EBCSONT BEFORR

A cím első olvasásra kissé félrevezetőnek rémlik, mivel nem valamiféle kutyának vagy ebnek, hanem T. E.-nek a csontjairól van szó, amelyek egyelőre nemhogy nem forrtak össze, de még eltörni is csak az alábbiakban fognak, amikor megpróbáljuk elbeszélni röviden, mintegy utalásszerűen azt a sajnálatos eredményt, amely történetünknek inkább ürügye, mint kiindulópontja. Ez pedig egy januári délután vége felé történhetett, abban az Andrássy úti cukrászdában, amely a benne tartózkodó művészekről Művésznek van elnevezve; és vannak az elülső helyiségében egy üveglap mögött szépen megvilágított, színes kockák, oszlopok, gömbök és gúlák, ezeket meg lehet enni, csak egy szavukba kerül a művészeknek; szemközt, az Andrássy út másik oldalán ott az Operaház, hogy azok a művészek, akiknek énekelnivalójuk van, könnyen és gyorsan eljuthassanak dicsőségük színhelyére; a szomszédban pedig ott a Jogvédő Hivatal irodája, hogy annak a művésznek, aki úgy érzi, jogai védelemre szorulnak, csak fel kelljen ugornia, és öt perc múlva megvédett jogokkal ülhessen vissza kávéja mellé.
sajnálatos esemény
Az persze megintcsak félrevezető állítás, hogy a Művészben történhetett, ami történt; a Művészben általában nem történik semmi, a Művészben értelmezni szokás a történteket. Arra a sajnálatos eseményre, amelynek következtében E. csontjai több lényeges ponton eltörtek, egy lépcsőházban fog hamarosan sor kerülni; ez a lépcsőház a Hajós utcában van, és körülbelül olyan közel van az Operaházhoz, amilyen közel az Operaház a Művészhez van. A Művészben mindössze az történt, hogy E. fizetett, felállt és vette a kabátját. Nem tudjuk biztosan, de határozottan úgy képzeljük, hogy egy ötszázforintos volt nála, és a visszajáró pénzt fogja elrabolni tőle két fiatal férfi.

E., aki a Művészben a beszélgetés művészetének egyik jelentős képviselője volt, mielőtt fizetett volna, körülbelül másfél óráig beszélgetett egy barátnőjével, aki valamikor nagyon régen az osztálytársnője is volt. Nehéz volna megmondani, miben különbözik a beszélgetés művészete a hozzá látszólag és hallatszólag hasonlító anekdotázástól vagy éppen a pletykálkodástól; ha nagyon röviden kellene válaszolnunk, azt mondanánk, hogy a megjelenítő szándékban rejlik a különbség. A pletyka csak azt képes felidézni, amit a felidézés által azonnal megsemmisíthet; az anekdota pedig mindent, ami történt vagy történhetett volna, egyfajta képzeletbeli, mozdulatlan ősidőbe helyez, s még a tegnapi eseményeket is azzal a szomorkás mosollyal teszi említésre méltóvá, amely csöndesen, de ellentmondást nem tűrően azt sugallja, hogy régen volt, igaz se volt. Ezzel szemben a művészi, vagyis a Művészben zajló beszélgetés mint valami vetélő, ide-oda jár a régen átélt események és a mindenkori jelen pillanat között, szétszedi a jellemeket, a kapcsolatokat, a gesztusokat és a kijelentéseket, majd egy kicsit másképpen összerakja őket; azt a folyton széteső és reménytelenül hiányos mozaiklapot rakosgatja össze, amely a város életének egyik eltűnt rétege, a többi eltűnt réteg mellett, fölött és alatt.

Ezek a végtelenül finom, kedves nénikék, akik legapróbb részleteikben ismerik a jót és a rosszat s főleg e kettőnek ezerféle vegyületét, a nap egy bizonyos szakában összeszedik magukat, kilépnek felhalmozódott emléktárgyaik közül, és beülnek a Művészbe, amelyet most az egyszer nevezhetünk Astoriának, Gerbeaud-nak vagy akár Lukácsnak is, ahol fölveszik a művészi beszélgetések fonalát, amelynek során egy-egy elejtett (és a beszélgetés fonalával együtt felvett) megjegyzésből egész gondolkodásmódok és észjárások sejlettek fel; rég elfelejtett vagy érdektelenné vált embereknek lehet még egy utolsó pillanatig a szemükbe nézni.

