EGY BIZONYOS KARÁCSONYI TÖRTÉNET

Ez nem is karácsonykor történt, legalább két nappal korábban, aznap, amikor az emberek magukban kezdtek beszélni.

IBUSZ-szobánk lakója, Késmárki, a Corvin Áruháztól a Marx térig négy ilyen figurát figyel meg a villamoson, mielőtt leszállna. Az első mereven elfordítja arcát és az ablakon bámul kifelé, mintha nem akarna tudomást venni a szemközt ülőről, aki kénytelen kihallgatni őt. Rezzenetlen arccal, hangsúlyok nélkül hadar, ha léleg­zetet vesz, utána belegyorsít, hogy utolérje magát. A szemüveges nő ellenben nem siet — karját lehúzza két nehéz reklámszatyor —, néha lehunyja a szemét, mint akinek minden önuralmát össze kell szednie, de nem emeli fel a hangját, most még nem. Bárki azt hihetné, hogy a szomszédjával vitázik. Csak Késmárki nem hiheti, mert ő a szomszédja. Hátra is fordul, ott lesz talán, akihez a nő mondani­valóját intézi — így fedezi fel a harmadikat. Hóna alatt bronz atléta, a győztes jutalma (pentatlon? sakk? tájékozódási futás?), ez már nem türtőzteti magát. Han­gosan felröhög: nem derült ki, soha nem fog kiderülni, közli kiabálva, soha, sejtel­mük sem lehet, nem szedik ki belőlem. Mohón méregeti hallgatóságát, hátha még­is. A Dessewffy utca magasságában járunk. Hősünk érdes dörmögést hall megint: a magáét. Megköszöni a gondviselésnek — poste restante, ha ki majd érte jön —, hogy nem pesti lakos, hogy útja alapjában véve nem sietős, dolga könnyű, súlyos közlendők nem feszítik, és mindentől eltekintve — vagy ahogyan ő maga szereti mondani: az ésszerűség határain belül — rendezett élet, család és középvezetői állás várja a Pest megyei Unyban.

kihez beszél

Bosszankodva harapja össze ajkait, állkapcsa megfeszül: mi ez? Kihez beszél ő egy villamoson, ahol senkit sem ismer, a Corvin Áruház és a Marx tér között? Kinek a hangja ez? Biztos, hogy az övé? És ha már magában, miért nem az igazat?

Már túl volt a vásárlásokon, telefonálni próbált az aluljáróból, amikor az a nő belékötött: megbolondultál? mit képzelsz? telefonálni fogsz? Unyba akarsz telefo­nálni? Ami azt illeti, ez nem a magában beszélős fajtához tartozott. Megfogta Kés­márki könyökét, az ellökte magától — ha valamit utált, hát az ilyen könyökfogdosást ki nem állhatta — hiába, egyszerűen nem lehetett lerázni.

Majd otthon, otthon majd megbeszéljük, gyere csak. Bátran hazajöhetsz, tudod mit, én nem is emlékszem semmire. Tessék? Rettegett az efféle jelenetektől. Egy forgalmas aluljáróban, ráadásul. De hová cipeli ez az asszony. Nem is mandula­szemű, nem is feszes járású, nem is volt a táncverseny győztese 1981-ben az Új­pesti Közösségi Házban. Mit akar tőle. De miért megy akkor vele. Oda se figyel rá.

Megállíthatatlanul magyaráz. Jobb volna, ha legalább nem magyarázna. Hát jól van. Akkor legfeljebb elkísérte. Csak lesznek hozzátartozók, akiknek a gondjára bízza. Vissza a Jókain. A Mozsár utca ide csak néhány sarok.

ismeri a hatályos rendelke­zéseket

De másként történt. A Gázművektől a pasas, amikor benyitottak, erősködött, hogy nyomban fürödjenek meg, mielőtt kikapcsolja a szolgáltatást. Emberileg megérti Őket, ezért hajlandó várni, amíg megfürdenek, rágyújt és vár, de többet nem tehet. Késmárki állította, hogy ehhez nincs joga, ő ismeri a hatályos rendelke­zéseket. Végül mégis megfürödtek. Késmárki is, bár végig kitartott amellett, hogy ő nem tartozik ide, viszont mindene teli lett korommal, mire sikerült visszahelyezni a kémény nyílás-elzárót. Hiába. Most, hogy nincs fűtés, a gyerekek nem alhatnak itt, át kell őket vinni a mamához. A mamától aztán volt mit hallgatniuk. Hallgattak, már-már cinkosan.

A következő napokban Késmárki tett még néhány erőtlen kísérletet, de valahogy minden összeesküdött (mellette? ellene? jobb lesz, ha nem moralizálunk). A Cor­vin Áruházban vásárolt selyemblúz mindenesetre épp a nő mérete volt. Véletlen? Ha az, sorsszerű, mondogatták utóbb régi barátai. Igaz, a nagyobbik fiú nem volt hajlandó felismerni őt, a kisebbik ellenben a nyakába csimpaszkodott és könyörgött, hogy forgassa a levegőben, mint azelőtt. Különben is: múlhat az élet gyerme­ki szeszélyen? A túlfeszített idegek játékán? Azon, hogy csak nagyon erős pálinka volt a háznál? Hogy hamarosan az is elfogyott?

Karácsonykor Késmárki sírva vallotta be, hogy gondolatai szüntelen ott keringe­nek az unyi kis lak körül. De járt-e ott valaha is? Mindannyian rabszolgái vagyunk képzeletünknek: annál makacsabbul kísért, minél lehetetlenebbre fordul az éle­tünk. Nem épp Késmárki vágta ezt Anna fejéhez? És viszonzásképpen nem tárta fel neki a szívét, a közelmúlt ballépéseit, valamint azt a két férfit, akivel többé soha? De hát nem erről van szó. Dehogynem.

Enyhe bűntudat és valami felszabadult, bár roppant zavaros érzés tette feledhetet­lenné az ünnep éjszakáján történteket. Késmárki többek között ezüst szűzmáriás kulcstartót kapott e körirattal:

SZÉP. FOG. SZENT. SZŰZ. KÖNY. ÉRETTÜNK

Őrizte évekig, ha nem is viselte.

(A kulcs a zsebében, ez tény, nem illett bele a zárba. Csakhogy a zárat minden­képpen le kellett már cserélni.)

kép | shutterstock.com