Lányi András

EGY FELLEBBEZÉS ELUTASÍTÁSA

1995 október

EGY FELLEBBEZÉS ELUTASÍTÁSA

Ahogy felbukkant, mindjárt mondtam, hogy nem tetszik nekem, de úgy különben nem gyanakodtam semmi rosszra. Mert sokan jöttek akkoriban újak, magam is meg voltam győződve róla, hogy ezek a változások elkerülhetetlenek. Nem bántam, hogy a nyomomba szegődik, gyámoltalanságával magyaráztam, miért igyekszik mindig a közelemben maradni. Úgy bántam vele, ahogy vendéggel szokás. Nem állítottam persze, hogy kedvemre lett volna a ragaszkodása, s ne nyugtalanított volna olykor a már-már hivalkodó igyekezete, hogy ne keltsen a körünkben feltűnést. Váratlan dühkitöréseit hosszas szabadkozás követte, igaz, az állapota nem lehetett valami szívderítő. Szokatlan volt eleinte és kényelmetlen is, amikor megpróbáltam sietős lépteimet az ő kacsázó járásához, hajlott, rossz testtartásához igazítani. Tiltakoztam – ez mégiscsak túlzás talán –, amikor gyomor- és szívbántalmaira tekintettel étrendünk megváltozott. A krónikus álmatlansága pedig egyenesen az idegeimre ment, főleg, hogy engem is felébresztett éjszakánként. Nyilván nem szándékosan. Mindig hajnali négy körül. És ha már úgysem alszunk, beszélgetnénk talán. Hogy beszéljek neki az életemről. Úgy érti, számoljak el? Nappal sohasem engedett volna meg magának efféle bizalmaskodást, ilyesmire nem is jutott idő. De egyszer a tükörben észrevettem, milyen szánakozó tekintettel figyel, amikor azt hiszi, nem veszem észre.

hivatalos félreértések

Mindez így elbeszélve talán túlságosan is titokzatosnak tűnik, pedig meg kell mondanom, nem voltak balsejtelmeim. Ottlétét átmeneti kellemetlenségnek tekintettük, semmi többnek – vagy ezt igyekeztünk magunkkal elhitetni. Tőlem telhetőleg követtem ismerőseim tanácsát: éljek úgy, mint eddig, és ne sokat törődjek vele. Tudják bizonyára, akik küldték, hogy miért énhozzám küldték. Ebből még valami kitüntetésféle is kisülhet, elismerés, tekintély, amire ugyanúgy vágytam, mint a helyemben bárki, akinek naponta emberekkel kell szót értenie. Ha pedig tévedés volna a dologban, gondoltam, várjuk ki türelemmel a végét, mert az ilyen hivatalos félreértéseknek mifelénk rendszerint az látja kárát, aki túlságosan firtatja az okot.

El kell ismernem, a korához képest megbízható, jó munkaerőnek bizonyult. Nekem pedig akkoriban ez volt a legfontosabb. Csak a képzelőerő, az hiányzott belőle. De eleinte az sem zavart, hogy üres tekintettel bólogat és a figyelme minduntalan elkalandozik, ha régi, kedves terveim kerülnek szóba – én akkoriban, azt hiszem, egyébről se tudtam beszélni, hiszen, hála a gondos előkészítésnek, terveim, úgy tűnt, végre a megvalósuláshoz közelednek. Kíváncsi volnék, mennyit értett meg belőlük, azt hiszem, nem sokat. Mindegy, mondtam magamnak, ha már itt van, próbáljunk meg egymással kijönni. A futó ügyeket úgyis elhanyagoltam kissé, most engedtem, hogy egyben-másban intézkedjen helyettem, talán ez volt a baj. Ezekkel többé nem foglalkozunk, jelentette elégedetten nemsokára, nekem meg nem volt rá időm, hogy a körmére nézzek.

