EGY EL NEM KÜLDÖTT LEVÉL

1941. január. Franciaország nem megszállt zónájában, Vichyben a kormány egy Nemzeti Tanácsot akart létrehozni. Tagjai sorába híres embereket hívott meg. A sajtó hírül adta, hogy az akkor már amerikai emigrációban élő Saint-Exupéry is tagja ennek a testületnek. Saint-Eyupéry azonnal erélyes hangú cáfolatot tett közzé az amerikai lapokban és a rádióban; közölte, hogy őt soha senki sem kérte fel erre a szerepre, a sajtóból értesült az egészről, és esze ágában sem lett volna a felkérést elfogadni. Az Amerikába menekült francia emigráció egy része azt állította, hogy a tiltakozást nem Saint-Exupéry fogalmazta, csak utólag írta alá. Különösen a pacifisták támadták meg. Ideológiai vezérük, André Breton, a „szürrealizmus pápája” valóságos rágalomhadjáratot indított Saint-Exupéry ellen. Saint-Exupéry az alábbi levélben reagált. Néhány olyan utalást kihagytunk a szövegből, amelynek megértése hosszabb magyarázatot igényelt volna. Levelét egyébként Saint-Exupéry sohasem adta fel.

B. Zs.

Kedves Barátom!

Ez egy kemény hangú levél lesz. A világos beszéd híve vagyok. Fölösleges igyekezetnek tartom frázisokat pufogtatni: minél ékesebb a mondat, annál agresszívabb szándékot takar. Unom a rejtett célzásokat, de azt az éktelen lármát is, amit a szitkozódások csapnak. Senkit sincs kedvem megbántani, sértegetni, gyanúsítani.

De maga egyszerre csak egy bíró szerepét akarja eljátszani. Így hát akaratom ellenére, kénytelen vagyok a maga hangnemében válaszolni. Tulajdonképpen jócskán megkönnyítené a dolgomat, ha szövegeimet, vágyaimat és eddigi tetteimet a maga szövegeivel, vágyaival és eddigi tetteivel konfrontálhatnám… Na de hagyjuk…

Mivel hirtelen támadt aggodalomtól hajtva maga lajstromba akarja venni vallási, társadalmi, politikai és filozófiai meggyőződéseimet, hajlandó vagyok felvilágosítással szolgálni.
egy rakás gorombaság
Ami a nácizmussal szembeni állásfoglalásomat illeti: a háború alatt háromszor hívtak be különféle biztonságot nyújtó helyekre (pl. a Tájékoztatásügyi Minisztériumba), abból a nyilvánvaló szándékból, hogy megmentsék becses irhámat. Én azonban elintéztem, hogy a felderítőkhöz osszanak be. Pedig az egyik behívó egy olyan periódusban érkezett, a német offenzíva alatt, amikor három bevetésre induló felderítőből kettő biztosan nem jött vissza, és én egyáltalán nem bíztam abban, hogy megérem a másnapot. Nem rajtam múlott, hogy szerencsém volt, és most abban a privilégiumban lehet részem, hogy André Breton ítélkezik fölöttem. Persze, maga szerint azok, akik a maga Kiáltványait aláírják, látványosabb bátorságot tanúsítanak. Én ugyan nem látom, mennyiben változtat a világ során, ha egy rakás gorombaságot vágnak olyan szerencsétlen emberek fejéhez, akik Franciaországban a legaljasabb zsarolások közepette éhen döglenek. A bátorság — az én ügyem. Fütyülök a közönségnek tetsző szónoki teljesítményekre. A siker — a maga ügye.

Tehát, először is: én verekedtem. Szerintem nem manifesztumok írásával kell a náciknak ellenállni (ilyen irományokat felderítő útjainkon szórtunk le Németországra, és nevetségesnek meg gyerekesnek tartottuk). Ellenállni

• a franciák felfegyverzésével,
• a franciák egységével
• és a francia önfeláldozási szellem erősítésével kell.

