Mesterházi Márton

EGY ALKOTMÁNYOS PUCCS ANATÓMIÁJA

2013 október

EGY ALKOTMÁNYOS PUCCS ANATÓMIÁJA

LIVIUSBÓL  

Adott két ellenérdekelt osztály: a hatalmukhoz ragaszkodó patríciusok és a további jogokat követelő plebejusok. 

I. e. 451-re konfliktusuk kikényszeríti egy kölcsönösen elfogadott alaptörvény létrehozását. Küldöttség indul Görögországba, tanulmányozza Szolón törvényeit; majd tíz consuli jogú decemvirt választanak: consuli rangot viselt és/vagy joghoz értő patríciusokat. Ezek elkészítenek tíz törvénytáblát. A társadalmi egyeztetés példamutatóan korrekt („felszólították a népet, menjenek és olvassák el a bemutatott törvényeket, melyek egyenlő jogokról gondoskodnak gazdagok és szegények számára… a cikkelyeket vitassák meg egymás között, majd terjesszék a nyilvánosság elé, mit kellene még hozzátenni, vagy talán elvenni belőle: olyan törvényei lesznek ezek a római népnek, mintha a közvélemény nem csupán jóváhagyta, hanem szinte maga alkotta volna.” ) A népgyűlés aztán elfogadja a törvényeket, „amelyek még ma is… minden köz- és magánjog forrását jelentik.”

A PUCCS

Elterjed a hír, hogy két tábla még hiányzik: új decemvireket kell választani. Az előző testület vezetője, Appius Claudius fölismeri a sajátos lehetőséget: választási kampánya során elhatárolódik korábbi társaitól, és populista szólamokkal – a gyűlés elnökeként – könnyen manipulálható tagokat választat meg decemvirnek, elsősorban önmagát. 

a megföllebbezhetetlen hatalom jelvényei

I. e. 451. május 15-én lépnek hivatalba a megföllebbezhetetlen hatalom jelvényeivel, intézkedéseik önkényesek, vesszőztetnek, kivégzéseket hajtatnak végre, s a kivégzettek vagyonára ráteszik a kezüket. De mindezzel kizárólag a plebejusokat sújtják: „az atyákat kímélték”. 

A patrícius osztály látja, hogy a decemvirek korlátlan hatalomra törnek, de – mondhatni kajánul – kivárnak: „A legelőkelőbb atyák gyűlölték a decemvireket, gyűlölték a népet is; nem helyeselték ugyan a történteket, de úgy gondolták, hogy a nép megérdemli sorsát: mivel mohó szabadságvágya döntötte szolgaságba, nem kívánnak segíteni rajta; gyűjtögessék csak a sérelmeket, s a jelenlegi helyzettől undorodva, áhítozzanak végre a két consul hatalmára és a régi állapotokra.”

Időközben a hiányzó két törvénytábla elkészül. 

Elérkezik i. e. 450. május 15. Az egy évre megválasztott decemvirek jog szerint kötelesek volnának leköszönni. Nem köszönnek le, nem írják ki az új választógyűlést. A lezajlott puccs immár tagadhatatlan. 

A Tarquiniusok elűzése (i. e. 509.) óta a zsarnokság gyűlölete mélyen beivódott Róma népébe. Patríciusnak és plebejusnak ekkortól közös az ellensége. Ám a patríciusok a passzív ellenállást választják: „megundorodva a közügyek állapotától visszavonultak birtokukra, és felhagytak közéleti tevékenységükkel, gondolván, hogy távol tartják magukat a gazságoktól…”

 Külső erő, két rivális szomszéd nép lép a folyamatba: a sabin és az aequus sereg fenyegeti Rómát. „A decemvireket rákényszeríti a félelem, hogy tanácskozzanak a senatusszal”; az első hívást az atyák bojkottálják, a másodikra valamiféle ellenállás szándékával összegyűlnek. 

a törvényesség morzsáját sem

A puccsisták első manővere: megtiltják, hogy katona-állításon túl bárki másról, (nyilván az ő jogtalan uralmukról) beszéljen. A senatus Valerius-Horatius frakciója élesen tiltakozik „a tíz Tarquinius” („akik a törvényesség morzsáját sem hagyták meg az államban”) diktátuma ellen; mások békítőleg szólnak a törvényesség védelmében; az egyik decemvir bátyja viszont követeli a tilalom betartását („most hintik el a belső viszály magvát, amikor az ellenség szinte a kapuk előtt áll”). A puccsisták a fenyegetés taktikáját választják.