Dolga végeztével képes volt órákig tétlenül üldögélni kedvenc karszékemben. Fogalmam se volt, mi járhat ilyenkor a fejében, ma már tudom. Várt. Sietségre csak nekem volt okom.

érettebb gondolkodás

Mi itt az idő szorításában dolgozunk, és ennek nagyon is tudatában vagyunk. Sejtettem én, hogy mindenre nem futja majd, számot vetettem azzal is, hogy amibe belekezdek, esetleg végezetlen marad. Azt pedig nemegyszer hangoztattam magam is, hogy ma már olyan feladatok állnak előttünk, amelyek a miénknél megállapodottabb, érettebb gondolkodást kívánnak. Hiszen azért hajszoltuk magunkat – nem igaz? –, hogy egyáltalán eljussunk idáig! Ezzel biztattam munkatársaimat, talán így is gondoltam.

A szabadságomat se vettem ki évek óta, csak számolgattam, hány hét, hány hónap gyűlhetett össze már. Elterveztem, hogy a megtakarított időt a lehető legtartalmasabban fogom eltölteni, a jól végzett munka nyugodalmas öntudatával, enyéim körében. Valami nagyobb szabású utazást szántam nekik, kárpótlásul a sok nélkülözésért. Bizony, a mi kirendeltségünk elég sivár. Ezt nem panaszképpen említem.

Eszembe sem jutott, hogy a helyemre pályázik! Azt hittem, megbízóim is tisztában vannak vele, miféle munkakör ez, s hogy miért rám esett a választásuk annak idején. Akárki nem való erre a posztra, ez nyilvánvaló. Ha késlekedtem is egyben-másban, olykor keserves csalódást okozva azoknak, akik a leginkább számítottak rám – mert hát ki képes eleget tenni minden várakozásnak? –, és a számításaimba csúszott hibák következményei most nyomasztóan tornyosulnak elém, ez, ha belegondolunk, eggyel több ok csupán, hogy még egyszer ne kísérletezzenek a körülményekben járatlan, új emberrel. Értékes tapasztalataimat, melyeket a kezdeti kudarcokból merítettem, és későbbi tévelygéseim során oly drága áron gyarapítottam, ha akarnám se tudnám átadni másnak. Vagy szóltak volna legalább időben! Akkor megpróbálom másképp rendezni a dolgaimat, és segítek neki, amíg beletanul. Nem akartam én mindenáron ebben az állásban megöregedni.

Egyáltalán nem akartam megöregedni! Az öregek kiállhatatlanok. Nem tehetek róla, de mostanában egyszerűen rosszul leszek, ha a szagukat megérzem a szobámban, a ruháimon. És sírba visznek a rendszeretetükkel! A jövevény is, mihelyt tehette, rendcsinálás címén kezdte régi irataimat olvasatlanul a pincébe hordani. Ezekre nem lesz már szükség, ezzel mentegetőzött. A munkatempóm miatt. Hogy az én munkatempóm mellett hamarosan úgyis újaknak kell a hely.

Megpróbáltam beavatni az itteni viszonyokba. Sértő vonzalmaink és vonzó sérelmeink között különben hogy igazodik el? Mondhatom, buzgalmam ezúttal is hiábavaló maradt. Még csak nem is a jó szándék hiányzott belőle, csakhogy rettenetesen feledékeny, úgy vettem észre, egyre feledékenyebb. Egyáltalán, túlságosan idős ahhoz, hogy a helyemre lépjen. Nem értem, hogy lehet, hogy idáig ez nem tűnt fel senkinek! Ha engem kérdeznek, a legelső, amit a jövőben ezen a poszton megkövetelnék, az elsőrangú, kiváló emlékezőtehetség.

