HANGSZERJÁTÉK

A szenvelgés oka ugyanis mindig az, hogy mozdulat közben a lélek (vis mortix) a testnek valamely más pontjában tartózkodik, nem az érintett súlypontban.
(h. von kleist)

– Azt kérdezitek, látok-e valami biztatót – hogy a ti borús szavaitokkal éljek – ebben a mai elidegenedett, kapcsolatszűkös világban; amikor a család érzelmi-összetartó-erkölcsi-nevelő, hagyomány-átadó szerepe magával az intézménnyel egyetemben haldoklik, amikor az iskola megváltozott körülményei és feltételei közepette nincs (elég) lehetőség az egyén alaposabb kibontakoztatására, jellem formálására, életre felkészítésére?… Hát ezt jótól kérdezitek! Pont egy „született” optimistától, aki hisz szakmájának nevelő- és formálóerejében. Megpróbálhatok néhány gondolattal válaszolni, de ne higgyétek, hogy ezek a „leszűrt tapasztalataim”, hiszen az a néhány esztendő, amit eddig a zenepedagógusi pályán eltöltöttem, csak arra volt elegendő, hogy kérdéseket vessen fel…

a személyiség kiművelése

– Hogy látok-e biztatót? Természetesen. Itt a szakmám: a hangszeres oktatás. Kivételes lehetőségek rejlenek benne a személyiség kiművelésére, az egyéniség kibontakoztatására. Lássuk csak! Először is a formai keret: a tanár egy órán egyszerre csak egy növendékkel foglalkozik, figyelmét csak erre az egy gyerekre irányítja – a kapcsolat tehát az állandó intenzív egymásra figyelésen alapul. Másodszor: a munkánkhoz, a hangszerjáték elsajátításához nélkülözhetetlen az ember saját testi-lelki folyamatainak ismerete, ami elvezethet a személyiség megleléséhez, az önmagunkkal való azonossághoz, a szenvelgés nélküli állapothoz. Harmadszor: mindennek a zene ad tartalmat, amely az élet rengeteg metszetét, szintjét sűríti egyszerre, a maga szavakba nem önthető nyelvén.

– Nézzük most a tanár-diák viszonyt! Nálunk – középfokon tanítok – heti két főtárgy óra jár egy tanulónak, kétszer hatvan perc. Ez alatt az idő alatt csak az illető növendékkel foglalkozom, aki ezáltal állandóan a figyelem középpontjában van. Megmozdulásainak minden pillanatára azonnal reakciókat kap, pozitíve és negative egyaránt. Érzi, hogy másnak is fontos, amit csinál. Érdekelt a közös munkában, igyekszik kihozni magából minél többet. Jó értelemben: produkálja magát. Így téved öntudatlanul az alkotás mezejére.

De az állandó aktív kapcsolat érzelmileg befolyásolja, azaz fogékonyabbá, nyitottabbá válik a befogadásra. A közös élmény, cselekedet pedig az emberi kapcsolatok összetartó ereje. (Ezért szomorú, hogy egyre ritkulnak a közös cselekvésekbe ágyazott felnőtt-gyermek „tapasztalatcserék”.) Így a hangszeres tanár a növendék bizalmasává léphet elő. Elemi szükségletet pótolhat, melynek kielégítetlensége egyre gyakoribb a családokban. Erre már csak azért is szükség van, mert görcsös lélekkel, magába fojtott feszültségekkel képtelenség muzsikálni. A tanár feladata ezeket levezetni, és olyan feltételeket teremteni, hogy a növendék képessé váljék a munka végzésére összpontosítani. A szoros kapcsolatnak ez a lehetősége némileg emlékeztet a hajdani Mester-tanítvány viszonyra, amikor is a tanítvány együtt élt, lélegzett a Mesterrel, és állandó felügyelet mellett, vigyázó szemek kíséretében leste el a szakma fortélyait.

odafigyelés

– Igen, a másikra figyelést a gyerek észrevétlenül átveszi, maga se tudja, hogy már van ilyen képessége. Hogy csak egy korai példát mondjak: egymás produkciói hallatán idővel nemcsak azt mondják, hogy „hú, ez itt és itt hogy játszott”, hanem ezt: „mennyit fejlődött”, vagy „hogy kinyílt, megváltozott” … Ezek a vélemények már az odafigyelésből származnak, azaz: követik egymás „életét”, érdeklődnek egymás iránt. (Persze ennek lehetnek negatív indíttatásai is, lásd: szakmai féltékenység stb.) Valóban, a szeretet nem más, mint odafigyelés a másikra.

