EGY ISPILÁNG JÓREMÉNY

Születésnapod alkalmából azt kívánom neked, kedves Eszter, / légy mindig oly vidám, mint a Buster / Keaton, oly tekintélyes, mint a Pester / Lloyd, s mindenki úgy szeressen, / mint alulírott Karinthy meszter! Tizennegyedik születésnapomra köszönt így Frici bácsi. Szeretetét főleg annak köszönhetem, hogy apámat szerette. Babits szerint mindenki szerette Tóth Árpádot, ám ő mégis: Ti nem szerettek engem valami nagyon, ami elég kár s elég rosszul is esik – írja Füst Milánnak Debrecenből a tízes évek elején. A többes szám Neubauer doktorra vonatkozik, orvos barátjukra, akit költőként Peterdi István néven közöl a Nyugat. Neki apámmal csak futó konfliktusa lehetett, én gyerekkorom óta mint a család állandó barátját ismertem. Milánt nem, mivel ő épp a születésem évében szakított Tóth Árpáddal, s a róla írt nekrológig nem is enyhült meg iránta. Holott más kegyvesztettjeit olykor visszaölelte keblére, például Peterdit, akivel előzőleg úgy tartott hosszú haragot, hogy az nem is értesült róla. Mialatt Szibériában hadifogoly volt, írja Füst 1920-as naplójába, átgondoltam vele való viszonyomat s örökre megharagudtam rá, a távolságon át. Később kibékült Peterdivel s azontúl váltakozva szerette és utálta, akárcsak a többi barátját, Beírlak a naplómba! – fenyegette mindet, s 32 évvel halála után valóban nyilvánosságra kerültek, szándéka szerint, „leleplezései” a kortársakról. Igaz, a saját önbírálatával együtt, ám ez gyakran éppenséggel egy nagyobb vétkéről tereli el a figyelmet, talán önmaga előtt is.

Mily iszonytatón gyengédtelen tudok lenni! Tóth Árpád utált, gyűlölt téged – mondom szegény Poppernek. (Az „igazság” fúrja mindig nyomorult oldalam.) Még mindig túl sokat jár a szám, ellenőrizetlenül! Nem ügyelek!

méregkeverés

Popper Ferenc műépítész Tóth Árpádnak földije, egyetemi éveikben lakótársa is Pesten. Feri, így mesélte anyám, néha csakugyan idegesítette Pádit. De utálat? gyűlölet? Egyszerű pajtási viszonylatban csak Füst Milán érzelmi készletéhez tartoznak. Ahogy szintén csak ő képes a jó öt éve halott barátról ilyesmit hazudni „szegény Poppernek”, aki a dátumok tanúsága szerint épp akkoriban nyerhette el megbízatását a Debrecenben felállítandó Tóth Árpád-emlékmű elkészítésére. A méregkeverés tehát, síron túlra és vissza, egyenest az emlék ihlető erejének bénítását célozta. A bénító hazugságot ráadásul egy kiscserkészes bájú, naiv igazságérzet túltengésének tüntetve föl. Holott nem az „igazság fúrja mindig” Füst Milán „nyomorult oldalát”, hanem a hiúság, amely még a halott költőtárs dicsőségét is irigyli.

Milán bácsi, miért vagy szomorú?, kérdezte Végh György a Henrik király 1967-es bemutatója után az ünnepelt szerzőtől, aki bús képpel fogadta a gratulációkat. Óriási sikered van! – Késő, súgta Füst Milán. Senki sem látja. Rugdaljam Kosztolányi és Karinthy sírhantjai oldalát és kiabáljak, hogy: nézd csak Désiré, nézd csak, Frici! Hát én is tehetséges voltam, én is voltam valaki!?

Mert a nyugatosoknak kell imponálni mindvégig! A hiúság csakis őrajtuk akar felülkerekedni! Még holtukban, elsiratásuk alkalmával is megszólja őket a napló, hogy kisebbedjenek: Karinthy Frigyes meghalt. Meg vagyok dermedve. Haszontalan volt, önző, hiú csirkefogó, tisztátlan is, piszokba merült, de aranyos, édes fickó. Önmagát pedig azzal is csak nagyobbítja a naplóíró, hogy önkritikusan hibáztatja a saját összeférhetetlenségét: Nem voltam emberek közé való. Én úgyszólván mindenkivel összevesztem, rosszul bántam, kegyetlen voltam: szegény Havas Gyula, szegény Tóth Pádi…

Mi egy időben verseket dedikáltunk egymásnak, Milán! – írja „szegény Tóth Pádi” az összeveszés idején, ’20-ban. Az Este a temetőnre céloz, melyet a Hajnali szerenád kötetben Füstnek ajánlott ’13-ban. A következő évben Füst maga is méltányol még gyöngéd gesztusokat barátja részéről: Tóth Árpád igen kedves velem: virág, vacsora. Szegényes kis lakásán lakoma.

A poétikus barátkozást gyakorlatias összetartozás is dúsította, a többi nyugatoséval együtt: egymás kisegítése pénzkölcsönnel, szállással, nőügyekben tett szívességekkel. Egymás társaságának állandó igénye pedig érdek nélkül is mindenhol együvé terelte csapatjukat, vurstlilátogatástól (közös fénykép Helfgottnál) felvidéki nyaralásig, s főleg egyik kávéháztól a másikig. Legtöbbször a New York karzatára, a Karinthy szavával Nyehónak becézett bohémtanyára, melynek humora Füst Milánnak is vérévé vált. Eszébe sem volt megsértődni az Így írtok ti-beli: Jaj, Uram, engem bántanak / Nekem hideg nyállal kenik homlokom is kezdetű paródiáján, de Tóth Árpád verses levelén sem, a tátraházi szanatóriumból ’16-ban keltezve, mely szintén a Füst-stílust karikírozza, nem épp nyomdafestéket tűrő módon: S szoktál-e még Budapesten dupla nyolcast / Dominózás közben kéjjel kirakni? / Mivelhogy / Kéjjel kirakni úgysem tudsz egyebet… / De mit beszélek neked már megint / A visszahozhatatlan / Farkafelállós, ifjonti időkről, nemde?

