Kapitány Máté

ÉDES-SAVANYÚ

2010 január

ÉDES-SAVANYÚ

Magasságom száznyolcvanhét centiméter, súlyom közel kilencven kilogramm, úgyhogy joggal mondhatom: kilógok közülük. Persze a hajam szőke, a bőröm fehér, és a szemem is más formájú, mert magyar vagyok, európai. Nem viselem a mongol ősök jegyeit, kisebb eltérésekkel bár, de lényegében pont úgy festek, mint az apám, aki cipész, ahogyan nagyapám is az volt. Én viszont nem vittem tovább a családi hagyományt, pincér lettem egy kínai étteremben. Már négy éve dolgozom itt, de amikor apám megtudta, hogy a ferdeszeműeknek fogok melózni, megivott egy pohár bort, megtörölte a száját, majd szólt anyámnak, hogy hívja fel gyorsan a nagyapámat, és újságolja el neki, az unokája eltervezte, hogy hülyét csinál magából. Akkor költöztem el otthonról, albérletbe, egy idegbeteg egyetemista csaj és egy lusta szerelő mellé. A csaj megállás nélkül azon szorong, hányast kap a következő vizsgán, a srác pedig mindenáron le akarja fektetni a csajt, de az inkább tanul. Én meg rendesen bejárok az étterembe, mindennap kilencre, és nem foglalkozom a körmét rágó lánnyal meg az unatkozó, kangörcsben fetrengő sráccal.    

túltárgyalt téma

Rendszeresen túlórázom, legtöbbször tíz-tizenkét órát vagyok bent, nap végére kifáradok. Az összes többi dolgozó kínai, a szakács, a pincérek, az étterem tulajdonosa, mind törik a magyar nyelvet. Nem szoktam velük beszélgetni, igaz, ők sem velem, elvégre miről is tudnánk mi beszélgetni, a magasságom már az első év után túltárgyalt téma lett. A két pincérnő a mai napig sokat nevet rajtam, biztos esetlennek tartanak, vagy lomhának, nem tudom, de valahányszor együtt várakozunk az új vendégekre, ők összebújnak és sugdolóznak, mint a kamaszlányok. Ez azért idegesít. De nem szólok rájuk, csak nézek mozdulatlanul magam elé, amitől még jobban kuncognak.    

Néha megfordul a fejemben, mi volna, ha valamelyiket teherbe ejteném, vajon hogy nézne ki a gyerekünk, talán szőke, ferde szemű kis mutáns lenne belőle. 

A konyhán mindig nehéz zsírszag fogad, párolják a zöldségeket, sütik a mézes csirkéket, bambuszcsírákat dobálnak, édes-savanyú leveseket forralnak, saját nyelvükön hadarva. Kedvem volna felbosszantani a szakácsokat, utánozni az izgatott kiabálásukat, vagy csak a szemük láttára leölni egy kurva pandát.  

Apám azt szokta mondogatni, amikor időnként telefonon beszélünk, hogy majd meglátom, egy-két évtizeden belül ezek uralják a világot, szépen lassan benépesítik a mi országunkat is, hiszen már el is kezdték, jönnek hullámokban, csapatostul. Arról is sokat panaszkodik, hogy már a cipészek között is megjelentek. Nem azt mondom – szentségel a telefonba –, hogy táborokba kellene küldeni őket, de valami megoldást muszáj lesz találni, én meg ilyenkor elköszönök, és leteszem a telefont.

hxdbzxy, shutterstock.com

A lakásban az egyetemista lány minden áldott este megkérdezi tőlem, megszokásból vagy udvariasságból, hogy milyen napunk volt az étteremben, jó volt-e a forgalom, mittudomén, én meg, bár gyakran semmi türelmem sincs hozzá, mindig válaszolok, hogy igen, köszönöm, ment minden rendesen, vagy nem, sajnos, ma kevesebben jöttek az átlagosnál. A szerelősrác is otthon van, sokszor elgondolkodom, vajon ez mikor dolgozik, meg miből él, de ő legalább nem faggatózik, csak nyavalyog nekem a sötétben, hogy hú, de jól esne már egy alapos dugás. Erre meg nem tudok mit felelni, csak hümmögök szerencsétlenül, hogy hát igen, ez már csak így van.  

