az ember számára halhatatlan és láthatatlan Erő látható szimbólumaként emelt épületből a költői tekintet a tengerpartra visz, s a tengert mint az örökkévalóság természetes megjelenését ünnepli. Ezekben az utolsó strófákban szétválik a költő és a zarándok, a költő egója kitágul és megistenül. A Bazilika óriási tereit a szem először képtelen átlátni, majd „az épület nagyságához felnőve, szellemünk kitágul s hasonul a méretekhez”, melyeket szemlél. S a tenger is apokaliptikus látvánnyá nő, a halhatatlanság felfoghatatlan eszméjének jelképévé:

Öröklét mása ‒ magos trónusa
a Láthatatlannak; iszapodon
szörnyek vajúdnak; néked hódol a
szélrózsa, vad magány zord rettentő ura.^[36]

A következő versszakban a költői képzelet maga alá gyűri a természet titáni erejét, a költői tudat emberi léptékkel mérhető formába kényszeríti az emberfeletti jelenséget, legyőzi az isteneket:

Hogy szerettelek, Tenger! semmi még
nem volt ifjú szivemnek kedvesebb,
mint kebleden sodródni buborék
gyanánt, míg haboddal incselkedett
kamaszkorom; ‒ s ha felkeveredett
a tenger mélye, még a félelem
is csupa kéj volt, mintha gyermeked
volnék, a bizalom volt elemem,
kezem sörényeden pihent ‒ mint most pihen.^[37]

Mary Shelley ‒ feltehetően a byroni szemlélet átértelmezése miatt ‒ szintén a Szent Péter-székesegyház leírásával zárja Lionel útját a pestistől elpusztított halottak között Rómában, majd a tengerábrázolás radikális átírásával folytatja. Lionel Verney a konkrét helymegjelölésekkel, a tengeri út során érintett helységek megnevezésével, konkrét időbeli és térbeli méretek közé zárja be a Byronnál végtelen, nagybetűs Tengert.

társat keresve magányukban

Feltehetően a byroni fenséges megjelenését Mary Shelley hübrisznek gondolta, a narcisztikus maszkulin képzeletet önámításnak, ami „fenséges képekké” alakítja a valóságot. Megkérdőjelezte a maszkulin „fenséges” helyét a valóság művészi megfogalmazásában. Mikor Verney Konstantinápolyban keresi Raymond holttestét a „gigantikus és ijesztő romhalmok” és tetemek között, a halál uralta térben, így szól: „Egy pillanatra megadhattam volna magamat a képzelet teremtő erejének, és egy pillanatra csillapított a felmerülő fenséges képek látványa. Emberszívem dobogása visszarántott az átkozott valóságba” (I. 251). Az ember és a természet soha nem kerül egy nevezőre a regényben, mint ahogy Mary Shelley véleménye szerint a Szükségszerűség és az emberi vágy összevetésében sincs esélye az embernek felülkerekednie a sorsán. Az emberi lét tere és ideje korlátozott és fenyegetett marad a történet kifutásában is: „… még mindig lehetséges volt, hogy ha be tudom járni a föld egész területét, a nagyvilágban valahol túlélőt találok. Úgy véltem, az ilyen valószínűleg a tengerpartot választaná. Ha egyedül maradnak egy szárazföldi ponton, nem maradhatnak ott, ahol utolsó reményük is elhalt; tovább mennek, ahogyan én, társat keresve magányukban, amíg a víz határt nem szab továbbhaladásuknak… Kiválasztottam hajómat, felraktam rá szegényes készleteimet. Kiválasztottam néhány könyvet; a legfontosabbak Homérosz és Shakespeare… De nyitva állnak előttem a világ könyvtárai ‒ és minden kikötőben megújíthatom a készletemet. Nem várom, hogy jobbra forduljon a helyzet, de az egyhangú jelen számomra elviselhetetlen. Sem remény, sem öröm nem vezényel ­‒ nyughatatlan csüggedés és a változás heves vágya vezetnek (II. 293‒295)”

