Domonkos Péter

E-MAIL

1998 január

E-MAIL

Hajnalban közelről láttam az ellenséget. Kivétel nélkül lányképű kamaszbakák, könyörtelenek, egy foglyot sem kímélnek. A roham mindössze ötven percig tartott, aztán csúfosan megfutottunk. A hadijelentések persze győzelemről szólnak. Nagyokat mondok én is, mint mindenki, mert szörnyen kicsinek érzem magam azóta. Ha most látnál, talán semmibe se vennél.

Itt, ahol annyi lovaglónadrágot látok, folyton a fenekedre gondolok, te édes. Ahogy a feszes nadrág alatt kígyózik a két halmocska a combodtól a csípődig, a gondolataim beléjük kapaszkodnak, makacsul, mint a lefejthetetlen ujjak. Néhány napja vizünk sincsen, s egy baka a fejét szárazon kopaszra borotválta, most olyan a bőre, mint egy varacskos disznóé. Egy sátorban lakunk, szüntelen belebotlom, behunyom a szemem ilyenkor, és meztelen melledre vágyom.

1916. május 12. Cyrano

Tegnap összefutottam Guillaume Apollinaire-rel. Átlőtt fejéből kínrímek szivárogtak, rólad faggatott folyton, de nem idézem, mert ő is csak malacságokat mondott.

zokszó nélkül

Az ezredünket felváltotta egy másik a tűzvonalban, én mégis a halál közelében maradtam: a tábori kórházba osztottak szanitécnak. Itt az ember megtanul örülni egy ép testnek, és nemet mondani egy koszlott haldoklónak. Tehetetlenségemben néha sírok, és a fertőtlenítőszert vedelem vödörszámra, a cigarettáimat meg azoknak ígérem, akik a purgálást zokszó nélkül tűrik.

A rémképek még az álmaimból is megpróbálnak kiszorítani téged. Egy ligetben alszom, hogy ne legyen módjuk rámielőtt felébredek, mindig frissen jössz hozzám, hancúrozunk a fűben, jószagú és illatos vagy –, erre gondolok mindig, míg amputálok egy lábat.

1916. május 19. Cyrano

A tábori kórházban minden ápoló férfi, egy csotrogány őrmesternőt kivéve, aki egymaga képviseli a női nemet körünkben, ennek minden következményével együtt. Pironkodva nézem, ahogy a marcona férfiak formátlan kacsóit könnyezve csókolgatják, megijedek magamtól, nem tudom, mit tennék, hogyha te nem volnál.

Úgy tűnik, a szerencse rám mosolygott, s elhagyhatom végre ezt a hullaházat. A zászlóalj-parancsnokságot eltalálta egy srapnel, s az irodistákat pótolni akarják. Most az egyszer még a gimnáziumnak is hasznát láttam: felvettek engem is az okosok sorába. Azt se bánom, ha mindenki megutál érte, ha írnok leszek, akkor talán Párizsba mehetek majd.

1916. május 21. Cyrano

Nem lettem irodista, sőt, visszaküldtek az arcvonalba; itt a legkevésbé sem bizonyos, ki voltam: mint az őrült, én is örök jelenben élek. Még a napszakok is összemosódnak mostanában: az éjszaka petárdáktól világos, a kimerültségtől napközben is alszom. Öntudat nélkül, nap nap után gyilkolok, és az agyalágyultak előléptetnek érte.

Tíz napja próbálkozunk minden éjjel az áttöréssel. Egy roham húsz halottat jelent a zászlóaljnál, a létszám máris a felére fogyatkozott, és egy tapodtat se haladtunk előre. A hullák a sáncok közt hevernek kiterítve, páran közülük fennakadtak a szögesdróton, és senki sincsen, aki onnan leemelhetné őket. Valahányszor befutom a szögesdrótakadályig a távot, a végén mindig a szakaszparancsnok teteme vár rám, szemlátomást megvolt minden végtagja eleinte, de sorban eltűntek róla.

