EGY CSINOS NŐ MIATT
1999 december
Perceken belül indulok haza, Pilisszentkeresztre, az autóbusz motorja már jár, ajtók mind csukva. Sikerült ablak mellé ülnöm, így rövid ideig még nézhetjük egymást, ki tudja, mikor látlak legközelebb.
szerintem jópofa
Egy hurkapálca végére húzott gyűszűnyi mókusfigurával integetsz, karóba húztad a védtelen rágcsálót, amelyet tőlem kaptál, és elnevezted Sztavonyecnek dús, jellegzetesen bolgár szemöldöke miatt, szerinted kiköpött Anatolij Sztavonyec, öttusázó a Lokomotív Plovdivban (egykori vetélytársad — hihetetlen, kikre emlékszel). Csak kézzel tudok visszaintegetni; a motorosszemüveges, bőrszerkós rigó, a te ajándékod, a sporttáskámban pihen a porszívó mellett. Jancsi névre kereszteltem a madarat, Rigó Jancsi, szerintem jópofa, te túlságosan kézenfekvőnek találtad, ha madár is, sportolóról kapja a nevét, „ki a kedvenc focistád?”, kérdezted, mondtam, hogy nincsen, régen még volt: Kakas Laci, a Vasasban védett, de egy rigót már csak nem hívhatok Kakasnak, te viszont ezt tartottad jópofának; végül a Sztojcskov nevet adtuk neki közösen, legyen bolgár ő is, mint a mókus. Mint a mókus fenn a hurkapálcán.
Sztavonyec és Sztojcskov, mondtuk gyorsan, sokszor egymásután, jó kis nyelvtörő.
Tulajdonképpen a mókust nem is én találtam el, bevallom, a mellettem álló úr volt, aki hiba nélkül lőtt, Rolling Stones-os kitűző, tapadókorongon pihenő (s onnan elrugaszkodó) plasztikbéka, szőrös pók, fröccsöntött mentőautó, laposkúszó katona, amire csak rábökött a pultra ültetett kisfia, lelőtte — a hatalmas tárgyözönben észre se vették, hogy a mókus is lepottyant. Nagyüzem. Görcsösen figyelt a tulaj, minden leadott lövéssorozat után félve egyenesedett föl, nehogy a fejébe kapjon egy szoknyást. Már épp tettem le a magam légpuskáját, amikor valahonnan elém keveredett Sztavonyec — senki nem jelentkezett érte, elraktam. „Nem rossz!”, mondtad, és hátad mögül egy plüssrigót húztál elő, amelyhez a „Varázshorgászat” néven hirdetett, lakkozott fahal-kiemeléssel jutottál, amíg én légpuskáztam. Egymásnak ajándékoztuk a tárgyakat, legyenek a nap emlékei mondtuk, és te a céllövöldéhez siettél, hogy elkérhess egy kettélőtt hurkapálcát.
Így kezdődött a mi május elsejénk.
Azután kimentünk a Margitszigetre, sétáltunk, minden meteorológiai rémhír ellenére verőfényes napsütésben volt részünk, „jön a nyár”, mondtam két téma közti szünetben, mire te elmosolyodtál — nálatok már márciusban huszonöt fok van, februárban félmeztelenül nyírod a füvet a kertben, meg valami elektromos masinával fújod a száraz gallyakat a teniszpályádról, olcsó mexikói munkaerőt hívsz segítségül. Bementünk a Sportuszoda épületébe, megmutattad, hol öltöztetek, elvezettél arra a helyre, ahol az ifik beavattak benneteket, frissen igazolt sportolókat: tíz ütés a seggre vizes gumipapuccsal, a Lovász nem bírta, és elsírta magát, mire az egyik ifi szájba vizelte, a Lovász pedig hagyta, nem volt más választása — ezt minden szombaton elmesélted családi ebéd közben; te is, én isnagyon élveztük, ahogy a két nagymama egymást hergeli („ezek a mai fiatalok”), általában úgy végződött a jelenet, hogy Sinka nagymama mérgében összegyűrte és az asztalra csapta a szalvétáját, amikor nem volt rajta szemüveg, bele a levesbe, főzelékbe, mártásba, nekünk persze több se kellett; e ponton szállt be anyu: rikkantott egyet, „Elég!” — abbahagytuk, bocsánatot kértünk, soha többé, és mikor már mindenki kezdte elfelejteni, te váratlanul újra megszólaltál: „És képzeljétek, nem köphette ki a Lovász!”, vadul röhögtem a markomba.