drasztikus viccelés

A drasztikus viccelés ugyanúgy része költőink barátkozásának, már Petőfinél és Aranynál is, mint az érzékeny lantpengetés egymásnak ajánlása. A ’10-es évek derekán Milán sem akad fenn a triviális „cikizésen”, melynek vaskosabbját itt nem is idéztem. Négy év múlva dühödik föl hirtelen. Az öngerjesztő összeférhetetlenség végre kirobbanhat. Egy pitiségen. Amelyet egyébként Milán indított el, azzal, hogy szó nélkül maradt távol egy kávéházi találkozóról, ahol egy bizonyos Mancikát együtt kellett volna fogadniuk. Nagy Zoltán kérte őket Debrecenből, hogy e pártfogoltját valamely pesti színpadra segítsék. A megbeszélt találkozón azonban Pádi egyedül várakozván Mancikával órák hosszat, utóbb szemrehányást tett Milánnak, a cserbenhagyást disznóságnak nevezve. Milán pofonnal akarta megtorolni e „sértést”, melyet szerinte Pádi csak azért enged meg magának, mert hozzászokott, hogy halálos betegsége miatt mindenki kíméletesen bánik vele.

A barátság többé nem állt helyre. Karinthy halálakor azonban „visszamenőleg” erősebben sajog fel újra Pádi is. Ott álltam a New York kávéháznál, mondja a napló, s néztem fel az ablakon át arra a félemeletre, ahol az ifjúságunkat töltöttük – tegnap. S hol vannak a drágák. Sírtam az utcán, Frigyes – ő fáj a legjobban. S ugyanez a színes ablak látta szegény Pádit is. És: Oh, édes Istenem, ezekkel nem lehet többé dominózni!

A kávéházi dominózást, melynek emléke a túlélő naplójában gyászos nosztalgiával csendül meg, még víg jelen időben őrzik az eltávozott játszótársak tréfái. Pádié a tátraházi levélben, Fricié meg egy Pádinak írt levélben, szintén Tátraházára: Egy érdekes új játékot játszunk: csontköveket kell egymás mellé rakni, amikbe két nyolcas van bevésve (nálam legalább csupa olyan szokott lenni). Az „új” játék leírása csak végcsattanója a kis beszámolónak, mely az ismert napi programot vicceli új szokásrendnek: Képzeld, most egészen új életet kezdtem, délelőtt alszom, aztán bemegyek az Angolba, írok egy krokit, aztán bemegyek az Otthonba, aztán haza és estémet egy nagyon kedves kis kávéházban töltöm, amit most fedeztem fel, Miénknek hívják, a József körúton van. Az itteni dominózás ismertetése után hagyja el magántémáit a levélíró: Hát barátom, neked csak jó dolgod van, vadregényes hegyek közt, hallom, írsz is egy vadregényt, több vadverssel a Vadnyugat részére. Csak az a baj, hogy jönnek már a muszkák arrafelé, ha csak nem sikerül rábeszélnem Hatvanyt, hogy – rád való tekintettel – egy kis előleget küldjön az orosz cárnak, aki most nagyon haragszik rá, mert az ígért cukrot nem szállította.

Az első világháború derekát jelzi a boríték dátuma: ’16. jún. 18. Az ígért cukor és előleg a cárnak: csúfondáros célzások arra, hogy írótársuk, a vagyonos báró, aki a tátrai gyógykezelést is mecénálta, cukorgyára révén az ellenséget is „megvehetné”. A szöveg egyébként más költőkéihez hasonlóan, szintén nem nélkülözi a már emlegetett illetlenkedést. Karinthy ezt még indokolja is: Őszinte elfogódottsággal veszem kezembe a tollat a szokatlan és nekem oly ismeretlen műfajban, mikor az ember olyasmit ír, amit nem nyomtatnak ki. Érthető elfogultságomat és zavaromat ebben a pózban aligha tudom palástolni: képzelj el egy kurvát, aki egész életében meztelenül járkált a fórumon és akit egyszercsak felöltöztet valaki egészen bizonyos, ugye, hogy rettenetesen szégyelli magát, elpirul és szemlesütve szégyenlősen felhajtja a szoknyáját a hasáig. Én is így vagyok ezzel a műfajjal (rím: művaj) a fejemen, illedelmes szavakat keresek, amik, ellentétben a nagy nyilvánosság szemérmetlen szavaival, mint: politika, irodalom, nemzeti eszme, diplomácia, a magán beszélgetés szűzi harmóniáját képezik, és gyorsan leírom: lófasz, hogy lásd, azért úriemberrel van dolgod, ha mindjárt közkurva is az illető.

A mókázás végül a legsajátabb Karinthy-félével kerekedik le: egy színes halandzsaáriával: Ami a gombokat illeti, melyekről múlt leveledben írsz, hát kérlek szépen, én azt hiszem, hogy még nem érkezett el az ideje, hogy ezeket a dolgokat feszegessük. Feltéve, hogy átírják a második részt, még mindig nem biztos, hogy annyiér meg lehessen kapni, tudod, hogy kilója most négyhatvan, aztán meg nekem speciel zsenáns is ilyen dolgokat előhozni az üveggyárban. Nagyon csodálkozom I.T.C. 48-ról való nézeteden, bocsáss meg, de tudod, ilyen dolgokban nem szeretem a tréfát, az embernek végre ideáljai is vannak. Ha meg tudod ragasztani, ragaszd meg, de engem hagyj ki a játékból!

az első Karinthy-poén

Mintha felolvasná, Frici bácsi szavai fülemben szinte az eleven hangján szólnak a valaha valóban hallott csengése nyomán. Ezt a csengést frissen persze a gyerekkor őrzi meg. Onnan tudom felidézni a számomra első Karinthy-poént is. Egy paprikáscsirkés vendégségből, mikor Déry Tibor, művészeti fejtegetést adva elő, annyiszor veszi finomkodó szájára a cinquecentót, hogy Frici bácsi így szól közbe: Tibor, hagyd már abba a csinkvecsentót, mert lenyeled a csirkvecsontot! Nekem azért tetszik különösen ez a szóvicc, mert, ha a témát nem értem is, úgy érzem, hogy Tibor bácsi a csinkvecsentózással ugyanúgy affektál, mint mikor de meleg van! helyett azt mondja: be’ meleg van!