„A volt consulok és az idősebb atyák, akik változatlanul gyűlölték a tribunusi intézményt… szinte jobban szerették volna, ha a decemvirek későbbi időpontban majd önként lemondanak hivatalukról, még mielőtt a népharag feltámad ellenük. Ha ugyanis óvatosan kormányozva elérik, hogy a hatalom a nép lázongása nélkül kerül vissza a consulok kezébe”, a nép lemond a tribunusi tisztségről. 

Megtörténik a sorozás, és a tíz puccsista hadvezéri rangban vonul a sabinok, illetve az aequusok ellen. A katonák (plebejusok) egyfajta sztrájkhoz folyamodnak: fölszerelésüket hátrahagyva védett táborokba menekülnek. 

A samnisok elleni tábort vezénylő decemvirek – talán tekintélyük helyreállítása végett? – az egyik ellenzéki nézeteket valló tisztet kiküldik földerítésre, és kommandósokkal meggyilkoltatják. A tiszt azonban kiváló harcos, hosszan küzd életéért; a holttestéért küldött cohors megállapítja, hogy római katonák ölték meg. A puccsisták „hamar katonai tiszteletadással, államköltségen eltemettetik.” Ám a gyalázat híre mindkét hadseregben elterjed.

Az aequusok elleni táborból a katonák „menetoszlopban vonulnak Rómába, s valahány plebeius eléjük kerül, arra buzdítják, hogy álljon közéjük, vívják ki újra a szabadságot, válasszanak újra néptribunusokat.”

A PUCCS BUKÁSA

Az időközben összeült senatus megpróbálja a formálódó népfölkelést politikus módszerrel leszerelni: kiküldenek a lázongókhoz három volt consult megvizsgálni, hogy az ellenség helyett miért tulajdon hazájukkal fordultak szembe. A katonák – a plebejusok valamiféle élgárdája – „jól tudták, mit kellene válaszolniuk; de nem akadt közöttük, aki szószólójuk legyen.” Ráébrednek, hogy politikailag is meg kell szerveződniük, vezetőket kell választaniuk, mert zúgolódó tömegként esélytelenek. A másik hadsereg hasonlóképpen vezetőket választ, és rendezetten Rómába vonul. A senatus most már egységesen követeli a puccsisták távozását, ám azok ragaszkodnak hatalmukhoz, a törvények életbe lépéséig – melyet tetszésük szerint halogathatnának. Erre a katonák végső érvként kivonulnak a városból a Szent Hegyre – akár elődeik i. e. 494-ben. „A nép követte a hadsereget, senki se maradt a Városban, aki koránál fogva már járni tudott… kérdezgetve, hogy kire bízzák sorsukat egy olyan városban, ahol nem szent többé sem a jó erkölcs, sem a szabadság.” 

beletörődik

A senatus végre beletörődik a néptribunusi tisztség helyreállításába, és elérik, hogy a puccsisták a nyilvánosság színe előtt lemondjanak. Megválasztják a néptribunusokat, a consulokat. Halálbüntetés terhe mellett törvénnyel tiltják „olyan tisztviselő megválasztását, akinek ítélete ellen nincs föllebbezés”. 

Kitűzik a puccsisták tárgyalásának napját, ketten öngyilkosságba menekülnek, a többieket száműzik. A hadsereg legyőzi a sabinokat és az aequusokat. 

Végül is a puccsisták logikusan viselkedtek. A plebejusokat a zsarnokság rászorította a logikus viselkedésre: a katona-sztrájkra, a lázadásra, a szerveződésre, a kivonulásra. A patríciusok gondolkodása azonban nemigen érthető. Nem gondolhatták, hogy „a decemvirek majd önként lemondanak hivatalukról”. Hogyan is hiheti a mindenkori patrícius-oldal, hogy a puccsista zsarnokság előbb letöri a plebejus oldal szarvát, majd önként visszaszolgáltatja a hatalmat az ő hagyomány-szentelte kezébe?

kép | shutterstock.com