Miközben a Föld különböző szögleteiben atomerőművek robbannak fel, és messzi tengereken kigyúlnak az olajszállító hajók, miközben közeli és távoli országokban állampolgárok százezrei kezdik kimondani és megtenni azt, amit addig legfeljebb csak gondolni mertek; miközben a kezdődő és folytatódó emberi életek önmaguk rosszul rendezett videoklipjeiként jelennek meg, és a tömegesen felpárolgó, mert soha többé meg nem fogható emberi sorstól kilyukad az égbolt, sőt miközben az égbolt az emberi képzelet felszínén átalakul a világűrből érkező sugarak puszta fénytörésévé: ez idő közepette bizonyos művészi beszélgetéseket folytató nénikéknek még van gondjuk rá, hogy süteményük és kávéjuk mellett megtalálják az eltűnt időt, és még gyorsan, de semmit el nem kapkodva tisztázzák, hogy a Werbőczy utca melyik házában árusított a fűszeres, és milyen szavakkal fordult a fényképészhez, aki félreértésből nyitott be hozzá hatvan évvel ezelőtt.
két arculcsapás
Aznap, amikor a Hajós utcai lépcsőházban E. megfosztódik táskájától és testi épségétől, egykori osztálytársnőjével két pofonról beszélgetett a Művészben, amely pofonokat egy közös barátnőjük kapott az anyjától, aki E.-t és osztálytársnőit latinra tanította volt. A pofonok legkorábban 1945 nyarán, legkésőbb az esztendő vége felé csattanhattak el, miután K. E. néni úgy ítélte, hogy leánya, akit hazakerülése után a legnagyobb gonddal és odaadással ápolt, már kellőképp megerősödött. A két arculcsapás azokat az előző évben hiába hangoztatott intelmeket volt hivatva kimondott szó nélkül felidézni, amelyek szerint a leány, aki mellesleg, lévén E.-nél és társnőinél valamivel fiatalabb, azon a tavaszon érettségi vizsgáira készült, okosabban tenné, ha nem ragasztana különböző épületek falaira a megszálló hatalom ellen izgató röpcédulákat, vagy ha mégis, akkor ne fényes nappal ragassza őket, és ne dicsekedjék vele társaságban.

Utólag, amikor ezen a történeten töprengünk, egy kissé furcsának találjuk azt a kifejezést, hogy „okosabban tenné”. Hogyan lehet egy cselekvésnél okosabb cselekvés az, ha valaki tartózkodik ettől a bizonyos cselekvéstől, amelyet erkölcsi érzékünk egyébként csak helyeselni tud? Nem akarunk azonban ennél a kérdésnél elidőzni, mert nem az a feladatunk, hogy elmélkedésekbe bonyolódjunk, hanem az, hogy elmondjuk a történetet. Nem vitatjuk, hogy a bátorság néha közelebb van a hebehurgyasághoz, mint az Operaházhoz a Művész cukrászda, hajlandók vagyunk elismerni az anyai pofonok viszonylagos jogosultságát, és elhisszük, hogy a német nemzetiszocialista hatalom összeomlását nem siettette számottevően a röpcédularagasztás egyedüli eredménye, az, hogy a Gestapo elhurcolt Budapestről, másokkal együtt, egy tizennyolc esztendős lányt is, aki majd negyven évvel ezután hal meg autóbalesetben, miután negyven évvel később sem lesz hajlandó akkor már kilencvenéves anyja intelmeire hallgatni, és elindul a felfagyott országúton egy alföldi kisvárosban rendezett kiállítás megnyitójára, ahol semmi különösebb keresnivalója nem volt.

Nem vitatjuk, elismerjük és elhisszük; ám ebben a kis történetben legalább futólag említenünk kell az egymásra torlódó nemzedékek összegyűjtött bátortalanságait, még mielőtt E. elindul fölfelé a Hajós utcai kora esti lépcsőházban, ahol zúzódásokat és csonttöréseket fog szenvedni, mindenekelőtt combnyaktörést, amely az E. által betöltött életkorban már lassan és bizonytalanul gyógyul, és a vele járó hosszas fekvés gyakran okoz tüdőgyulladást.