Néhányunkat vaktában kitüntettek, másokat főbe lőttek parancsmegtagadásért. Felsorakoztunk valamennyien a kivégzéshez, elnémult aznap a táborban mindenki. Kivált egy húszéves fiú rimánkodása dúlt fel, szégyelltem, hogy élek, hisz idősebb vagyok nála.

Megszököm innen, ez egészen bizonyos, már csak a kedvező alkalomra várok.

1916. június 2. Cyrano

Most értem csak, mitől is szabadultam, hogy immár törvényen kívül élek.

eltompult füllel

Három napja, amikor alkonyatkor magam mögött hagytam egyszer s mindenkorra a tábort, az első érzés a lelkifurdalás volt még: a hátramaradottak jártak az eszemben. Egyéb bűntudat Franciaországért nem bántott, helyzetét a magaménál sokkal vigasztalóbbnak láttam. Amint eltűnt a tábor a horizontról, még ez az aggodalom is kiveszett belőlem, gyönyörűséggel vettem észre, milyen szép vidéken is járok. Az almafák a földút szélén virágba borultan álltak – a front környékén letaroltak minden erdőt az ágyúk. Csend volt a berkek alján, erdei, beszédes csend, az elmúlt hónapokban eltompult füllel vadásztam minden alig hallható neszre. Előttem, a horizonton, a nap rózsaszín korongja, az égbolton kikerekedett pár fényárba borult felhő.

Egyszerre öröm fogott el, akkora, hogybár siettem – lehevertem egy pillanatra a fűbe. Az életem egy idő óta csak gyötrelmes kolonc volt, nap nap után rettegtem érte, most örültem újra, hogy élek. Elszívtam egy cigarettát, és már talpon voltam: a nap mutatta az utat hozzád, minden határon túlra.

1916. június 10. Cyrano

Hónapok óta először újra dunyhák közt alszom. A gazdasszony, e tanya mindenese frissen áthúzta mindegyiket: levendulaszagúak, ropogósak, épp, mint az elválásunkat megelőző estén. Látni vélem a gyertyafénynél sötét kontúrodat az ágyon: meleg, hallhatóan lüktet, mint egy félhomályba burkolózó állat. Szeretnék a végére járni, ki volnál valójában, ám be kell hogy érjem itt az üres fantáziákkal.

1916. június 13. Cyrano

Châlons-ból írok, útban Párizs felé. Egy szenesvagonban tettem meg az utat idáig, s hogy kíméljem a ruhámat, tetőtől talpig levetkőztem: úgy érkeztem ide, feketén és pucéran, mint egy emberré lett, gyámoltalan ördög. A pályaudvarokat persze ellenőrzik a milicisták, úgyhogy leugrottam a város határában; szerencsémre még épp csak virradni kezdett, senkivel se találkoztam kint, a kertek alján. Egy elhagyott szőlőben egy kutat is találtam, megmosakodtam, és elindultam a piactérre. Szállást keresni nem volt bátorságom, gondoltam, elalszom a városon kívül akárhol, de már második napja nem ettem, kifogytam minden elemózsiából.

Nem tudom, emlékszel-e a festményre a hotelszobánkban: Châlons piactere, a háttérben meg egy templom. A téren úgy éreztem, hogy egyszer már jártam itt, az emléked elzsongított, és bámészkodni kezdtem. Két figura ezalatt a közelembe nyomult, az egyikük oldalba lökött, a másik a zsebembe markolt. Egy árus azon nyomban kiabálni kezdett, a tolvajok eliszkoltak, a távolban feltűnt egy csendőr. Kétségbeesésemben én is menekülni akartam, de a körülállók erre engem is tolvajnak néztek, belém akaszkodtak, letépték a kabátom, néhányan dühödten ütlegeltek. Nagy nehezen sikerült kitépnem magam a karmaikból: összeverten és kifosztva lapultam meg egy kapualjban.