Mintha csak most történt volna.
sose szabadna megszűnniük
Javasoltad, hogy egy kávéra üljünk be a Sziget cukrászdába; „bezárták”, mondtam. Nagyon csalódott voltál. Ide jártatok fagyizni az öttusa-edzések után — vanília-puncs, két forint, csokifagyit nem ettél, mert elhitted, hogy az fagyasztott marhavér —, tíz évvel ezelőtt, amikor utoljára itthon jártál, még üzemelt, őszinte örömmel vetted tudomásul, hogy még léteznek ilyen helyek, mint a Sziget: „az ilyeneknek sose szabadna megszűnniük”.
Meghívtál ebédre egy elegáns étterembe; otthonosan válogattál a méregdrága ételek közül; én levest ettem és Gundel palacsintát, az árából Borbála királyi lakomát tudna összeütni az egész családnak. Te valami halkülönlegességet rendeltél. Engem is biztattál, hogy próbáljam ki, de csak a tiédből csipegettem, hát mit mondjak, tényleg fantasztikus. Azután átsétáltunk az étterem kávézójába, külön szoba, benne márkás öltönyökben ücsörgő külföldi üzletemberek; én dupla eszpresszót ittam, te valami egészen furcsa specialitást, Bécsben próbáltad először, egy orvos-világkonferencián kaptátok a szállodában. A tiédhez két apró csokoládé is járt, gyönyörű ezüstpapírba csomagolva, de mivel fagylalton kívül mind a mai napig semmiféle édességet nem eszel, nekem adtad; én meg elfogadtam, pont két darab, a gyerekekre gondoltam. Megkérdezted, zavar-e, ha rágyújtasz egy szivarra, „dehogy zavar!”, pedig már a két asztallal arrébb szivarozó arabok füstje is elviselhetetlenül fojtogatott. Fizetés címén egy arany színű bankkártyát helyeztél a frakkot viselő pincér tálcájára, mire én, fogalmam sincs miért, elővettem a pénztárcámat, kihúztam a frissen kapott Cirrus/Maestro OTP kártyámat, és a fejemet csóválva mormoltam, hogy „Basszus kulcs, az enyémet most kell majd meghosszabbítani!” Éreztem: arcomat elönti a vér — ebből szerencsére semmit se vettél észre, talán meg se hallottad, a kialvó kubai szivar újragyújtásával voltál elfoglalva.
Azt javasoltad, menjünk sétálni a Népligetbe, beszélgessünk kicsit. Ettől persze megijedtem, akkor majd te is kérdezgetni fogsz rólam, rólunk, átveszed az irányítást, amit mindaddig görcsösen magamnál tartottam: megszólalásaimmal, kérdéseimmel pillanatnyi csöndet se engedélyeztem; egyes válaszaidra oda se bagóztam, már a következő kérdésen törtem a fejem, csak hogy szóval tartsalak, és te ne kérdezz — mint ahogy arra számítottam is, remek partner voltál: fogalmad se volt, hogy manipulállak, hogy teszem alád a lovat, élvezted saját beszámolóidat: golf, tenisz, öregfiúk öttusa-találkozó San Franciscóban, beszéltél a volt feleségedről, Maggie-ről, egy buta kaliforniai lány, most már így emlegeted, holott néhány évvel ezelőtti leveleidben olyan gyönyörűen írtál róla, elképedtem, mennyire tudsz szeretni.
Nem úsztam meg, le kellett ülnünk egy padra a parkban. Hatalmasra nyílt szemmel felém fordultál, és hozzákezdtél a kérdezősködéshez: „Mi újság Pilis-szentakármin? Hogy van Borbála, mi van a gyerekekkel?” Érdeklődtél, kaptam-e fizetésemelést, ugyanis az interneten, kábé fél évvel ezelőtt, olyasmit olvastál, hogy tervbe van véve a pedagógusbérek emelése.