Én mindig harmóniában voltam az elveimmel, és elveim megegyeztek azokkal az általános érdekekkel, amelyeket szolgáltak. Tehát háborúztam. Tehát amennyire szerény hatalmamban volt, az egység megvalósítására törekedtem. Bizonyítékul hozom fel azoknak az újságíróknak a neveit, akiket maga idézni szokott, és akik bármely párthoz tartozzanak is, vendégeim voltak. Jobboldali bajtársaim és baloldali bajtársaim, hívők és hitetlenek, mindig együtt ültek asztalomnál. Mindnyájan a nácizmussal szembenállás szellemében haltak meg. Maga a háromnegyedrészüket felakasztatta volna. Ez így van. Legalább nem kellett volna elevenen benn sülniük a gépükben. És én egész életemben az asztalomnál fogadom majd a 2/33 Csoport túlélőit, bármely párt híveinek is mondják magukat. Ez így van, elhiheti.

De amikor maga azokról az általános érdekekről beszél, amelyeket híres elvei diktálnak, azt gondolom: íme, a szavak grandiózusak, de a szöveg kibetűzhetetlen. Ebből nem tudok magamnak tiszta képet alkotni, sem az általános érdekekről, sem elvi alapjukról. Tény, hogy egyik is, másik is arra késztette magát, hogy meghátrálás nélkül küzdjön

• a francia fegyverkezés ellen,
• a francia egység ellen,
• a francia önfeláldozási szellem ellen.

Állítom, hogy maga eleinte nem akart a náci veszély ellen harcolni. Mert akkor saját elveit árulta volna el. Teljesen nyilvánvaló, hogy Goebbels sem kívánt jobbat. Sőt, ha még módjában állna, nem kétséges, hogy buzgón támogatná az Egyesült Államokban azoknak a politikai és társadalmi cikkeknek angolra fordítását, amelyek a maga lapjában, a Revue Surréaliste-ben jelentek meg. Egyik itteni barátom összegyűjtötte az egész kollekciót. Adaptálja az amerikaiak ízléséhez, fordíttassa le és keressen hozzá kiadót.

Ha meg akarom ismerni a maga rejtélyes szempontjait, tehát elfogulatlanul vizsgálom ezeket a szövegeket, akkor meg kell állapítanom, hogy forrásuk nem más, mint a katalán típusú anarchizmus. Igen, amikor ezek a bizonytalan körvonalú tézisek csodával határos módon cselekvési elvekké állnak össze, egyedül az anarchia programját javasolják. Én nem ítélem el a maga anarchikus ideológiáját, de megállapítom, hogy csak és kizárólag ebben kötelezte el magát következetesen. Az erre vonatkozó levéltári dokumentációt huszonnégy óra alatt rendelkezésére bocsáthatom.

Jogom van mérlegelni, hogy jó-e a mai Egyesült Államokban, amit maga a tegnapi Franciaország számára jónak talált. Nem hiszem, hogy egy ilyen gondolatrendszer az amerikai nemzet és a náciellenes blokk jelenlegi érdekeit szolgálná.

Ez annyira igaz, hogy itteni pozíciója védelmében maga — jobb napokra várva — állandó öncáfolatra kényszerül.

Most kizárólag szónoki produkciókra kénytelen tevékenységét korlátozni abban a hitben, hogy ezzel az ügyet szolgálja, noha lehet, hogy csak fölöslegesen „csépeli a szót”. Igyekezetét egyetlen dolog honorálhatja, szónoklataival legfeljebb azt érheti el, hogy Pétain marsallt lecserélik Doriot és Déat urakra. Mondhatom, ez sokat lendítene rajtunk.

