EGY HAJÓRÓL NÉZEM

Mély levegőt vettem haza-
felé a Nagyerdei körúton. A busz
elment, az utolsó is: de villamos még
járt, ahhoz igyekeztem. Kerítések
és kövér fák, korhadt avar
közé szorult a járda. Húsz múltam, és
úgy gondoltam, mindent szabad.

Éjfélig volt elég idő, nem hallottam
lépteket és nem néztem hátra.
Esni kezdett hirtelen, sötét cseppek
hulltak a sárga ballonkabátra.
(Akkoriban otromba bakancsot
hordtam hétköznap is, nem árt
a lábnak, mondtam, ha kérdezték, miért.
Valójában nem volt szükségem
a nyakamban lógó kasmírsálra sem.)

Már nem emlékszem, elértem-e
az utolsó villamost, vagy a kanyargó
keresztutcák maradtak hazaútnak.
Arra sem, mi volt másnap,
de sejtem, délután vagy estefelé
újra meglátogattalak. A szobában
két karos fotel és szekrénysor állt,
a tapétával fedett fal tövében kanapé.

Azt a szőnyeget nem szerettem, de
széles íróasztalodat nagyon. Néha
kettesben maradtunk egész nap,
olyankor medencének használtuk
a kádat. (Télen hideg volt a fürdő,
akár a jégverem: viszont láttam,
az oszló hab alatt milyen a tested.)

Voltak terveim veled. Sziget volt
az a szoba, ahonnan pár év múlva
már együtt költöztünk tovább.
Most egy hajóról nézem minden
este, milyen színeket mázol az égre
a naplemente. Ott vesztegelünk
szélén a Völgynek. (És ez is ugyan-
úgy negyedik emelet.) Várom, mikor
érkezem meg, lököm a sárga
ballont a székre, és mondom, hogy

meghoztam a koordinátákat,
csak a szél fordulna végre.

kép | shutterstock.com