már nincs velünk
„Borbála jól van — mondtam —, sokat dolgozik otthon, nemrégiben új kötete jelent meg, ki is akartam küldeni neked, csak aztán… Dávid meg továbbra is nagyon jól tanul, nemrégiben nyert iskolai matekversenyt, amivel jogosultságot szerzett, hogy indulhasson a megyei pályázaton, pedig tudod, még csak ötödikes… A kis Bori úszni jár, heti négyszer, az edző szerint még többször kellene, nagy tehetség, hétvégén csak vele akar foglalkozni, persze nem ingyen… amíg élvezi, és nem megy a tanulás rovására, hadd ússzon”, mondtam vállvonogatva, mintha mindez egy csöppet se lenne érdekes; és máris a ház körüli felújításra tereltem a szót. Ám te, ellentétben velem, igenis odafigyeltél arra, amit mondok, minden egyes mondatra, szóra, így azonnal feltűnt neked, hogy a Klárikát, a legkisebb gyerekünket kihagytam a sorból. „Na és a Klári?”, érdeklődtél csodálkozva; én pedig ijesztő közömbösséggel válaszoltam: „Klári már nincs velünk.” Többet nem kérdeztél, pedig azt hittem, fogsz. Csöndben maradtál, nem tudtad, ilyenkor mit kell mondani, inkább vártál: ha akarom, biztosan elmesélem.
Eztán már te se tudtál felszabadultan cseverészni: többé nem esett szó a napsütötte Kaliforniáról, a hawaii teleléseidről, csak emlékeztünk. Igyekeztél újabb és újabb szórakoztató történeteket felidézni a gyerekkorunkból, de nevetéseden érezni lehetett a kényszerűséget. Te lettél az, aki percnyi csöndet sem enged.
A Belváros felé indultunk.
Korábban szó volt róla, hogy kimegyünk a temetőbe a szüleink sírjához, de ez, még ha nem beszéltük is meg, a népligeti társalgás után egyértelműen lekerült a programról. Maximum majd egyedül kimész, gondolhattad, hiszen még három teljes napig leszel Budapesten. Én kéthavonta egyszer úgyis följövök Pestre… vagyis hogy hetente.
Legutolsó látogatásod óta rengeteget változott a Belváros. Amit különösen szembetűnőnek találtál, az a sok peep-show meg night club. Elmesélted, hogy a kis mikrobuszról — amellyel a repülőtérről hoztak be benneteket —, az egyik téren, a nevére (a bolgár Sztavonyecével ellentétben) nem emlékeztél (pedig a közelben laktunk), a kirakatban fürdőruhás nő táncolt egy fémrúddal, nem is táncolt, vonaglott; pont pirosat kaptatok, az amerikai orvoskollégákkal alaposan megnézhettétek — „ilyen azért nem volt”, jegyezted meg, Amerikában, a szabadság hazájában hasonlókért bírság és börtön jár. Meséltem, hogy Budapest lassacskán egy nagy darab, amerikai típusú bevásárlóközpont lesz (Shopping Mall, ti így hívjátok), sorban épülnek, egyre nagyobbak, a város legkülönbözőbb pontjain nőnek ki a földből — „meglátod, mikor legközelebb jössz, addigra össze fognak érni.”
jó kis testvérkapcsolat
Az egyik központba el is vittelek, noha láttam rajtad, egyáltalán nem hoz lázba az ötlet, ezt mégis muszáj volt beiktatnom a programba, méghozzá ügyesen, rejtve, hogy te semmit se vegyél észre a tervből: sétálgattunk, lófráltunk föl-alá, teljesen közömbös dolgokról beszélgettünk; aztán egy Keravill előtt megálltam, és magam elé motyogva bámultam a háztartási gépeket; félszemmel téged néztelek, figyeltem, miként reagálsz arra a mondatomra, hogy „Égető szükségünk lenne egy új mosógépre”, de továbbra is ugyanolyan rezzenéstelen arccal meredtél magad elé, talán nem hallottad; viszont ha mégis, hülyén jött volna ki, ha megismétlem, ezért inkább mellékmondatot fabrikáltam: „…a régi Hajdúnk már teljesen használhatatlan: leégett a motorja.” Semmi. Teljesen máshol jártál. Rettentő idegesség fogott el: ha nem sikerül kipréselnem belőled egy új mosógépet, jobb, ha haza se megyek. Már nem is tudom, hányszor szólt Borbála — szerinte egy milliomos testvértől igazán semmiség egy ilyen kérés teljesítése, nem havi ezer dollárokat követelünk, csupán egy új mosógépet szeretnénk, egy jó minőségűt, amelyik sokáig bírja: „Nem úgy van az — mondtam —, hogy az ember csak úgy odalök egy mondatot a bátyjának, minden előzmény nélkül: ’Légy szíves, vegyél nekünk egy mosógépet!…’”. „Jó kis testvérkapcsolat, mondhatom”, szólt Borbála, s kíméletlen üvöltözés vette kezdetét — bizony gyakori vitaalap vagy minálunk, kedves milliomos testvér.