– Lépjünk tovább! A kapcsolat kiépülésével egyidejűleg meghódítunk egy tárgyat, egy hangszert; lelket lehelünk belé, fizikai kapcsolatba kerülünk vele. Figyeljétek csak, mit csinálnak a muzsikusok hangszerükkel! A hegedűs álla és válla közé bújtatja, a csellista szinte magához öleli, a fúvós ajkai közé szorítja, de még a zongorista is – ugyancsak a végtagjaival – nagyon érzékenyen tapogatja-simogatja. A hangszerjáték elsajátítása valamiképpen saját magunk elsajátítása. Azaz testünk, lelkünk feltérképezése, kiismerése. Összhangba kell hoznunk mozgásainkat: a lehető legkisebb erőkifejtéssel a legnagyobbat létrehozni – felfedezni a súlypontot és a benne lakozó lélek minden rezdülését. Ha sikerült, azon kell fáradoznunk, hogy elfeledkezzünk ezekről. Végül jól karbantartott hangszerré válunk – maga a hangszer ez esetben testünk meghosszabbítása –, azonosak önmagunkkal és rezonánsak környezetünkre (az adott zeneműre). Miközben megismerkedünk a hangszerrel, az instrumentummal, vele együtt megtanuljuk a hódítás, a birtokbavétel képességét. A birtokolni tudás növeli a biztonságérzetet, önbizalmat ad! A tárgyakban lakozó élet felfedezése nemcsak a művészetek szempontjából fontos (gyakorlatilag majd minden művész élettelen anyaggal dolgozik), hanem környezetünk megismeréséhez, a benne való eligazodáshoz, a hozzá való alkalmazkodáshoz segítség.

– Lássuk csak, mit szól mindehhez a Zene? A zene – áttételesen – a legtöbb, legsokrétűbb információt tartalmazza a művészetek közül, kiterjed létünk szinte valamennyi szintjére. Nekem, mint zenetanárnak közvetett hatása a legfontosabb. Mit értek ezalatt? Mikor zenével foglalkozunk, akár létrehozzuk, akár befogadjuk, érezzük, hogy valamilyen módon hat ránk, de konkretizálni ezt nem tudjuk. Ebből következik, hogy zenével parancsoló, közvetlen – ezt csináld, oda tedd, így tartsd – módon nem lehet nevelni. Ha valakinek állandóan csak tiltunk, annak előreláthatóan kettéválik a világ szabad és nem szabad dolgokra. Ez igen alacsony foka a környezetünkkel való együttélésünknek. Ezzel szemben, ha valakit átfogó, összetett „valamin”, azaz a zenén keresztül, annak segítségével nevelünk (hiszen lehet vele: ugyanazok a szabályok alkotják, mint az életet), akkor az ízlését formáljuk.

az ízlés kialakulása

– Az ízlés más, mint szabályok sokasága. Az ízlés annak képessége, hogy az ember kiválassza, maga ítélje meg számára, mi a jó, mi nem. A döntés a személyiségtől, az egyéniségtől függ. És megint oda lyukadunk ki, hogy az ízlés kialakulása, formálódása szoros kapcsolatban áll az egyéniség kiépülésével. Hogy mi a garancia a zenei ízléssel nevelkedés helyességére? Csupa remekművet játszunk, amelyeket az évszázadok folyamán elődeink ízlése, a közízlés választott ki, mint rendkívüli értékeket hordozó alkotásokat.

– A zenét próbáljuk szavakba önteni, meghatározni, de – ha csak nem programzene – sehogyan sem sikerül. Mivel mégiscsak kell róla beszélni, mégpedig szemléletesen, más területekről kell példákat sorolnunk. Ez a „kényszerűség” aztán egészen tág összefüggésekben mutatja a világot.

– Hűha, egészen belefeledkeztem! Szóhoz sem engedtelek benneteket jutni! Talán csak annyit még, hogy mindezeket a személyiségformáló tényezőket én is most tapasztalom, alakulóban vannak. Gondolataim csírák még, s ez a pedagógia kölcsönös. Én ugyanúgy formálódom növendékeim által, mint ők általam. Mivel életem végéig fogok tanítani, biztosítékom van máris az állandó alakulásra. Köszönöm nekik!

kép | Ray Parker művei, wikiart.org