A kereszteshadjárat, amelyet prédikál, valójában csak André Bretonnak hozna hasznot: kevés fáradsággal konformista uniformisba bújtatná. És így a demokraták és a náci-szimpatizánsok akár össze is foghatnának, amennyiben eszmecseréiket pusztán az alkoholizmus elleni harcra redukálnák. Csakhogy ott vannak a cikkei, amelyeket még szabadon írhatott: ha ezeket olvassuk, egyértelmű, hogy skrupulus nélkül gyalázta volna még Angliát is, amiért a szembenállást hirdeti a nácikkal. Ezt nem tagadhatja le. Azt megértem, hogy szenvedélyesen utálja a vichyi kormányt. De ha Vichy nem létezne, hogyan „foglalna állást” anélkül, hogy saját magának ellentmondana?
a másképpen gondolkodás szabadsága
Kár, hogy még sohasem találta magát szemben a problémával: vállalni a halált! Rájött volna, hogy az embernek olyankor nem gyűlöletre, hanem odaadásra van szüksége. Az ember nem valami ellen, hanem valamiért hal meg. Maga azonban arra tékozolta életét, hogy mindent leromboljon, amiért az emberek általában a halálba mennek. Nemcsak a fegyverkezés ellen harcolt, nemcsak az egység és az önfeláldozás szelleme ellen, de a másképpen gondolkodás szabadsága és a másképpen gondolkodókat összekötő testvériség ellen is; harcolt az általánosan elfogadott morál ellen, a Vallás, a Haza, a Család és az Otthon eszméje ellen, és általában minden olyan eszme ellen, amelyet az ember maga alkotott, ami csakis az övé, bármilyen is legyen. Maga fanatikus harcosa minden összetartozás abszolút lerombolásának. Bizonyára náciellenes, de ugyanolyan jogcímen mondhatja magát keresztény-ellenesnek is. És a nácizmus elleni harcában kevésbé volt elszánt, mint a vele még szemben álló utolsó bástyák lerombolásában.

Sajnálom, hogy ilyen — nekem szokatlan — hangon kell beszélnem. Mindig tisztelem mások gondolatait. Nem adom fel a saját nézőpontomat, de mindig igyekszem megérteni másokét is. Ezt az erőfeszítést mindig meghoztam, akkor is, ha magáról volt szó. És bár ritkán gondolkodtam úgy, mint maga, nem mondhatja, hogy bármikor is elítéltem volna; mindig igyekeztem meghallani, amit mond. Ha nem ezt tenném, olyan volnék, mint a nácik, akik már eleve tagadják az emberi gondolat jogosságát. A gondolatszabadság — amennyiben intellektuális és szellemi konformizmussal jár együtt, számomra csak kiüresedett formula. Nem érem be André Breton gondolatszabadságával.

Azt mondja, hogy a szabadságért harcol. Én azonban, ezennel megfosztom ettől a jogától. Magánál intoleránsabb embert soha nem ismertem. Ez önmagában nem zavarna, intoleranciájában akár még nagyság is lehetne. De hogy André Breton a szabadság védelmezője lenne, az abszurd állítás. Maga kizárólag André Breton szabadságának a védelmezője. Maga a kiátkozások és kirekesztések embere, az abszolutizált tanok embere, az irányított perek és végleges ítélkezések embere; elég, hogy valaki véletlenül valami olyat mondjon vagy tegyen, ami magának nem tetszik. És csak azért nem a börtönök embere is, mert ahhoz nincs elég hatalma. De csekély hatalmával is a szellemi koncentrációs táborok embere lett. Egyetlen büntetőeszköze a manifesztumok írása, és ezt bárki ellen beveti, aki másképpen gondolkodik, mint maga.