Mind ez idáig megvolt minden pénzem, hála a tanyasiak jóindulatának. Csak náluk mertem kopogtatni, ha segítségre szorultamegy faluban már csendőr van, távirda, az egész bosszúszomjas, tetves mindenhatóság. Egy gyerekhang riasztott fel, míg ott magamba roskadva álltam, az udvarból métával a kezében egy kislány labdázni hívott. Úgy éreztem, minden mindegy, s ő legalább nem árthat, igent mondtam, feltéve, ha kapok előlegbe egy fánkot. Nevetve szaladt el, de megszeppenve jött vissza: sápadt fiatalasszony vezette kézen fogva. Amint megpillantott, az asszony arca megenyhült, betessékelt a konyhájukba, ahol levessel kínált. A kislányt – bánatára – magában játszani küldte, megtudtam, hogy az apja elesett Compiègne-nél, az asszony történeteket akart hallani a frontról, egyre többet, míg el nem futotta a szemét a könny egészen.

Egyszer csak előkerült Nicole, a kislánya, az ölembe telepedett, és faggatózni kezdett. Hol lakom, hová megyek, a mamája szerintem szép-e. A fiatalasszony elpirult, és megint elzavarta a lányát, a szemét lesütve tett-vett körülöttem, én meg zavaromban újra beszélni kezdtem. Elmondtam magamról mindent, beleértve a szökésem, egész az aznap délelőtti piaci kalandig. Nem szólt közben semmit, de éreztem, nem ad fel, a végén csak annyit mondott, megalhatom náluk.

csalódást okoztam akaratlan

Másnap reggel a ruhám helyén tiszta öltönyt találtam, a zsebében pénzt, levelet Párizsba, s egy fiatal férfi nevére szóló, pecsétes papírokat. A fényképről kamaszos arc nézett rámha valaki két éve még nem ismert, bízvást azt hihette róla, a sajátom. Megpróbáltam köszönetet mondani, de választ nem kaptam most sem, néma csendben kísértek ki mind a ketten az ajtón. Nicole pityergett, az asszony még sápadtabb volt, azt hiszem, csalódást okoztam akaratlan, holott a szívemet betöltötte a hála.

1916. június 17. Cyrano

Úgy érzem, bármikor elfoghatnak, s még semmit se tudsz rólam.

Már az is érthetetlen, hogy megszülettem: apám vendéglős volt, anyám meg színésznő, mindig külön éltek, nem is értették egymást, azt hiszem, őket csak a balsors terelte össze. Anyámnak köszönhetem ostoba nevemet, a Rostand iránti egykori rajongásnak, ezenkívül aztán nem is adott más semmit, míg bele nem halt egy tüdőgyulladásba. Máig se tudom, miért adtak a papokhoz, holott templomba sose vittek – talán azt képzelték, literátus eszem van, s a literátus észhez papos iskola jár. Ott gyóntam utoljára, méghozzá fennhangon, mikor bevallottam egy fizikaórán, hogy epikureus lettem, és hogy kurvákhoz járok. Kicsaptak, és a penitencia nem is ártott: egy lányhoz költöztem, és visszatértem a hitre. Az én Krisztusom megváltotta az utcanőket, megpróbálkoztam ezzel én ismár amennyire tudtam.

A lány türelmes volt, mint egy virágáruslány, mert azt ígértem, elveszem feleségül; fél éven át éltünk monogámiában, és ami ezzel járt, a legnagyobb nyomorban. Apám hallani sem akart a házasságról, s csak a maga kurváinak fizette ki a cech-jét. Keményen dolgoztam egy sörfőzdés üzemében, de apám utánam nyúlt, és kidobatott. Végül is igaza lett: a lány több pénzt követelt tőlem, és mivel nem kapta meg, kitessékelt az ajtón.

Eltökéltem, hogy azontúl a magam lábára állok, elszerződtem ezért egy évre katonának. Megvolt az a haszna, hogy Párizsba kerültem, és belecseppentem egy bohém társaságba: ott találkoztam a kékharisnya Cosette-tel, aki magamhoz térített a letargiából. A katonaságot persze hamar eluntam, és a magam pénzén diákoskodni kezdtem. Délelőtt alkalmi munkák, este előadások, a kettő között tanultam ki az újságírói szakmát. Egy lapnál kaptam íróasztalt meg egy rovatvezetői széket, azt hittem, máris beérkeztem, és feszült rajtam a mellény. Akkoriban ismertem meg Mathilde-ot, aki kartáncosnő volt a Moulin Rouge-ban.