E.-t rendszeresen fogják látogatni hozzátartozói és közeli barátai. Igyekezetük jelentős része arra irányul majd, hogy minél több ennivalót diktáljanak bele. Valakinek odáig terjed a figyelmessége, hogy a Művész élénk színű süteményplasztikáiból is bevisz néhányat, csakhogy a kórház intézményes rendjében az ételek majdnem olyan erőteljesen megváltoznak, mint a beszállított emberi testek, vagy a testi állapothoz kötődő tudatállapot; E., akinek nem áll módjában a beszélgetés művészetét gyakorolnia, nem akarja magába fogadni a külvilágnak még azokat a darabkáit sem, amelyek a létfenntartáshoz szükséges tápanyagot tartalmazzák. Ezek a kórházba hurcolt ételek lehetnek ízletesek, táplálók, egészségesek, még akár étvágygerjesztők is lehetnek a kívülállók szemében, éppen csak nincs mit megenni rajtuk, mert a kórház (talán, pontosabban, a kórházi levegő) nagyrészt máris megemésztette őket; és a kórházi ágyról feléjük forduló szem, amely szinte mindig tágasabbra nyílik, mint a száj, sajnos, nem a kívülálló szeme.
két egérformájú szörnyeteg
Hogy mást ne mondjunk, van a szekrénykén egy babapiskótás doboz, rá is van írva, illetve nyomtatva, hogy „babapiskóta”, meg hogy a búzaliszten, a cukron és a tojáson kívül etilvanillint is tartalmaz, meg hogy fogyasztható hat hónapos kortól. A dobozban olyasféle piskóták lehetnek, mint amilyenek a doboz fedelén láthatók, annyi különbséggel, hogy a doboz fedelén látható piskóták egy része mosolyog, mert mosolygó száj van rajzolva nekik, más részük pedig ásítozik. A piskótáktól jobbra két egérformájú szörnyeteg serénykedik, az egyik pépet habar, a másik almát reszel; testfelületük nagy része acélkék, de fekete csíkozásuk miatt leginkább lódarázsra hasonlítanak; nem sok jó várható tőlük. A másik oldalon, az egyik mosolygó piskóta tövében egy bepelenkázott, rózsaszínű, vízfejű csecsemő rémülten tárja szét karjait; szájából jókora szürke kanál meredezik, nyilván a csíkos egerek döfték belé. Melyik az a sodronyágyon fekvő, magatehetetlen, fogatlan, bepelenkázott emberi lény (hat hónapos kor fölött), aki szájába tudná venni, le tudná nyelni ezeket a búzalisztből és cukros tojásból összegyúrt mosolyokat, ezeket a vaníliával ízesített ásításokat?

Ha mesét írnánk, akkor kézenfekvő lehetőség volna meggyanúsítanunk a két acélkék, csíkos egeret, hátha ők lökték le a lépcsőn és ők rugdosták meg E.-t; egyikük mancsában észrevennénk a női kézitáskát, a másik az ötszáz forintból visszajáró pénzt számolgatná; de mivel ez a történet nem tud mese lenni, csak annyit jegyezhetünk meg, hogy az oldalára támasztott kartonpapír doboz, miközben súrolták az elmúló napok, lassacskán több valóságot volt képes felmutatni, mint a mindennapi értelemben vett, kívülálló szemmel észlelhető valóság. A pemzlifarkú, szorgalmas egereknek és a kanálszájú csecsemőnek egy idő múlva erősebb és világosabb testi jelenléte volt, mint a látogatók bizonytalanul imbolygó csoportjának, akik fel-feltünedeztek, egymás szavába vágtak, ennivalókat mutogattak és ajánlgattak, meg átlátszó, piros folyadékokat is, teát és gyümölcslevet, és amikor csöndben kellett maradniuk, akkor is keresztül-kasul belehallgattak egymás hallgatásába. És feküdtek mások is a teremben, három vagy négy mozdulatlan, idős nő, meg egy segítőkész, kedves fiatalasszony, aki olyan sérüléseket szenvedett, amelyek nem tették lehetetlenné, hogy naponta néhányszor kimenjen a folyosóra, és ő megtett a néhány méternyi távolsággal együtt bizonyos apróbb szívességeket; mégis mintha ők lettek volna rányomtatva egy kartondoboz oldalára. Történetünk szempontjából hasonlóképpen elmosódnak és dobozokra nyomódnak a helyes és a kevésbé helyes orvosi döntések, a testi leromlás aggasztó jelei, sőt a külvilágból érkező, általában részvétteli, biztató és baráti üzenetek is, mert ezek a táviratok, levelek és képeslapok, ezek a szóban elmondott, egymásba vágó szavak mintha csupán jelzései volnának valaminek, amiről mindenki tudja, hogy nem érvényes, de mindenki úgy tesz, mintha ezt nem tudná.