A történet végén Lionel Verney tervezett zarándokútja a tengeren romantikusan nyitott, hiszen Az utolsó ember utolsó fejezetében útnak indulásról van szó. S nincs is az ő utazásában kifutás a fenséges felé, minden emberméretű marad, s a zárógondolatot nem a halhatatlanság sejtelme emeli meg, mint annyiszor a fenséges élményét megfogalmazó romantikus tájleírások esetében, hanem a változás vágya, a továbbmenés kényszere és a társas ösztön: talán „a nagyvilágban valahol túlélőt találok”.

1. Mary Shelley: Az utolsó ember. 2 köt. Ford. Gálvölgyi Judit. Galaktika, Fantasztikus könyvek sorozat. Budapest, Metropolis Média Group Kft., 2008. 2. 28. ↑

2. A nevek különleges kombinációja azt hangsúlyozza, hogy szülei az államegyház törvényei szerint házasodtak össze. ↑

3. Séllei Nóra: Lánnyá válik, s írni kezd: 19. századi angol nőírók. Debrecen: Kossuth Egyetemi Kiadó,1999. a 83. ↑

4. Török Sophie szerint inkább „a konyha közelsége és a gyerekszoba túlzott közelsége” jelenthet akadályt a szellemi teljesítményben, és nem az írói munka a családi „kötelezettségekben”. Borgos Anna‒Szilágyi Zsuzsanna: Nőírók és írónők: Irodalmi és női szerepek a Nyugatban. Budapest: Noran Könyvesház, 2011. 21. ↑

5. Woolf, Virginia: Saját szoba. Fordította Bécsy Ágnes. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1986. ↑

6. A hároméves William halálát követően Mary elviselhetetlen veszteségének terhe alatt egyedül maradt, képtelen volt bárkivel is kommunikálni. Apja így próbálta levélben megvigasztalni: „Őszintén együtt érzek veled a megpróbáltatásban, amely az utolsó leveled témáját képezi, s amelyet életed során az állhatatosságod és szilárd kedélyed első komoly próbatételének gondolok. Jusson azonban eszedbe, hogy egy ilyen jellegű csapás csak nagyon közönséges, kishitűségre hajló embert képes hosszú időre megbénítani. Biztosíthatlak, nagy segítségedre lesz, ha ezt megfontolod. Ritkán szoktunk hosszú időre elmerülni a csüggedésbe és a gyászba, hacsak titokban nem gondoljuk, hogy kifinomultságot kölcsönöz személyünknek, hogy megnemesít.” (1818. október 27.) ↑

7. „William Godwinnak”, fordította Szegő György. ↑

8. Jones, F. L. The Letters of Percy Bysshe Shelley in 2 vols. Oxford: Oxford U. P. 1964. I, 220. ↑

9. Godwin, William: The Enquirer, London: G. G. and J. Robinson,1797,. 11. ↑

10. Gordon 51. Gordon, Charlotte: Romantic Outlaws: The Extraordinary Lives of Mary Wollstonecraft and Mary Shelley. Random House, 2015. 51. ↑

11. Fiona Sampson: In Search of Mary Shelley: The Girl Who Wrote Frankenstein. London: Profile Books, 2018. 38. ↑

12. VII. fejezet https://www.gutenberg.org/files/134/134-h/134-h.htm ↑

13. Feldman, Paula R. and Scot–tKilvert, Diana: The Journals of Mary Shelley in 2 vols. Oxford: The Clarendon Press, 1987. 1. 6‒7 ↑

14. Az egyik korai feminista irodalomtörténész szerint Mary első két terhessége tudatlanságnak vagy romantikus könnyelműségnek tudható be, de miután megszületett a második gyermekük, a további terhességek terv szerint következtek be: Mary harmadik szülése után kezdtek valami egyszerű védekezési eszközt használni. Sunstein, Emily W.: Mary Shelley: Romance and Reality. Baltimore: The Johns Hopkins U. P., 1989. 109. Az ötödik gyermekét váró barátnőjének némi rosszallással Mary kijelentette: „egy nő nem szántóföld, hogy termőre fogják és állandóan növeljék a hozamát”. 1820. február 24. ↑