Még ugyanez az élőszavú „Frici bácsi” volt kiskamaszkorom imádott Tanár úr kéremjének írója is, ahogy gyerekkorom kedvenc versét Ádáz kutyáról szintén még az élőszavú „Mihály bácsi” írta, s még előbb a Mehemedről és a tehenekről szólót az élőszavú „Zsiga bácsi”. Mire viszont már az Áprilist sem apu verseként emlegettem, hanem mint a Tóth Árpádét (ahogy Karinthy Cinitől is úgy volt természetes hallani apja Esik a hó kötetéről: a korai Karinthy-novellák), boldogan voltam tudatában, hogy halhatatlanok hús-vér melegében telt a kölyökkorom. Testközel emlékük megérte még azt a hátrányt is, hogy majd a pályán velem egyszerre, ’45 után indulók, a csetlés-botlás idején nem hívtak „klubjukba”, nehogy az aranycsapat leszármazottjaként rúghassak labdába.

 

A nyugatosok aranycsapata a 2. világháború előtti évtizedben még nem örvend közismertségnek a konzervatív középosztályban. Társaságban hányszor néztek rám értetlenül, hogy Tóth Árpád nem Kálmán! Nekem közben nőtt a zavarom, hiszen mindjárt színt kell vallanom, hogy nem is Béla! A gimnáziumban pedig, a ’38-as érettségi tételek között a Modern magyar líra című, amely a Pázmány Péter és a hitvitázó irodalomhoz társult altételként, tartalmazta ugyan Ady viszonylag tárgyilagos ismertetését (igaz, e lakonikus eligazítással: hazafias költészetéből ki kell kapcsolni a politikai költészetet), Adyt követően viszont egy Babits- és egy Kosztolányi-zanza után a legújabb kor kiemelkedő költőiként Sajó Sándort, Reményik Sándort és Mécs Lászlót. A nyugatosok között Tóth Árpád említetlen maradt. Nem így a református Baár–Madasban, ahol Áprily Lajos az igazgató, vagy a Zsidó gimnáziumban, ahol Turóczi-Trostler a magyartanár, vagy a pesti bencéseknél, ahol Emőd atya, kimondatlanul bár, Szerb Antal irodalomtörténete nyomán tanít. Az előírt tankönyv Pintér Jenőé, de a tanárnak joga van saját ízlését érvényesíteni, mindenesetre csak konstruktívan. A palettán nyilván az Áprily-Trostler-Emőd atya színkeverése a ritkább. A mi Emmi nénink Riedlt követte, s jegyzeteim tanúsága szerint a modern kor előtti magyar és világirodalomból alaposan adta elő mindazt, amit tudnunk kellett. S emlékszem, ugyanoly színesen és dinamikusan, amiként alsós korunkban nyelvtanórán az állítmány mondatbeli csúcsfontosságát. hogy úgy érezhettük: érdemes olyan világban élni, ahol állítmányok léteznek! A kortárs irodalom területén azonban lelkesedését nem mindegyikünk tudta követni, lévén Herczeg Ferenc a mindene, s gusztusa a költészetben is hasonlóan működött. Így volt ezzel az iskola többi magyartanára is, hiszen miközben Sztojanovits Adi néni kórusában Kodály- és Bartókékkal szinte forradalmi úttörők voltunk, Babits még akkor sem lesz nagy szám a Szilágyiban, mikor már odajáró lányára várva ácsorog a kapu közelében. Évtizedek múlva, ’71-ben jön el a napja, hogy Emmi néni Apu című könyvemet megköszönő levelében már nemcsak engem osztályoz jelesre, de Tóth Árpádot is. Elragadóan vannak ezek a gyermekkori élmények megírva. Éreztetted atyád közvetlen lényét, kedves egyéniségét, de ugyanakkor a nagy költő lelkülete is sugárzott belőle.

pimasz csitrikoromban

„Atyád”! A drága Emmi néni 84 évesen is hű a stílushoz, melyet színdarabjaiban élvezhettünk az iskolai ünnepélyeken. Nézőként-szereplőként otthonosan Vajdahunyadon, Horogszegen és Mátyás udvarában csakúgy, mint „leend”-ben és „midőn”-ben, Hunyadiak és Szilágyiak annyi sorsfordulóján, hogy magamat is rákésztettek pimasz csitrikoromban egy Szilágyi Örzsike, az embrió című paródiára. Kabaréjelenetet tudtunk viszont puszta utánzással is előadni egymás közt másik szakjának, a művészettörténetnek tanórájáról. Miközben ugyanis ugyane tanórákról emlegetik majd félévszázad múltán is a volt tanulók, hogy külföldi múzeumélményeiket miként fényesítették fel Emmi néni egykori magyarázatai, ezek némely körítése szintén maradandó.

Szelíd báj ömlik el az ártatlan arcon, demonstrál tanárnőnk a kivetített festményen a térképpálcával, s megismétli szórakozottan: szelíd báj az ártatlan, elvetemült, alávaló! üvölti fel egyszuszra – gazember, aki ilyenkor fecseg! És úgy hajítja Mariettához, a karcsú, szelíd dáma-fiókához az osztálykönyvet, hogy csak úgy puffan! Ezzel lecsillapul és csöndesen mondja: Hozd vissza az osztálykönyvet, fiam. Marietta – mellesleg nem ő fecsegett – kiviszi a szétzilálódott tárgyat. Mialatt a helyére ballag, Emmi néni indoklólag dohog: mindig kihoztok a sodromból. Mert nektek hiába a legszebb… s már hergelődik újra, a hangerő fokozódik: a legnemesebb... és fortissimo: a legfinomabb...! Bumm. Mariettának, mikor éppen leülne, gyanútlan hátába puffan ismét az osztálykönyv. Mintha csak e célból hozatta volna vissza vele Emmi néni. Aki e komikumot maga is rögtön észrevéve nagyot nevet.