Az igaz, hogy hitet vallott. Határozottan hitet vallott André Breton mellett. E tekintetben a Revue Surréaliste-ben megjelent rózsaszín lapok valóban megdöbbentőek. Azt hihetnők, hogy a Szent Inkvizíció ülései támadtak fel. Meglepő könnyedséggel alkalmazza az efféle kihallgatások szörnyűséges taktikáját. Titkos élvezettel igazodik el a haditanácsok megdöbbentő verbális anyagában. Emlékezzék arra a boldogtalan barátjára[1], akinek csak három abszolút lényegtelen, de magának nem tetsző szó csúszott ki a száján… Mekkora felhajtást csinált ebből! Milyen buzgalommal írták jegyzőkönyveiket! Hogy fejbe csapták azt a szerencsétlent a maga rendőrei! Hóhérainak gyülekezete csontig lehántotta, még jó, hogy nem volt a kezükben valódi hatalom. A Szent Inkvizíció nem ismerte a pszichoanalízist. Tudatlanságában szerényebb volt magánál, több tisztelettel kezelte azt, amit egy ember mond. A maga kezében ez is fegyver: mert ha valaki „igent” mond, rögtön bebizonyítja, hogy valójában „nemet” mondott. És ami még csodálatosabb: ismét bevezette a szentségtörés fogalmát! Valaki „ezeket a szavakat” ejtette ki a száján! — hangzik a vád. „Ezek a szavak”, már eleve, önmagukban bűnösek. Gondolom, a 13. században, ha egy részeg fickó elkurjantotta magát, hogy „éljen az ördög”, akkor szegény elég nagy bajban volt az Inkvizíció előtt. Ám aki André Breton környezetében csak egyetlen eretnek megjegyzést is tesz, az hagyjon fel minden reménnyel. Mi ez, ha nem az anarchia hasonmása? Az ember egy személyben Isten és Bíró is? Amikor riportkörúton voltam Barcelonában, egy hónapig éltem anarchisták között. Naponta lődözték agyon egymást egy olyan szabadság nevében, amely mindenkinek csak a saját külön szabadságához való jogát jelentette. Ha szomszédja szabadsága az útjában volt, akkor bárki kétely nélkül — a szabadság nevében — legyilkolhatta a szomszédját.
egyetemes bolhapiac
Maga nem a saját hóhérával akasztatja fel boldogtalan bajtársait. Nincsenek saját hóhérjai. De hiszen a Szent Inkvizíció sem saját kezűleg égetett. Ezt a feladatot a világi hatalmaknak adta át. Szegény barátom! Inkább volnék trappista szerzetes, mint hogy harminc órán át éljek abban a társadalomban, amit maga építene fel a számunkra, amelyben az embert nem emberi minősége, hanem hittételei alapján ítélik meg, amelyben mindennek a középpontjában a maga manifesztumai állnak, ahol szomszédaink denunciánsok, ahol bírák magasodnak fölénk, ahol semmit sem tartanak tiszteletben abból, ami az ember bensőjében játszódik le, amelyben maga, ismert trükkjeivel, állandó erőszakot követ el az egyes emberen, miközben állítólag megvilágosodásban részesíti őt, és „kigyógyítja”… Hadd terítse ki beleit valamely egyetemes bolhapiacon! Igazság játéka, pszichoanalízis, automatikus írás, a hit folytonos megvallása (vagyis a manifesztumok aljasságainak ismételgetése!), legbensőbb énünk állandó mutogatása rendőri felszólításra; erőfeszítéseit, játékait, filozófiáit ugyanaz a rombolási düh hajtja. Ha hajótörést szenvednék, ha felfedező útra mennék, ha gyászolnék, ha baráti ebéden vennék részt, sohasem választanám társaimul a maga embereit. Vajon mit jelent magának az a szó, hogy „elfogadni’? A szabadságot? Szegény André Breton, de hiszen maga gyűlöli mások szabadságát!