A tulajdonos ritkán jelenik meg, olyankor végigvizslat mindent, vagy két fejjel alacsonyabb nálam, mégis hajlonganom kell előtte, erre már az első munkanapomon figyelmeztettek, kezet persze nem fog velem, csak bizalmatlanul végigmér, aztán odakrákog valamit a pincérnőknek, akik szokás szerint röhögnek egy sort. Én igyekszem csak a munkára koncentrálni, igyekszem kihasználni, hogy jobban kommunikálok a vendégekkel, mégis azt látom, hogy nekem rendszerint kevesebb borravalót adnak. Csak tudnám, miért. Talán nem tetszik nekik a látvány, hogy egy fajtársuk a sárgáknak gürcöl a saját hazájában. Talán lenéznek emiatt, meg aztán pincér is vagyok, azt meg úgyse tartják túl nagy hivatásnak. Miért nem tudsz egy rendes, patinás étteremben dolgozni inkább, édes fiam?, nyöszörög a szinte vak nagyapám, hiába magyarázom el, hogy azért, mert itt kaptam állást, ott meg nem, és hogy pénzt itt is keresek – nem mindegy? Cicceg – ilyenkor esküszöm, pofon tudnám ütni. 

ennyit a nosztalgiázásról

Egyik nap volt iskolástársam lépdel be az étterembe, karon vezetve mutatós barátnőjét, elegánsan, hátranyalt hajjal, mint aki sokra vitte. Először nem ismer fel, leültetem őket egy asztalhoz, a hölgy vagyonokat érő kabátját óvatosan felakasztom a fogasra, és csak akkor szólítom meg a fiút, hogy szevasz, én vagyok az a b-ből, Jutka néni osztályából, titeket irodalomra tanított, ha jól emlékszem. A fiú felvonja szemöldökét, összenéz barátnőjével, aztán kelletlenül rám mosolyog, ja igen, szevasz. Ennyit a nosztalgiázásról, gondolom, italt, mit hozhatok? Kiszolgálom őket.

Ma szerda van, bent van a tulajdonos is, ennek örömére nem törünk tányérokat, és a szakácsok főztje is finomabb. Sok a vendég, este majd beszámolok a pánikbeteg bérlőtársnőmnek róla, mindenki elégedett, én kicsit meggörnyedek, hogy ne tűnjek annyival magasabbnak a többieknél. Nem akarom, hogy a négyszemélyes asztalnál falatozó családapa rám mutasson, és tudáselőnyétől magabiztosan odavesse a fiának, nézd, ott van Gulliver, nagyjából így képzeld el.

Az egyik vendég magához hív, és közli velem, hogy rágós a hús, én meg úgy kérek elnézést tőle, mintha én vettem vagy sütöttem volna, rögtön kicseréljük, uram, ő meg kedvetlenül legyint, tudja mit, inkább hagyja, így is van elég problémája. Megdermedek, elönt a harag, szóval van elég problémám így is, szolga vagyok, idegen nép szolgája, erre gondolt. Nem szabad veszekedni a vendéggel, nem szabad elűzni őt az étteremből, nagyon fontos, hogy távozáskor, mikor talán vissza is pillant egyszer, úgy határozzon, hogy visszatér még erre a remek kis helyre. Én azonban ebben a pillanatban nem igazán törődöm mással. Ezt mégis hogy érti, uram, suttogom fojtott méreggel, ő egészen megdöbben, széttárja karját, nyugodjon meg, én csak figyelmes akartam lenni magával, hát nem volt az, mordulok rá, mégis mit képzel, maga talán mindent tud rólam, erre ő feláll az asztaltól, és megkérdi, hogy elpattant-e bennem valami, erre vicsorogni kezdek, de érzem, hogy valaki megfogja a karomat, és elhúz. A vendég helyeslően bólogat, felkapja zakóját, és szitkozódva, fizetés nélkül távozik. Senki sem tartóztatja, a tulajdonos, aki elrángatott, még alázatosan bocsánatot is kér tőle, hogy én kellemetlenséget okoztam, alig tud magyarul, de hízelegni és szolgamódra motyogni nagyon tud, miközben olyan erősen szorítja a karomat, hogy könny szökik a szemembe. Munka után beszélés, szól torokhangon, és kisiet a konyhába lecseszni a szakácsokat a rágós hús miatt. Én a mosdóba rohanok, hideg vízbe áztatom az arcom, igyekszem lemosni a lázadást. Az esti focimeccsen Románia ellen játszunk majd, naná, hogy kikapunk, gondolom, csak úgy ráadásképpen. A hideg víz azért segít, fagyosan csípi az arcomat, feszül, lüktet a szemem, hiába hunyom be.

aphotostory, shutterstock.com

Pár perccel később higgadtan, egyenes derékkal vonulok vissza az asztalok közé, máris hozom, hölgyem, örülök, hogy ízlett, még valamit, desszertet esetleg, egy perc és jövök a számlával, jöjjenek máskor is, köszönöm, hogy érdeklődik, kedves uram, minden a legnagyobb rendben, köszönjük, hát igen, furcsa egy kicsit, de hát végül is csak a bőrünk színe és a szemünk formája más – nem igaz?, de, hát persze, hogyne. 

