Kovács Asztrik

EGY FÉLIG LEPUKKANT VÉCÉBEN

EGY FÉLIG LEPUKKANT VÉCÉBEN

Egy félig lepukkant vécébe mentem. Követett a srác. Magasabb volt nálam, kopasz, pontosan olyan, aki nem jó, ha követi az embert egy vécébe. Akkor lépett be, amikor már pisáltam. Megállt mögöttem, részegen mondta, hogy

– Nem te vagy az a srác, akit az Attis megvert?

– De én vagyok.

– Mert, hogy lekurvaanyáztad.

– Visszakurvaanyáztam.

– Aztán leütött a picsába.

– Igen, én voltam.

Úgy vigyorgott, mint a kisfiúk az iskolaudvaron, amikor megalázzák a különc gyereket

– Meg le is köpött.

– Igen, emlékszem.

– Legközelebb vigyázz a szádra.

– Legközelebb.

– Vagy valami gond van?

– Már megbeszéltem Attissal.

– Mi? – erre nem számított.

– Mondom, már megbeszéltem vele.

Kiráztam az utolsó cseppeket és begomboltam a sliccem.

– Múltkor összefutottunk. Odamentem, és mondtam, hogy nem volt igazam, de neki sem. Kezet fogtunk.

– Tényleg?

– Igen, megbeszéltük, hogy minden rendben.

Ezen elgondolkozott, megváltozott a tekintete is.

– Jó gyerek ám az Attis.

– Nincs vele semmi gond.

– Csak tudod, nehéz neki. Az apja pár hónapja felakasztotta magát a pincében. Ezért nehezen viseli, ha lekurvaanyázzák… Így aztán, tudod. Az egész családnak nagyon nehéz volt. Vágod?

– Hülyeség volt.

– Majd igyunk egy sört

– Rendben, állom.

A srác megnyugodott és elment. Megmostam a kezem, és lemostam az arcomról az ütést meg a köpést, amit nem nekem szántak.

kép | shutterstock.com