Az biztos, hogy az én szabadságomnak (mely oly drága nekem) semmi köze sincs a maga szabadságához. Az én szabadságom szemérmesség, jog ahhoz, hogy hallgassak arról, ami a legmélyebben érint. Az én szabadságom a gondolkodás jogát jelenti; igazsága keresésében bárki kialakíthatja a közös készletből saját szintézisét, hogy eldöntse, milyen vezérelveket kövessen! Az én szabadságom jog ahhoz, hogy az ember szabadon fejezhesse ki világát. Így Einstein előszedi Newton ismert decimáljait, és felborítja a newtoni rendszert, hogy a relativitás szintén koherens, de tágasabb építményét felépítse. Szabadságom arra kötelez, hogy tiszteljem André Bretont, amikor a jobboldal és a baloldal vitáját tekinti a világ sarkalatos problémájának. Nem „ítélem el” André Bretont. De szabadságom azt is megengedi, hogy kijelentsem: „jobboldali” bajtársam, aki a nácizmus elleni kiáltványokat nemcsak aláírta, de élt is azzal a jogával, hogy a nácizmus elleni harcban meghaljon — és meghalt —, az a bajtársam közelebb áll hozzám, mint bármelyik „baloldali”, aki elővigyázatosan menedékbe bújt. Gondolatszabadságom nevében jogom van bármilyen más optikát választani, ha jobban megvilágítja azt a valóságot, amelyet én akarok olvasni. A maga gondolatszabadságát, André Breton, kitűnően illusztrálja az a fénykép, amelyet a háború előtt tett közzé „Szürrealista forradalom” című kiadványában. A képen Benjamin Péret szürrealista költő egy papot inzultál. Náci hetilapokban láthattunk ilyen fotókat arról, hogy az SA hogyan bántalmazta a zsidókat. És ez a Péret-ről készült fotó még csak nem is egyedüli bizonyítéka a maga mélységes és abszolút tiszteletlenségének az emberrel szemben. (Kivéve a párthíveit.) Maga leközölte a sajtóban, hogy az a szerencsétlen, ostoba M. A. — akivel valami jelentéktelen nézeteltérése támadt — a nemibeteg-gondozóba jár, hadd tudja meg a jövendő menyasszonya, hadd tudja meg az egész világ… Ilyesmit csak a Németországban kiadott zsidóellenes szemetekben lehet olvasni. És maga az emberi méltóság védelmezőjének vallja magát? Jogosan kérem, magyarázza meg ezt a gesztust, amelyet olyan jól ismerünk a náci sajtóból.

A gondolatszabadság nevében, maga, André Breton, színházi botrányokat provokál: ha nem tetszik egy szerző, feljogosítva érzi magát arra, hogy emberei félbeszakítsák az előadást. Hogy szétdúlják a könyvesboltokat. Nem mindenkinek van elég fegyvere ahhoz, hogy felgyújtsa az alexandriai könyvtárat.
maga nem pápa
Hajlandó vagyok az André Breton-jelenséget mint az élet egyik megnyilvánulását tekinteni. De maga nem pápa. Mint mindannyian, sokszor maga is téved. Mint mindannyian, sok mindent maga sem tud. Hisz költő, nem szociológus. Minden alkalmat megragad, hogy a munkásokról beszéljen; de vajon mit tud róluk? Én nyolc évet töltöttem el velük, éjjel-nappal. Úgy alakult, hogy éveken át megosztottam az asztalukat, a juby-i légipostán, ahol két évig egyedüli pilóta voltam a szerelők között. Ha azt mondom, hogy munkás, és azt mondom, hogy szeretem őket, akkor tudom, mit beszélek. De maga a Pigalle tér kávéházainak pincérein kívül nem ismer más munkást. Ez vajmi kevés.

Az én állásfoglalásom, a magáéval ellentétben, töviről-hegyire körülírható. Egyetlen olyan sort sem írtam le, ami miatt később magyarázkodnom kellene.