jön egy másik helyetted

Munka végeztével leszedjük és letöröljük az asztalokat, behúzzuk a függönyöket, lekapcsoljuk a lámpákat, végre sötét lesz és csend. A pincérnők már elviharzottak, most sem bajlódtunk köszönéssel, a szakácsok is pakolásznak, a könyvelő becsukja füzetét. Én egy széken ülök, lábamat dörzsölgetve, és várom a tulajdonost. A tulajdonos jön, rövid léptekkel, nem forgatja a fejét járás közben. Mikor odaér hozzám, hátratolom a széket, vigyázva, hogy ne csikorogjon a lába, és felállok, bár nagyon jólesett pihenni. Mi volt ez ma, kérdezi felvezetés nélkül, szófordulatait nyilván filmekből és modern szótárakból szerezte, én meg zavartan lógatom magam mellett a kezemet. Sajnálom, dünnyögöm. Mióta vagy itt, kérdezi aztán, egyenesen az orromra szegezve tekintetét. Ezeknek olyan az arca, mondta egyszer az apám, mintha fémhuzalokkal mozgatnák a vonásaikat, ezek robotok vagy hangyák, vagy tudjisten, mifélék. Érzelmekre ne számíts, majd rájössz a szolgálatukban, hogy a vágott szeműek csak utasításokat ismernek. Felbosszantott az a férfi, mondom, igazából nem is azért, hogy meggyőzzem, inkább csak hogy ellenőrizzem, ismeri-e a szót. Te itt pincér vagy, te itt nem bosszankodsz, te itt azt mondod, hogy máris hozom a kacsát, legyen csípős vagy ne legyen csípős, te itt ezt csinálod, különben jön egy másik helyetted. Egy másik?, kérdezem kétségbeesve, hiába próbálom leplezni, ő pedig az egyik fémhuzallal cinikus mosolyra húzza a szája szegletét, igen, mondjuk az unokaöcsém, aki munkát keres. Elönt a hideg. Mikor nem világítanak a lámpák, és csontvázakként meredeznek az asztalra fordított széklábak, ilyenkor megborzongat ez a hely, mégsem szeretném itt hagyni. Többet nem fordul elő, morgom a tőlük tanult alázattal, de kedvem támad kárörömmel röhögni magamon, összesen ennyit tudok mondani, többet nem fordul elő, mintha én is könyvekből tanultam volna a beszédet. Hunyorogva kémleli az orromat, végig nem néz a szemembe, sarkon fordul és otthagy. Azt sem tudom, maradhatok-e, vagy ki vagyok rúgva, érdemes-e bejönnöm holnap is, vagy a munkát kereső unokaöcs tanácstalan vállvonogatása fogad majd. Lassú mozdulatokkal leveszem a fekete mellényt, pulóvert húzok az átizzadt fehér ingre, a nadrágomat ezúttal nem cserélem ki, a bemelegedett cipőt azért átváltom az utcaira, így indulok el.

De jó lenne inni egyet, vagy rászokni a cigarettára, mondjuk, mert így csak lógó kézzel baktatok az esti utcákon, elhaladva a nagyapám által olyannyira kedvelt, patinás étterem mellett is, át az egyik hídon, a folyót bámulva, amint komoran hömpölyög odalent, elképzelem, hogy sárgák hullái lebegnek a tetején, fekete szemgödörrel, fájdalmas arccal.

szefei,shutterstock.com

Az albérletben azt mondom az egyetemista lánynak, mielőtt bármit kérdezne, hogy köszönöm, igazán jó volt a forgalom ma, a szerelősrác kérdésére meg, hogy lefektettem-e már a kolléganőimet, rávágom, hogy igen, mind a kettőt teherbe ejtettem, és hamarosan meg is születnek a kis szőke, ferde szemű mutánsok, majd meghívom őt mindkét keresztelőre. Nem érti, inkább zenét hallgat.

Anyám hív telefonon, hogy szia, szívem, holnap ráérsz, segíteni kellene valamit idehaza, én meg mondom, hogy nem, mert holnap is a ferde szeműek farkát fogom szopni, zavartan nevetgél, azt hiszi, viccelek, jól van, aludj jól, akkor majd egy másik napon. Kikapcsolom a telefonomat, amit hadd ne mondjam, hol gyártottak, és kinyúlva elheverek az ágyon. Milyen jó lehet a cipészeknek.

felső kép | nikkytok, shutterstock.com