EGY FÉLIG LEPUKKANT VÉCÉBEN

Egy félig lepukkant vécébe mentem. Követett a srác. Magasabb volt nálam, kopasz, pontosan olyan, aki nem jó, ha követi az embert egy vécébe. Akkor lépett be, amikor már pisáltam. Megállt mögöttem, részegen mondta, hogy
– Nem te vagy az a srác, akit az Attis megvert?
– De én vagyok.
– Mert, hogy lekurvaanyáztad.
– Visszakurvaanyáztam.
– Aztán leütött a picsába.
– Igen, én voltam.
Úgy vigyorgott, mint a kisfiúk az iskolaudvaron, amikor megalázzák a különc gyereket
– Meg le is köpött.
– Igen, emlékszem.
– Legközelebb vigyázz a szádra.
– Legközelebb.
– Vagy valami gond van?
– Már megbeszéltem Attissal.
– Mi? – erre nem számított.
– Mondom, már megbeszéltem vele.
Kiráztam az utolsó cseppeket és begomboltam a sliccem.
– Múltkor összefutottunk. Odamentem, és mondtam, hogy nem volt igazam, de neki sem. Kezet fogtunk.
– Tényleg?
– Igen, megbeszéltük, hogy minden rendben.
Ezen elgondolkozott, megváltozott a tekintete is.
– Jó gyerek ám az Attis.
– Nincs vele semmi gond.
– Csak tudod, nehéz neki. Az apja pár hónapja felakasztotta magát a pincében. Ezért nehezen viseli, ha lekurvaanyázzák… Így aztán, tudod. Az egész családnak nagyon nehéz volt. Vágod?
– Hülyeség volt.
– Majd igyunk egy sört
– Rendben, állom.
A srác megnyugodott és elment. Megmostam a kezem, és lemostam az arcomról az ütést meg a köpést, amit nem nekem szántak.