Elhagytam Cosette-et érte, de e szerelem sokat ártott, Mathilde rövidesen megcsalt egy barátommal. Behunytam a szemem, hogy mégis megtarthassam, azt reméltem, én vagyok a nyeregben, és a találkáknak úgyis vége szakad egyszer. De csak telt és múlt az idő, és semmi se változott, leszámítva, hogy a megaláztatás kimerített, és apátiába estem. Este, ha Mathilde előkerült, már rá se bírtam nézni, és hiába becézgetett, már nem hallottam a hangját. Érzéki természet volt, ő nem kérette magát, riválisomhoz költözött rövid időn belül.

Elkeseredésemben a férfi ellen fordultam, azt gondolván, tönkretette a sorsomat. Tudtam, hol keressem, s az ürügy rég kéznél volt: arcul ütöttem, és pisztolypárbajra hívtam. Erre nem számított, riadtan nézett rám, jól ismert, tudta, hogy gyakorlatlanabb nálam.

Egy ember szívlövéssel csupán másodpercekig húzza: mire odaértem, Mathilde szeretője halott volt, én már csak egy tetem oszló vonásait láttam. Egy szempillantás alatt megértettem, mit tettem, és úgy éreztem, hogy ezzel az én életemnek is vége. A börtön várt rám, s a párbajsegédek gratuláltak, egyikük azt mondta: „Ez igazán megérte.”

Ez volt a napja, hogy egymással találkoztunk.

1916. június 19. Cyrano

sorsom kulcsa

Haza nem mehettem, egy szállodába siettem, ott béreltem szobát magamnak álnév alatt pár napra. Néhány órám maradt csupán, hogy estig olajra lépjek, a bankba mentem, és kivettem az összes megtakarított pénzem. Bár értelmetlen volt, vettem pár újságot: izgalmamban nem akartam semmit kockáztatni. Az egyik címlapján ismerős, hosszú névsor állott: a fronton frissen kitüntetettek részletes listája. Nem először láttam ilyet a háború kezdete óta, de még sose keltett bennem hasonló érzelmeket. A háborút mint volt katona tömegszerencsétlenségnek láttam, most úgy éreztem, sorsom kulcsát tartom a kezemben, s a legjobb, hogyha egyenesen jelentkezem a frontra. Az én kitüntetésem az lesz, ha elfelednek, és visszakapom az esélyt, hogy egyszer még polgári módon éljek.

Egy pillanatra fellélegeztem, aztán az asztalra borulva zokogtam, magamat sirattam, mindenre eltökélt szívvel, mint egy brutálisan megfenyített gyermek. El akartam szökni, elszökni hazulról, el Európából egy másik kontinensre. Mire felocsúdtam, te kopogtattál az ajtón, levendulaillat töltötte be a szobát, míg megvetetted az ágyam. Csak most vettem észre, mennyire gyönyörű vagy, és elszorult a szívem, hogyha üres jövőmbe néztem. Vak sóvárgás fogott el, hogy még pár napig szabadon éljek, és minden erőm latba vetve tettem neked a szépet. Míg beszéltem, ajkad körül minden izmocska játszott, úgy éreztem, ismersz egészen, és egyetlen hibámat se bánod. Úgy döntöttem, mindent egy lapra teszek fel, soha nem öleltem lányt annyi szenvedéllyel, olyan reménykedve és kétségbeesetten, mint akkor.

1916. június 20. Cyrano

Az eget bámulom napok óta. Szürke, hideg, kietlenegyre komorabb a hangulatom, ha nézem. A Titanicon érzem magamat, ha eszembe jut, hogy talán együtt élsz valakivel: félek gondolni is rád, s rosszabbul alszom, mint a fronton… Előveszem a leveleidet, és újraolvasom őket: árulkodó jelek után nyomozok bennük, hogy a féltékenységem jóllakassam. Ami volt, elmúlt – írod az egyikben, holott mindannyian az emlékeinkből élünk. S az én múltamat megbocsáthatod ugyan, de a magadét nem: képtelenség, és mégis el kellene mesélned nekem mindent, mielőtt viszontlátlak.