Hiszen temperamentumának a jókedély is része. Szívesen és jól adomázik, a majálison meg békebeli kupléval brillíroz, majd nem győz mulatni a mi Nobel Alfréd, svéd kémikus-kus-kus kezdetű hülye diáknótánk glicerint kevert kovával, rettenetes pléhpofával sorainak úgyszólván abszurd humorán. Valamint ugyanígy azon, hogy mit mondott Fonó Kati hatodikos növendék a Horthyval folytatott beszélgetéséről. Amelyre jutalomként került sor, amiért Kati a kora márciusi jeges Dunából kimentett egy gyereket. A rakparton tanakodó csődületből tétovázás nélkül csak ez a lányka vitte végbe a hőstettet. Méltán büszke rá az iskola, sőt az ország is. Írnak róla az újságok, oklevéllel tünteti ki a kultuszminiszter, emlékplakettel a főváros polgármestere és audienciával a kormányzó. Az ünnepségek leteltével a hősnő visszasimul a matrózblúz-nyájba, egyszerű színjeles tanulónak, amilyen mindig is volt, s a kérdésre, hogy mit beszélgettek Horthy Miklóssal, a szokott laza szilágyista modorban feleli: megvitattuk az ország dolgait. E nem nagyigényűnek szánt tréfát Emmi néni a végletes abszurditás élceként élvezi: A KORMÁNYZÓ ÚR ŐFŐMÉLTÓSÁGA! MEGVITATJA!! EGY TANULÓVAL!!!

 

Emmi néni áhítatosan tiszteli a kormányzó urat. A 19-es kommunista rémuralom legyőzőjét, aki fehér lován fessen és bölcsen vezérel tovább, hogy Nagymagyarországot visszaszerezzük. Úgy legyen! Így végződik minden ünnepi szónoklat az iskolában. S a várbeli gimnáziumban, mely az 1250-es évekbeli domonkosrendi kolostor alapfalain állt, szomszédságában meg, két század múltán, Mátyás király helyezi el első egyetemi fakultásait, nevelőink oktatása mellett szinte a levegőből is valóban szívünkbe szüremkedett a honleányi érzület. Hatásosan táplálták ezt a folyosókon körbefutó képsorok is, amelyeket Hollósy igazgató ötlete nyomán állították össze az előző évfolyamok tanulói. Tömegével gyűjtötték az elszakított országrészek tájait-városait ábrázoló képes levelezőlapokat, s rajzokkal, préselt virágokkal feldíszítve berámázták. Óraközi sétáinkon megrögződtek bennünk az erdélyi, fel- és délvidéki képek, s a trianoni tragédiát életközelbe hozták e kézírásos postai anzikszok. Magyar feladóikra mély részvéttel gondoltunk, amiért idegenektől megszállt területeken sínylődnek s anyanyelvükön tilos megszólalniuk.

Első késmárki nyaralásomra, 11 évesen, úgy készülök tehát, hogy majd biztatnom kell az ottaniakat: előbb-utóbb őket is védőszárnyai alá veszi vitéz nagybányai Horthy Miklós! Meglepetésemre azonban senki sem szorul vigasztalásomra. Nem tapasztaltam más megszállt területi viszonyokat, de Késmárkon a 30-as években sínylődés helyett általános a jólét, magyar ajkú lakosnak pedig a magyar szó végett sincs oka Horthy kebelére vágyakoznia. Mert igaz ugyan, hogy a hivatalos nyelv a szlovák, azt használják az Okresny úradon, vagyis a Járási Hivatalban, ám aki annak gyönyörű Bauhaus-épületét tervezte, Jóska bátyám, noha Kežmarok város főmérnöke, az irodájában megcsörrenő telefonon mindig így jelentkezik: Kovács mérnök. Mert bár magyar iskola nincs Késmárkon – Nagymagyarországon szlovák nem volt –, a szepességi magyar meg szász (cipszer) lakosok egyaránt a maguk s az egymás nyelvén beszélgetnek. Szlovákul a nép kétkezi „tótocskái”, s a monarchia bukása után a belőlük kinevelődött hivatalnokok. Tótocskának a monarchia magyarja becézte a jámbor „krumplisokat”, a becéző fölény azonban hamar csattant át a krumpli nem étel, tót nem ember szentenciába. A „nem ember” nem holmi brutalitásra célzott, hanem bambaságra. Ahogy már az elemiben megtanultuk, hogy a mi okos Árpádunk mily lángeszű trükkel csalta ki honfoglaláskor a Felvidéket a szimbólumokra mulya Szvatopluktól. Nevetséges volt a buta tót, aki aztán valamiképp „úgy maradt”, hiszen a kései kabarétréfákban és vicclapokban az eredendően komikus név mindig a tót „Zacsek” vagy „Krapincsák Tódor”.

a lüke Szvatopluk-fiak

A lüke Szvatopluk-fiak felülkerekedésétől mégis tartottak a monarchiában. A késmárki líceum kiállításán látható 1894-es évi, kézzel írt jegyzőkönyv tanúsága szerint a líceumi tanulóknak egymásra kémkedniük kellett: melyikük „szláv érzelmű”, ki jár a tót kör ülésére? Olykor kicsapásról is szól a jegyzőkönyv, olykor csak olyanról, hogy Osztrica és Skorvina (tisztára vicclapnevek!) V.-es tanulók bevallották: tót érzelműek, mert Pecsenye és Keserű (egyébként szintén kabarénevek) V.-es tanulók őket folyton csúfolják, tótoknak és még „csúnyább nevekkel”.