Az egyik nagy napilap tekintélyes újságírója rövid cikkben foglalkozott az esettel, E. nevét, amelyet pedig több okból sem tekinthetünk ismeretlennek, le nem írva; ezt a híres újságírót nyilván az esetből adódó általános tanulságok érdekelték. Helyénvaló észrevételeket tett az öncélú brutalitás rohamos terjedéséről és az emberi agresszivitásról mint jelenségről, párhuzamot vont a délszláv háború legújabb eseményeivel, végül egy szónoki kérdést intézett az újságolvasókhoz. Addig is, amíg a humanizmus eszményei győznek, vagy legalábbis kevésbé fognak hatástalannak bizonyulni, mint mostanában, roskadozó bérházak lépcsőjén vajon hányan és hányszor fogják még lerugdosni klasszikus költők öreg lányait? Ezáltal egyszerre tudta ráirányítani a figyelmet a humanista eszményekre, az erőszakra, a budapesti bérházak elhanyagoltságára és a klasszikus költészetre, mindegyikre kellően józan általánosságban. Egy köztiszteletben álló férfi táviratából pedig továbbítás közben kimaradt egy L betű, s így a „hallottam” szóból „halottam” lett, s így a holttá nyilvánítás nemcsak részvétteli megszólításnak, hanem az ily módon létrejött kérdés által (,,e. kedves halottam mi történt magával”) groteszk birtokbavételnek is volt értelmezhető, sőt a rendelkezésre álló humorérzékkel még nevetni is lehetett azon, hogy a melléfogáshoz néha közelebb van a telitalálat, mint a bátorsághoz a hebehurgyaság és az Operaházhoz a Hajós utcai lépcsőház.
a zuhanás
E dolgok ismeretében akár azt is megállapíthatnánk, amit már oly sokan megállapítottak, hogy „az élet álom”, és az álmodó legfeljebb kérdéseket intézhet Istenhez és a világhoz, vagy egy másik álmodóhoz, aki egy másik, általunk meg nem ismerhető álmot álmodik; és csakugyan, E.-nek a Hajós utcai lépcsőházban a zuhanáskor eszébe is jutott, hogy ezt már sokszor álmodta, és az álomnak ebben a pillanatában, még mielőtt rázuhanna a lépcsőfokokra, eddig még mindig sikerült az álomból felriadnia; most azonban ráébredt, hogy nem álmodik, vagy azt álmodta, hogy nem tud felébredni, ami az élet álmában úgyszólván egyre megy. Minél valóságosabbnak voltak érezhetők a ,,tompa tárgy által okozott erőművi ráhatások” (ahogyan régi bölcs orvosok a rúgásokat nevezték), annál nyilvánvalóbbá kezdett lenni, hogy ebből az álomból soha nem volt felébredés, hogy a verejtékben úszó hajnali megnyugvások csupán kegyes csalások és csalódások voltak, még mindig ugyanannak az álomnak jótékony felszíni rétegei, amelyek most egyszerre csak leszakadnak a mélyebb rétegekről. Ha így áll a dolog, akkor a zúzódások és a törések is megannyi kérdés, amelyek a rész és az egész viszonyát firtatják, és amelyeket a Jób által adott példa óta intéz a teremtmény, aki nem látja a Teremtőt, a hamu körül kuporgó idegenekhez. Ilyesféle kérdésekkel találják szembe magukat a hamurakás vagy a kórházi ágy körül csoportosuló arcok; és valóban, van-e bármi értelme annak, ami történik velünk? És az arcok tanácstalanságukban visszakérdeznek, hogy: vajon felnyúlik-e víz nélkül a sás, és hogy: nincs-e kedved mégiscsak enni egy kis joghurtot?