Hamarosan kiderült, miért is nem figyeltél rám, miért bambultál üveges szemekkel, nyakadat a Keravill bejárata felé nyújtogatva.
Hirtelen magadhoz húztál, és az üzletbe mutattál: „Látod azt a porszívót? Ott, az a zöld!”. Bevontattál a boltba, és közelről is megmutattad. „Pontosan ilyen van nekem is, ez a legjobb a világon”, győzködtél hihetetlen lelkesedéssel — svéd márka, nemrég vettél ugyanilyet, iszonyatos ára van Amerikában, viszont itt, itt meglepően olcsó, mármint hogy neked, mert például az én havi fizetésemnél vaskos ezresekkel több. Atkát szív, programozható, ki tudja, hányféle funkciója van, csavarható, emelhető, állítható dőlésszögű, satöbbi. „Mindjárt jövök! — szóltál. — Kinn várj meg!” És tíz perc múlva megjelentél, kezedben egy hatalmas kartondobozzal. Megvetted nekünk az atkagyilkost.
Többször is megköszöntem, miközben az eszem azon járt, mit mondok majd Borbálának, amikor kinyitom a dobozt, és előhúzom a porszívót — mi magunk is a minap vettünk egyet, nem kis lemondások árán.
Körülbelül hasonló lelkesedéssel rohantál be egy sportboltba és óriási Adidas táskát vásároltál, legyen miben hazavinni a porszívót.
Fél hét volt, amikor az órámra néztem, sietnünk kellett a buszpályaudvarra.
Taxival mentünk. A sofőr ismeretlen, szűk mellékutcákban döfött, elkerültük a csúcsforgalmat — tájékozottságát eszeveszett borravalóval jutalmaztad. Míg odaértünk, elmeséltem, hogy minden valószínűség szerint lesz internet-hozzáférése az iskolánknak, és akkor majd tudunk e-mailezni, a pályázat már be van adva, augusztusra lesz válasz. Igen, az e-mail az jó, egy üzenet megírása nem olyan nagy hercehurca, mint levéllel bíbelődni, akkor majd többet fogunk tudni egymásról, nemcsak annyit, amennyi egy kétoldalas, A5-ös méretű karácsonyi lapra ráfér. A telefonbekötés szintén folyamatban van — egyszóval nagy dolgok történnek a mi falunkban. A taxiban még arra is volt idő, hogy gyorsan megvitassuk: jó-e a technika gyors ütemű fejlődése vagy sem — aggodalmamat fejeztem ki, hogy az unokáim már képernyőn fogják olvasni az Egri csillagokat, te persze technika-párti vagy, már csak a foglalkozásodból kifolyólag is, fölsoroltad, milyen szörnyűségek következhetnek be egy kórházban, ha nem állnak rendelkezésre a legfejlettebb technológiával készült orvosi berendezések, műszerek.
Megérkeztünk.
Még maradt tíz percünk.
nincs
Meghívtalak egy kávéra a buszpályaudvar büféjében, és ott megkérdezted — mint legutolsó látogatásod alkalmával, és a karácsonyi üdvözlőlapok utóirataiban —, nincs-e szükségünk valamire. És én most is ugyanakkorát nyeltem, mint ilyenkor szoktam, de ezúttal se bírtam mást mondani, mint azt, hogy nincs. Azt vártam, hogy visszakérdezzél: biztos nincs-e. Akkor talán mondtam volna valamit. De nem kérdeztél, mert pont egy föltűnően csinos nő sétált el előttünk, és őrá figyeltél. Talán ha nincs a nő… áh, nem tudom.
Egy órám van, hogy kitaláljam, mit mondok Borbálának.