A 30-as évek Kežmarokjan senki nem csúfol és nem néz le senkit. De nem is alászolgája senkinek. Hasonló modormaradványt, méghozzá amilyennel akkor már Budapesten sem találkoztam, észlelek mégis egyszer Késmárkon. Mikor gyerektársaságot toborozva számomra a rokonok meghívják hozzám Palcsó Idust. Egy magyar ajkú kislányt, kinek édesapja bíró volt Nagymagyarországon s továbbra is erősen magyar érzelmű, ezért visszavonultan élnek. Idust mégis elengedik hozzánk, s a csinos lányka, velemkorú tizenkét éves, Erzsike nénémnek és édesanyjának szabályosan kezet csókol! Az uzsonnánál illedelmesen és ékes magyarsággal felelget a felnőttek kérdéseire, majd mikor kettesben lemegyünk a kertbe, rögtön németre fordítja a szót, mivel német iskolába járván a trágárságokat csak így ismeri. A kaszárnya szintű vicceket, melyek kamasz bátyák révén szoktak terjedni, magam is még az elemiből ismerem, de azért mindketten tudunk egymásnak újakat is mondani. Mivel azonban a nemi tevékenységnek és lebonyolító szerveiknek csakis direkt nevét tudjuk, s kiki csupán a maga nyelvén, kénytelenek vagyunk nemzetközi kézjelekkel mutogatni, jól elhúzódva a teraszon ülők látóteréből. A szórakoztató kultúrcsere után Idus ismét etikettesen körbekézcsókolva a néniket eltávozik, hogy többé soha föl ne merüljön. Családja nyilván nem a viccek, hanem politikai ellenszenv miatt szünteti meg további barátkozásunkat.

Zavartalan viszont pajtásságunk a Bittner testvérekkel. Cipszer iparoscsalád gyerekei Grete és Julius, szüleik jól tudnak magyarul is, a gyerekek az iskola következtében csak németül beszélnek, szlovákul csupán ennyit hallottam tőlük az utcán: kávám, vagyis csókolom. Grétével eleinte még babázunk, majd a nagy kert végében, ahol a gyepen túl, felfűrészelésre váró gerendarakások Pál-utcai-grundszerű területén Gyulussal (Juliust magyarul szólítják a szász családban) már focizunk, s a hatalmas hárs alatt a fűrészbakból meg deszkákból házat építünk. Ebben, Grétussal hárman kuksolva, vendéglátó családom rosszallására a jó hegyi levegőt kizárom ugyan, de malomjáték, vagy a „der Pfarrer hat die Kappe verloren”-féle nyelvpörgető verseny által beszívom a folyékony német beszédet. Ennek tájszólásos ízét irodalmibbá finomítja később Spiegel Juci barátnőm, akivel már a moziért lelkesedünk közösen. Jucika édesapja az első világháború magyar hadirokkantja, szótlanul ül naphosszat, idegsokkosan reszkető kézzel az ablaknál. Az édesanya fűzőkészítéssel foglalkozik. Magyar-német ajkú szepességiek, Jucika mint iskolás, már csak német, akár Grétus és Gyulus, ugyanannyi szlovák-nemtudással. Pár év múlva azonban, mikor édesapja halála után édesanyja férjhez megy egy szlovák birtokos özvegyemberhez s annak két fia viszi társaságba a szép mostoha-húgot, már mint Judita Spiegelovától kapom tőle postán a szlovák dísznépviseletes-csizmás fotóját ’37-ben.

Magyarruhás fényképet kapok ’38-ban egy ipolysági lánytól. Az úgynevezett magyar-ruhákat, melyek gyöngyös pártából, ingváll-pruszlik-kötény egyvelegből a különféle népviseletek nyomán stilizáltattak össze, ünnepi alkalmakkor hordtuk, iskolai szavalástól bálmegnyitóig. Az ipolysági Hornyák Ágnes annak örömére ölti fel az övét, hogy az ő városát is visszacsatolják Magyarországhoz. Egy nagyon boldog magyar lány aláírással, ismeretlenül is sok szeretettel küldött képét a Šahyba bevonult s már Ipolyságból hazatért katonatiszt ismerős kézbesíti nekem. Illusztrációul az interjúhoz, melyet vele készítenék a bevonulásról. Akkor kezdem az újságíróskodást s ügyetlenségből elkésem az időszerű szenzációt. Amelyről – Németország és Olaszország határozata Csehszlovákiából 11 927 négyzetkilométer területet és 869299 lakost Magyarországnak ítélvén, a magyar csapatok bevonulnak a Felvidékre és Kárpátalja déli övezetébe – Móricz Zsigmond naplójában olvassuk:

felszabadító ifjúságunk

A visszacsatoltak abban a hitben üvöltenek örömükben, hogy az „édesanya” ölébe kerülnek vissza, hogy Magyarország egyenrangú gazdag és hatalmas és kulturált a kivert csehekkel. De ha kisül, hogy az anyaország igen erőtelen és szegény és a közigazgatás a régi: akkor két hét nem kell neki, már csak azt fogjuk hallani, hogy ez az, aminek úgy örült a szív? Nem kapnak se segélyt, se a földet, amit a legionisták itt hagytak, ellenben egy áradat igyekszik ellepni az ő vidékeiket, a magyar állástalan ifjúság, mikor ők nem azért szenvedtek, hogy egy új „cseh beamtertömegnek” csináljanak helyet, hanem hogy saját gyermekeiknek. Mert azt a kis területet ők maguk el tudják igazgatni, nem kell nekik egyetlen pesti fiú sem, hogy munka nélkül ott éljen náluk. Viszont a mieink meg arra jönnek rá, hogy semmit se nyertek, „ezek éppoly szegények, mint mi, de követelőbbek, s nem adnak teret a mi felszabadító ifjúságunknak, nem szüntetik meg az ifjúság problémáját”. Ehhez Móricz Virág hozzáteszi: Pedig ekkor még csak a párkányi bevonulást látta. A következő hetekben járt Kassán és más városokban is, ahonnan már olyan hangulatban és tapasztalattal tért haza, amit jobb volt meg sem írni.

Késmárkot nem csatolták vissza, az majd ’39 őszétől, mikor a Csehországtól (akkor Németország „Cseh Protektorátusától”) elvált Szlovák Köztársasághoz, Hitler vazallusállamához tartozik. Ennek elnöke, Josef Tiso oly hűséges a Führerhez, hogy német közreműködés nélkül nemcsak deportáltatja a zsidó állampolgárokat, hanem mintegy 60 000 áldozatért fejenként 500 birodalmi márkát fizet a németeknek „szállítási költség” címén. A koncentrációs táborokból mindössze 800 ember tért vissza. A ’44-es antifasiszta Szlovák Nemzeti Felkelés leverése után Tiso személyesen tüntette ki azokat az SS-katonákat, akik különös kegyetlenséggel számoltak le a szlovák hazafiakkal. Mindezt katolikus pap létére.