Ez a történet azonban inkább a csontok összeforradásáról szól, mint a csontok eltöréséről.

Egy alkalommal, amikor az általános testi gyengeség már egyértelművé tette, hogy a kezdődő tüdőgyulladásnak, ha folytatódni fog, aligha lesz jó vége, minden feltűnés nélkül megjelent, még ugyanebben a kórteremben őfelsége II. Erzsébet, az angol királynő. Annyira került minden feltűnést, hogy nem is érkezett meg, csak megjelent. A látogatók, akiknek száma ezúttal megegyezett a lakható kontinensekével, nem is fedezték fel a mögöttük felsejlő uralkodónői Antarktiszt. És mert valóban érezhető volt fellépésében egy bizonyos tartózkodó hidegség, elvégre nem a saját alattvalói között jelent meg, arcéle pedig éppen úgy rajzolódott ki az ablak egyre sötétebb kék négyszögében, akár az angol pénzeken, ezért aligha lehetett volna beszélgetni vele azokról a személyes apróságokról, amelyek személyét sokak előtt oly vonzóvá teszik, és amelyek, nem kifejezetten az ő szándékával, meg is jelentek egy kis könyvben. Ez az őfelsége által utólag tudomásul vett és elfogadott kis könyv kapcsolta össze az ő életét E. életével, a fordítóéval a szerzőét, máskülönben a társadalmi különbségek és az államhatárok miatt E.-nek mindeddig nem állt módjában vele szót váltani, holott szinte biztosak vagyunk benne, hogy a lelkialkat hasonlósága miatt, amelyet nem utolsósorban az említett határok és különbségek hoztak létre, kitűnően megértették volna egymást.

E., aki még fiatal nőként átélt egy szórakoztató és izgalmas világháborút, majd ezt követően ötven év nehezen jellemezhető, mindenesetre sivár békét, megőrizte magában az ironikus megértés iránti érzéket, mint minden olyan polgár, aki több nemzedékkel túlélte a polgárság pusztulását, és ez a megértésre való hajlam összefonódott az előkelőség iránt érzett kissé sznob, kissé csúfondáros tisztelettel. Őfelségéről pedig feltételezzük, hogy a beszélgetés művészetének fortélyait éppolyan tökéletesen ismerte volna, mint ahogyan uralkodónőként ismeri, ha a sors játékainak jóvoltából nem Nagy-Britannia trónján, hanem a Művész cukrászdában tölti a huszadik század második felét.