engem fog vádolni

Hogy győzi majd kihagyó emlékezettel, tompuló érzékekkel, öreges félelmekkel és rigolyákkal, amit én még ifjú erőm teljében vállaltam el? Hol van belőle az önbizalom és a tenniakarás, ami engem egykor állítólag alkalmassá tett erre a munkára? Gyanakodva és tehetetlenül fogja végignézni, hogyan hullik szét minden, hogyan romlik el. Mert az ő hanyatló erejéből többre nem telik. De minek kellett idejönnie? S miért ilyen rosszkor? Amikor úgyis akad gond épp elég, csak győzzem! Tudom, engem fog vádolni majd. Hogy feléltem a tartalékokat, elszalasztottam a lehetőségeket, amikor még voltak lehetőségek, nem is akármilyenek, ő így emlékszik majd, hogy nekem aránylag még a jobb idők jutottak. Hát beszélhetnénk erről is! De nem beszélünk, teljesen hiábavaló.

Látom viselt dolgaimat, ahogyan ő látja, megcsontosodott, makacs rosszhiszeműséggel. Ha arra gondolok, hogy ő lesz szándékaim utolsó hiteles ismerője, erőt vesz rajtam az intézkedés méltatlansága felett érzett elkeseredés, fellebbeznék, ha tudnám, kihez: ne hallgassanak rá, ne higgyenek neki!

Régóta készülök erre. Csakis a félelem tartott vissza eddig, hogy nevetségessé válok. Nem voltak bizonyítékaim, hiszen látszólag minden maradt a régiben. Számolnom kellett azzal is, hogy ha gyanúmat másokkal megosztom – pláne feljebbvalóimmal –, csak rontok a helyzetemen, és ha valami tényleg készül ellenem, nem volna értelme terhelő bizonyítékot szolgáltatnom azzal, hogy beismerem, nem vagyok ura a körülményeimnek.

Július volt, forrt körülöttünk a levegő. Mi itt nemigen henyélünk, ez köztudott. Figyelmünket állandóan ezernyi fontos apróság között kell megosztanunk, így néha épp a lényeges dolgok maradnak észrevétlenek. Igazság szerint nem is tudom, mikor furakodott be a családom bizalmába és mivel érte el, hogy az embereim hallgassanak rá. Hogy mit vártak tőle. De vártunk valamit, ezt őszintén be kell vallani, viselkedésünkre enélkül nincs magyarázat.

Szinte önkéntelenül kezdtük időbeosztásunkat az ő egyre tolakodóbb jelenlétéhez igazítani. Volt ebben — a belénk nevelt tapintaton túl – egy jó adag félelem is. Esténként azelőtt a konyhában beszélgettünk, a félig leszedett vacsoraasztal fölött vagy a verandára vezető lépcső tetején, szorosan átkarolva a sötétben egymás derekát. Mióta beköltözött hozzánk, erről többé szó sem lehetett. Elmaradtak a becéző szavak, a simogatások, a nyűtt tréfák, esetlen ugratások, melyeken azelőtt olyan jókat derült az egész család. Átvonultunk a nappaliba – odáig nem is neveztük nappalinak a nagyobbik helyiséget –, megválogattuk a szavainkat, mindent kínosan agyonmagyaráztunk, kerültük egymás tekintetét, vettünk egy ülőgarnitúrát. Körülbelül nyolctól kilencig tartottak ezek a beszélgetések.

De ha csak lehetett, igyekeztünk inkább megszökni előle. Persze, külön-külön, nehogy megsértsük. Kedvesem korán visszavonult, könyvekkel bástyázta körül az ágyát, falta a legrosszabb fajta ismeretterjesztő irodalmat. Olvasmányai megválasztásánál rendre kikérte az ő tanácsát. Én a munkámba temetkeztem, vagy körbejártam kétszer-háromszor a telepet. Mire visszaértem, már sötét volt a ház. De hagyján!

az undor

Egy reggel arra ébredek, hogy a párnám vendégünk ősz hajszálaival van tele. Nem adhattam továbbra is a tudatlant! Szép kedvesemre rá se bírtam nézni többé, hiába sírt, fogadkozott nekem. Hogy is oszthatta meg az ágyam ezzel a mogorva és tudákos, gátlástalanul harákoló, fújtató, verítékező fickóval! Elfog az undor, ha rágondolok. Semmi se lesz abból az elutazásból!