1916. június 23. Cyrano

Párizsból írok, egy börtönlámpa fényénél, a legmagányosabban és legelveszettebben a földön… Nem találtalak sehol, bár napokig lődörögtem a hotelnél, ahol már hetek óta lestek a hatóságok. Mint megtudtam, minden levelem rendőrkézbe került, miután a szállodában már senki sem tudott rólad.

A német repülők az égből látják e várost, méghozzá tűzijáték idején – nekem egy cella jutott csak, meglehet pár kilométernyire tőled. Amikor letartóztattak, úgy éreztem magam, mint aki hetest húz tizenkilencre; most úgy tűnik, minden mindegy, ha hiába jöttem ide érted.

rendőrkordon

Egy pillanatig mégiscsak boldog voltam, ezt akarom még elmesélni végül. Tegnap a bérházak közt kígyózó utak mélyén, a hömpölygő emberáradatban magával ragadott és megmámorosított az élet. Tüntetők közt találtam magamat, harsányan dalolták az Internacionálét, s dalolni kezdtem én is, amikor a menet egyszer csak rendőrkordonba torkollt. Tetterő töltötte be a lelkem, megmagyarázhatatlan lendület, hév, hogy egyszerre kockára tegyek mindent. Az élre törtem, ahol már összecsaptak, lerántottam a lováról egy kardlapozó rendőrt. Néhányan utcaköveket szedtek föl, közéjük álltam én isés emlékszem, te jártál az eszemben, miközben lehajoltam. Szép arcodon zavar, majd gyönyörűség ömlött el, amikor legelőször csókoltam meg a vállad… Másra nem emlékszem.

1916. június 29. Cyrano

Return-Path: < buraanyi@paller.hungary.net >

Delivered-To: aamonnee@mail.matav.hu

Date: Mon, 14 Dec 1997 10:02:52

Sajnaalattal eertesiitjuuk, hogy munkataarsunk (fedooneve: Sziraanoo) paar napja felmondott, ees maar nem dolgozik a ceegneel. A megrendelt leveleket szaalliitjuk, a keesedelemeert elneezeeseet keerjuuk.

DEJAA VU Kft., Dr. Buraanyi Antal

Return-Path: < buraanyi@paller.hungary.net >

Delivered-To: aamonnee @mail.matav.hu

Date: Mon, 14 Dec 1997 11:09:46

Magaacska biztosan megneheztel most raank, de oohajaat nem tudjuk kieleegiiteni semmikeeppen, mivel munkataarsaink valoodi neveet és postaciimeet a ceeg szabaalyzata szerint nem adhatjuk ki uugyfeleinknek. Joga van viszont uuj partnert vaalasztani, aki folytatja OOnnel a megkezdett levelezeest. (Emleekeztetoouul: 5 soros leveel: 1500 Ft; 10 soros leveel: 2500 Ft; minden további 10 sor: 500 Ft).

Hisszuuk, hogy tovaabbra is kitart ceegünk mellett, ees kooperaacioonk eeppolyan gyuumoolcsoozoo lesz, mint eddig.

DEJAA VU Kft., Dr. Buraanyi Antal

A kisasszony bizonyára bizalmasa volt Cyranónak. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy az elmúlt években sokat megtudtam róla, és kivívta őszinte csodálatomat végül.

Mint dezertőrt soroztak be mindkettőnket az idegenlégióba, de a sors különös kegyelme folytán jómagam átvészeltem minden viszontagságot. Két hét múlva hazatérhetek végre a gyarmatokról. Hogy milyen megpróbáltatásokon mentünk keresztül, s hogy közös barátunk hogyan vesztette életét, beszámolok Kegyednek róla> amikor csak tetszik.

1925. július 11. P. Howard kapitány, alias Rejtő Jenő

kép | shutterstock.com