15. Percy Shelley nevezte az emlékezetet boszorkánynak a Maria Gisborne-hoz írt episztolájában: Letter to Maria Gisborne, 132. sor. ↑

16. 1823. március 17. Feldman‒Scott–Kilvert 2. 459. ↑

17. 1815 augusztusától 1816 májusáig Shelley-ék Bishopsgate-ben, a Windsor Great Park közelében éltek, s az akkori természeti környezet jár Mary fejében. ↑

18. 1822. november 17. Feldman‒Scott­–Kilvert 2. 443‒445. ↑

19. 1824. május14. Feldman‒Scott–Kilvert 2.476‒477. ↑

20. Mary is elment megnézni felravatalozva a Great George Street 20-ba, Lord Knatchbull házába, majd megindultan figyelte, ahogy a temetői menet elvonult az ablakai alatt Highgate felé Nottingham irányában, hogy ősi birtokán eltemessék. ↑

21. Diodati volt a neve a háznak, melyet Byron bérelt 1816-ban a Genfi-tó partján, ahova a tőle nem messze megszálló Shelleyék naponta átjártak. A Villa Diodatiban fogant meg a Frankenstein ötlete, és Mary Shelley ekkor kezdte írni a történetet. ↑

22. LB (Lord Byron)-ból kialakított becenév, amelyen Maryék szólították. ↑

23. Mary szabadon idéz Edward Young Éji gondolatok című verses meditációjának első könyvéből. ↑

24. L. Séllei Nóra Waltonról a Frankensteinben, 83. ↑

25. Percy Bysshe Shelley: Epipszükhidión, 406–419. sor, fordította Kálnoky László. ↑

26. Mary Shelley: Az utolsó ember. 2 köt. Ford.: Gálvölgyi Judit. Galaktika, Fantasztikus könyvek sorozat. Budapest, Metropolis Média Group Kft., 2008. 1. k. 155. ↑

27. Anne K. Mellor: Mary Shelley: Her Life, Her Fiction, Her Monsters. New York & London: Routledge, 1988.

    155–56. ↑

28. Séllei 83. ↑

29. A kánonba Mary Shelley beemeli Wollstonecraftot, Percy Shelley-t és Keatset, akkorra Wollstonecraft gyakorlatilag kihullott a kulturális emlékezetből, Shelley és Keats pedig akkor még teljesen ismeretlen szerzők voltak. ↑

30. Wollstonecraft, Mary: An Historical and Moral View of the Origin and Progress of the French Revolution, and the Effect It Has Produced in Europe. London: J. Johnson, 1794. ↑

31. Wollstonecraft, Mary: Political Writings, ed. by Todd, Janet M. Oxford U.P. 1994. 522. ↑

32. Sterrenberg, Lee: „The Last Man: Anatomy of Failed Revolutions” in Nineteenth-Century Fiction Vol. 33, No. 3 (Dec., 1978), 324–347. 330. ↑

33. Burke, Edmund: Töprengések a francia forradalomról, Fordította Kontler László. Budapest: Atlantisz Kiadó, 1990. 181. ↑

34. Burke: Töprengések 118. ↑

35. Lee Sterrenberg: „The Last Man: Anatomy of Failed Revolutions” in Nineteenth-Century Fiction Vol. 33, No. 3 (Dec., 1978), 324–347. 332. ↑

36. George Gordon, Lord Byron: Childe Harold zarándokútja, IV. ének 183. versszak, Somlyó György fordítása. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1975. 1. 217. ↑

37. Childe Harold zarándokútja, IV. ének 184. versszak. Byron válogatott művei 1. 217. ↑

kép | Mario Tozzi művei, wikiart.org