Felvidéki szeretteim közül egy sem tért vissza a deportálásból. Gondolni sem bírtam ezután a Tátrára. Csak a 70-es években, miután már anyám és férjem halálát is el kellett viselnem, nézek szembe végre a Késmárk-gyászommal. Egyenest a helyszínen, ahol hírmondónak, a szó mondai-tragikus értelmében, csak Bittnerék maradtak meg számomra.

Grétus szőkesége és Gyulus lángoló „Rotkopp”-ja egyformán deres már, de mindketten a régi barátsággal fogadnak. Az új lakótelepen, ahol a technikusi fizetésekből modern háztartással meg saját autóval rendelkeznek, ki-ki népes szlovák családja közepette. Velem változatlanul folyékonyan cipszerül beszélnek („wääst”, „liebescht”…), ám egymáshoz már megszokottan szlovákul szólnak. Német szót az utcán sem hallani, magyarul meg csak a nagyon öregek tudnak a Stary trh (Ópiac) félkomfortos műemlékházaiban. A németet kiszorította a szlovák a boltokból s a vendéglőkből is. Az étlapon a második nyelv a cseh. Viszont a csehül megszólalóra, a 80-as években látom a késmárki Karpjak étteremben, fagyosan néznek. Fagyosabban, mint ránk, magyarul beszélőkre! Sőt, a Bittner-rokonok is, amikor elpletykálják, hogy Gyulus majdnem otthagyta a családját, szinte a hűtlenségénél is keményebben nehezményezik, hogy egy cseh nő miatt!

Úgy látszik, akármiképp rázódik Közép-Európa kaleidoszkópja, a szomszédos kis népek sosem a múlt századi szolidáris-multikulturális-föderációs ideálokhoz (amilyen a magyar Rumy Károlyé, a cseh Frautišek Palackyé volt) vonzódnak. Se vége, se hossza a mi térségünk bennszülött hutu-tuszi törzsvillongásának.

fényessötét cigánybőr

Amerikában meg üldözik a négereket! – tromfolja egykor minden diszkriminációra a „béketábor”. Amelyben akkoriban a fiamnak is vannak itt tanuló afrikai haverjai. Családi fotóikat nézegetve mintha egy Metro Goldwyn Mayer filmben tartózkodnék. Azelőtt natúr barnabőrűt csak cigányt láttam, azt is csupán Késmárkon. Itthon a kávéházi zenészek öltönyös pesti figurák, s mintha csupán a strandon fogta volna meg őket a nap. A tátrai vándorlók ingujjban, a nők hosszú szoknyában, mezítláb, tarka fejkendőben, azoknak volt igazi, fényessötét cigánybőre! Nyaranta két-háromszor mentek át a városon, le-letanyáztak a Thököly-vár vagy a vasútállomás mögötti réteken. Aztán elvonultak, de hogy honnan s hová, nem érdekelt. Nem zaklattak, legföljebb egy-egy rajkó szaladt be a kertbe kenyeret kérni. Nem tudtam, miből éltek. Pénzt keresni csak akkor láttam némelyiket, mikor modellt álltak Csaba bácsinak.

Itt lakik most egy híres festő, írom ’35-ös vakációmból Macuka barátnőmnek, Perlrott Csaba Vilmosnak hívják, viszek tőle autogramot neked is. Tündéri öreg pasi (55 éves!), és tündéri angol felesége van, aki szintén öreg, (szintén koraötvenes) mégis erősen bírja tartani a festőállványt, hogy fel ne dőljön, mikor férje a tájat meg a cigányokat festi, pont mikor „fütyöl a szél Késmárk felett”. Este szerencsémre a szobájukban fest, azért szerencsémre, mert felkért modellnek egy tál citrom társaságába, mintha épp kinyitnám az ablakot, vagyis háttal állok. Képzelheted, hogy mivel megint híztam (hegyi levegő!) két kilót, milyen szelíd báj ömlik el fenekemen!

Az egyik kép, mellyel modellkedésemet jutalmazta Perlrott Csaba, máig díszíti szobámat. Egy másik hasonló elpusztult Kovács mérnökék házában, együtt egy cigányasszonyossal.

Mintha annak a képnek a rámájában, úgy könyököl egy ablakkeretben ugyancsak egy cigány nő a 80-as évek Késmárkján. Első tátrai visszatérésem után, fiamékkal és barátokkal, akik szintén bele szerettek a Felvidékbe, három évtizeden át töltünk ott nyaranta néhány hetet. Itt tapasztaljuk meg, hogy ez idő folyamán Késmárk mind jobban benépesül cigányokkal. Nem Csaba bácsi modelljeivel, akik vándorlása akár a Babits „Cigánydal”-a: Mezők jönnek, erdőségek, / jó vidékek, rossz vidékek… E romantikus utakat az idős „Azucena” egy főtéri lakásra cserélte. Littmann Albin doktoréra, aki Dachauban pusztult el. Ez nem a cigányok bűne, a doktorék ablakában nyugodt lélekkel cigizhet a roma nagyi, szemlélgetve az utcán nyüzsgő leszármazottakat, akik a nem-romákkal együtt s azok városi divatja szerint öltözve-frizurázva jönnek a munkából. Vásárolnak vacsorát, a kiscsoportos rajkóknak meg fagyit, miközben szélednek hazafelé. A fehérbőrűek a modern lakótelepekre, a romák a lassacskán helyreállított régi házakba, rég kihalt, zömmel leginkább kipusztított barátaim egykori otthonaiba. Jóska bátyám volt alkalmazottjáék is, elöregedésük miatt rokonokhoz költözőben, nekik adják el ópiaci házukat. A cigány megveszi, és beszereli magának a folyóvizet, újságolják elégedetten.

