Csengery Kristóf

ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT

[TÉNYFÉKEZŐ] [2010 november]

ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT

Van, aki mászik. Van, aki áll,
     két lábbal a földön. Van, aki lépdel,
s van, aki hiszi, hogy egyszer szállni fog
     a szikrázó magasban, társalogva a széllel.

Álmában kísért a sirálylebegés,
     súlyát beszívja a matrac, a párna.
Üdvözülten ujjong, mintha a
     habos, fehér felhőkön járna.

A reggel ólomsúlyt akaszt
     a nyakra, a törzsre, a lábra, a karra,
s ő menni is alig bír, pedig
     mint álmában, most is repülni akarna.

Fölfelé vonzza egy titkos erő.
     Belefeküdve az áramlatokba
vitorlázna a hegyek fölött,
     mint aki már sohase fogja

koptatni a járdát – ehelyett
     a mélyben botorkál, a sárban térdel,
nehézkesen mozdulva, csontjaiban
     a könnyűség hamis ígéretével.

Az úszás, a siklás, a suhanás,
     a madárhal-élet a légóceánban
nem hagyja nyugodni, őrlődik Ég
     és Föld között, mint aki hazátlan

itt is, ott is. Szeretne a vad
     örvényekben forgolódni – félig
angyali, félig állati lény –,
     s érezni: olyan törvények védik,

melyekről csak a zsigerei
     tudnak. Aztán, ahogy belátja,
hogy hiába a sóvárgás, hiába a nagy
     kékség kitartó csábítása,

nem röppenhet fel, a parancsoló
     tömegvonzás idelent marasztja,
s csak a szemével küldhet nyilat
     a szédítve hívó kristálymagasba,

mást gondol: ha repülnie nem
     lehet, hát jöjjön a Nagy Ugrás,
hasítsa úgy a levegőt,
     s íveljen, ahogy senki se tud más;

egyetlen mozdulatba sűrítse a
     csalódás, amit évekbe vágyott
széttagolni a makacs remény
     terve, s ő, míg zuhan, élhesse át ott,

Ég és Föld között, íjjá feszülve,
     amiről álmodott korábban,
mielőtt élettelenül
     elterül a teste az udvar porában.

kép | Hórusz Archívum