Éppen ezért kénytelenek vagyunk lemondani róla, hogy fültanúi legyünk E. és II. E. beszélgetésének, ennek tartalmát még csak nagy vonalakban sem próbáljuk meg visszaadni; még inkább óvakodunk attól, hogy a beszélgetés körülményeit aprólékosan kiszínezzük. Nem állítunk olyasféle képtelenségeket, hogy őfelsége ki akarta nevezni E.-t udvari műfordítónak, vagy hogy évjáradékot ajánlott fel neki vigasz és fájdalomdíj gyanánt; azt az állítást, amely szerint az uralkodók érintése csodát művel, és hogy őfelsége a maga részéről ezáltal szeretett volna hozzájárulni E. felépüléséhez, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk. Nem hisszük, hogy politikai kérdéseket vitatott meg vele, vagy hogy feltárta előtte uralkodónői gondjait; még csak azt sem hihetjük, hogy közös ismerősöket fedeztek volna fel. Szerencsésnek tartjuk magunkat, amiért nem színművet írunk E. csontjainak összeforradásáról: akkor ugyanis nemcsak szó szerint le kellene írnunk ezt a számunkra merőben ismeretlen beszélgetést, hanem azt is el kellene döntenünk, hogy mi lehetett e szóváltás drámai tétje, s ezt a mélyebb igazságot kellene felszínre hoznunk az elhangzottak válogatása és csoportosítása révén; és akkor még meg sem pendítettük a csontokat.
civil borzalomtűrés
Még csak az sem biztos, hogy a látogatás után őfelsége a Péterfy Sándor utcai kórházból a Nagykörút felé indult. Egyesek látni vélték őt az Örökmozgóban, ahol éppen akkor zajlott a szarajevói filmhét, és ahol csöndben, feltűnés nélkül tudomást lehetett venni a civil borzalomtűrés leleményeiről; a filmek vagy eleve angolul szólaltak meg, vagy angol nyelvű feliratok tették őket őfelsége és az úgynevezett „nagyvilág” számára hozzáférhetővé. A nagyvilágról pillanatnyilag nincs mondanivalónk; őfelsége viszont még a kórteremben elszívott egy cigarettát, és a parázs izzása lassan átterjedt az arcára is. A kórházi félhomályban úgy izzott ez az örökre félrefordított, örökre fiatalos asszonyi arc, mintha gázláng fölé tartott váltópénz volna, vagy mintha egy pillanatig tudatára ébredne tehetetlenségének és az emberi faj minden szégyenének. A délutános nővér, mielőtt átadná helyét az éjszakásnak, szigorú hangon szemrehányást fog tenni a füst miatt, ezt azonban E. nem fogja hallani, mert E., mint a süketfajd, se nem lát, se nem hall, és a dürgést nem a saját jószántából ismeri, ha ismeri.

Szerencsére a legtöbb megállapítás éppannyira félrevezető, mint amennyire igaz. Amikor az igazságnak megfelelően kijelentjük, hogy E. se lát, se hall, azzal nem utolsósorban azt akarjuk kifejezni, hogy E. hall is meg lát is. Látja és hallja maga körül az egész Művészt, benne a művészetet, azonkívül pedig az egyik asztalnál egy kislányt, aki nem issza meg a tejszínhabos kakaót, mert undorodik tőle, viszont a nagymamája, mielőtt félórácskára (de legfeljebb másfél-két órára, semmiképp sem tovább) elment volna bizonyos ügyeit elintézni, éppen kakaót rendelt a kislánynak, mert ha nem kakaót rendelt volna, hanem például málnaszörpöt, azt a kislány megitta volna, és akkor még egy málnaszörpöt kellene kapnia, amit egy idő múlva szintén megiszogatna, míg a kakaót akkor sem iszogatja meg, ha nagymamája, akire ő rá van bízva, félórácska helyett három és fél óra múlva érkezik meg azokból az ügyekből, amelyek intézését végignézni kislányok számára legalább annyira unalmas, mint végigülni egész délelőttöket a Művészben vagy a Bajnokban vagy a Teavirágban, vagy a számításba vehető cukrászdák és presszók közül bármelyikben.

A nagymamát el fogja ütni egy teherautó, mert a nagymama gyorsan akarja intézni az ügyeit, és egy autóbusz mögül óvatlanul kiszalad az úttestre; mire azonban ez bekövetkezik, eltelik legalább tíz év, és már sehol, de sehol sincsenek azok a délelőttök, amelyeket egy bögre kakaó bámulása közben kell végigüldögélni. A délelőttök nincsenek, de még érintetlenül megvan a kakaó, bár a tetején egészen szétlapult már a tejszín; és hiánytalanul megvan a semmi más érzéssel össze nem téveszthető, régi szép unalom. A kislány panaszkodik, hogy milyen sokat kell a kakaó miatt unatkoznia, főleg olyankor, ha forrón hozzák, és bőrösödni kezd. Van egy bátyja, nála kilenc évvel idősebb, már egészen komoly, nagy fiú, akit egy cipész gondjaira bíztak, és ez a cipész igen szigorú ember, aki a gondjaira bízott kisfiúkat, sőt a nagyfiúkat is éjszakánként sündisznókra fekteti; ennél ugye mégiscsak jobb a cukrászda meg a tejszínhabos kakaó. Ezt a vigasztalást a kislány jobban is elhitte, mint kellett volna, így a vigasztalás miatt is vigasztalni kellett: szegény Andriskát annyira megsajnálták a sündisznók, hogy nem is gömbölyödnek össze, sőt esténként a hátukra feküsznek, és puha, csupasz hasukat fordítják fölfelé.