Mióta az utazgatásból kibetegedtem, csak hírlapokban követhetem a határon túli történéseket. Szlovákiában általában dívik az etnikai megbélyegzés, ami ellen az Európa Tanács s már az EU is tiltakozik, olvasom ’99 novemberében. S hogy a legrosszabb a cigányoknak, mivel szinte mindenben hátrányosak. Befuccsolt hát az asszimiláció-idill, melyet csak néhány éve láttam Késmárkon. Felpörgött a cigány iskolázatlanság-munkanélküliség-bűnözés ördögi köre, melyből az eltartást várók mind szaporább, s amúgy is nomád hajlamú karavánja nyugatra törne ki. Ám onnan visszazsuppolják őket, egyúttal fensőbbségesen intve toleranciára Szlovákiát, ahol viszont a szakírók figyelmeztetik EU-nagyuramékat: a következő 2-3 évtizedben a cigányok destabilizálhatják régiónkat.

A fene a faját!

Fel van hát adva a „colored”-lecke, a kreol árnyalatban sem könnyű, a mi régiónknak is. Valamint személyesen nekem, mivel a rablók, akik 74 éves koromban leütöttek, roma csávók voltak. Fehérek támadásától testileg-lelkileg ugyanannyira roppantam volna össze. A „kreol” bántalmazás óta mégis elkapott a számomra eladdig képtelen faji elfogultság. Amelyet most is abszurdnak tudok, csak épp, vénségemre, elkezdtem megérteni az érzését. Meg kellett hát érnem ezt is: a mássággal a diszkrimináló oldalról küszködöm! Hogy hirtelen eszembe jut a gyerekként hallott debreceni káromkodás: A fene a faját! A „faj” kedélyeskedően azt jelentette: az „ilyen”. Belőlem meg most dühösen bukott elő a feledésből, úgy hogy a fene a cigány fajukat!

Kedves Cigányom – a világhírű karmester, Ernest Ansermet viszont így: mon cher Tzigane, szólítja, koncertre felkérő levelében, Rácz Aladárt. A jászberényi szegény roma család sok gyereke közül azt, aki már kölyökkorában cimbalmozik a helybeli kávéház bandájában, később a pesti Emkében viszi annyira autodidaktaként, hogy Párizsba, San Sebastianba, Kairóba, végül Svájcba szerződtetik. Hangszeres technikáját, sőt hangszerét állandóan tökéletesíti, így fedezi fel ’14-ben egy mulatóban Ansermet és Stravinsky. A találkozás több fontos zenei együttműködést terem. Közben a fiatal cimbalmos, miután megtanult franciául, mohó érdeklődéssel merül kémiai, földrajzi, irodalmi, filozófiai tankönyvekbe is. A maga fölfedezte tananyag csúcsa azonban mégiscsak hangjegyekből áll. Egy genfi antikvárium elé kitett ládában, mint cigányjóslás kártyáján kivetett sors, várja „a szerencséje”. Egy rakomány kotta, valamely hagyaték olcsó, vegyes papírhalmaza, mely azonban Bach-, Scarlatti-, Couperin- és Rameau-remekműveket is tartalmaz. Odáig hírüket sem hallotta, úgy fedezi fel a „naiv művész” e mestereket és lesz, megszólaltatásukhoz önállóan alakítgatva hangszerét, hivatott tolmácsolójuk. A tolmácsolás hitele érdekében arra vágyott: bárcsak személyesen konzultálhatna régholt szerzőivel!

Aztán egyszer, hallgatom a magnószalagról, félig ébren, félig álomban, de inkább azért álomban, egyet gondoltam: ott legyek, ahol akarok. És már közöttük is voltam. Csupa mosolygás arc közeledett, és láttomra fölkiáltottak: – Nini, itt van a Torbágyi úti cimbalmos! Kérdik: – Miért jöttél? Véglegesen itt maradsz közöttünk? Nem – feleltem. – Csak érdeklődni akarok, hogy kell a sokfajta Couperin-díszítést játszani? Mert minden kiadásban másképpen van írva, azért most meg akarom az igazságot tudni. – Azt mondja erre Couperin: – Hát én hallottam, hogy játszod a Juhásztanyát. Azt is tudom, hogy írta le azt a felesége kottáskönyvébe Johann Sebastian Bach. Ahogy azonban te játszod, úgy nincs meg egyik könyvben sem. Úgy hiszem, ahányszor eljátszod, mindig változtatsz valamit rajta! – Én azt kérdeztem: – Miért nem írta úgy, ahogy én játszom? – Azt felelte Couperin: – Ahogy én leírtam, még úgy sem tudták azt akkor eljátszani. Ahogy pedig te játszod, az teljes képtelenség lett volna. – Scarlatti is nagyon helyeselt, sőt Johann Sebastian Bach is, csak annyit mondott, hogy hegedűn nem lehetett azokat az akkordokat játszani, amit én cimbalmon szoktam. Játsszak csak úgy, ahogy akarok. – Eddig az álom.

Az ’53-ban elmondott szöveget 79-ben Kroó György példabeszédnek nevezi, melyben Rácz Aladár a meggyőződését úgy mesélte el, mint egy álmát. A maga utánozhatatlan módján, írta Kroó. Szerintem a maga cigány módján. Ahogyan „vérében” nemcsak a csárdás meg a sarabande, de a mágia és az álom is benne van. Példabeszéd ide vagy oda, rólam is mágikusan veszi le a „rontást”. A gyűlölködést, melynek hiába papolták, hogy nem minden cigány bandita, amilyenek engem leütöttek! Csak mikor a hanglemezen a barokk muzsika után az Álom című prózát is meghallgatom, történik meg velem a csoda, ahogy hirtelen szíven üt: a Torbágyi úti cimbalmos a Bartók, Kodály, Szabolcsi Bence, Yvonne Barblan társaságában eltöltött évtizedei után is csimbalmost mond, Scarlatti nevét meg s-sel ejti, akárcsak Johann Sebastian Bachét. És ezek a „Birinyből”, sőt messzibb múltakból idáig hozott hangejtések, mert a Rácz Aladáréi, váltanak meg engem a rasszizmustól. Mióta megérintettek, észreveszem, hogy dühöm, ha szidom is változatlanul támadóimat, nem átkozza többé a fajukat. Mert igaz ugyan, hogy amiként nem minden cigány bandita, úgy nem is mind csupa Rácz Aladár, ő azonban egyedül is elég erős volt, hogy a rosszhiszemű általánosítást elűzze. Mint „ráolvasással”: a cigány csével, melyet nemcsak kiejtenie, de hallania is így volt természetes. Ezért emlegette, hogy az ő nevét csak Stravinsky mondta ki helyesen. (Stravinsky ugyanis, nem tudván magyarul olvasni, az élőszavú bemutatkozás nyomán ejtette úgy, hogy Rács. A csimbalmos fülének csakis így hitelesen.)