Ez annyira igaz, hogy maga — ha nem akarja elhibázni a találatát, kénytelen egy isten tudja milyen szemétláda mélyéről előkotorni ezt a „Nemzeti Tanács” históriát, amivel inszinuál. Ismerem a tézisét: eszerint nem én írtam azt a bizonyos cáfolatot, hanem valaki más írta meg a nevemben, és én csak utólag értesültem róla. Mivel nem tartom magam rendőrfelügyelőnek, és sohasem kértem magán számon a tetteit, úgy vélem, én sem tartozom magyarázatokkal. De tekintettel arra, hogy magánrendőrsége tévútra vezette, megkímélem magát egy blamázstól. Ha terjeszteni fogja ostobaságait, azonnal beperelem. A kritika nem zavar, de ha gyaláznak, azt nem tűröm el. Ezért a tudomására hozom a következőket:

A cáfolatot én írtam, a saját fehér kezemmel. Ez jelent meg a sajtóban és a rádióban.

Raul de Roussy de Sales úr (755 Park Avenue) a jelenlétemben volt szíves a szöveget angolra fordítani.

A fordítást Lewis Galantiere úr (11, East 73 utca) ellenőrizte, és Maximilien Becker úr (545, 5-ik Avenue) gépírónője másolta le egy csomó példányban.

Én még aznap beszámoltam akciómról azon a vacsorán, amelyet kiadóim, Reynal és Hitchcock urak rendeztek.

Nyilatkozatomat saját kezűleg adtam át a sajtónak, szintén azon az estén, lakosztályomban, a Ritz-Carlton Hotelben, Maximillien Becker úr jelenlétében.

Szövegét a sajtó és a rádió az én kérésemre hozta nyilvánosságra.

A Vichy-Franciaország Nemzeti Tanácsába szólító jelölésem ennélfogva értelemszerűen megszűnt, noha maga a jelölés hivatalosan sohasem jutott a tudomásomra. Ha fenti címeknek utána akar nézetni, rendőrei néhány tanulságos sétát tehetnek.

Mindettől hányni kell, kedves barátom. Maga hatalmas hegyeket mozgat meg, hogy eltiporjon egy bolhát, ami vacsora alatt megcsípte.
csendőr-szempont
André Breton, maga azt mondta, hogy semmilyen szolidaritást vagy szellemi kapcsolatot nem érez a Franciaországban maradt lakossággal. Mondhatta, mivel felesége és lánya biztonságban vannak. Azt is mondta, hogy már pusztán „Franciaország ideája” is kihozza a sodrából. Szigorú csendőr-szempontjai arra késztetik, hogy mindenkit gyalázzon, aki Franciaországban kenyeret szeretne adni a gyerekeknek, és ezért szükségképpen kapcsolatot tart fenn a vichyi kormánnyal. Úgy véli, hogy a gyerekek segítése csakis aljassággal járhat együtt. Boldoguljanak a gyerekek egyedül, keressenek maguknak ehető gyökereket!

Én azonban azt gondolom, hogy ha nem áll módunkban valami csoda folytán megalapítani a világállamot, legalább mentsük, ami még menthető. Ha néhány derék ember úgy gondolta, hogy tetteim nem hatnának katasztrofálisan az ifjúságra, és tetszene nekik a nevem, nem azért, mert irodalommal foglalkoztam, hanem mert forgalmi pilóta voltam; ha azt gondolták, hogy politikamentes kalandjaim nem adnának okot a hatóságok tiltakozására, akkor én igazán nem tudom, miért kéne őket sértegetnem. Azt pontosan tudom, hogy én mit gondolok az Emberről… és halványan azt is tudom, hogy mit gondol Doriot. Ezért szándékuk, hogy bevonjanak abba a tanácsba, számomra bizonyítja, hogy ott is vannak néhányan, akik nem licitálnak rá a nácikra, és legalább részleges életmentésekre törekszenek.

A tettekben hiszek, és nem a nagy szavakban.

Maga még nem találkozott olyan franciával, aki kész volt életét adni a hazájáért. Én azonban sok olyan franciát ismertem, aki vállalta a halál kockázatát, és meg is halt. Saját tetteim is arról tanúskodnak, hogy barátaim többet értek a maga barátainál.

[1] Roger Vailland-ra, aki a Paris-Midi című újságban valami Breton szerint helytelen megjegyzést tett.

felső kép | Man Ray: Seguidilla