De hiába, én vagyok a hibás. Miért bíztam rá a kertet, a szerelőket, az orvosokat, az esküvőket, a temetőbejárást, a gyerek nyelvóráit, a reggeli kávézást a feleségemmel, aki ilyenkor a legbeszédesebb – megannyi alkalom, hogy nélkülözhetetlenné tegye magát. Milyen otthonosan járt-kelt a lakásban! Ez szolgálati lakás, öregem, közölte végül egy szép napon. Keserűen vigyorgott, széttárta a karját, mint aki semmiről sem tehet, most már értettem, hogy mire készül, értettem az egészet.

Hogy rövidesen véget ér ez a vendégeskedés. És nem fog feltűnni senkinek, a távozásom alig jár majd észrevehető változással.

Ha nyíltan csinálják, esküszöm, könnyebben beletörődöm! Csakhogy belőlem csúfot űztek a hátam mögött. Akik előmenetelemhez gratuláltak évről évre, akiknek hálálkodtam és akik előtt megalázkodtam, tudták, hogy a saját bukásomat siettetem, és titokban a markukba nevettek.

Most még, mielőtt eltávolítanának, ünnepélyesen óvást emelek az egész eljárás ellen, és a rám bízott jogkörrel élve kérem, követelem, hogy közöljék velem döntésük indokait!

A fellebbezés kézhezvételétől számított harmincadik napon megnyíltak az egek csatornái: dörgött, villámlott, ömlött a zápor, emlékszem, a postás is bőrig ázott, mire biciklijével a házunkig ért.

Amit hozott, a válasz így szólt:

baljós jelek

„Tudomásunkra jutott, hogy egy fiatalember tűnt el arrafelé, körülbelül egy emberöltővel ezelőtt. Állítólag fontos küldetésben járt, ezt ma már ugyanolyan nehéz volna bizonyítani, mint cáfolni. Annak idején sűrűn küldözgetett beszámolóiból mindenesetre megállapítható, hogy komolyan vette a dolgát. Nagyszabású, egyesek szerint nevetséges elképzelésekkel hívta fel magára a figyelmet. Lelkesen ostorozta durva és értetlen elődeinek intézkedéseit. Állhatatosan tudakolta saját hatáskörét. Jelentette, hogy körzetében a képzelet és a vágy kiapadhatatlan forrására bukkant. Sürgette a véglegesítését, hogy kidolgozhassa rendszerét. Volt, aki fényes jövőt jósolt neki. Nem ismert lehetetlent, lassan megismerte a lehetetlent. Váratlan nehézségekről számolt be, kétségbeejtő időhúzásról, tériszonyról, baljós jelekről, többek között egy idegen férfiról, aki a gondjaira bízott létesítmény körül ólálkodik, oda behatol, meghasonlást szít, a helyére tör. A nőknek házasságot ígér, a férfiaknak szerény, de biztos megélhetést. A jelentések aztán elmaradtak, de ezt betudtuk az akkori válságos időknek. Egyesek összefüggésbe hozták eltűnését az ön megjelenésével. Az eset kivizsgálására a mai napig sem került sor. Bizonyára meg fogja érteni, hogy fellebbezését enélkül nem bírálhatjuk el. Tekintse változatlan bizalmunk jelének, ha most a vizsgálat lefolytatását s az intézkedés jogát önnek engedjük át.” (Olvashatatlan aláírás, elmosódott pecsét.)

Reszketett kezemben a levél. Mire a végére értem, beláttam, nem maradt hátra más, mint hogy csekély ingóságaimat magamhoz véve örökre eltűnjek arról a vidékről. Úgy távoztam, hogy többé hátra se néztem. Mi egyebet tehettem volna?

KÖSZÖNTJÜK A 70 ÉVES SZERZŐT!

kép | shutterstock.com