E. úgy érzi magát, mintha sündisznókon kellene feküdnie; talán attól támadnak sebek a hátán, hogy a sündisznók őt nem sajnálják, és nem hajlandók fölfelé fordítani a hasukat. Viszont még mindig előtte van a kakaónemissza négy vagy öt éves kislány, akinek húsz évvel később kis híján ő lesz az anyósa, és aki tizenöt évvel azután, hogy mégsem lesz a menye, egy előre nem látható, baljós esztendő tél végi délutánjain sokszor fel fogja őt keresni egy előre el nem képzelhető kórteremben, ahol öntudatvesztések és megalázó szenvedések közepette jóval teljesebben sikerül majd megtalálni az eltűnt időt, mint a Művészben sikerülhetett valaha is.
két ismeretlen tettes
Egyszer vagy kétszer kisgyerekek is járnak a kórteremben, pedig nem volna szabad őket idehozni, és persze nagyobbacska gyerekek is, akik még ugyancsak nem töltötték be a látogatási korhatárt, és akiknek három, négy, öt évvel ezelőtti fényképei vesztek el azzal a táskával együtt, amely ötszáz forintból visszajáró hasznot hozott a két ismeretlen tettesnek. A kisebb-nagyobb gyerekek személyes jelenlétükkel igyekeznek pótolni elveszett fényképeiket, szüleik pedig ugyanezeknek a gyerekeknek újabb és újabb fényképeit is elhozzák. Az egyik gyerek mond egy felnőttek által is szellemesnek értékelhető dolgot, amelyben szerepel az a szó, hogy „valószínűleg”. A másik gyerek pszichológushoz jár, és ez nagyon érdekes. A harmadik gyerek jól tud fejben számolni, még négyzetgyökvonással is megpróbálkozik. A negyedik gyerek szívesen hegedülne valami szépet, ha szabad volna kórházban hegedülni. Az ötödik gyerek szívós akarattal karatézik, van is neki kék öve három lila csíkkal. A hatodik gyerek így szól:

– Én egy kiskutya vagyok, vau, vau!

Mire E. felkönyököl arra a karjára, amelyik nincs eltörve, és az állával odacsípteti a könnyű takarót, nehogy lecsússzék, ahhoz a kulcscsontjához, amelyik ugyancsak nincs eltörve, és így felel a hatodik gyereknek:

– És én egy még kisebb kutya vagyok, vau, vau!

Nem ok nélkül hisszük, hogy E., amikor ezt mondta, csakugyan érzett magában valami kutyaszerűséget, nem éppen a régi cinikusok jellegzetes vonásait, inkább valami átmenetiséget a vadászkutya nyomszimatolása és a láncra kötött házőrzők holdvilágos éjszakán hallható vonyítása között. A látogatók feszengeni kezdtek és toporogtak; egyiküknek eszébe jutott az a közmondás, amely szerint ,,ebcsont beforr”, és ezen a látogatók nevettek, noha nem teljesen szívből jött a nevetés.

Mégis, talán ez volt az a pillanat, amikor E. csontjai rászánták magukat, hogy, ha méltatlanságot szenvedett emberi csontokként nem is, ebcsontokként annál gyorsabban összeforrjanak. Így sem volt zökkenőmentes a gyógyulás, nem zajlott vesződségek és bonyodalmak nélkül, de a jótékony folyamat nem volt feltartóztatható. E.-t átvitték egy másik kórházba, onnét egy harmadikba, onnét egyszerre csak hazakerült Hajós utcai otthonába, ahol némi segítséggel majdnem úgy él, mintha mi sem történt volna. A lépcsők sem jelentenek számára leküzdhetetlen akadályt, igaz ugyan, hogy a lépcsőházban valaki megbízható személynek mindig ott kell mellette lennie; de azért maholnap ki fogja tenni a lábát a szabad ég alá, sőt megbízható értesülések szerint hosszabb expedíciót tervez az Andrássy út páratlan oldalára, ahol a Művészben ülnek a művészek.

felső kép | Művész Kávéház, szeretlekmagyarorszag.hu