De számára a cigány akusztika abban is megmaradt, hogy a klasszikus zene bekebelezése után, ahogy Kroó írja: Utolsó éveiben, főként az improvizáció keretei között vissza-visszatért a csárdáshoz. De hát olyan messze van-e Scarlatti a nótától és Bach a verbunkostól?

Az utoljára variált nóták egyikét anyámtól hallottam valaha: Azt mondják nem adnak engem galambomnak, / inkább adnak másnak, / annak a hatökrös / fekete subásnak! Így énekelték Debrecenben, fogarasi barátaink meg Erdélyből a madaras változatát hozták:

sugallatos rögtönzés

Nem szoktam, nem szoktam / kalitkában lakni! / Csak szoktam; csak szoktam / zöld erdőben szállni… Van a nótának délvidéki variánsa is, apám pedig a Tátrában ismert rá a dallamra, egyenest a szlovák himnuszban! Amelynek szövege a Kutacskát ásott kezdetű tót népdal melódiájára készült. Ahogy e vándordallam magyarját Rácz Aladár cifrázta, ezen mutatja meg részletesen Kroó, hogy mit tesz a sugallatos rögtönzés. A magyar cigány zsenié, aki Szabolcsi Bence szerint szakadatlanul” teremt”, mert a rögtönzés és a szabad ékesítés eljuttatta a zene elemi életfolyamatához: „Thomas Mann azt mondta volna róla, hogy testvére az elemi erőknek.”

Elemi, elementáris: a közvetlen természeti erőkre, az őseredetiségre sok nyelv képzett így jelzőt. Az elem főnévből, amely a latin elementumból származott szerte. A régi rómaiak mozaikolták ezt, az ábécé közepéből, az el, em és en-ből. Előbb használták többes számban: elementa, utóbb tették egyes számba s lett elementum. Az elementa azt jelentette: kezdetek, az elementum: ősanyag. Az ókori latin szemszögből tehát „középről” indulnak a kezdetek, erre mutat, hogy a betűsor közepével jelképezik. Talán még az ősrobbanás is centrális, és mikor többes számú kezdetei az egyes számú ősanyaggá tömörülnek, ez az elementum tovább őrzi hangzóiban a középet. Ami utóbb, a világ szétterülésekor helyezkedik el, viszonylatosan és közmegegyezéssel, földrajzilag is többfelé. Érzelmileg persze, mint a szerelemben, elemi erővel a szív dönti el azt is, hogy egy kontinensnek hol a közepe. Nyugaton a franciáknak Közép-Európa: „odalenn”.

Márai Idegen emberekjének magyar fiatalemberét egy éven át sérti-sebzi ez a là-bas. Végül miután szeretője azt is a fejéhez vágja, hogy piszkos idegen, egy párizsi néger ismerősét kérdezi meg, vajon fehér embernek tartja-e őt. A néger alapos bőr-, fog- és körömvizsgálat után így ítél: Elég fehér.

Ez a minősítés ma ugyanúgy megalázó lehet, mint a húszas években volt. Hiszen annak ellenére, hogy a felsőbbrendűség-korona a fehér ember fejéről rég leesett, sőt be is sározódott, a rasszista gőg mégis megmaradt. Így az „elég fehér” megállapítása, kivált néger szájából, még nevetségessé is teszi a közép-európait mint bugris törtetőt a fajnemesség felé. Márai regényhősét a sértődés tüstént hazaindítaná a maga „egy vérből vagyunk” falkájába.

Hazaindulnunk ma épp a másságba kell: „lemenni” nem-fehér bőrűbe, a piszkos idegenbe, Közép-Európában főleg cigányba. A le nem alsóbbat jelent, hanem nyomorúságot. Aki oda alászáll, csak lélekben bár, az gyakorlatban is végbe viszi az összeilleszkedést. Nem beilleszkedését idegennek idegenbe, hanem a kölcsönös összepászításukat. Csakis ehhez komponálhatnak külső feltételeket a politikusok meg társadalom- és lélektan-tudósok. S ha robban még majd azután is a botrány és a kudarc, rendet nem az erőszak teremt, hanem mindig a mi kozmikus bandázásunk. Játékunk tele sugallatos rögtönzésekkel és szabad ékesítésekkel, melyek a kozmoszt, magyarul a világ „szép rendjét” továbbcifrázzák. Ilyen magasságból kell az idelenti destabilizációkat visszafordítani.

Meg egyszersmind itt helyből. Nekünk épp a Közép-Európáét. Az LMN-elementáris, a dinnye-szíve édes Középét. A térségben nemcsak a „kreolokkal” pászítva össze magunkat, de a többi „elég fehérrel” is.

Süt öreg szemükből a kedélyes sógorság / de a régi pör is, így látom őket, illetve közülük történetesen magyarok és szlávok és románok egy turistacsoportját ’68 nyarán, a visegrádi révnél, Fiataljaikat bezzeg úgy, hogy amint a kompra dübögnek, nagy hajuk egyforma lobogása: / akár egy víg közös lélek röpülése! / Futnak, karolva egymásba, / csak fénybe a fény…

Az ezredfordulón most épp ezeknek a fiai-lányai foghatnak az „összepászítás”-hoz. No, majd épp ezek a lenyalt fejű majmok! – legyint rájuk az előző nemzedék, akikre meg a maguk idejében mi legyintettünk, hogy majd épp ezek a boglyasfejű bohócok!

Pedig, ha bármily nevetséges feltűnősködéssel és bármily sokszor elbukva is, végül mindenkor ők, a fiatalok mentenek kifelé a kátyúból. Nem kilátástalan, görcsös veselkedéssel, mint a már elnehezültek, hanem a mindenkor csakis-övék szerelmes gráciával: egy ispiláng jóremény.

kép | fortepan.hu